A Mozgó Világ internetes változata

Hazugnak tartjuk azt, aki tudatosan valótlant állít, vagy félrevezető, megtévesztő hírt vagy adatot valós ténynek tüntet fel. E nem éppen erényes magatartással kapcsolatban elsősorban hazug beszédekre vagy hamis szövegekre, szónoklatokra asszociálunk. (Az a legfelháborítóbb, ha valaki valótlanságokat mond a szemünkbe.) Ritkán jut eszünkbe, hogy zeneművet hazugnak mondjunk. Hamis: ebben már benne rejlik a hazugság fogalma. Mendelssohn az egyik kritikájában a rossz ritmusban előadott műveket hazugnak és erkölcsi véteknek minősítette.

Még ritkábban fordul elő, hogy műtárgyról, épületről, szoborról vagy festményről azt mondjuk, hogy hazudik. Pedig jóval több van belőlük, mint amennyit az igazak tudnak csatasorba állítani. Mint hamis szóáradat, a hazug képzőművészet itt él közöttünk, és megtéveszti a naiv szemlélőt. Nos, a vizuális hazugságok sokféleségéből szeretnék egy csokorra valót bemutatni.

Talán a legevidensebb hazugság, amit mindenki ismer, a hamisítás. Most, hogy itthon is megnőtt az értékes műtárgyak iránti kereslet, egyre több a hamisítvány, amit érthetően büntet a törvény, hiszen a hazug másolat vagy eredetinek álcázott kompozíció, beállítás, ecsetkezelés (a hamis aláírásról nem is beszélve) lopás: pénzt vesz ki a rászedett zsebéből. Röviden, amit hamisítanak, az értéknek számít. E témának óriási irodalma van, és alig múlik hét, hogy egy-egy botrányról ne számolna be a sajtó. Az az egyetlen pozitívuma e bűnténynek, hogy a művészet értékére hívja fel a figyelmet. "Érdemes képet, műtárgyat venni, esetleg élő művésztől is olcsón vásárolni, talán befut, felmegy az ára és halála után értékké válik" - gondolja a befektető. Igaz a mondás, hogy "a sertésnek és festőnek a halála után lesz értéke".

Különös, hogy a hamisítványok is gazdára találnak. Pedig nemegyszer kilóg a lóláb. A gyanús körülményekből, a gyenge technikából és az olcsó árkínálatból még a tudatlan is következtethetne. A Párizs melletti kisvárosban, Saint-Germainben minden évben képaukciót rendeznek. A díszes katalógusban Cézanne, Manet, Renoir, Van Gogh és más nagy mesterek műveinek tömege kínálja magát gyönyörű színes reprodukciókban, potom kikiáltási áron. A vastag kötet utolsó oldalán apró betűs közlemény tájékoztatja a tisztelt vásárlót, hogy ha az alkotás esetleg mégsem a jelzett mestertől való, a rendezőség vállalja, hogy kívánságra azonnal visszavásárolja a művet. A nyilvánvalóan hamis képek nagy része vevőre talál, és állítólag még egyetlen reklamáció sem volt. A hazugságra, lám, mindig akad vevő.

Egészen más a helyzet azokkal a műtárgyakkal, amelyek a vizuálisan analfabéták megtévesztésére készülnek.

A jó művészet nemzetközi. Ha úgy tetszik, kozmopolita. Velázquez, Édouard Manet vagy Rothko műveit Dél-Amerikától Japánig csodálattal nézi a művelt közönség. Hanem bizony a rossz ízlés is internacionális, a műveletlenség nem ismer határokat. Az édeskés tóparti látomások, a "kancsalul festett egekbe" néző angyalkák, a pityókos bajor söriszszák, a porcelánüzletek kirakataiban sorakozó bohócok, manók és a tiroli kakukkos órák temérdek rémsége egyforma az egész világon. E hamis tárgyak alkotói nemegyszer tehetséges, ügyes emberek, akik tudatosan ízléstelen, behízelgő színekkel és formákkal hamis érzelmeket hazudnak vevőiknek.

Az olcsó giccsek leírása és bírálata viszonylag könnyen megfogalmazható, de azoknak a "komolyabb" műtárgyaknak a hazug nívótlanságát, amelyek múzeumok vagy rangosnak tűnő szalonok és galériák falait díszítik, nehéz elmagyarázni a "vizuálisan alulfejlett" nagyközönségnek. Az ördög, amióta a világ világ, meg-megkísérti a művészeket. Lelkükért hírnevet és sok pénzt ígér cserébe. "Szerződj! És láthatod majd nemsokára örömmel tudományomat - szól Mefisztó. - Jó lesz akármily kis levél. Tintád pedig legyen egyetlen cseppnyi vér."

Az ördög ott, a Notre-Dame tövében, ahol lakom, engem is megkísértett a hatvanas évek elején. Az időben nagy szegénységben éltem; reggel még nem tudtam, mit eszem aznap. És ekkor Mefisztó követe csengetett egyik barátom képében. Örvendezve újságolta: X. úr, egy Nobel-díjas amerikai író rokona, neves galériás, látta munkáimat egy kiállításon, és szeretne felkeresni üzleti ügyben. Másnap délután megjelent X. úr, meleg tekintetű, körszakállas, mosolygós férfi. Régi ismerősként üdvözölt, amerikai szokás szerint Thomasnak szólított, letelepedett a fotelba, és rögtön a tárgyra tért: - Havi nyolcszáz dollárt fizetek évi húsz-huszonkét középméretű festményért. Ha számításaink beválnak, nagyobb összegekről is beszélhetünk. - Felhúzta bozontos szemöldökét, és várta a választ.

Ájulás kerülgetett. Azokban az években jó, ha volt havi hatvanezer frankom, ami nem egészen száz dollárnak felelt meg. Igent rebegtem hát.

- No jó, akkor jövök holnap a szerződéssel.

Egy kis vásznamért, amelyet a sarokból húzott elő, és amit az ölében tartott, fejedelmi gesztussal fizetett.

Másnap újra megjelent. Már az aláírás aktusa előtt álltunk az asztalnál. - Majd elfelejtettem! - mondta. - Egy apróság... szeretném, ha a képek bohócokat, cirkuszosokat meg ilyesmiket ábrázolnának. Ezeket a témákat kedveli a közönség.

- De uram! - hőköltem hátra. - Én most kezdek végre eltávolodni az ábrázolástól, azért hagytam el a hazámat, mert utáltam a fényes jövőbe tekintő Sztálinokat, a jégmezőkön citromfákat ültető Micsurinokat, a búzakalászt morzsolgató Rákosit.

X. úr mosolygott.

- Azt hiszem, félreértett, Thomas, nekem elég egy lóháton nyargaló csinos balerina, vagy jó lesz egy piros orrú bohóc is. A politikával nem foglalkozom. Szabadságban élünk, nem szólunk bele a művész hitvallásába. Ne, ne adjon most rögtön választ! Holnap ismét eljövök.

Magamra maradtam, és összeomlottam. Első háromhavi tiszteletdíjamat gondolatban már elköltöttem. "Talán megpróbálhatnám - tépelődtem. - Watteau, Cézanne, Toulouse-Lautrec és Picasso is festett bohócokat, remek cirkuszi jeleneteket. Igen, de mi lesz elképzeléseimmel, alakuló festészetemmel, vékony testű graphidionjaim monokróm világával? Épülő hitemmel? Nem! Nagyon rosszul érezném magamat e valótlanságban. Örömöt, bánatot, kedvet és számomra teljesen idegen miliőt kellene hazudnom, visszaoldalogni az elhagyott útra."

Jól döntöttem? - kísértett a kérdés a későbbi éhes napokon. Úgy gondolom, igen, mivel örömmel festettem és boldog voltam munkámban.

 

A kubizmus, ez az első igazán újat teremtő festői forradalom a realitást, a valóság tárgyait darabokra zúzta. E nagy robbantás fragmentumainak részeiből új világok épültek, sokszor a legegyszerűbb elemekből (vonalak, struktúrák, hálórendek minimális szövetéből). Jelentős életműveket hozott létre egy-egy részprobléma analitikus megértése és a felismerésre épülő következetes kutatás. Gondolok többek között Robert Reiman fehér monokróm világára vagy Sol LeWitt vonalhálóira. De az ábrázoló festészet is gyökeresen megváltozott. Más lett az "igaz" és mást tartunk "hazugnak". Hasonló karaktert mutatnak a tudományok szakterületei is. A világ egy-egy részigazságának megértéséről van szó, ami az "egész" kozmikus rendszerére is utal. Vagyis a tudós és a kor művésze is a kevésen keresztül törekszik megérteni az egészet. Az igazságot. ("A művészetben igazság kell, nem pedig őszinteség" - írta Malevics 1915-ben.)

A légkörről, a közegről is szólni kell, amelyben a művész él és alkot. A szabadság nélkülözhetetlen feltételéről. A parancsuralmi rendszerek, a diktatúrák, amilyen a nácizmus volt, a rémség és a legszörnyűbb hazugság kora volt. A jó művészetet megsemmisítette, és a legsilányabb üres valótlanságot követelte az alkotóktól. Ezzel őket is hazugságba és gonosz cinkosságba kényszerítette. A sztálini kommunizmus sem volt különb. Mindkettő hamis heroizmussal felpumpált kispolgári zsánerképfestészet volt. Más szóval: üres hazugsággyűjtemény.

A valóság határain túl van azonban valami, ami megfoghatatlan, látomásszerű, ami a léten, a hazugság és az igazság területein túlmutat. Erről az életérzésről, a művészet igazi lényegéről ír Arany János a Vojtina Ars poetikájában. A mű mottója: "Mendacem oportet esse memorem". Vagyis: "Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak." E megállapítás ellentmondani látszik az előzőekben mondottakkal.

Ha az alkotás mestermű, szublimálni tudja a valót és igazat, a téma tárgyi, tudományos vagy a történelmi tévedéseken alapuló ellentmondásait is. ("Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa: / E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít - / Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít: / Ez alkonysúgár, mely az árnyakat, / E köd, mely nőteti a tárgyakat; / E fénytörődés átlátszó habon, / E zöld, esős lég egy május-napon; / Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet: / Egyszóval... a költészet.")

Mesterem, Berény Róbert elemezte egyik korrektúráján Velázquez Breda kulcsainak átadása című remekművét. Valamelyikünk megkérdezte, hogy mi volt e kulcs körüli nagy esemény és tolongás. "Fiam, ezt nem tudom, és nem is érdekel - felelte -, felőlem az árnyékszék kulcsát is átadhatták, mivel az alkotás festői igazsága, vagy nevezhetjük úgy, hogy szépsége remekmű, meggyőz és gyönyörködtet."