A Mozgó Világ internetes változata

Az újkori magyar politikai élet legutóbbi fél évszázadában többször visszatérő momentum volt az, amikor a felháborodott/felbátorodott tömeg az utcán vonulva skandálta: Hazudtatok eleget! Hazudtatok eleget!

1956-ban már az első este ez volt az egyik legfontosabb mozgósító erő. A rendszerváltás kezdetén újból kivirágzó tüntetések szintén előszeretettel használták e leleplező erejű mondandót, de a legutóbbi években is számos alkalommal hallhattuk viszont azt a jelszót, amely tulajdonképpen a hatalmon lévők felszólítása a távozásra. 2002 nyarán az újraválasztásért küzdők is a hazugságok uralma elleni harc keresztes lovagjainak gondolták magukat.

A tüntetők mondanivalója az első pillanatban könnyen dekódolható: a politikai hatalom birtokosai elvesztették legitimitásukat, mert politikájuk hazug mivolta ország-világ előtt lelepleződött. Egyszerűbb a helyzet, ha a hatalom gyakorlói is osztják az ítéletet, s maguk sem tartják igaznak azt, amit addig képviseltek. Az már bonyolultabb, ha nincs módjuk magyarázatra, nem képesek a cáfolatra, és úgy tűnnek el, hogy önmagukat egyáltalán nem vélték hazudozóknak. Ilyenkor előfordulhat a visszatérés, s legalább utólag lehetővé válik "az igazság helyreállítása".

A legösszetettebb azonban a leleplező erők helyzete. Első pillantásra az ő állításuk is magától értetődőnek tűnik: a hatalmon lévő hazudott, a demonstráló tehát igazat mond. A közelebbi vizsgálódás némiképp árnyaltabb eredményt hozhat. Hazudtatok eleget, menjetek el! Miért? Mert én igazat mondok. Honnét lehet ezt tudni? Mert mi mondjuk. S mit mondunk? Amit mi gondolunk igaznak...

A "Hazudtatok eleget!" - formula mélyebb dimenzióinak interpretációi a következők:

- Hazudtatok eleget > itt az idő, hogy helyettetek mi mondjuk meg az igazat.

- Hazudtatok eleget > most már mi is szeretnénk egy kicsit hazudozni, esetleg nagyon sokat, ha lehet. Mi sokkal jobb hazugságokat tudunk.

- Hazudtatok eleget > bennünket viszont még nem ismernek, és rólunk azt hiszik, hogy igazat mondunk.

- Hazudtatok eleget > eredetileg nektek hittek, de most már a többség nem hisz nektek, s addig joggal igényelhetjük a ti helyeteket, amíg nem csalódnak bennünk is.

Az iménti négy lehetőség különféle árnyalatokat mutat, e tanulmány keretei közt csak a legutolsó formula tartalmát igyekszünk bemutatni, mindenekelőtt az utóbbi évek hazai politikai életének hazugságaira építve.¹

A 2002-es kampány legelső pillanatától kezdve mind a baloldali, mind a jobboldali tábor különleges erőfeszítésekkel azonosítja, könyveli és hánytorgatja fel a másik fél füllentéseit. S miután az elmúlt harmincegy hónap során az ország öt választást, szavazást volt kénytelen meg- és átélni, állandósulhatott az a speciális kampánylét, amelyik kitüntetetten alkalmas a politikai táborok aktuális érzelmeinek magas hőfokon tartására. Még ki sem gyógyultunk az egyik kampányból, máris kezdődött az újabb erőpróba. A kampányok elvileg arra valók, hogy az egyes pártok meggyőzzék a maguk igazáról a még kételkedőket, gyakorlatilag viszont az ellenérdekű fél hiteltelenségének sokszoros bebizonyítására teremtenek lehetőséget. Ahogy az évek telnek, úgy erősödik az a meggyőződés, hogy az ellenfél lejáratása lényegesen hatékonyabb fegyver, mint a pozitív meggyőzés. Ha valamelyik párt vezetőjét hazugságon lehet kapni, akkor a játszma megnyertnek tekinthető, hiszen a magyarázkodások kényszereiből senkinek sem sikerül eredményesen kikerülnie.

A lázas hazugságkeresés törvényszerűen jár azzal, hogy a felek igyekeznek minden botlást, tévedést, meg nem tartott ígéretet hazudozássá egyneműsíteni. Ha Medgyessy Péter például - nem túlzottan konkrét feltételeket megjelölve - ingyentankönyveket ígért, akkor a későbbiekben számtalanszor hallhatta viszont a parlamentben is az ingyentankönyvekért esdeklő, reklamáló panaszok áradatát. Ha Orbán Viktor egy tévéinterjú zavaros összefüggései közepette arra utal, hogy a népszavazási siker elmaradását személyes politikai kudarcnak tekintené, akkor számíthat arra, hogy ennek bekövetkeztekor azt olvassák a fejére: miért nem mond már le, hiszen ezt ígérte.

 

Példák százaival illusztrálhatnánk ugyanazon tanulságokat az elmúlt évekből, hogy tudniillik a kétosztatú politikai mezőben létfontosságú cselekedetté vált a másik fél szavahihetetlenségének folyamatos dokumentálása. Egyébként maguk a példák legtöbbször egyáltalán nem hazugságokat tartalmaznak, hanem az esetek többségében féligazságokat. Egy-egy párt vagy politikus az adott helyzetben állít, ígér valami olyasmit, ami normális körülmények között legfeljebb vitaalapnak lenne tekintendő. De hol vannak már a normális körülmények? Szó sem lehet érdemi vitáról, hanem csak arról, hogy a két tábor között ingázó, elköteleződni nem nagyon akaró milliók előtt is nyilvánvalóvá lehessen tenni a célszemély hazug mivoltát. Mert - s ezt nem győzzük újra meg újra hangsúlyozni - végső soron e bizonytalankodók kegyéért folyik e maratoni verseny megállás nélkül.

A saját tábort nem kell meggyőzni, mert ők eleve feltételezik a másik oldalon lévőkről a gonoszságot. Őket nem szükséges érvekkel ellátni, hiszen e nélkül is tudnak a szemben lévők elvetemültségéről. A másik oldalon lévőket viszont nem lehet meggyőzni, hiszen minden olyan szándék, hír, információ és értékelés, amely a túloldalon fogant, az csakis az aknamunka szerves részeként születhetett meg. Ily módon minden állítás egyetlen mércéjévé a táborhoz tartozás válik, már semmit sem szükséges önmagában megítélni, mert csak az a lényeges: hol állították elő, ki a gazda? Ha a leendő miniszterelnök azt mondta, hogy "nem lesz gázáremelés", akkor nem az a fontos, hogy mikor, miért, milyen részletszabályokkal kerül sor az első emelésre, hanem annak napnál világosabb bebizonyítása: lám, ebben is hazudott. (E példa egyébként esettanulmányként is felfogható; fontos részletek mellőzésével is bemutatható rajta a hazugságtermelés alapszerkezete. Első lépés: azok a politikai erők, melyek hosszú időn keresztül mesterségesen visszafogták a gázárakat, s ezért mindenki másnál világosabban tudják, hogy azokat előbb-utóbb emelni kell, azzal riogatnak, hogy az utánuk jövők majd megteszik azt, amire ők a választások előtt nem vállalkoztak. Második lépés: rá kell kényszeríteni az ellenfelet, hogy nyilatkozzon e kérdésről. Lehetőleg olyankor, amikor ez a számára a legkevésbé kedvező. Harmadik lépés: az ellenoldal nem túl konkrét ígéretét helyette kell konkretizálni. Negyedik lépés: a helyette konkretizált ígéretet kell rajta úgy számon kérni, mintha eredetileg valóban azt ígérte volna. Ötödik lépés: ismételni, ismételni a végtelenségig. A végeredmény nem maradhat el, mert a bizonytalanok előbb-utóbb el fogják hinni azt, amire az akció egyébként is irányult: a szavahihetetlenséget.)

Nem állítható, hogy az elmúlt években a baloldali tábor ne próbálkozott volna néhány hasonlóan felépített ügygyel. 2002 januárjában, a kampány kezdetekor a húszmillió román vendégmunkás rémálmával kísértetiesen hasonló lépésekből álló akciót indítottak el. Akkor is arról volt szó, hogy Orbán Viktor egyezségét helyette konkretizálták, majd ezzel úgy operáltak, mintha az akkori miniszterelnök tényleg az ország kiszolgáltatottá válását akarta volna elérni. Az összehasonlítás azért is hasznos, mert rávilágít egy apró, ám hosszabb távon nagyon is lényeges különbségre. Az első négy lépés nagyjából megegyező módon zajlott, de az utolsó - az ismétlés - nem. S talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, az ismétlés azért maradt el, mert a baloldali értelmiségi holdudvar informálisan rosszallotta, s formálisan is szóvá tette e nem túl korrekt metódus használatát. Ezért a sulykolási kedv is alábbhagyott - nem beszélve arról, hogy értelmiségi médiatámogatás nélkül ez eleve korlátozott hatókörű maradt volna. A másik oldalon viszont - sajnálatos módon - nem működik ilyen moderáló erő.

Ez az aprócska példázat nagyon lényeges ponton világítja meg a két tábor közötti hazugsággyártási technológiák különbségét. A szakírók közül jószerével Dessewffy Tibor az egyetlen, aki e problémának kellő figyelmet szentelt. 2003 augusztusában egy cikkében, majd a nyomán kialakult októberi válaszában meglehetősen pontosan térképezte föl a jobb- és a baloldali botránypolitizálás eltérését.² Ennek lényege, hogy a Fidesz-tábor sokkal jobban érti az új nyilvánosság működési elveit, és előbb ismerte fel az újonnan keletkezett, rohamosan terjedő - általuk is bőséggel gerjesztett - antikapitalista attitűdöt. S a két hatásmechanizmust képesek voltak összekapcsolni. Megértve a bulvármédiát, ki tudja szolgálni a mindennapos botrányigényeket, s tudatosan épít a baloldal moralizáló beállítódására, valamint arra az idegenkedésre, amely ezen az oldalon a bulvárosodással szemben mind a mai napig uralkodó. Ezáltal a jobboldali botránypolitizálásnak többnyire elegendő az ügyeket kitermelnie, a baloldali értelmiség pedig szinte reflexszerűen gondoskodik arról, hogy a periferikus probléma központi jellegűvé váljon, és a média minőségi jellegű része is elvégezze a hátralévő tupírozási feladatokat. A végeredmény így előbb-utóbb az lesz, hogy a viszonylag szűk szegmensekben működő, de összehangolt és jól irányított jobboldali média jóval hatékonyabb napirendformáló erő, mint az állítólagos baloldali médiafölény... A jobboldal nemcsak az általa felépített botrányok dramaturgiáját gondolja alaposabban végig, nemcsak a saját hazugságok előállításában jár előrébb, de a lebonyolításba be tudja építeni ellenfelei belső tagolódásának hatásait s annak reflexes reakcióit is. (Ázsiai harcmodor, átvenni és használni az ellenfél támadó mozdulatainak energiáit... legalább ennyi megmaradt a vereckei örökségből. Tanulságos lenne ennek illusztrálása végett Zuschlag képviselő politikai öngyilkosságának anatómiáját részleteiben megrajzolni.)

 

Dessewffy meglátásait tovább általánosítva megállapítható, hogy a felszínen érzékelhető féligazság-termelési folyamatok korántsem jelentenek közvetlenül egymásra forgatható tagoltságokat. Három év tanulságai arra utalnak, hogy a bal- és a jobboldali táborok ugyan nagyjából hasonló méretű tömegbefolyással rendelkeznek, és az egyes politikai ciklusok is hol az egyik, hol a másik fél számára alakulnak kedvezőbben. Ám a végső képalkotás kedvéért ismételten csak arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy általában két választás között a szorosan el nem kötelezettek jelentik a legnagyobb tömeget. Az ő szempontjukból pedig nem jelent megoldást az, hogy minden egyes lényeges és lényegtelen kérdésben mind a két irányból féligazságok tömegét hallják. A tábor szempontjából ugyan tökéletesen megfelelő magyarázat lehet az adott ügyekben a féligazság, de a féligazságokból sohasem áll össze a teljes igazság. (Durva példával élve: ha valaki minden áldott nap lelkiismeretesen elolvassa a Magyar Nemzetet és a Népszavát, korántsem biztos, hogy a legobjektívabban tájékozódott állampolgárnak tekintheti magát.) Sőt az ellenkezője szokott történni. A féligazságok egymást torzító s eszkalációra hajló hatásai miatt a különböző indíttatású törekvések gyakran hatalmas ostobaságokká állnak össze, olyanokká, amelyeket a józan ész elutasít. S ebből adódik a féligazságokkal operáló politikával szembeni bizalomvesztés.

2004 novemberében hasonló fejleményeknek lehettünk kényszerű tanúi. Az alkotmánybírósági igen után a kettős állampolgárság kérdésében öt hétre elszabadult a pokol, és a féligazságok egymást hergelő, egymásra licitáló tömegében a végén már alig akadt olyan ember, aki tudta volna, hogy miről is van tulajdonképpen szó. Bizonyíthatatlan félelmek és megalapozatlan fóbiák hajszolták egymást, s december elején milliónyi honpolgár hitte el azt a képtelenséget, miszerint ezúttal a Kárpát-medencei magyarság fennmaradásáról fogunk kötelező erejű véleményt formálni, s gondolták ezt ugyanígy sokan a határainkon túl is. Mondhatná bárki, hogy ez egy kivételes és egyszeri időszak volt, ami igaz is, ám e rövid néhány hét alatt sűrítve élhettük meg az utóbbi években megszokottá vált politikai hazugságok keletkezéstörténetét.

Egy jelentéktelen szervezet keresztülerőszakolta a számára létfontosságú kérdés napirendre tűzését. Különböző okokból sorra csődöt mondtak azok a szervezeti lépcsők, amelyek meg tudták volna akadályozni az ügy országos jelentőségűvé növesztését. Ezáltal lehetővé vált, hogy a kérdés az alapvető politikai törésvonalra tevődjék át. De ehhez arra is szükség volt, hogy mindkét oldalról élet-halál kérdéssé tegyék. Egy héten belül ez is megtörtént, és ettől kezdve nem volt megállás. A felek kölcsönösen olyan féligazságokkal hozakodtak elő, amelyeket az ellenérdekű oldalon képtelen méretű veszélyekké értelmeztek át. Majd pedig mind a két táborban a félelmetessé stilizált alternatívákkal szembeni küzdelemre kezdtek mozgósítani. Az egyik oldal hívei úgy hitték, és hirdették is, hogy a másik tábor az utolsó szögeket készül belekalapálni a trianoni koporsóba, és mindent megtesz az ellen, hogy a nemzetet egy elkésett pillanatban egyesíteni lehessen. A másik táborban pedig komolyan elhitték, hogy az igenek győzelme után több milliónyi külföldi magyar zúdul rá a hazai szociális ellátó rendszer egyébként is összeroppanás előtt vergődő intézményeire. Röpcédulák, plakátok, tüntetések, vég nélküli rádiós és televíziós viták táplálták a közös hisztériát, s mondhatott már bárki bármit, mind a két oldalon csak azt hallották meg, amit amúgy is tudni véltek.³

A vázolt körülmények között természetszerűleg olvadt el minden olyan határ, amelynek jegyében az igaz és hamis kijelentéseket még meg lehetett különböztetni egymástól. Ilyen időkben végképp megállapíthatatlan, ki az, aki hazudik, s ki nem. Csak azt tudni, ki beszél, s mely tábor érdekében.

2002 áprilisában már megélhettünk hasonló állapotokat, akkor még egyértelmű volt, hogy a jobboldali tábor aránytalan mértékben gerjesztette és uralta a hisztériateret. Mára már ez is összetettebb. Részben azért, mert a másik fél is tanulékony, részben azért, mert a racionálisnak szánt s eredetileg értelmesen is kifejthető üzenet az eleve irracionális diskurzusban elveszti a kontúrjait. Voltak, akik szerették volna úgy látni, mintha e kampányban az érzelem és az értelem, szív és ész küzdöttek volna egymással. A konfliktusok mélyén, a politikai minták archetípusaiban talán még fellelhető volt e különbség, ám a végkifejlet ennél szomorúbb és egyszerűbb képet mutatott. Mindkét oldal álláspontja képviselhető lett volna ésszel és szívvel, érzelemmel és értelemmel egyaránt. De nem ez történt.

 

 

A modern médiabeszéd és a párthovatartozás gondolattalansága a politikai-hatalmi exhibicionizmussal társulva együttesen alakította ki - 1997 óta töretlenül - azt a kommunikációs teret, amelyben mindinkább a fecsegés vált uralkodó mozzanattá. S talán a jelenkori politikai hazugság lényegének megértéséhez is közelebb kerülünk, ha visszalapozunk Heidegger 1927-ben a fecsegés kapcsán írott gondolataihoz: "Az, hogy a fecsegés talajtalan, nem teszi lehetetlenné, hanem éppen elősegíti, hogy behatoljon a nyilvánosságba. A fecsegés annak a lehetősége, hogy mindent megértsünk anélkül, hogy a dolgot előzetesen elsajátítanánk. A fecsegés eleve megóv attól a veszélytől, hogy az ilyen elsajátítás során kudarcot valljunk. A fecsegés, ami mindent összenyalábolhat, nemcsak a helyes megértés feladatától mentesít, hanem kialakítja azt a közömbös értelmességet, amely elől már semmi sincs elzárva."⁴

E gondolatmenet úgyszólván közvetlenül fordítható át a mostanság meghonosodott politikai beszédmód parttalanságának és látszólagos hatékonyságának elemzésére. Heidegger azonban továbbmegy, s nekünk is érdemes követnünk - még akkor is, ha az értelmezés komoly összpontosítást követel. "A beszéd, mely a jelenvalólét lényegszerű létszerkezetéhez tartozik, s amelynek feltárultságát maga is alakítja, fecsegéssé válhat, és mint ilyen, a világban-benne-létet nem nyitva tartja egy tagolt megértésben, hanem inkább elzárja, és a világon belüli létezőt elfedi. Ehhez nincs szükség szándékolt csalásra. A fecsegésnek nem az a létmódja, hogy szándékoltan valamit valami másnak tüntet fel. A semmin nem nyugvó, alaptalan »megmondtam és kész« és továbbmondogatása elég ahhoz, hogy a feltárás elfedésbe forduljon át. Mivel az elmondottat mindenekelőtt mindig mint olyan valamit értik meg, ami »mond is valamit«, azaz mint felfedőt, eszerint a fecsegés eleve, a beszéd tárgyának alapjaihoz való visszacsatolás elmulasztása folytán elfed."⁵

Amit az óvatos és kritikus állampolgár a mi időnkben általában politikai hazugságként érzékel, az a hagyományosan értelmezett hazugságfogalmainkkal nem is írható le. Ugyanis nem pusztán a kijelentések, a mondandó tárgyi igazságáról van szó, hanem a politikai beszédmód egészéről. Emiatt érezzük ugyanis úgy, hogy a politikus még akkor is hazudik, ha történetesen a mondandója ellen tárgyszerűen semmi kifogásunk sem lehet. Mert maga az egész kontextus, a kiépített politikai kommunikációs tér híján van annak, amit Heidegger visszacsatolásnak nevezett, vagyis a beszédet soha sem lehet tárgyi alapjaival összekapcsolni. A politikai beszéd nem segíti elő tárgya megismerését, hanem éppenséggel elfedi. Az a politikai beszéd, amely rendszerint elrejti a saját politikai előfeltevéseit, és beéri azzal, hogy állandóan az ellenfeleinek tulajdonított álláspontokra reagál, az a "semmin nyugszik". S ha van is relevanciája, az csak a játékban folyamatosan belülről részt vevők számára felismerhető. Fecsegőt csak fecsegő érthet meg - már amennyiben az elsajátításnak e szintje még megértésnek nevezhető.

Általánosítva: a táborlakó érti a másik tábor lakójának pozícióját, s ha hallja a hangját is, akkor tüstént értelmezni meri a mondanivalót, hiszen a beszéd már nem a kommunikáció lényegi mozzanata, hanem a rituáléé; a politikai ellenfél megalkotásának az eszköze.⁶

Ezért a politikai beszéd már eleve nem is kísérletezik azzal, hogy olyanokhoz is külön szóljon, akiknek létezését nem a táborok logikája alakítja. Illetve kísérletezik, de csak azon a módon, ahogyan ezt a kívülállót értelmezi. Fogyasztónak ismeri, mindenekelőtt médiafogyasztónak, ebben a minőségében kénytelen észrevenni, mert hisz a számoknak, és a politikán kívüli társadalom számára egyetlen megfogható mérete a bulvárközönség nyomasztó, mindennapi fölénye. Őket kell elérni, őérettük folyik az állítólagos verseny. A nemzetközi politikai szociológiai irodalom már egy évtizede aprólékosan elemzi a politika mediatizációjának feltartóztathatatlan folyamatát. Ebben az értelemben mindkét hazai tábor politikai beszédkultúrája hallatlanul modernné vált.

A fecsegés ezen a nyelven történik, s ha eléggé érdekes és fogyasztható, akkor a produkció nyilvánvaló hazug mivolta is bocsánatos vétekké szelídül. (Torgyán Józsefet tizenkét éven keresztül nemcsak elviselte a magyar közvélemény, hanem frivol, évődő érdeklődésével folyamatosan újra is termelte az általa képviselt jelenséget. Ahelyett, hogy a modern politikai kultúra első számú lezüllesztőjét tisztelte volna benne.)

Egyébiránt Heidegger idézett gondolatmenetének egyik végkövetkeztetése: "A fecsegés, mely a jellemzett módon fed el, a gyökértelenített jelenvalólét-megértés létmódja",⁷ s ebben a létmódban "még a lebegés hátborzongató idegensége is rejtve marad, melyben a növekvő talajtalanság felé sodródhat".⁸

Ilyen értelemben az a politikai közélet, amelyben a fecsegés, a reflektálatlan, az előzményeket és következményeket tudatosan zárójelek közé tevő beszéd válik uralkodóvá, megfelel gyökértelen létű közönségének. Pontosabban közönségének egyetlen gyökérzetet teremt: önmagát. S előbb-utóbb összenő, ami összetartozik. A fecsegésre áhítozó közönség megkapja mindennapi politikai táplálékát, a politikus pedig a jóváhagyó közösséget.

Őrült beszéd, de van benne rendszer - őrült rendszer, de van benne beszéd. Igaz, e beszéd már csak fecsegés. S az a tény, hogy hazugságnak tartjuk-e vagy sem, egyelőre elvesztette a jelentőségét.

Hazudtatok eleget? Hát, nem is tudom. Mihez képest?

 

 

 

 

¹ Egy korábbi tanulmányunkban már kísérletet tettünk a politikai hazugság főbb típusainak leírására, ezúttal a típusok mögötti szerkezet titkaira vagyunk kíváncsiak. (Kéri László: Minden politikus hazudik? Mozgó Világ 2002/3, 55-60.)

 

 

² Dessewffy Tibor: Botrányok hálójában. Népszabadság, 2003. augusztus 30., valamint: Szél, vihar, valóság. Népszabadság, 2003. október 13.

 

 

³ 2004 őszén a közszolgálatinak becézett rádió- és tévéműsorok lényegében megoszlottak a két tábor között. Akinek volt türelme hallgatni a két tábor műsoraiba beüzenő, betelefonáló őrültek hadait, az könyvtárnyi segédanyagot halmozhatott fel a közéleti paranoiáról megírandó értekezéséhez.

⁴ Martin Heidegger: Lét és idő. Budapest, 1989, Gondolat, 317.

⁵ Uo.

⁶ E jelenség politikaelméleti elemzésének több évtizedes múltja van, a legszükségesebb tudnivalók elolvashatóak Szabó Márton összegző munkájában: A diszkurzív politikatudomány alapjai. Budapest, 2003, l'Harmattan.

⁷ Heidegger: i. m. 318.

⁸ Uo. 319.