A Mozgó Világ internetes változata

"Az igazi tragédia nem az, mikor a végzet kényszerít egy embert, hogy meghaljon valamiért. Az igazi tragédia, mikor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak, igaznak és becsesnek ismertünk meg. Ez a legszörnyűbb végzet. S ebbe csakugyan bele kell halni."

Márai Sándor: Ég és föld

A Deák-kor, a Tisza-kor, a Horthy-kor, a Kádár-kor, a rendszerváltás kora hazugságokra épült. Az ország, a társadalom belenyugodott abba, hogy mélytudatba zár olyan kellemetlen igazságokat, amelyek önazonosságát megrendítenék. Elhallgatásokkal vagy tudatos hazugsággal átértékeli köz- és személyes történetét, tagadja múltjának szégyenletes cselekedeteit, és pozitív mítoszokat teremt az "áldozat kis országról", saját sérelmeiről. Bibó István eltorzult magyar alkatról, zsákutcás fejlődésről beszélt. Hazugság az alkatunk? Alkatilag vagyunk hazugok? Történetünk a hazug személyiség hazug története?

A magyar élethazugságok egymásra rétegződött elhallgatásokat, néma diskurzusokat, tabukat, és egyben "dicsőséges megoldásokat" hordoznak. Az önáltatásnak ez a világa jól beleillik történeti hagyományainkba. Elődeink szeretett királlyá tömjénezték az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vérbe fojtóját, miniszterelnökét és tábornokait kivégeztető Ferenc Józsefet. Éltették az 1919-ben akasztató Horthy Miklóst. Ugyanilyen önáltatóan jutottak, jutottunk el az 1956-os fölkelést megtorló Kádár János megszeretéséig.

De az élethazugság nem feltétlen jelent zsákutcás fejlődést és eltorzult alkatot. Azért mert az 1867-es kiegyezés élethazugságra épült, még nem jelenti, hogy nem ebben a korszakban ment végbe Magyarország polgárosodása és modernizációja, közelítése az európai folyamatokhoz. A Kádár-kor élethazugságai sem zárják ki, hogy meginduljon egy átalakulás, egy olyan pályára álljon az ország, amely inkább közelít, mint távolít a globális folyamatokhoz képest. S a rendszerváltás utáni hazugságok, amelyek hazug rendszerré állnak össze, nem tagadják Magyarország közeledését Európához.

Ebből természetesen azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a globális folyamatokban való részvételhez az élethazugságok is kellenek, különben nem viselnénk el ezeket a folyamatokat. Éppen ezt a következtetést vonta le Friedrich Dürrenmatt vagy Max Frisch Svájccal, Thomas Bernhard vagy Elfriede Jellinek Ausztriával kapcsolatban. "Svájc börtön, ha nem is egészen olyan, mint amilyenbe önt zárták, kedves Havel, börtön, amely menedékül szolgál a svájciaknak. Mivel a börtön falain kívül mindenki egymás torkának esett, és mert a svájciak csak börtöntöltelékként lehetnek egészen biztosak afelől, hogy senki nem támad rájuk, szabadnak érzik magukat, szabadabbnak a többi embernél, szabadnak semlegességük börtönének őrizetében" - írja Dürrenmatt Václav Havelhez.

Mindenesetre az itt következőket egy 1867-es, 1968-as és 1989-es szemléletű szerzőtől olvashatják, aki nem gondolta soha, hogy 1849, 1956 vagy 1989 után Magyarország lehanyatlott, hogy az 1867, 1956 és 1989 utáni magyar alkat eltorzult, s ezért a bukásnak a kezdetből kell következnie. Nem gondolom, hogy Magyarország fejlődése 1867, 1968 vagy 1989 után zsákutca lenne. Soha nem hittem, hogy egy társadalom tartós erkölcsi megromlása a tét a modernizáció és a szabadság, a társadalmak versengésének feltételrendszerében.

Az 1989-es rendszer nem konstrukciójában hazug, hanem e konstrukció, az átmenet és az illeszkedés nehézségei, a politikai osztály teljesítménye miatt torzult hazuggá. Nem az a hazugság, hogy az elitek megállapodásokat kötöttek egymással, s egy patrícius demokrácia rendszerét alakították ki. A tömegek és forradalom nélküli rendszerváltás nem mehetett végbe másként. A hazugság akkor terebélyesedett ki, amikor a politikai osztály a demokrácia intézményeit, súlyait és ellensúlyait nem építette tovább, hanem rombolni kezdte, s a patrícius közteret nem nyitotta meg a plebejusok részére. Elmélyítés és kiszélesítés helyett betemetés és elzárás következett. A rendszerváltó elit a populista és/vagy erőpolitikai hatalmi megoldásokba, a hazugságba menekült. A történeti diskurzust, a jelenről és a jövőről szóló beszédet hazug és önigazoló történetek soraként adta elő. Arra adott példát, hogy a rendszerváltás hiteles teljesítménye helyébe hogyan kell hiteltelen és versenyképtelen konstrukciókat állítani.

Minden élethazugságról szóló írásnál ki kell mondani, hogy a cél nem valamiféle leleplezés, az igazságnak valamiféle kikényszerítése. Hazugságok, élethazugságok nélkül nincs élet, nincs tudomány, nincs erkölcs. Az "igazság diktatúrája" jár annyi veszéllyel, mint az élethazugságban élés. Az elmúlt korszakokban az "igazság diktatúrái" - akár nemzeti és keresztény, akár szocialista köntösben - legalább annyi gondot okoztak, mint az élethazugságok.

A magyar rendszerváltással az alapító atyák a szabadság, függetlenség, demokrácia, piac és társadalmi egyenlőség elveit mondták ki. A diszharmonikus társadalom helyébe harmonikus társadalmat ígértek. A kelet-közép-európai rendszerváltók átvették az angolszász mintát: az ideológiai - osztály- vagy nemzeti-etnikai - megosztottság helyébe az egység demokratikus harmóniája lép. Nincsenek osztályok, nincsenek nemzeti megosztottságok. Van versengés és vita, de nincs ellenségesség és kizárás. Ennek megfelelően a konszenzus, az együttműködés lép a konfliktus és a kiszorítás helyébe. A rendszerváltás institúciói erre az ideológiára találtattak ki.

De azonnal megjelent a színpadon Regan, és az öreg Learnek hízelegni kezdett a nemzethazugsággal, a szeretett és átkozott Üggyel, Trianonnal. A Kádár-korban az ország trianoni-párizsi békékkel, tehát két világháborúval megpecsételt megcsonkítását s több millió magyarnak a határokon túl kerülését, a nemzet és a nemzeti függetlenség kérdését három módszerrel oldották meg. Egyrészt a hallgatással. A nemzetet és a nemzetit elnémította a hatalom. A kisember elnémult. Az Ügy tabu. Másrészt a hatalom a "proletár internacionalizmus" kettős nyelvezetét használta. Ebben egyszerre fogadta el, hogy a szocialista országok kisebbségi ügyei belső ügynek számítanak, de kísérleteket tett rá, hogy a kisebbségi kérdésekben - főként szovjet támogatással - fellépjen. Én kicsi vagyok, de mindjárt hozom a bátyámat! Majd pofán vágnak titeket az oroszok! (Korábban a németek, később pedig az amerikaiak vagy az európaiak.)

De a harmadik módszer volt a legfontosabb. A kádári világ nem vette át, és nem követte más kelet-európai országok - Románia, Lengyelország - nemzeti kommunista vonalát. 1956 és a nagyimrés emlékek miatt tartott a kommunizmus nacionalizálásától. Hagyott ugyan sérelmi dohogást a hatvanas évek közepétől az MSZMP-n belül és az értelmiségi holdudvarban, de a nagy-magyar, sérelmi politizálás helyett fokozatosan elfogadtatta és felépítette, illetve hagyta kiépülni a felemás fogyasztói polgárosodásra alapozott magyar életforma-nacionalizmust. Ez az életforma-nacionalizmus, forint-hazafiság hozzászoktatta a kis-magyarországi magyarokat a kis-magyar léthez és öntudathoz.

Belenevelte a magyar kisemberbe a "kicsi, de vidám és egyre jobban élő Magyarország" tudatot, s jóváhagyta, támogatta a társadalomban kifejlődött magyar "közös életforma" értékrendet. A nemesi, rendi közjogi nacionalizmus, államnacionalizmus és a két világháború után megerősödő, körvonalazatlan, nyelvi kultúrnacionalizmus helyébe akarva-akaratlan a fogyasztói életforma fölénye, az életforma-nacionalizmus lépett. Nem az a magyar, akivel közös államban vagyok, nem is az, akivel egy nyelven beszélek, hanem az a magyar, aki úgy él, úgy fogyaszt, ahogy én. Az életforma-nacionalizmus nemcsak a románokkal és a szlovákokkal, ukránokkal és bolgárokkal, hanem az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarokkal szemben is érvényesült.

Dicsekvő fensőbbségét az erdélyi magyarok, a megszálló oroszok és a sztrájkoló lengyelek felett a "homo kadaricus" az egyetlen lehetséges magatartási formának tartotta. Az életforma-nacionalizmus a kisember által teremtett javak birtoklásán, a magunk létrehozta ország öntudatán alapult. Tetszik, nem tetszik, a kádári kisember magáénak érezte országát, de nem érzett közösséget sem a Trianon előtti Magyarországgal, sem a szocialista táborral. Itt nem a születés, hanem a tevékenység számított. Mindenért fizetni kellett. A mi 56-unkból, a mi 68-unkból lett ez az ország. Vérünkkel, izzadságunkkal, tehetségünkkel mi fizettünk érte. A mi sátortetős házunk, a mi háztájink, a mi panellakásunk, a mi gulyásunk. Sőt az én házam, háztájim, lakásom, gulyásom. Jellegzetes "pionírtudat", ahol nem közös faj, nemzetiség, vallás, hanem a közös megpróbáltatások, együttműködések, élethelyzetek tartanak össze.

De akárhogy is, ez az életforma-nacionalizmus modernebb, "demokratikusabb", tekintélyellenesebb és semmiképpen se erőszakosan leigázó, mint a korábbi magyar, illetve a történeti mítoszokon alapuló kelet-európai nacionalizmusok. A magyar társadalom felemás polgára azt érezhette, hogy századok óta első ízben nem nemesei, nem papjai, hanem ő, a kisember győzött életformájával a többi kelet-európai nemzettel folytatott versenyben. Ez rendkívüli elégtétellel és önérzettel töltötte el. Nem volt védekező - nem védte se területét, se a határon kívüli magyarokat. Nem volt támadó sem. Csak életformáját élte, s vitte magával mindenhová.

A magyar életforma-nacionalizmus nem volt sovén, nem voltak se területi, se kulturális terjeszkedési vágyai. Igaz, hogy saját életformáját tekintette mérvadónak, de nem volt benne erőszakos térítési vagy kitaszítási vágy - mindazokat, akik hasonló életformára törekedtek, vagy abban éltek, be- és elfogadta, akik nem, azokkal szemben közömbösséget érzett. S ez az életforma-nacionalizmus mégiscsak sokkal szabadabb, minőségibb, nyugatiasabb és polgáribb volt, mint a környező országok többségének nacionalizmusa.

Az életforma-nacionalizmussal Magyarország és a kis magyar nemzet belépett a hasonló, háború utáni osztrák, olasz, bajor, szlovén, vajdasági minták sorába. Az osztrákok nem a Monarchiát vágy az anschlusst várták, hanem schilling-övezetet alapítottak Keleten. Az olaszok nem a Ducéra emlékeztek, hanem az itáliai könnyed életformával dicsekedtek. A bajorok és svábok nem nagy-Németországot akarták újraegyesíteni, hanem a Deutschmark-nationalismus fölényével éltek. A vajdasági magyarok semmiféle közösséget nem vállaltak a nagy-magyar álmokkal, sem a kádári Magyarországgal, hanem büszkén vették elő jugoszláv útlevelüket.

Amikor a rendszerváltó Lear rákérdezett, hogy kinek adja, kit vegyen be birodalmába, Goneril rázendített a nagy-magyarság áriájára. Szeretlek nemzetem, tizenötmillió magyarom. Fokról fokra kiderült, hogy ennek az áriának minden egyes hangja hamis. Sem a magyarországi, sem a határon túli magyarok nem tudnak, akarnak, mernek áttérni az etnikai alapú, harcos nacionalizmus útjára. Egyrészt figyelmeztető jel valamennyi népközösség részére a föderációk erőszakos és békés, de nyomasztó felbomlása, a balkáni háborúk sora. A magyar népközösségek a rendszerváltások után fiatal és agreszszív nacionalista környezetbe kerültek, ahol nem volt ajánlatos fölvenni a kesztyűt. Másrészt az etnikai magyarságtudat - mi valamennyien egy közös történelmi anyától születtünk - nem volt közös érzése a magyar kisembereknek határon innen és túl. A nagy-magyar szimbolikus politizálás hidat vert a nagy szavak, nem tevés Anyaországa és a kiegyezések, meghasonlások Peremvidékei között.

A nagy-magyarság ideológiája szétválasztotta a valódi magyarokat és a nem magyarokat, az igaz szívűeket és az idegen szívűeket. Az igaz magyarok az Ügyért élnek és halnak. Kitartanak az itthoni rónákon és a határon túli bérceken. De az Ügy - Trianon utáni újraegyesítés - valójában a politikai osztályon belüli érdekharcok ürügye. Az Ügy-hazugság azt sulykolja, hogy a magyar nemzetállamnak még nemzetépítő teendői vannak. A nemzet érdekeit és értékeit csak az Ügyben kitüntetett valamelyik államosztály, államférfi képviselheti. Hasonlóval operál valamennyi Ügy-harcos Szerbiában és Horvátországban, Szlovákiában és Romániában. De a magyar politikai osztály egy részének etnikai, homogenizáló, nacionalista eszméi beleütköztek az anyaországi és a határon túli magyar társadalmak reálpolitikai érzékébe, másrészt Regan kis-magyar, életforma-nacionalista ellenérdekébe.

A Regan-ária kis-magyarokat védő, hamis ének. Csakhogy ennek a korábbi győztes himnusznak minden hangját immár az aggódás, a félelem, az önbizalom megroppanásának remegése hatja át. Az életforma-nacionalizmus védekezővé és kizáróvá vált. A magyar életforma-nacionalisták, akár osztrák, olasz, német - európai - társaik, munkahelyüket, biztonságukat, kis világukat féltik. Féltik a kívülről jöttektől, a velük egyesültektől. Miért kellene elvállalnunk őket? Miért veszik el a munkahelyünket, élnek az adónkból? A nyugatiak félnek a keletiektől, a keletiek a még keletiebbektől. A wessik irtóznak az ossiktól, az ossik háborúznak az ausländerekkel. A magyarországiak megvetik és jugózzák a vajdaságiakat, akik ütköznek a rájuk költözött szerb menekültekkel. A dicsőséges és nyugatias életformájú magyarok a németek szemében cigányok és balkániak, akik veszélyeztetik a tisztességes németek munkahelyeit. Ugyanezek a pannon-magyarok Győrből és Budapestről cigányozzák a békési és szabolcsi hun-magyarokat, hogy a hunniai magyarok azután kiszavazzák a magyarság dicsőségéből a náluk is nyomorultabb erdélyieket és kárpátaljaiakat.

Az életforma versenyképessége megkérdőjeleződött. A nagy-magyarok a magyar vagy idegen, a kis-magyarok a határral védett vagy védtelen kizáró logikájában gondolkodnak. A védettséget korábban a versenyképesség adta. Mi magyarok bárkivel kiálltunk Keleten. De most az állam húzzon határt, védjen meg bennünket. Állampolgárságunkból, európaiságunkból, a múltban megszerzett előnyünkből élünk. Én bent vagyok, te kint. Mi már itt voltunk, amikor ti nem. A nagy-magyarok az állam nemzeti, háromszínű oldalától várják, hogy különbséget tegyen magyar és magyar között. A kis-magyarok az állam szociális, elosztó világától kérik, követelik, hogy különböztesse meg őket pozitívan.

Cordelia mit szólhat? Hallgat - s szeret.

"Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,

Volt utonállók új útbanállóknak

S míg úrfajtánk egymást s a népet falta,

Tunya álmainkat jég verte

S még a Templomot se építettük föl..."

Ady Endre: A szétszóródás előtt

A Kádár-kor élethazugságai valahol a keletnémet totális tiltás és hazudozás, a két diktatúra - a nemzetiszocialista és a szovjet - egymásba való értelmi és érzelmi átfolyása és az osztrák, az olasz, a bajor félig önkéntes, kevésbé hatalmi, inkább a belső cenzor, a felettes én lélektani hazugságai között állnak. A hazugságok, félreértések és tévedések nem a Kádár-korral kezdődtek, s nem is végződtek azzal. A társadalom korábban se kívánt beszélni a zsidóüldözésben való aktív vagy passzív közreműködéséről, az újvidéki mészárlásokról vagy éppen arról, hogyan ül a másoktól elvett zsidó, sváb házakban, viseli mások holmiját, műveli mások földjét. A "magyar modellben" nem egyszerűen parancsra kellett hallgatni, pofát befogni, kussolni, illetve teli szájjal hazudozni, hanem a fenyegető hallgatás mellett sikeres helyzetmagyarázó, önfelmentő életideológiákat, egérutakat is lehetett kitalálni. Rossz erkölcs, de nem gyilkos erkölcs.

A rendszerváltás utáni magyar hazugságok ismét köztes helyzetet mutatnak a német bűntudat-hazugság és a balkáni gyilkos sérelem-hazugság között. Igaza van Esterházy Péternek, hogy a magyar társadalom a bűnbak-hazugságba, a nem én voltam, más volt, ők tették, nem mi hazudozásába és elhallgatásába menekül. A magyar, mint minden európai kultúra, bűn és nem szégyen-kultúra. De a bűnt nem a fel- és elismert tett, a lelkiismeret, az önmagára rótt büntetés keretei között, hanem a mások által feltárt, számon kért, büntetett cselekedetként kezeli. Csak akkor vagyok bűnös, ha rajtakaptak és elítéltek.

A magyar társadalom, az egymást követő politikai osztályok a német önbevallással, kényszeres öntisztogatással, bűnhődésetikával nem tudnak egyebet kezdeni, minthogy azzal magyarázzák: a németeket világosan és egyértelműen rajtakapták bűneik közepén, ezért nem tehetnek egyebet, mint tagadás helyett mindent bevallanak, hogy bűnbocsánatot nyerjenek. Náci-ország és Stasi-ország. A magyar társadalom nem érez ilyen belső és külső kényszert. Nincs bűn-közösség érzése. Mi mások voltunk és vagyunk. A magángyilkosság, a magánlopás, az erőszakoskodás bűn, a közgyilkosság, a közlopás, a közerőszakosság nem az. Zsidókat, ukránokat, szerbeket megölni, meglopni, megerőszakolni más kategória, mint magánemberként ölni vagy rabolni. Zsidó vagyonban, sváb házban élni lehet. Mindenki így tesz Kelet-Európában, miért tennénk mi másként. A magyar társadalomnak nincs késztetése a bűn-közösség differenciált újrabeszélésére sem. Ha szellemi emberei megpróbálják szembesíteni, akkor értetlenül, közönynyel, távolságtartással figyeli e próbálkozásokat.

Ennek megfelelően szemléli, hogy a politikai osztály és követőik hogyan náciznak és nyilasoznak, komcsiznak és bolsiznak. Az ítéletek nem rá vonatkoznak. Egy képzeletbeli világ ismeretlen emberei és helyzetei meséltetnek el, amire nem ismerhet rá. Mivel nem látott bolsevik világot, személyt maga körül, nem észlelt - vagy csak kivétellel - kommunista, ügynök helyzeteket, rajta kívül zajló történetekként figyeli a bűnbakképzés politikai mechanizmusait. Saját kis helyzeteit, törpe diktátorait, apró aljasságait nem kell átgondolnia, gyermekeinek megmagyaráznia, vagy elegendő a közhazugságoknak megfelelően átstilizálnia. Felmentheti magát minden lelkiismeret-vizsgálat alól, hogy ő maga, családja, köre hol élt, mit tett, vagy mit nem tett meg.

Az általunk okozott sérelmek nem bűnök, hanem az önvédelem eszközei. A mások által nekünk okozott sérelmek viszont megbocsáthatatlan és feledhetetlen bűnök. A magyar társadalom abban különbözik a szerb vagy a horvát, az albán vagy a bosnyák társadalmaktól, hogy tömegesen belenyugodott abba, sérelmei megtorolhatatlanok, boszszúja elfogadhatatlan a világ realitásai miatt. Nemcsak az általa elkövetett bűnöket, sérelmeket titkolja, rejti mélytudatába, hanem megtagadja a közösséget azoktól is, akik a magyar sérelmeket azonnal meg akarják torolni, akik Magyarországot egyetlen sérelmi közösségbe szeretnék foglalni. Nincs sem bűn-közösség, sem sérelmi közösség.

Ügyeskedő, alkudozó, kibúvót kereső, hallgató hazugság-rendszer lenn. Arcátlan, szemérmetlen, fennhéjázó, szembe tagadó, hazugság-automata rendszer fenn. Kisipari, személyre faragott, szomszédot, rokont vádló, kishazugság-műhelyek szolgálják az alul lévőket. Nagyipari, tömeggyártott, fénylő, színes, műanyag, nagyhazugság-gyárak ontják, sugározzák a képet és a hangot a felül lévőknek.

A hazugságok egymásra rétegződése következett az igazság új diskurzusai helyett. Egyik élethazugságra épült a másik, egyik hazug életet másik hazug élettel ütköztettük. Így a zsidóüldözés, a felszabadítás-megszállás-hazugság, a sváb kitelepítés, a délszlávokkal és az "osztályellenséggel" szembeni föllépés, az 1956-hazugság és mindenekelőtt a nemzet- és kommunizmushazugságok egymásba kapcsolódtak.

Az egyik néma diskurzus a magyarországi zsidóüldözések és a holokausztban való magyar részvétel, illetve az 1945 utáni pogromok (Kunmadaras, Miskolc), a szocializmusbeli zsidókérdés. A Kádár-korban a hivatalosság és a vele az elhallgatásban együttműködő társadalom nem tudta, nem akarta, nem merte feldolgozni, illetve rosszul és felemásan dolgozta fel a zsidók üldözésének élményét. A rendszerváltásban megindult a kibeszélés, és ezzel a hazug történetek ütközése. Önálló magyar szerep vagy részvétel, saját könyörtelenség vagy engedelmes követés - ez a vita tárgya. Ölés, kegyetlenkedés, joggal jogból kizárás, lopás, máséban élés, tűrés, félrefordulás - leltározhatjuk. Még mélyebb hallgatás övezte az elithez nem tartozás okán a cigány vészkorszakot. A kádári köztörténetben nem volt kibeszélhető se az áldozatok, se a vétkesek története, hanem mindez beszorult a sérelmek magántörténelmébe, az individuális jó-rossz megoldásokba. A rendszerváltás nemzetközileg korrigált magyar közbeszédében hamis politikailag korrekt beszéd váltakozik mélyből felbugyborékoló tagadással és támadással.

A rendszerváltás tizenöt éve nem oldást, hanem hamis és durva kötést hozott az antiszemitizmus kérdésében. A korábbi rejtett, elfojtott indulatok felszínre kerültek, és a magyar társadalom egyik fontos törésvonalává vált a zsidó és nem zsidó, idegenszívű és jó magyar, hazátlan és nemzeti ellentéte az antiszemitizmus mentén. Valamenynyi korábbi hazugság, mítosz, kód, rossz mese újraéledt. De mégis, e törésvonal nem a magyar társadalom meghatározó választóvonala, hanem csak egyik részfront. A politikai osztály, a gazdasági elit és a versengő szellemi csoportok állóháborújáról, hazugság-akcióiról van szó, amelyből a társadalom nem vagy alig veszi ki a részét.

A felszabadítás-megszállás hazugságpáros szorosan kötődik az előbbi hazugsághoz. Magyarországon a Kádár-korban hasonló megoldással kísérleteztek, mint az osztrák társadalomban: a kis Magyarország a náci Németország áldozata volt, amelyet "felszabadítottak". A "felszabadítás" áráról nem beszélünk. 1945-ben forradalmi változások mentek végbe, de hogy ezt a társadalom többsége nem forradalomként, hanem vereségként és veszteségként élte át, arról hallgatunk.

"A magyar társadalom jelentős része még nem jutott el a Horthy-rendszerrel való belső szakításhoz. Az országot felszabadították, nem maga szabadította fel magát, »saját kezével«. S ami történt, nem mindenki élte meg felszabadításként. Azzal is szembe kell nézni, hogy 1945 januárjában valószínűleg többen várták a német felmentő sereget, mint a szovjet csapatokat. Reájuk is vonatkozik mindaz, amit a nemzettudat kezdődő demokratizálódásáról írtam? Reájuk, a Bárdossy életben maradásának drukkolókra, az igazoltatás kárvallottjaira, azokra, akik a malmosok elleni »népítéleteket« pogrommá akarták »átfunkcionálni«? Mindszenty nyomasztóan nagy politikai táborára? Ez a »másik Magyarország« 1945-ben föld alá szorult, de ott létezett. Ez a »másik Magyarország« még 1948-ban is igen nagy népességű volt, talán nem volt kisebb, mint a progresszió »egyik Magyarországa«" - írja Szabó Miklós.

Innen származik azután a háborúban "bűnös nemzet" rákosista és az erre reakcióként kialakított "ártatlan kis nemzet" kettős hazugsága. Megindultak a bűntudatot keltő, stigmatizációs kampányok, amelyek azután teljesen kioltották a bűntudatot.

"Előbb az egész ország bélyegeztetett fasisztának, majd ő meg ő meg ő osztályellenségnek, a régi rend hívének, a kapitalizmus bérencének, reakciósnak, titóistának, a parasztok nagy része kuláknak, más része ingadozónak, a munkások munkás-arisztokratának vagy lumpenproletárnak, mások kispolgárnak vagy a frizsiderszocializmus híveinek és így tovább. E szokatlanul nagy számban jelenlévő bűntudatkeltő tényezők azonban végül is - különös módon - nem a társadalom súlyos »elbűntudatosodásához«, bűntudattal való megterhelődéséhez vezettek. Hanem épp ellenkezőleg: a bűntudat már-már kóros hiányához. Illetve pontosabban: egyfelől... a szinte csak rossz közérzetként észlelt, homályos, diffúz bűntudat állapotának állandósulásához, másfelől a tényleges, pregnáns, jelzőrendszerként hatékonyan működő bűntudat hiányához" - írta Hankiss Elemér még 1982-ben.

A rendszerváltás korszakában inkább felerősödött a megszállt, ártatlan kicsi ország hazugsága. Nincs immár progresszív "egyik Magyarország", csak ellenálló és elnyomott, kommunisták és zsidók által föld alá szorított "másik Magyarország". Fölszabadulás a zsidóknak és a kommunistáknak, maroknyi idegen kisebbségnek, és megszállás, gyarmati elnyomás valamennyi magyarnak. Második Trianon, első Jalta: nemcsak ismét megcsonkítottak ártatlanul, hanem még a szovjet medve karmai közé is löktek a nyugati hatalmak. Felmentést kapott a magyar politikai osztály két elvesztett világháborúért, hamis és zsákutcás politikájáért. S örömmel mondott búcsút a magyar társadalom is minden kellemetlen önismereti kísérletnek. Nem kell belegondolni abba, hogy korábban a mi megszálló csapataink vonultak be a Szovjetunióba, s hajtottak végre vérengzéseket, nem kell beleérezni, hogy mi is részt vettünk Csehszlovákia felosztásában, Jugoszlávia lerohanásában. Bűnbántunk mi már eleget, bűnbánjon már más is! Ne kérjünk bocsánatot a töröktől is, mert megszállhatott bennünket?

A harmadik lebenslüge az 1946-os sváb kitelepítések, illetve az 1948 utáni délszláv, majd osztályalapú üldözés volt. A magyarországi német kitelepítést az ideiglenes magyar kormány kérte 1945 májusában a Szovjetuniótól, és szovjet javaslatra került be a potsdami szerződés XIII. pontjába a lengyel és a csehszlovák német kitelepítéssel együtt. Magyarország elfogadta és alkalmazta a kollektív bűnösség elvét. A hivatalosság még a nyugatnémet-magyar jó viszony megteremtődésének időszakában se volt hajlandó arra, hogy e kitelepítéseket minősítse, hogy a nemzeteket kollektív bűnösségben elmarasztaló hatalmi ítéletet visszavonja. A magyar vezetésnek ezt a magatartását kínosan erősítette azoknak a társadalmi csoportoknak a bűntudata, akik akarva-akaratlanul bekerültek a sváb vagyonba, akik falvak és földek új foglalóivá váltak. (Mégis a kisemberek szintjén a nyolcvanas évekre valamiféle csendes kiegyezés bekövetkezett, ami különbözik a cseh-német, lengyel-
német kapcsolatoktól.)

A rendszerváltás során a magyarországi németek kitelepítését, javaik magyar megszerzését hallgatás kísérte. Kényes kérdés ez akkor, amikor a jobboldali kormány miniszterelnöke 2002-ben felveti a csehszlovákiai Bene¼-dekrétum ügyét, amely a csehszlovákiai németek és magyarok kollektív bűnösségét kimondva ítélkezett, és nem szól a hasonló magyar jogszabályokról. Joggal lakunk mi mások házaiban, s tartjuk más istállóiban állatainkat? - kérdezi magától, ha kérdezi a beköltöző bukovinai székely, felvidéki magyar. Jogos volt a kollektív bűnösség kimondása, amikor ránk ugyanezt mondták ki? Magyarok voltunk-e, vagyunk-e svábként? - kérdezi a kitelepítésből kimaradt és itt maradt. "Én is lehetek magyar állampolgár?" - kérdi fanyar gúnnyal Joschka Fischer német külügyminiszter (családját Budakesziről telepítették ki), amikor 2004 novemberében a magyar kettős állampolgársági törekvésről hall. Ki a magyar? Az, aki a Fischer-házban él 1954-ben, és ordítozik a néprádió mellett, mert kikapott a magyar csapat a németektől, vagy a Németországba vagonírozott öreg Fischer, aki fia fölött magyarul kiabált, majd sírt, mert vesztettek a magyarok?

A negyedik élethazugság az 1956-os forradalom, a második szovjet megszállás és a megtorlások elhallgatása, illetve a november 4-i rendszer legitim elfogadtatása volt. A hatalom utolsó pillanatáig ragaszkodott az események ellenforradalomként való megbélyegzéséhez, de azt a kiutat ajánlotta a társadalomnak, hogy vagy ne beszéljen 56-ról, vagy "sajnálatos eseményként" emlegesse.

A társadalom részben a megtorlások, részben az anyagi kompenzációk hatására belement a hatalom által felkínált hallgatólagos kompromisszumba. Szemlesütve nem azonosult se a győztesekkel, se a vesztesekkel, se a hóhérral, se áldozatával. Az 56-os élethazugsághoz tartozott az 56 emlékét fenntartó emigrációval való tudathasadásos, félig potyázó, félig sértett, leginkább elhallgatásos viszony, mindenfajta nyilvános kiállás nélkül. 1956 ugyanakkor nemcsak a szovjet, hanem az amerikai szavak és a valóság közötti szakadékot is megmutatta. 1956 megerősítette a gyanakvást a magyar társadalomban a nagyhatalmakkal szemben. De a titói Jugoszlávia forradalom-cserbenhagyása elvette a jugoszláv önigazgatási ábrándot is a társadalom jelentős részétől.

1956 forradalma és felszabadító harca olyan Üggyé vált, amelyben nem volt részük a határon túli magyaroknak. A megmozdult és a moccanatlan magyarság közé csönd telepedett. A "mi" forradalmunk nem az "ő" forradalmuk. Budapest kiállt, Kolozsvár és Szabadka, Beregszász és Rozsnyó hallgattak. A forradalom és könyörtelen elnyomása arra tanította a tízmilliós kis-Magyarországot, a felkelt és levert népet, hogy van támogatása Poznanból vagy Varsóból, de nincs támogatása Erdélyből vagy a Délvidékről. Az "1956-Ügy" felülírta a "Trianon-Ügyet". A kis-magyar politikai közösség 1956-tal és az utána kötött megállapodásokkal keletkezett. Nagy Imre és a Corvin köziek kis-magyar hősök. Kádár János kis-magyar ellenhős, majd hős. A magyar közösségek között 1956 tabu. Nem illik megkérdezni Nagyváradon, hogy ti mit csináltatok október 23-án. Nem helyénvaló tudakolni Újvidéken, hogy ti miért nem mentetek némán az utcára november 4-én. Hallgatás van még a hallgatásról is.

A rendszerváltás idején a magyar társadalomnak úgy kellett tennie, mintha a forradalmat megőrizte volna tiszta lángként az emlékezetében. Valójában csak egy szűk kisebbségnek voltak 56-os élményei, és azok is ellentmondásban voltak egymással. A forradalom jellege, ellentmondásossága nemcsak az elitben vet fel megoldatlan kérdéseket, de még inkább a társadalomban. Mivel és kivel azonosuljon, mivel és kikkel szemben? A politikai osztályon belül az egymással szembeni könyörtelen harc eszközévé silányult 1956 forradalma. Az "1956-mese" ellenszenves pátoszával, élettelen és embertelen hőseivel és antihőseivel elmesélhetetlen a magyar társadalom újabb és újabb nemzedékeinek. Jellemző, hogy a nemzetközi közvélemény ércfalát megkongató egyetlen 20. századi magyar eseményéről képtelen a magyar politikai és szellemi elit értelmes diskurzust folytatni, hazai és nemzetközi konszenzusra jutni. A társadalom ezért megint a kényelmesebb megoldást választotta: közönnyel és távolmaradással bünteti nemcsak a politikai osztályt, hanem 1956-ot, a történelmi szereplőket és emlékezőket is.

"What shall Cordelia do? Restelkedő zavarban vagyunk. A szabadság sokkal bensőségesebb ügyünk, semhogy beálljunk ebbe a vetélkedésbe fennhangon dicsérni. S ahogy a legkisebb leány nem kapható arra semmi áron, hogy egyéniségét megtagadja, s kitart az alapfokú igék mellett - »Szeretlek« - »S mit tudsz még mondani?« - »Semmit« - »Semmit?« - »Semmit« -, semmiképpen nem vagyunk hajlandók roszszul dicsérni a szabadságot, az üres propaganda szólamaival. Sok millió szavazat és párttagság bizonyítja, milyen könnyen hat a népre a hamis szó. Nos hát, mi nem akarjuk, hogy propagandánk hasson a népre, egészen ellenkező dolgot akarunk - olyan magyarokat akarunk, akikre nem hat semmilyen propaganda, se igaz ügyé, se igaztalané... Olyan embereket akarunk, akik képesek a maguk fejével gondolkozni, a maguk szívével érezni, olyan népet, amelyik nincs tehetetlenül kiszolgáltatva annak, amit a propaganda a szájába rág. Úgy van, valljuk, mást akarunk: szabad és független egyéniségeket, nyílt, elfogulatlan szíveket, művelt és bátor főket... amilyenből, ha csak néhány ezer lett volna ebben az országban, dönthetett volna minden propaganda, sőt minden ágyú és harckocsi ellen..."

Ottlik Géza: És mit tegyen Cordelia?

"Komoly tömegérzelem csak indulatból származhatik, indulat pedig csak valóságos élményből. A zavaros filozófiák féligazságai és a propaganda hazugságai csak akkor hatnak egyénekre vagy közösségekre, ha azokat nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élmények hajlamossá teszik féligazságok és hazugságok elhívésére, mert azok alapján öncsalásaikat igazolhatják, hiú reményeiket táplálhatják, hamis képzeteikben megrögződhetnek, és bizonyos indulataiknak kielégülést szerezhetnek. Egyensúlyozott lélekről a féligazságok és propaganda hazugságai lepattannak. A kérdés az, hogy mi tette Közép- és Kelet-Európa népeit egyensúlyozatlanná."

Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága

A Kádár-kor valóságos élménye először a szocializmus-hazugság, majd a kisember-hazugság, a kettős beszéd, és az eszmék és a valóság kettős rendszere. A társadalom jelentős része, 1956 ellenére vagy éppen 1956 következményeként, hitt az emberarcú szocializmus lehetőségében. A szabadságot, egyenlőséget és szolidaritást a szocializmus demokratikus formái között hitte elérhetőnek. Majd az 1968-as prágai tavasz bukásával a szocializmus-hazugság átváltozott a magyar modell kisember-hazugságává. Igaz, hogy a szocializmus nem az, amit mondanak róla. Mást mondunk a politikai közéletben és mást a magánéletben. Forradalmat, közösséget, egyenlőséget, szabadságot, állam elhalását, demokráciát hazudunk. Az ellenkezőjét tesszük. A forradalmat leverjük, a forradalmárokat felakasztatjuk. A közösséget szétzúzzuk, az egyenlőségben vannak egyenlők és egyenlőbbek. A szabadságot egy hétre, a tópartra, a munkás szabad szombatra adjuk. De akkor odaadjuk. S a hatalom az élethazugságok fenntartását visszavezette egy társadalmi cinkosságra: tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod.

De ennél is lényegesebb, hogy a közhazugság mellett engedte a magánigazságok és a magánhazugságok együttesének felépítését: szorgalmas munkás, jó apa, felkészült szakember, tehetséges tanuló stb. A tisztesség és tisztességtelenség, a becsület és a becstelenség határait a közerkölcs helyett a magánerkölcs határvonalán helyezték el. A magánemberi tisztesség senkinek a szemében nem szenvedett csorbát, ha nem vett tudomást a holokausztról, ha fütyült a szovjet megszállásra, ha nem foglalt állást az erdélyi magyarok ügyében, és ha életrajzába 56-os ellenforradalmat írt. Ugyanakkor a társadalom beletörte férjet és feleséget a lakásépítésbe, a gyűjtögetésbe, a gyereket az engedelmességbe. A közintézmények hazugok, a magánintézmények igazak. A közhatalom hazug, a magánhatalom igaz. Ez adta a Kádár-rendszer kiegyensúlyozottságát.

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a kisember-hazugság és háttere összeomlott. Az új, rendszerváltó intézmények, elvileg mindenki, egyenlő és szabad intézményei. Egyaránt szolgálnak kisembert és nagyembert. Egyenlően alkotnak és szolgáltatnak jogot. Nincsenek egyenlők és egyenlőbbek. A közintézmények igazak. Fordulj hozzájuk! Bízz bennük! Ám először a gazdasági összeomlás, a tömeges munkanélküliség, a váratlan egyenlőtlenség, majd a rendszerváltó intézmények könyörtelen hidegsége hozta létre az eszme és az intézmény közötti szakadékot. A társadalom jelentős része érezte úgy, hogy az intézmények nem egyenlő mércével mérnek, hogy társadalmi és jogi egyenlőség helyett súlyos egyenlőtlenség a sorsa.

Felfolyamodott az intézményhez. Elutasíttatott. Más csoportjához fordult a politikai osztálynak, hátha fölmelegíti az intézményeket iránta, s hitelesen képviseli a demokráciát. Megcsalatott. Ahogy korábban a nemzetté válás, most az európaivá válás kínos és nehéz folyamatában hagyták magára. Az európaiaknak természetes, versengő keretet nálunk és Kelet-Közép-Európában kínnal és keservvel kellett kitölteni, kiharcolni. A társadalom egyensúlyozatlan állapotba jutott, ahol egyaránt kellett aggódnia egzisztenciálisan önmagáért és közösségéért. Intézményeit nem érezte, tudta magáénak, politikai osztályában nem ismerte fel önmaga értékeit és érdekeit. Többségét nem a nemzeti közösség, hanem a Kádár-korban kialakított életforma-közösség, életközösség megsemmisülése rémítette.

"Itt nem kell kiirtani vagy kitelepíteni egy nemzetet, itt esetleg ahhoz, hogy veszélyben érezze magát, elég nagy erővel és nagy erőszakkal kétségbe vonni, hogy létezik" - mondja Bibó. A magyar társadalom rémülten nézte, hogy kétségbe vonják mint nem megfelelőt, nem alkalmasat, kétségbe vonják Kádár-kori teljesítményeit, magánközösségeit és magánintézményeit. Munkanélkülisége idején megfeledkeztek róla. Tudása elértéktelenedett. Kishatalma semmivé lett. Új teljesítményei, közösségei, személyisége és élettechnikái még nem érték el azt a szintet, hogy ne kellene aggódnia. Még ha neki, szűkebb közösségének és városának sikerült is megkapaszkodnia, félve kell tekintenie a többiekre, akik lerontják helyzetét.

Az egyensúlytalan társadalomnak megroppant a bizalma intézményeiben. Az egyenlőség intézményi egyenlőtlenség, a szabadság mások szabadsága. Az együttérzés az elit önmagával való együttérzése. A közösség és a szabadság ügye ismét nem kapcsolódott össze. A népet a politikai osztály egyik csoportja arra oktatja, hogyan legyen nemzet, a másik, hogy legyen európai. A nemzetezés és az európázás hazudozás a nép szemében, amely sem magyarnak, sem európainak nem tudja érezni, látni, tudni magát. A sehová nem tartozás, a magány tömeges érzülete félelmetes csendet szül. Az egyik oldalon a politikai osztály hangos hisztériája, a másikon a társadalom hallgatása. E csendet, hallgatást, távollétet természetesen a politikai osztály valamennyi szereplője a maga javára magyarázza. A minket támogató hallgatás. Az őket elutasító csönd.

A népi kivonulás a politikai intézmények mögül nem demokrácia és nem diktatúra. Nem népi bölcsesség és nem társadalmi alacsonyság. A népet nem kivezették, hanem magától kihátrált. Nemzeti és/vagy szociális populistáink igyekeznek visszavezetni őket, mézesmadzaggal és korbáccsal. Immár mindkét fél a kádárista biztonság-, nyugalom-hazugság eszközeivel él. Akármelyik jut föl, hízelgés harmatával önti le új növényeit, ahogy Shakespeare mondaná, magát közülük valónak, sikeres plebejusnak hazudja. Az intézmények helyébe a hiteles és jutalmazó vezetőt állítja, az eszme helyébe a megvesztegető figyelmet lépteti. Ismét békés egymás mellett élésben a korlátozott tekintélyelvűség és a tekintély elleni potenciális lázadás.

A többi néma csend.