A Mozgó Világ internetes változata

A kisgyerek konfabulál, azaz összemeséli a valóságot a saját fantáziájával. Semmiképpen nem hazugság, ha a három-négy éves kisgyerek különleges kalandjairól mesél a zöld oroszlánnal, hanem fantáziakép, amely kifejez valamit. Ha az óvodás azt mondja az apjának, hogy jön ide az Alex, a barátom, és én azt mondtam neki, hogy mi láttunk egy ufót, ami leszállt a házunk előtt, ha kérdi, te is mondd azt, akkor lehet, hogy az apja azt mondja, hogy én majd csak bólogatok... Nem kell együtt hazudni, de ne is mondja a gyereknek, hogy te hazudtál Alexnak! A hazug embert könynyebb utolérni, mint a sánta kutyát! A konfabulálás ebben az életkorban teljesen helyénvaló, sőt van egy belső, lélektani, vágybeli igazsága. De ha a gyerek a hat-hét-nyolcadik életév fordulója után is erőteljesen konfabulál, akkor kezd a dolog tünetértékűvé válni: valószínűleg neurotizáltság, érzelmi nélkülözés okozta bizonytalanság állapota áll fenn.

Tünetértékű a pszeudológia, a kóros hazudozás is. Elsősorban fiatal lányoknál fordul elő, hogy egy kisgyerekkorból hozott kivetített vágyteljesítő fantáziával, ugyanakkor kvázi felháborodva arról mesélnek, hogy ez vagy az a tanár, vagy valaki más, őket milyen szerelmi játékokra csábította. Előfordul ugyanis, hogy ez egyáltalán nem történt meg; de azért ne felejtsük el, hogy iszonyatos nagymértékben, angol felmérések szerint a gyerekek harmincöt százaléka ellen valódi abúzust követnek el a felnőttek! Tehát vigyázat, nehogy már pszeudológiának higgyünk egy valódi beszámolót, és nehogy már valódi beszámolónak higgyük a pszeudológiát. A különbséget a szakember nem elsősorban közvetlen kikérdezéssel, hanem tesztvizsgálatokkal próbálja megállapítani.

A következő korszak a tizedik életév táján a barátságok klasszikus korszaka lenne, ha a gyerekek nem a képernyők előtt ülnének folyton, és nem a joysticket rángatnák, vagy a tabulátoron irányítanák a videojátékokat. Ha volnának még barátságok, amikor ennek itt lenne az ideje, 8-12 éves korban, megalakulna a "banda", az "indián törzs". Az öt év körüli gyerek kezdte megérteni, mi a hazugság, és valahogy úgy gondolta, hogy a felnőttnek nem szabad hazudnia, de Alexnek mondhatja, hogy leszállt az ufó. Most egy fordulat következik be, a betyárbecsület jegyében. A kortársak egymástól követelnek őszinteséget, míg a kortárs csoport védelmében a felnőttnek hazudni is lehet. Példa: belép a tanár az osztályba, és látja, hogy a kislabda éppen repül, és kitöri az ablakot, és azt is látja, hogy mindezt egyik kedvence, Feró is végignézte az utolsó padból, és megkérdezi: "Ki volt az?" Senki nem jelentkezik. "Ferikém, ki volt az?" Feró föláll, teljesen elvörösödik még a nyaka is, lehajtja a fejét: "Nem tudom, tanár úr!", mondja. A tanárban egy világ omlik össze: A kedvencem is hazudik nekem! "Kisfiam, aki hazudik, az lop is, ilyen emberek kerülnek a Kék fénybe!" Mert nem tudja, hogy Ferike etikus fejlődésének megfelelő fázisában van. Vagyis kialakult nála a betyárbecsület. És most ez az ő igazi moralitása. A társa megmentéséért hazudik, ahelyett hogy beköpné (amit sok tanár szívesebben látna). Nálunk nagy kultusza van a spiclinevelésnek az iskolában. A jó tanár örülne, Feró olyan remek fickó, mint gondolta: "Lám, nekem, akivel egyébként jóban van, sem árulja el a barátját."

Egy életszakasszal továbblépve, a kamaszról leírják, hogy mániákus igazságkereső, és ez igaz, ugyanakkor azt is leírják róla, hogy a kamasz, ha faggatják, hazudik. Miért hazudik ez a mániákus igazságkereső? A kamaszkor a második születés kora. Az elsőben, annak idején, egy önálló kis test jött a világra, most egy önálló személyiség van születőben. Tehát engem ne faggassanak arról, hogy sétáltam-e vagy moziban voltam, mert akkor csak azért is a fordítottját mondom, hogy ne lássanak belém. Nincs semmi értelme. Szabad sétálnom, szabad moziba mennem, de ha faggatnak, akkor úgy érzem, lepleznem kell önmagamat, a belső világomat. Magamtól persze elmondhatom, hogy hol voltam, és akkor valószínűleg igazat fogok mondani. Szóval ez is egy fontos szabály: a faggatott kamasz, a születendő személyiség védelmében, hazudik.

Hogy az igazat kell mondani, mert az igazmondás építi a személyiséget (a saját személyiséget), a hazugság meg rongálja, erre a felismerésre felnőtt korára kellene megérnie az embernek. De éppen felnőttkorban különböző (szerelmi, házassági, munkahelyi) okokból egyre több hazugságba, egyre több képmutatásba bonyolódik bele az ember. És a társadalmi "szerepek"? Míg a 20. század elején a felnövekvő fiatalok 12-13 éves koruk körül úgy vélték, hogy minél előbb pályát választanak, katona, pap, orvos, mérnök, hogy csak az "értelmiségieket" mondjam, ahol egyáltalán választás lehetett, minél előbb azt csinálják, amit egy önálló felnőtt, annál előbb szabadabbak lesznek, és kibontakoztathatják saját személyiségüket. Ez megváltozott. Az első világháború után - és a második világháború után még inkább - a fiatalok kitolják a pályaválasztást. Elhessegetik maguktól, minél később, annál jobb, s akkor is nagy vargabetűkkel, mert az az érzésük, hogy a pályaválasztási döntéssel egy maszkot vesznek magukra, hogy beléphessenek a társadalmi álarcosbálba, és ez a maszk ráforr az arcukra, mint a japán legendában, és egy életre megakadályozza, hogy a saját személyiségük kibontakozzon. A mai fiatalok sokszor úgy érzik, hogy hazudom egész létemet, ha belépek. Persze ez is nagyon változó. A hippigeneráció bizonyosan így érezte, de a hippigenerációt, mint tudjuk, követte egy yuppie-generáció, amelyik viszont rohant megfelelő zakót, nyakkendőt, aktatáskát, Boss öltönyt venni, és mindene a tökéletes beilleszkedés lett. Minél inkább haladunk a felnőttkor felé, annál inkább változó a felkínált társadalmi szerephez való kötődés.

Vizsgálhatjuk akár a sajátomat, a pszichológusét. A groteszk, karikatúrába illő helyzet, mikor van A pszichológus, nagybetűvel, és ha társaságba megy, és belép egy új vendég, akkor úgy ránéz, megnézi, hogyan jön be, hova ül le, "elemzi" a mozdulatait, mert ő egy avatott, és ebből tudni fog valamit. Ez baromság. Nem beszélve azokról a szegény pszichológuskollégákról, akik otthon is pszichológusok, és ezért megőrülnek a gyerekeik tőlük. Nem! A pszichológus a rendelésen kívül civil. Civil helyzetben civil. Ez az első. Ugyanakkor a pszichológia persze szakma. Ez is igaz. Kell tudni diagnosztizálni, kell tudni teszteket felvenni, kell tudni ezeket kiértékelni. Természetesen vannak a szakmának kellékei. Jó, ha a pszichológus 5-6-7 vagy 12 évet eltölt analízisben, akár analitikus lesz később, akár nem. Nem jó, ha egy pszichológus, amikor bejön hozzá a gyerek, és egy picit megnézi, kicsit megvizsgálja, kicsit hagyja játszani, aztán máris elkezdi megállapítani: aha, szóval ödipális kötődés, apahiány vagy bármi más, már tudom, már csinálom is a terápiás tervet. És úgy beszélek a szülővel, felülről lefelé, hogy "Kedves Anyuka!", mert meg vagyok győződve róla, hogy erre a tudásom, a modorom felhatalmaz. Ez szerintem rettenetes. Egyetértek Junggal, hogy úristen, bejön hozzám egy ember, egy gyerek, és hirtelen azt érzem, nem tudok semmit! Mi ez? Mi van itt? Mindent elfelejtettem! Na, ez ideális, ez a kétségbeesés. És akkor én vagyok jelen. Én, az én személyiségemmel. Jung egészen odáig elmegy, hogy akár a pszichológus is közölhet részleteket az életéből... Ezt sokan vitatják, lehet is vitatni, de hogy neki egy lecsupaszított személyiségként volna jó jelen lennie, akire a másik ember hat, és aki ezeket a hatásokat intuitív erővel felfogja, feldolgozza, ez biztos. És ebben a pillanatban már nem a társadalmi maszkabálban mozog, azaz nem hazudik. Nagyon nehéz persze nem hazudni, de mégis van egy sansz ennek a kipróbálására. Még egy példát mondok, megint csak Jungra hivatkozom, aki ezeket a dolgokat kitűnően fogalmazta meg. Ő azt mondta ifjabb korában, nem tudja, hogy van-e Isten vagy nincs, szerencsére ez nem az ő dolga, ez a teológusok dolga. Ő egy empirikus klinikus, egy a tapasztalatból kiinduló gyógyító orvos, ő azt tudja, hogy a psziché úgy működik, mintha volna, és hogy aki ezzel nem tud mit kezdeni, az ki van téve a veszélynek, hogy pártok rabságába kerül, hogy szeretett vezérek imádott egyszemélyes vezetését óhajtja. "Szeretünk, Adolf!", vagy hasonló kiáltások a tömegből. Tehát az ennek van kitéve. Persze, mert az istenek a külvilágból eltűntek, nincsenek démonok, driádok, najádok, az utolsó Luther Márton volt, aki még látta a sarokban az Ördögöt, és hozzávágta a tintásüveget. Ezek a dolgok ma bennünk vannak. A pszichikum részei. Minden embernek van saját numinozitása - mondja Jung. Numen adest: jelen az Isten. Jelen a szellem. És minden ember élete során néhányszor találkozik ezzel a saját numinozitásával. Ez feltör benne. Nagyon kellemetlen néha, és olyan dolgokra késztet, amit nem akarok megtenni. A főnököm pofájába vágom, amit gondolok róla. De ez is lehet a numinozitásnak egy megjelenése. Nem hazudok.

A 20. század elejétől aztán ott vannak a nagy politikai hazugságrendszerek. A bolsevik napilap címe Pravda. Vagyis "Igazság". Természetesen annyit napilapban nem hazudtak még, mint az "Igazság" címűben. Nem beszélve arról a kuriózumról, hogy a bolsevikok, a "többség", soha nem volt többség, csak amikor a mensevikek és az eszerek már hazamentek a szociáldemokrata párt hajnalig tartó üléseiről, akkor ők még ott maradtak, és így "többségben" megszavazták a határozatokat. Szóval még a nevük sem igaz. Teljesen más a helyzet a fasisztákkal. Ők szintén totálisan hazudnak, de ideológiájukban azt mondják, amit gondolnak. Tehát: ki kell irtani a zsidókat. Ezt már korán, nagyon "korrekten" olvassuk Hitlernél, hogy csodás német erdeinkben, az ősi fenyvesekben a fenyőfák alatt szétszórt konzerves dobozok és tojáshéjak hevernek. Kik piszkítják be germán őserdeinket?! A zsidók!

Na most, ez már azonnal egy hazugság, természetesen nem a zsidók, az erdőt a turisták szennyezik, akik lehetnek zsidók és nem zsidók. Tehát a hazugság elemei az érvelésben már azonnal jelen vannak, de arról, hogy mi a cél, érdekes módon a fasiszták igazat mondanak, ezért csak egy emberileg sokkal roszszabb minőségű populációból tudnak válogatni, vagy sokkal inkább bele kell hajszolniuk híveiket a tébolyba, míg a bolsevizmus csupa nemes eszmét hirdet, ezért rengeteg jobb sorsra érdemes embert félrevezet. Erről, a bolsevik ördögről eszembe jut a régi perzsa mese, amiben azt kérdezték, hogy mi jellemzi a sátánt, és a válasz, a sátán Isten majma, ellesi Isten gondolatait, és előbb valósítja meg őket és rosszul, hogy elvegye tőle az emberek kedvét... Ezért a sátán a nagy hazug. Tehát már a perzsáknál a sátán, Ahriman (Anro Mainjusz) a megrontott gondolat, a nagy hazugság. Az evangéliumokban is a sátán attribútuma, hogy kezdettől gyilkos és hazug.

Érdekes kérdés, hogy vajon a politikus hazudhat-e. Például azt mondják, Churchill hol átlépett a konzervatívoktól a liberálisokhoz, hol a liberálisoktól a konzervatívokhoz. Neki mindegy volt, csak valahogy érvényesüljön. Ez nem igaz. Ugyanis Churchill mindig ugyanazt mondta, és ha a párt "kiment alóla", akkor egy másik pártban érvényesítette ugyanazt. Churchill mániákus igazmondó volt. Oly mértékben, hogy kizárta magát évekre, majdnem évtizedekre a számára lételemet jelentő politikai életből. Tehát senki nem jött vele, amikor már a húszas években azt mondta, Hitlert meg kell állítani, senki nem ment vele, amikor a második világháború után azt mondta, hogy még mindig van egy nagyhatalom, amelyik gyilkos, pusztító, hazug: a Szovjetunió. Mindig azt mondta, amit gondolt. Kevés miniszterelnök van, aki, mikor végre, hosszú évek után megválasztják, nem ígér mást, csak vért, verítéket és könnyeket. És remek humora is volt ehhez. Most fiatal nyikhajok azt képzelik, hogy ők akkor lesznek jó politikusok, ha ügyesen hazudnak, és micsoda idióta gondolat az, hogy egy politikus ne hazudjon, már megmondta az öreg Machiavelli is, hogyan lehet valaki jó fejedelem, a lényeg: a hatalom megragadása, bármi áron! Ez természetesen nem igaz, ebbe abszolút bele lehet bukni, a probléma csak az, hogy túl lassan. Tehát addig, amíg ezek a hazugok megbuknak, addig egy ország, egy nép, egy nemzet, egy közösség rengeteg veszteséget szenved el lelkiekben, anyagiakban... Kedvezőtlenebb világhelyzetben aztán lecsap az erőszakos halál, a kirobbantott válságokban, háborúkban és egyéb viszálykodásokban. Ha pedig ez szerencsére éppen nem megy, a biológiai-kémiai és társadalmi környezetszennyezés miatt szenved súlyos károkat, testileg, lelkileg, mindenféleképpen.

Van még egy embertípus, aki nem találkozik élete során a saját numinozitásával, mondja Jung (akinek az apja evangélikus lelkész volt), és ezek: a teológusok. Mivel ők rutinszerűen, foglalkozásszerűen, maszkszerűen, társadalmiszerep-szerűen állandóan ezzel foglalkoznak, kvázi intellektuálisan, ez olyan gátat képez a tudattalan, spontán megnyilvánulásaik számára, hogy el vannak zárva saját numinozitásuktól. Ebből következik, hogy az egyházakban, legyen ez bármilyen egyház, nem az igaz élménnyel találkozunk, hanem a képmutatással, ami tragédia. A láthatatlan egyház létezik, a látható egyházak vallási értelmében nem egyházak, gondolom én. Dosztojevszkijnél a Karamazovokban a nagy inkvizítor, aki egy nagyon tehetséges ember, zseniálisan ismeri fel a börtönbe vetett eretnekek között Jézus Krisztust, és bemegy hozzá éjjel a cellába, és kéri, könyörög neki, hogy Uram, ne zavard meg egyházad munkáját. Jézus azonban marad, és el akarja magát égettetni másnap reggel. Most is érvényes a dosztojevszkiji gondolat, hogy az Úr, ha most úgy idejönne, amilyen volt az evangéliumok tanúsága szerint, éppúgy zavarná az egyházakat, ahogy zavarta annak idején a maiakéhoz hasonlóan egyházias, konzervatív, képmutató farizeusokat, akik külsődlegesen "követték a törvényeket", s akarták megtartatni őket - miközben maguk, a belső ember igaz valósága szerint nem tartották meg. Ez a kósza, kóbor tanító mindent felrúgott, ez volt a botrány, amiért lakolnia kellett. Jóllehet mondta, hogy nem azért jöttem, hogy a törvénynek egy jottáját is megváltoztassam, hanem hogy betöltsem. Mégis folyton botrányokba keveredett. A lényeg, hogy a mai társadalomban azok az intézmények is, amelyek arra vannak hivatva, hogy az igazat, az igazságot mondják ki, ezek is folyamatosan hazudnak, és elviselhetetlen terheket rónak az emberekre, mint hajdan a farizeusokra... A művelődéstörténet számon tartja, hogy a bíborosi konklávék a középkor egy időszakában, évente más-más városban üléseztek, és a nagy bordélyházak mindig velük költöztek. Mert már maga a cölibátus, ha szabad erről nekem szólnom, aki református voltam, míg a közelmúltban ki nem iratkoztam az egyházamból annak és egyes tagjainak példátlan magatartása miatt, tehát maga a cölibátus (ami nem szerzetesség, nincs szüzességi fogadalom; nem nősülhet meg az illető, s természetesen ha paráználkodik házasságon kívül, ezt meg kell gyónnia, de feloldást kap), tehát a cölibátus maga egy hazug helyzetet teremt. Más példa: Mussolini ateista volt. Miután átvette a hatalmat, mint vezér konkordátumot kötött az egyházzal, és minden állami ünnepen az egyház celebrált Mussolininek. Együtt ünnepeltek, szoros összefonódásban, a nacionalizmus jegyében. A hivatalos állami és egyházi hazugság és képmutatás szükségszerűen kölcsönös, egzisztenciális érdekből egymást támogató képmutatás, hazudozás.

A tömegben sokkal könnyebb nyájmeleget érezni. Thomas Mann az "Európa vigyázz!"-ban azt mondja, hogy amit a vezérkultuszban boldoguló, együtt éneklő, éljenző, közös lépésre menetelő tömegben magát jól érző ifjúság engedélyez magának, az örök vakáció az ÉN iskolájából. És ez az, amit még legjobban megérthetünk, mondja Thomas Mann, hogy bizony az ÉN iskolája nehéz iskola. Nehéz magunkat magányosnak tudni és érezni, nehéz magunkkal - és az igazzal - konfrontálódni. Sokkal jobb beleolvadni a nyájba, a nyáj hazugságába. A modern Európa a személyiség, a személyesség, az individualitás és az individuum autonómiájának, szabadságának a kultuszát hozza be a világba. Ma ez az egész földkerekségen elterjedt. Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata nem szól másról, mint hogy az egyetlen érték a velünk született szabad és méltó személyiség kibontakoztatása. És ez aztán belenyúlik az iskolába, az iskolázásba is. A kontinentális iskolázás például mindig is azt akarta, hogy ilyen kolbászgyárszerűen működjön az iskola, hátul betöltik a gyereket, elöl kihull, kiesik, kijön a méretre vágott alattvaló. Nagy Frigyes megmondja, hogy hány katona, hány hivatalnok, hány pap kell neki, és ezek milyenek legyenek. Ezt tökélyre viszik a diktatúrák, és természetesen hazugságra, képmutatásra nevelnek az egyéniség, a személyiség megtörésével. Az olyannyira tökéletlen demokráciákban is sokat hazudnak, de az érdekérvényesítés harcaiban, pluralizmusában mégiscsak egymás fejére olvassák az igazságot, vagy, mondjuk, a töredékes, az éppen megismerhető igazságot. A demokráciák az individuumot akarják kibontakoztatni, és az iskolarendszerük is gyermekközpontú és személyközpontú iskolázás, amiben a pedagógiai cél, hogy te legyél azzá, aki vagy, mert ez hozza neked is és a társadalomnak is a legnagyobb hasznot.

Amerikai egyetemekkel együtt végzett, ötven évet átfogó nagy vizsgálatokból tudjuk, hogy az igazi hatékony közösségek is az individualista társadalmakban jönnek létre (a Magyar Tudományos Akadémia részéről Hankiss, Füstös, Manchin, Szakolczai vettek részt ezekben a vizsgálatokban). Persze van veszélye az individualizmusnak, egoizmus, narcizmus stb., de ezt ők maguk mondják el magukról, ez nagyon fontos dolog. A kollektivista társadalmakat, ahol az elsődleges érték a kollektívum, a nemzet, vallás, párt, osztály, faj, áthatja a képmutatás, a hazugság. Ezek nem hatékony közösségek. Kaparj kurta, neked is jut mentalitás él az összetartozást dicsőítő szólamok mögött. Persze egy ideig úgy látszik, hogy ők dolgoznak igazán jól, az egy vezér vezette centralizált párt és állam netán 99 százalékos választási sikereket ér el. Aztán összeomlik. A szerényebb, 30 és 20 százalékos pártokból összeálló, tökéletlen koalíciók vezette demokráciák pedig kormányváltás után is megmaradnak. Ez nagyon szorosan hozzátartozik a hazugságra vagy az igazságra való törekvés kérdéséhez. Egy centralizált pártban nem az igazság a lényeg, hanem a vezér szava. Egy centralizált, tekintélyelvű államban nem az igazság a fontos, nem szegény József Attila igazsága a fontos, hanem, mondjuk, az eucharisztikus kongresszus államegyházi reprezentációja. Nem hitében akarok senkit sem sérteni, csak ezek a hatalmas celebrálások sem a hívő egyéniségét, sem a vallás igazságát nem mutatják fel. Nem is arra vannak hivatva. Ezek még csak nem is szimbólumok. Ezek csak allegóriák. A szimbólum valóságos, valóságot mond ki; a szimbólum fele a tudattalanba merül, fele a tudatban van, így közvetítés jön létre a külső és belső valóság - az igazság - között. A szimbólumban. Az özvegy legények tánca. Ez szimbólum. Valamit mond. Alig értem, hogy mit, de megragad, és valamiféle felismeréshez, megismeréshez vezet... Az allegóriák "ki vannak találva", racionális marketingagyalással. Nemcsak az igazságérzetet, az esztétikai érzéket is bántják. Ady Endre folyamatosan szidta a nemzetét, tehát őt föl lehetett volna jelenteni 92-ben, akkor gyűjtötték, hogy "ki mond rosszat a magyarokra". Például Ady Endre, Kölcsey, Berzsenyi. Ezek mondanak rosszat. Szerintem pedig ezek prezentálják a nép, a nemzet tudatát, ha tetszik, a magyarság, bár ezt a szót már nem szeretem kimondani, mert tönkretették, szóval a magyarság tudatát, és nem Rákosi Jenő, aki elmondja Adyról, hogy vérbajos őrült, zsidóbérenc, nyugatmajmoló. A nemzet tudatát nem a szegény, törekvő Tisza István képviseli igazán, aki erőszakos halálával együtt oly csúfos kudarcba hullt, hanem Ady Endre és a Nyugat. Na most, ugye, Tisza István azt mondta a Nyugatról, hogy ezek levéltetvek a magyar kultúra virágzó pálmafáján. A magyar kultúra virágzó pálmafája lett volna Rákosi Jenő, vagy talán Pintér Jenő, akik folyton támadták Adyt... Itt a nagy különbség. Kit tűzök zászlómra? Ady Endrét vagy Rákosi Jenőt? Ma csupa Rákosi Jenőt, Tisza Istvánt tűznek a zászlóra a nemzet égisze alatt. Az én szememben ez súlyos nemzetgyalázás. Itt most éppen a hazugságok hihetetlen és egyben rövid távon hatékony, nagyon szoros hálójába bonyolódunk bele.

Jung szerint a társadalomban mindig van egy réteg, amelyik félig elmebeteg, félig gyilkos, deviáns. Az egészséges társadalmak egy jelentős részüket, akik nem válnak manifeszt gyilkossá, vagy manifeszt elmebeteggé (most más kérdés, hogy van-e elmebetegség egyáltalán), viszonylag alacsony szinten betagolja a társadalmi piramisba, és ott is maradnak. A 20. században jött olyan rendszer, amelyik a csúcsára állította a piramist, és felülre kerültek azok, akik mindenre kaphatóak. Ezek a "különleges emberek", akik máskor nem jutottak volna be a centrumba és a csúcsra, mert ezeket nem az jellemzi, hogy kitartóan hűségesek bármihez - akár a nemzeti szocializmushoz, vagy a bolsevizmushoz -, hanem az, hogy mindig a napi parancsot követik. Mindenre kaphatók, mindenre hajlandók, amit a vezér, az aktuális hatalom mond. Jung szerint először a történelemben kerültek vezető helyekre olyan emberek, akik régen semmiképp nem férhettek volna ehhez. Ilyen fölbolydult világban élünk, és ennek megfelelően ez a hazugságok, nemegyszer a totális hazugságok - mondhatnám: a szenvedélyes képmutatás - világa.

Lejegyezte Mező Ferenc