A Mozgó Világ internetes változata

Tiszta Amerika - vélheti a magyar tévénéző, ha végigpergeti magában az elmúlt évek történéseit, a valóságshow-k látványos tündöklését és gyakori bukását. A látszat azonban csal, hiszen éppen ellenkező a tendencia. Az Amerikai Egyesült Államokban tévécsatornák sokasága ontja magából estéről estére az ismerkedős, vetélkedős, hírességek magánéletében kurkászós, verekedős, zabálós realityket, ugyanakkor felmérések szerint a megkérdezettek döntő többségének már elege van a műfajból, legalábbis annak túltermeléséből. Mégis: a nézettségi versenyben rendre az első helyeket foglalják el e produkciók. Úgy tűnik, az amerikai átlagpolgár akarata ellenére sem tud elszakadni a valóságnak álcázott álomvilágtól. Európában szintén csúcsokat dönt a műfaj, a pornóváltozatot egyenesen az Óhazából kívánják a prűd Újvilágba exportálni. Már Ázsia és Ausztrália is benevezett a kontinensek képzeletbeli küzdelmébe: előbbi a nemzőshow ötletével ajándékozta meg a világot, utóbbi a tatarozós/renoválós csapatküzdelmeket részesíti előnyben. Magyarországon, más kelet-európai államokkal egyetemben a klasszikus valóságshow-k eleinte a képernyők elé szögezték a nézőket, mostanra azonban igen magasra kell helyezni az ingerküszöböt ahhoz, hogy a világviszonylatban is kimagasló tévénézési aránnyal büszkélkedő magyarok hajlandóak legyenek elcsábulni. Pedig mindöszsze két óriástelevíziónak kell megosztoznia kegyeiken. Miközben a középgenerációs dokumentum-szappanoperákat (Big Brother, Való Világ) akár kétmilliónál is többen nézték napi rendszerességgel, a hetente jelentkező maiakat alkalmanként egyharmaddal kevesebben kísérik figyelemmel. Reneszánszuk idején a valóságshow-k a legkeresettebb műsorok közé tartoztak, ma már azonban messze háttérbe szorulnak a nagyvetélkedők, a magyar gyártású Barátok közt szappanopera vagy az információt bulvártálcán kínáló kereskedelmi híradók és magazinok mögött.

De nem csak ez különbözteti meg egymástól a magyar valóságshow-kat. Markáns eltéréseket fedezhetünk fel a némi átfedéssel egymást követő újabb és újabb epizódok között. Az első generációs magyar valóságshow-k (Balatoni napló, Tégla, Bár stb.) mai szemmel bájosan amatőr kísérletek voltak, köznapi emberek, nem manökenek vagy statiszták népesítették be őket, s még ügyetlenül vagdosták a nyilvános és magánszféra közötti vasfüggönyt. Minden tekintetben kezdők voltak, akár az őket sugárzó kisebb vagy nagyobb kereskedelmi televíziók. A műfaj iránt nem lelkesedőket inkább nevettették, mint bosszantották vagy felháborították, hiszen korképnek sem voltak utolsók. Uniformisba öltöztetett és agyonsminkelt utódaiktól eltérően ezeken meglátszott, milyen országban, milyen társadalmi közegben, milyen közhangulatban készültek. A Big Brother (Tv2) azonban semmit sem bízott a véletlenre: bevált licencet ültetett át, a gondosan megválogatott és menet közben is láthatatlan rendezői utasításokkal rángatott szereplőket hermetikusan elvágta a külvilágtól, és kézi vezérléssel igyekezett elejét venni a spontán, őszinte, az álvalóság kulisszáit feltáró megnyilatkozásoknak. A Való Világ látszatra szabadabban élhetett eszközeivel, de valójában a konkurens lépéseihez igazodott, így licenc nélkül is olcsó fénymásolatnak mutatkozott. A második generációs valóságshow-k mindent elértek, amit akartak: tartósan lekötötték a nézőket, a magasba emeltek, majd a mélybe taszítottak egyszerű lelkületű, az exhibicionizmus kórokozójával megfertőzött amatőröket. A folytatások egyre merevebbek, mesterkéltebbek, "profibbak", a szereplők tudatosan mechanikusabbak lettek, de csillaguk is lejjebb hanyatlott. Már nem volt elegendő a falusi kultúrházak és a városi technopartik ifjait korrumpálni és prostituálni: ígéretesen induló színészek, komolynak látszó hírességek, tévés arcok is áldozatul estek az öldöklő rivalizálásnak. Hiába jelentek meg a kis csatornákon a szándékuk szerint (Filmmúzeum) vagy annak ellenére (Budapest Televízió) paródiának tűnő antishow-k, a műfaj örökre elvesztette szüzességét, és mindmáig képtelen volt úgy megmerítkezni a természetesség és frissesség forrásában, miként Héra tette évről évre a Kanathoszban.

A mítosz kiüresedett. Elvesztette mértéktartását, kicsúszott alóla a talaj. Áldozatul esett a hazugságiparnak, pedig tisztában lehetett volna azzal, hogy csak akkor szervezheti egy adott közösség életét, akkor lehet összekötő kapocs emberek és tradíciók között, vagy - kevésbé hangzatosan - akkor képes fennmaradni, ha arányosan ötvözi az igazságot a hazugsággal, a hihetőt a hihetetlennel, az elképzelhetőt pedig a képtelennel. A görög mitológia éppen abból merítette erejét és máig tartó termékenységét, hogy a kettőből egynemű anyagot alkotott. Mnémoszüné, vagyis az Emlékezet lányai, a Múzsák arról voltak híresek, hogy bár szavuk Homérosz szerint megbízható volt, Hésziodosz úgy vélte, a képzeletet, a fantáziát is ügyesen vegyítették a valósággal. Igazat szóltak, mégis hamisan tették, így az istenek és az emberek között megbonthatatlan szövetséget, kölcsönös egymásra utaltságot teremtettek, illetve - a képzelet segítségével - hosszabb időre tartósították.

A valóságshow központi mítosza az, hogy a látszat átveheti a valóság helyét, a hazugság - minden változás nélkül - elfoglalhatja az igazság szerepét. Így került a hamis anya az igazi helyére a magyar RTL Anyacsavar című, nagy felháborodást keltett és nagyot bukott show-jában, amely szintén egy meg nem vásárolt külföldi licenc mellékhajtásaként született. A harmadik generációs "magyar" reality show-k egyre szemérmetlenebbül játszanak el ezzel a gondolattal. Az RTL Klub, amelyik egyeduralkodó lett a szegmensben, nemrég zárta le a Survivor - A sziget című túlélőshow-jának második sorozatát (csökkenő nézettséggel), ugyanakkor A kísértés címmel jelenleg is megy pártaszító műsora. Elődeikhez képest mindkét program hihetetlenül extrém: a vállalkozókat szociokulturális környezetükből teljesen kiszakítják, távoli, egzotikus tájakra deportálják, és egymás elleni gátlástalan lelki és fizikai küzdelemre szorítják. Áttetsző, de következetes és embertelen hazugságokkal manipulálják a résztvevőket s rajtuk keresztül a közönséget.

A kísértés négy "szerelmespárját" elválasztják egymástól, és csoportonként 12 "szingli" kísértő próbálja levenni a lábukról őket, megtépázni a köztük lévő viszonyt. A "pokoli a hűség" szlogen jegyében a műsor középkori képzeletvilágot kelt életre: succubusokkal és incubusokkal, női és férfi kísértő és ártó démonokkal terítik be a földet. Hazugság a szituáció, hiszen hétköznapi körülmények között elképzelhetetlen a nemek aránya és az elszigeteltség foka. Hazugság a helyszín, mivel a karibi szigetvilág nem éppen a magyar átlagpolgár vakációjának célpontja. Hazugság az idő múlása: mindössze 12 nap állt a szereplők rendelkezésére, mégis hónapokon keresztül tartják műsoron (jelen idejű) válogatott gonoszkodásaikat. Hazugság a szereplők összjátéka: a tévéstáb előnytelen klipekkel igyekszik egymásra haragítani az egymással másként nem érintkező párokat, szavaikat kiforgatja, tetteiket kétértelmű kontextusba helyezi. Hazugság a képernyőn látható összeállítás is: homályban marad a játékosok előélete, valódi motivációja, gesztusaik torzak, kisarkítottak, életszerűtlenek. Szerepet játszanak, és talán ők sem tudják, hogy személyiségüknek csak egy töredékét nagyítják fel a közönség előtt. Nem tudjuk meg, mik a műsorkészítők szempontjai, milyen eszköztárral és miként formálják át a vizuális ingereket.

A Survivor néhány lépéssel még messzebb merészkedik: a legutolsó, sorozatzáró adásban hazugságnak bizonyult a műsorvezető, Stohl András személye, aki színészhez méltatlan szétesettséggel, felkészületlenséggel, intonációval alakította a valóságshow spiritus rectorát, és egy kiszólásával azt is elárulta: fogalma sincs, hogy a sok közül melyik valóságshow-ban tartózkodik éppen. Hazugság volt a műsor valamennyi alanya: látszatra emberekről, valójában ajándéktárgyakról vagy reklámfelületekről szólt a vetélkedés, és győztes csak az lehetett, aki a legjobban el tudta adni magát. Igaztalanok voltak a párbeszédek, amelyek kizárólag dramaturgiai szándékkal és nem ismeretközlés vagy gondolatcsere céljából jöttek létre, és minden ízükben sótlanok voltak. Hazugságnak tűnt a látszólagos dinamizmus is, a mozgások, tőmondatok, vezényszavak pattogó sorjázása, amely a műsor lassú és unalmas múlását szándékozott feledtetni. Úgyszintén nem volt őszinte a játékosság, a kedélyesség vagy a humor, de másfelől az életre-halálra való küzdelem sem. Hazugságnak tűnt az izgalom, a titok, a meglepetés, a gyűlölet és a szeretet, a konfliktus és a kibékülés, de még a kék ég, a sárga homok és a tarajos hullámok is ócska fotótapétának tűntek a valóságshow velejéig igaztalan keretében.

"Csak nézd le a tudományt és az észt, / A legnemesebb lelki részt! / Hagyd, hogy káprázatban és csalárd színben / A hazugság szelleme erősítsen, / És enyém vagy feltétlenül" - hangzanak Mefisztó szavai Goethe Faustjában. A mai "magyar" valóságshow az ördög ügynöke lett, de nem morális értelemben. Olyan világra költözött, amely már minden tekintetben teljesen elrugaszkodott a valóságtól. Tisztán szélsőségessé, ösztönössé, brutálissá vált, korlát és ellenpólus nélkül. De ez sem más, mint tévképzet. Egyre mélyebbre ránt mindnyájunkat a hazugság örvénye. Az Egyesült Államok nyugati partján és délvidékén egyes illegális bevándorlók gusztustalan és megalázó jeleneteket vállalnak a zöldkártyáért - amit nem is biztos, hogy megkapnak a műsor végén. A magyar állampolgársággal kecsegtető program beharangozója is megvolt már: több mint 3 millió statiszta vett részt benne.