A Mozgó Világ internetes változata

"Bárki megértheti, mennyire dicséretes, ha a fejedelem megtartja adott szavát, őszinteséggel és nem ravaszsággal él. Napjainkban mégis azt tapasztaljuk, hogy a szószegő uralkodók vittek véghez nagy dolgokat, kik az emberek eszén kifogtak; ezek végül is többre vitték, mint akik igazul cselekedtek."

(Niccolò Machiavelli: A fejedelem)

 

"Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni."

(Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar fejlődés)

Hazudni márpedig nem szabad. Hazudni márpedig muszáj. A közszájon forgó meghatározás szerint legegyszerűbben arról ismerhető fel, ha egy politikus hazudik, hogy mozog a szája. De ha ez így van, ha okkal ilyen lesújtó a közvélekedés a politikusi morálról, létezik-e bármilyen stabil viszonyítási pont? Van-e, volt-e valaha egyáltalán nem hazug politikusi világ? Könnyen előfordulhat, hogy az igazságkeresés "tudományos" eltökéltsége és a hazugságleleplezés szándékát mozgató morális indulat ellenére, a nagy nekifeszülés után is csupán arra a közhelyes megállapításra juthatunk, amit már a kiindulópontban tudni lehetett: a politika mocskos dolog. Vagy eljuthatunk a Wittgenstein-Tractatus szomorkás záró téziséhez: "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." Jobban tesszük hát, ha napjaink viszonyait vizslatva nem akarunk föltétlenül mélyen szántó megállapításokra jutni a politika és a hazugság viszonyáról. Annyival viszont nem elégedhetünk meg, hogy erkölcsi felháborodásunk egészségmegőrző kiélésének érdekében csupán elrettentő példatárát adjuk a rendszerváltott ország politikusi hazugságvilágának. Mire is volna jó egy ilyen hiányos leltár? Akinek rossz a memóriája, az az elborzadáshoz elegendő dózist kaphat, ha visszapörgeti valamely újság belpolitikai rovatának lapjait.

Induljunk ki egy jelenvaló politikai érzületből: a hazugság eszkalációja megállíthatatlan. Az "ékes kövekbe fölburkolt" Hazugság-ház presztízse egyre süllyed, szaporodnak a jelek, amelyek a rendszer legitimációjának fogyatkozására utalnak. Az is rémes fejlemény, ha az egy főre eső nemzeti összhazugságtermék akkumulációja tetemesen meghaladja az EU-átlagot, ám ennél talán rosszabb a helyzet. Mert mi van, ha a politikusaink expanzív hazudozása pusztán jelensége, leképeződése a rendszerváltással kezdődött egész korszak hazugságának?

(A hazudás és a hazug konstrukció) A rendszerváltást követő magyar politika hazugságteljesítményének vizsgálatához legalább futólag el kell végeznünk a tisztázást: miről is beszélünk? Bibó és Machiavelli tézisei nyitnak utat a rendszerré, vagy legalábbis politikai kurzussá szilárdult nagy hazugság és a mindenkori közjó érvényesítésére hivatkozó manipulatív hazudás fogalmi elkülönítéséhez.

Machiavelli, aki nemcsak megengedhetőnek, de a cél érdekében elkerülhetetlennek ítélte a hazudást, már fél évezrede pontosan írta le a hatalom megőrzésének, a politikai siker elérésének technikáját. A "tematizációs" problémákba belevesző politológusok ezt csócsálják rendületlenül. A modern politika világában a közjó képviselete legitimálja a hatalmi törekvéseket, s bőséges tapasztalatok szerint az ehhez szükséges támogatást csak több-kevesebb megtévesztéssel, machinációval lehet elérni. Nemes értékekről zengedező szónoklatokba csomagolja minden politikus a hazugságait, ám a politikai hazugság - legegyszerűbb definíciója szerint - érdeken alapuló szándékos megtévesztés. A közérdekre hivatkozó hazudozás koherens politikává formálása valamely ideológia segítségével vihető végbe. Ha nem abszolút cinikus a hatalmi szándékait magasztos elvekbe burkoló politikai csoport, ideológiája az öncsalás mozzanatát is tartalmazza, legalább annyira, amennyire a kognitív disszonancia keltette feszültséget oldani kell a hiteles szerepjátszáshoz.

A hazugság mindenképpen a dezinformáció egyik esete, mégsem igazán ismeretelméleti kategória. Inkább az emberi társadalom létezésének feltétele, még ha frivol ötletnek tűnhet is különleges ontológiai jelentőséggel felruházni. Az igaz episztemológiai fogalmának ellenpárja a hamis, nem pedig a hazug; e különbség miatt lehet olyan borzongató a Harmonia Cælestis nyitó mondata: "Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot." A hazugság ellentettjeként állíthatjuk az igazság fogalmát, csakhogy éppen a politika világában közveszélyes az érdekektől vezérelt - szükségképpen részleges - igazságok megszállott érvényesítése. Ahogy Ignotus írta még a múlt század elején a "fiat iustitia, pereat mundus!" jelszóról: ilyet csak egy szadista találhat ki. Legyen igazság, ha belepusztul is a világ? Akkor már inkább a létfenntartó hazudozás!

A politikai harc a hatalomgyakorlók hazugságainak leleplezésével kezdődik, s amint ideologikus formát ölt, máris szerveződni kezdődhetnek egy ellenhazugság alapjai. Az igazság nevében természetesen. A hazugságigény a politikában óhatatlanul feltámad azokban is, akik csupán támogatói-elfogadói valamely politikai erő ténykedésének. E hazugságigény kielégítése nélkül a politikának kiszolgáltatottak aligha tudnák elviselni saját választásukat. A kiszolgáltatottságra való reagálás módozatai közül persze nemcsak a részleges azonosulás választható, hanem a kívülmaradás vagy akár a totális tagadás is. (A mértéktelen hazudozás többnyire ez utóbbi jelenségeket szaporítja, amint azt tapasztalhatjuk a politikától való tömeges elfordulás jelenségét látva, de az is előfordult már, legutóbb 2002-ben, hogy egy totális hazugságkampány a hisztérikus azonosulás és a mozgósítás eszközévé válik.)

Mindenesetre az a kérdés, hogy szabad-e a politikában hazudni (s ha igen, mikor és mekkorát), egészen más, mint amit Bibó István fölvetett: lehet-e a politikában hazudni? Bibó nem cáfolta, hogy a politika elkerülhetetlenül a hazudás világa (is). Sokat idézett tézisében elismerte: lehet hazugságokat mondani. A hazudás tényének elfogadása nem jelenti, hogy feladható volna a hazugság leleplezésének erkölcsi követelménye, ám Bibót nem ez foglalkoztatta. Gondolatmenetében benne rejlik a hazudás és a hazugság (egy hazug politikai életvilág) fogalmi megkülönböztetése. Amikor azt állítja, hogy építeni nem lehet hazugságra politikát, arra az egész politikát átható hazug konstrukcióra - ha úgy tetszik, rendszerre - reflektál, amely megnyomorította, eltorzította, zsákutcába vezette a magyar fejlődést. Felfogásában a kiegyezést követő dualizmus és a horthysta kurzus tartósságuk ellenére egyaránt bukásra ítéltetett, hiszen mindkettő hazugságra épült rendszer volt. Bibó ugyanakkor a "túlfeszített lényeglátók" utópikus radikalizmusát és a "hamis realisták" pragmatikus megalkuvását elutasítva nemcsak a hazugság megbukott világát utasította el, hanem a születőben lévő hazugságra is azonnal reagált. A magyar demokrácia válságáról szóló nevezetes írásában egy újabb hazug világ előre vetített rémképeként sejlett fel a "forradalom" kierőszakolása egy nem forradalmi helyzetben. Álláspontja egyértelmű volt: a születőben lévő demokrácia megnyomorítása, ha úgy tetszik, a hazugság igazolása nem engedhető meg semmiféle magasabb szempontra, történelmi időkre, magasztos eszményekre hivatkozva.

(Keresztülhazudni magunkat az igazsághoz?) Bibó tehát határozott választ adott arra a problémára, amelyre vitapartnere, Lukács György néhány évtizeddel korábban reflektált. Lukács sokat elemzett 1918-as írásában, amely a Bolsevizmus mint erkölcsi probléma címet viseli, a Bűn és bűnhődés Razumihinját idézve tette föl a kérdést: lehetséges-e az igazsághoz keresztülhazudni magunkat? Merthogy világosan látta: "a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik". A kommunizmust választó értelmiségi generáció erkölcsi dilemmája abból fakadt, hogy egyaránt bűnnek tételezték a létező hazug világ (Lukács szerint a tökéletes bűnösség világa) fenntartását, illetve a megszüntetése érdekében vállalandó erőszakot. "Az erkölcsi dilemma onnan ered, hogy mindegyik állásfoglalás szörnyű bűnök és mérhetetlen eltévelyedések lehetőségeit rejti magában" - írta Lukács, aki ebben az írásában még a bűnösség gyors és radikális felszámolásával nem kecsegtető demokráciát választotta. Azért döntött így, mert úgy ítélte meg: a demokrácia a feloldhatatlan erkölcsi dilemmát hordozó bolsevizmussal szemben "csak [!] emberfeletti lemondást és önfeláldozást követel azoktól, akik tudatosan és becsületesen végig akarják csinálni".

Mi az oka, hogy Lukács e morálisan tiszta helyzetet teremtő érvelés ellenére mégis a bolsevizmust választotta? A létező hazug világot különös mértékben kellett romlottnak találnia, hogy az ellen a bűnt is vállaló lázadást lehessen erkölcsös cselekedetként tételezni. Csak e bűnös világra támadó kommunizmus messianisztikus hevültével és az utópia küszöbönálló valóságnak minősítésével, a Bibó által "túlfeszített lényeglátásnak" nevezett defektussal juthatott el oda, hogy erkölcsi megfontolásait áthangolva mégis "Belzebubbal próbálja kiűzni a Sátánt". Ez az áthangolás, amelyet Lukács a Taktika és etika című esszéjében végzett el, a korábbival éppen ellentétes következtetésre vezetett. A kommunista doktrínát választó filozófus azáltal volt képes végrehajtani ezt a szellemi salto mortalét, hogy rátalálni vélt a két bűn közötti választás, a helyes és nem helyes cselekvés megítélésének mértékére, ami nem más, mint az áldozat: a saját erkölcsi integritás feláldozása egy felsőbbrendű cél oltárán. "És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna - ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?" - zárta Hebbel drámáját idézve a híres esszét.

Mindebből az következik, hogy adódhat olyan helyzet, amikor az emberölés bűnét is vállalni kell, ám hazudni - legalábbis önmagunknak - semmilyen körülmények között nem szabad. Ahhoz, hogy erkölcsös legyen a cselekedetünk, tudnunk kell, milyen főbenjáró bűnt követünk el. Lukács választásának a súlyát jelzi, hogy egy életre beleragadt a bolsevizmus öncsaló hazugságának csapdájába. Csak ezzel magyarázható a sztálinizmus bűneinek tudatában tett hírhedt állítása, mely szerint a legroszszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál. Bizonyítékaként annak, hogy egy morálisan és teoretikusan (avagy hitbéli alapon) interiorizált "magasabb rendű igazság" a hazug konstrukciókat teremtő fundamentalizmusok legbiztosabb alapja.

(Hazug világok) Az egymást követő hazug politikai építmények rangsorolása idegen a bibói felfogás logikájától. Lehet véletlennek is tartani, hogy a demokrácia válságáról 1945 után kibontakozó vita főszereplői éppen Bibó és Lukács voltak, de ennél lényegbevágóbb módon nem is mutatkozhatott volna meg a nézeteik közötti különbség. Lukács ekkoriban nem a sztálinista szocializmusba való fokozatos átmenet lehetőségeit kereste, hanem egy új típusú, a kapitalizmus meghaladását ígérő "átmeneti" demokrácia esélyeit. Nemcsak illuzórikus reményei, hanem nézeteinek alapszerkezete miatt volt vak azokra a jelenségekre, amelyekből Bibó csalhatatlan biztonsággal következtetett a diktatúra kiépülésére, egy újabb hazug konstrukció megteremtésére. Lukács szubjektíve talán csak tévedett, nem hazudott, mégis egy új hazugság megteremtésének ágenseként működött. Bibó mottóként idézett maximája annak a radikális felfogásának a kifejeződése, hogy van esély nem hazug világot teremteni, kilépve a zsákutcás, eltorzult fejlődésből, még ha a politikusi hazudozást kiküszöbölni nem is lehet. A születőben lévő demokrácia teoretikusaként Bibó gondolkodásának középpontjában állt annak a folyamatnak a kibontakoztatása, amely demokratákat teremt. A demokratizáló folyamat sikere olyan demokraták tömeges megjelenését feltételezi, akik nem félnek leszámolni a hazugsággal.

A végeérhetetlennek tűnő Kádár-korszak hazug világával szembeforduló ellenzéki demokraták szükségképpen jutottak el oda, hogy Bibó Istvánt válasszák politikai eszményképnek. A kádári rendszer felbomlásának, a rendszerváltás időszakának legtöbbet idézett politikai gondolkodóját mintegy igazolta a sokáig fönnállt hazug konstrukció gyors összeomlása. Annál föltűnőbb Bibó kikopása a politikai diskurzusból. A rendszerváltás óta valamenynyi kormány megbukott a választásokon, amit ünnepelni lehet a demokrácia működőképességének bizonyítéka gyanánt, közben azonban a politikai intézmények és azok egész rendszerének legitimációja erősen csökkent, nem kis részben a morális romlás, a hazudozás kiterjedése nyomán. Bibó radikális kérdésföltevéséhez híven mindig szemügyre kell tehát vennünk, hogy demokratákat teremtő és a demokrácia minőségét javító folyamatok zajlanak-e, vagy inkább a romlás jelenségei szaporodnak.

Fennáll-e annak esélye, hogy az egész közéletet átható hazudozással csak a nagy hazugsághoz hazudjuk keresztül magunkat, ócska hazugságcserévé degradálva a rendszerváltást? Formálisan egyszerű a válasz: amíg a demokrácia, a szabadság előfeltételeit biztosító viszonyok megvédhetők, amíg a hazudozás leleplezhető és a kisiklások korrigálhatók, addig csupán a szokványosan ocsmány machiavellista hazudozás világát kell elviselnünk, de nem kell attól tartanunk, hogy egy újabb hazug világ épüléséhez nyitunk utat. Visszatérve a bevezetőben említett dilemmához: mi van akkor, ha a váltott rendszer alapszerkezete is eleve hazug? Pusztán annak a ténynek az elismerése, hogy nem ismerünk jobbat nála, nem ment fel a kritikája alól. A mindennapi hatalmi hazudozások cáfolatába merülve feladhatjuk a releváns nézőpontot, viszont ha undorral kiszállunk a dagonyázásból, annak esélyét veszíthetjük el, hogy megakadályozzuk a folyamat elfajulását.

Az eggyel ezelőtti "átkos" védőoltásának hatékonysága csökkenőben van. Elhalványul annak a ténynek a jelentősége, hogy a legális rendszerkritika a nem is oly régen megszűnt hazug világhoz képest minőségi változás, hogy ilyen kritika gyakorlatilag csak a bírált rendszeren belül lehetséges. Ezzel szemben a szemérmetlen hazudozás napi frusztráló élménye mindenkinek. A koherens és célirányos hazudozás hazug konstrukcióvá fajulásának akadálya elsősorban nem a magyar társadalom védekezőképességében rejlik, bár azt sem szabad lebecsülni, hanem a világállapotban. Ha a rendszerváltást a globalizáció szerves részeként értjük meg, akkor jól látható, hogy ez a folyamat az elérhető legszerencsésebb módon, az euroatlanti integráció révén kebelezte be a volt szovjet birodalom perifériáját, gazdasági követelményei mellett politikai normáit is exportálva. Nagyjából ez volt a legtöbb, amit ki lehetett hozni a helyzetből. Magasról nézvést még meg is volna az ország, a nagy bajok akkor láthatók, ha közelebbről vizsgáljuk a társadalom állapotát, vagy ha túltekintünk a világ szerencsésebb fertályának határán.

(Hazugság és gyűlöletpolitika) A rendszerváltás óta folyik Magyarországon a rendes polgári hazudozás, amint az a kiforrott demokráciákban megszokott. Zökkenőkkel és defektusokkal, de kiépült egy olyan rendszer, amely a jelenlegi világállapotnak és a geopolitikai tényezőknek megfelel. Nem volt eleve elrendelés, hogy így történjen. Mindig van alternatíva a szűkös mozgástérben, még ha a régiónkban elhelyezkedő országok haladási irányainak konvergenciája és a közöttük megmutatkozó kiegyenlítődési tendencia elgondolkodtató is. Éppen ezért az is vizsgálandó: nem volt-e puszta tévedés - netán a hazudozás egyik válfaja, a hatalmi vetélkedés ideologikus kísérőjelensége -, hogy a szenvedélyes politikai harcok tétjeként a pártok és értelmiségi holdudvaraik démonikus szándékokat, a rendszerváltás szerves értékeinek tagadását, a folyamat eltorzítását és hasonló bűnöket tulajdonítottak ellenfeleiknek. Az elmúlt másfél évtizedben egymás hazugsággal vádolásának ezek voltak az igazán fontos vonatkozásai. Valós félelmek és a félelemkeltés elemei keveredtek a vádakban.

A kultúrharc formáját öltő viaskodás legrosszabb szakaszaiban két korábbi hazug konstrukció, a kataklizmához vezető keresztény-nemzeti kurzus, illetve a kádárizmus korhadó diktatúrájának visszacsempészése ellen zajlott. A múltról való hazudozás így vált a politika központi kérdésévé. Ezekben a szimbolikusnak minősülő ügyekben csapott legmagasabbra a hisztéria lángja: a nemzetáruló gyilkos komcsik csak az alkalomra várnak, hogy újrakezdjék a népsanyargatást; a szentkoronás ájtatoskodó neohorthysta bagázs megint katasztrófába taszítja az országot; a karvalytőke-ügynök hazátlan libsik kiárusítják az országot - és így tovább.

Tapasztalhattuk: a gyűlöletkeltő hazugságnak a politikában rendkívüli csoportképző és kohéziós ereje van, ez egyúttal a pszichés alapja a leleplezés hatástalanságának. A "jól megalapozott" gyűlölettől áthatott ember a saját táborához tartózóknak az ellenségre vonatkozó negatív állításait könnyen átveszi, az onnan érkező vádaskodást pedig szinte megfontolás nélkül hárítja el. Ennek két fontos hatása van a politikában megnyilvánuló hazudozások fogadtatására. Az egyik: a fentebb jelzett pszichés mechanizmus érvényesítését könnyen át lehet vinni mindenféle, nemcsak a gyűlölt ellenfélre vonatkozó állítás elfogadására, így a párthívek megbocsátóan vagy éppen hittel teli módon reagálnak elismert vezetőik ordenáré hazugságaira. A másik: minél nagyobb embertömeget sikerül gyűlölettel, undorral vagy egyéb negatív érzelmekkel áthatni, valamint elfogadtatni velük, hogy katasztrofális hatással jár a másik győzelme, annál biztosabb, hogy a hazugságok leleplezésének nem lesz következménye. Az ellenségképzés tehát, amely a hatalommegőrzés és hatalomszerzés bevett eszköze, egyúttal a hazudozás eszkalációjának indukáló tényezője is.

A hazugságról szóló általános megállapítások olyan benyomást kelthetnek, mintha mindegy volna, kit milyen felelősség terhel a kialakult helyzetért. A hazudozás különlegesen színes jelenségvilágának feltárása nélkül viszont nem lehet megállapítani a kialakult helyzetért viselendő felelősség megoszlását. Nem lehet megítélni azt sem, hová jutottunk volna, ha a politikai küzdelmek nem irányulnak a nagy hazugsághoz, a hazug konstrukcióhoz vezető hazudozások leleplezésére, és nem idézik elő ezáltal a választói megtorlást. Csak alapos történeti vizsgálat adhatna választ a kérdéseinkre, de hát a politikai hazudozás jelenségeinek kimeríthetetlen gazdagsága ellenére nem létezik önmagában megálló hazugságtörténet, így aztán módszertana sincs.

Amire vállalkozni lehet, csupán egy erősen szubjektív rendszerezési kísérlet. A magyar politika utóbbi másfél évtizedének hazugságait lehetne tipologizálni tematikusan, funkcionálisan vagy kronologikusan (az egyes ciklusok jellegzetes hazudozásait boncolgatva, esetleg megjelenésük és érvényesülésük logikáját követve), de lehetne akár hatásmechanizmusuk szerint is csoportosítani. Talán akkor jutunk legtöbbre, ha azokat a hazugságtípusokat igyekszünk megtalálni, amelyekben nem az egyedi hazudozás a lényeges, hanem egy újabb hazug világ kialakulásának veszélyét hordozzák.

(Hazugság mint illúziókeltés) Illúziók nélkül el sem lehetett volna kezdeni a rendszerváltás nevű projektet. Amiért össznépileg nem tetszettünk forradalmat csinálni, az inkább az ancien régime elrothadásának és veresége fokozatos beismerésének, mintsem a lelkesítő illúziók hiányának tudható be. Az új iránti pozitív várakozásoknak nincs is sok közük a hazugsághoz. A nagy vállalkozásnak az önáltatás mozzanatát is tartalmaznia kellett ahhoz, hogy a politika színpadára lépő aktív rendszerváltók céljaikkal meg tudják ragadni az emberek tömegeit. A rendszerváltás kezdetén az illúziókeltést fékezte, hogy a politikai harcban a régi rendszer kritikája a válság súlyosságának kiemelését követelte meg. A katasztrofális helyzet képe ellentmondott a könnyű átmenet ígéretének, amely arra alapozott, hogy az új rendszerben benne rejlenek a válság leküzdéséhez szükséges energiák, a "nemzeti önépítéssel" együtt lehetővé válik a nyugati mintának megfelelő szociális piacgazdaság és a fogyasztói társadalom bevezetése.

Az első szabad választásokon győztes nyugodt erő, a hamarosan zaklatottá váló és szétszakadó MDF a nemzeti érzelmek mellett erre az illúzióra építette győzelmét, noha Antall József tisztában volt vele, hogy egy kamikázekormány élén lát a kormányzáshoz. A taxisblokád után Orbán Viktor nevezetes kijelentése a kormány hazugságáról azért kelthetett olyan nagy visszhangot, mert korántsem csak a benzinárral kapcsolatos megtévesztésre utalt. Ekkorra már ráébredtek a választók, hogy megtévesztés áldozatai lettek. Az MDF példátlan sebességű hitelvesztését nem sok kis hazudozás okozta, hanem egy nagy hazugság: az emberek másfajta politikát tapasztaltak, mint amit a rendszerváltással ígéretként kaptak. Az MDF már azelőtt elindult a bukás lejtőjén, hogy hozzálátott volna a válságkezeléshez.

A Fidesz népszerűsége hihetetlenül gyorsan növekedett, s ebben elsőrendű szerepe volt a róla kialakult képnek: keresetlenül őszinte hangütésének, a hazudozás, a hamis ájtatoskodás, a sunyiságok kerek perec elutasításának s legfőképpen annak, hogy a fiatal demokraták jól szervezett csapata mindannak ellenpólusaként tűnt fel, amit utálni lehetett a politikában. A kibontakozó kultúrharc elfedte a tényleges választék hiányát a rendszerváltó politika irányultságában. A nemzeti radikálisok erős befolyása a jobboldalon, illúziókeltő hazugságaik egyre agresszívabb megjelenése a zsákutcába visszajutás rémképét vetítette előre.

A liberálisok a "vér, veríték, könynyek" típusú igazmondással, vagyis a releváns rendszerváltó politika következményeit vállalva szembefordultak az illúziókeltő politikával, ám ez a magatartás nem adott esélyt a győzelemre. A magyar liberálisok nem titkolták, hogy az általuk követelt politika sikere közvetlenül számos negatív társadalmi hatással jár, ugyanakkor azzal érveltek, hogy a gyors átmenet a vesztesek számára is belátható időn belül kínálna reményt a fölemelkedésre. Türelmetlenek voltak, hiszen úgy vélték: minél tovább húzódik a műtét, annál kevesebbeknek adódik meg az esély, hogy csatlakozzon a nyertesekhez. Hiába volt azonban a racionális érvelés, a "hosszú távon mind halottak vagyunk" valósága a köznapi életben könnyen felülírja a gazdaságstratégiai doktrínák igazságát.

Az első ciklus ellenzéki radikalizmusa mindenekelőtt a hazug, zsákutcás fejlődés rémképe elleni lázadás terméke volt. Valódi ijedelem munkált benne, nem a megtévesztés szándéka, még ha a félelmek hisztériakeltő mechanizmusának beindulásával a jobboldalon ezt másként látták is: a mérsékelt keresztény-konzervatív értelmiségiek is sandaságot éreztek mögötte. A szabad demokraták egy gyors sikert ígérő nyugatos modernizációs ideológiát állítottak szembe a jobboldal illúziókeltésével, ám az ehhez járuló első "kiegészítő üzenet", az antikommunista radikalizmus inkább visszaütött, mintsem eredményes lett volna.

Annál hatásosabbnak bizonyult a szocialisták illúziókeltése, akik némi módosítással visszatértek az 1990-es győztes ígérethez. Az MSZP-illúzió alapja a szakértés lett (Csurka István értelmezésében: "olcsó bolsevista trükk"), amely a liberális gazdaságpolitika és a jóléti ígéretek ellentmondásának feloldását ígérte. A "vér, veríték, jólét" üzenet azt sugallta, hogy a nyugatos átalakítás és a szociális igények kielégítése együtt is lehetséges. A kommunizmus visszatértével való riogatás hatástalanságát a jobboldal magának köszönhette. A szocialistáktól - minden nosztalgikus felhang ellenére - nem a kádárizmus újjáélesztése volt várható, amire a liberális szövetség is garanciaként szolgált.

A Horn-kormány időszakát az "igazság" felülkerekedése jellemezte: a modernizációs áttörés végrehajtásával (és társadalmi következményeinek vállalásával) lelepleződött az illúziókeltés hazugsága. A liberális gazdasági rendszerváltás véghezvitelét apologetikus magyarázat kísérte, a rendszerváltás céljának beteljesítését jelentő "magasabb igazságára", a jövő érdekében vállalt áldozatra hivatkoztak az MSZP vezetői. Úgy vélték, ez az érvelés magától értetődő, az éppen megnyomorgatott magyar társadalomrészek számára is reményt kelt, hogy küszöbön áll a szép európai jövő. A választók ambivalens módon viszonyultak a kormányzati eredmények propagandájához: hitték is, meg nem is. Az illúziók nélküli, de reményteljes folytatás ígéretét hazudozásmentes politikával lehetett volna hitelesíteni. Nem ez történt, ami nem is csodálható, hiszen az Antall-kormány periódusában megkezdődött tulajdon- és jövedelemátcsoportosítás ekkor kapcsolt teljes sebességre. Ezért vált jelképpé a Tocsik-ügy: a kádárizmus meghaladása éppen a hazudozás jellegét tekintve nem volt meggyőző. A Horn-kormány idején történtek megidézték annak a hazug világnak az ismerős jelenségeit, működési formáit.

A gazdasági rendszerváltás illúzióromboló végrehajtásának lehetőségeit kihasználva az ellenzéki politikát elárasztotta a populista demagógia. A hazudozás korlátainak lebontásával és az ingerküszöb emelésével ez a torgyáni és csurkista támadás súlyos rombolást okozott a politikai kultúrában, de még erősebb ellenszenv fogadta a féktelen "kritikai populizmus" elburjánzását.

1998-ra azonban az önáltatással áthatott illúziókeltés helyét elfoglalta a népámító hazugság. A magát keresztény-nemzetivé átmaszkírozó Fidesz stratégiájában új funkciójú illúziókeltés jelent meg. Eleinte a szokásosnál ügyesebb, ám azoknál nem ártalmasabb kampányhazugságnak látszott a "jövőkép" címkével ellátott álomgyári capriccio előadása. A próbagyártás sikere után azonban a hazugságüzem teljes kapacitással működni kezdett. Nem kellett sok idő hozzá, hogy a szemétre vetett közgazdasági tankönyvek helyett mesekönyvet kínáljanak a médiapolitizálással kábított nagyérdemű közönségnek. A racionális politikai beszédet sutba vágó Fidesz köreiből hol a gyűlöletpolitika hullámai borították el a közéletet, hol a "merjünk nagyot álmodni" légvárterveiből kaphattunk ízelítőt. A tömény politikai giccs terjedése egy operettországgá korcsosított magyarhon képét vetítette előre.

A nemzeti főmesemester beszédeit egyre inkább valódi és álközmondások, bugyuta példabeszédek, a tényeknek fittyet hányó sületlen hazudozások uralták. A tényekre hivatkozó ellenvetések mit sem értek: ki az a bolond, aki az álmodás cáfolatára odafigyel? A "politika fölé" emelt szónoklatok egyre inkább az igehirdetés funkcióját töltötték be, s ki várná el, hogy a prédikáció igaza bizonyítható legyen? Az üdvözülésben hinni kell, elegendő, ha szépen és szívmelengetően beszél elandalított nyájához a főpásztor. Hogyan is lehetne álmokat kritikával illetni?! A verdikt úgy szólt: aki nem mer velünk nagyot álmodni, az a nemzet jövőjét tagadja meg.

A jobboldal táborában a dezertáláson kívül nem maradt mód a rendszerré szervesülő hazudozás megkérdőjelezésére. A néhány nekikeseredett értelmiségi, aki nem volt hajlandó letenni a józan ész használatáról, kiszorult a jobboldal tábora által fogyasztott médiából. Ott azóta is gáttalanul áradnak a hivatásos hazudozók tartalmilag szélsőséges, stilárisan pedig őrjöngésszerű megnyilatkozásai.

Ha eltekintünk a lényegtől, hogy a fideszes álomvilág leple alatt miféle gazságok történtek, akkor is megállapítható, hogy egy szerkezetében is hazug, paternalista, etatista és ideokratikus politikai konstrukció megalkotása indult meg, amelynek teljes kiépítését a 2002-es választásoknak kellett volna legitimálnia. A példátlan hisztéria, amely a vereség lehetőségének fölmerülése, majd ténnyé válása után elborította az Orbán-párt hívőit, megmutatta, hogy semmi áron nem akarnak ráébredni a valóra. Inkább apokaliptikus látomásokat hazudva ajzották harcra magukat.

A 2002-es választások tétje óriási volt, ez azonban azzal járt, hogy a győzelem érdekében a baloldalon is lankadt az éberség az öncsaló illúziópolitika újraéledésével szemben. Az ígérgetési verseny eszkalációja megfékezhetetlenné vált. Győzelme után az MSZP el volt szánva arra, hogy a hitelességet állítja politikájában az első helyre, teljesítve választási ígéreteit. A hazugságpolitikából való kiszállást részint az nehezítette meg, hogy az ígéretek teljességét a legjobb akarattal sem lehetett megtartani, másrészt pedig az ellenzék magatartása. A Fidesz kezdettől bármire hajlandó volt, hogy a kormányt hitszegőnek állítsa be, ami korlátozta a Medgyessy-kormányt az őszinteségben. Ennek megfelelően porhintés kísérte a racionális politikához való fokozatos viszszatérést. Lehetőséget nyújtott erre, hogy a kedvezőtlen gazdasági helyzet ellenére az illúziókkal való leszámolás ezúttal nem követelt meg a Bokros-csomaghoz hasonló "vér, veríték..." jellegű váltást. Mégis az derült ki, hogy a hitehagyott, elerőtlenedő képet mutató kormány felváltása nélkül az MSZP nem képes megtörni a népszerűségvesztés trendjét.

Új kezdet kellett a totális ellenzékiség populista demagógiájával szemben, amelyen Medgyessy és az MSZP korábbi vezetése nem talált fogást. A Fidesz a petíciós akciót tekintette főpróbának az illúziókeltő hazugságpolitika helyreállításához, pontosabban új, immár a baloldal táborát is megcélzó, szociális demagógiára épített új hullámának elindításához. Ebből akarták a hosszú offenzívát megkezdeni, hogy majd menetből nyerjék meg a 2006-os választási csatát.

A kormányváltás, majd a Fidesz számára súlyos bukást hozó népszavazás törést jelentett ebben a tervben, ez pedig különleges lehetőséget rejt az illúziópolitika felszámolásához. Nem véletlen a Fidesz intenzív visszakapaszkodási kísérlete egy újabb hazugságoffenzíva révén, amivel semlegesíteni próbálja a népszavazási kudarc hatását. Manipulatív hazudozás mindig minden oldalon előfordult eddig is, ezután sem lesz másként. Ám a közeljövő eldöntheti, hogy reális és racionális, egyúttal elvszerű politikával a balliberális koalíció képes lesz-e a szerkezetében is hazug, illúziókeltésre alapozott populizmuson felülkerekedni.

(Múlthazudás) A múlthazudás a politikai harc eszköze lett, amely részint az ellenfelek diszkreditálásának, részint a saját hagyományok fölmagasztalásának szolgálatában áll. Jellegzetes formái - az elhallgatás, a tagadás, a hamisítás - mind bőséggel tenyésztek a magyar politikában. A múlt józan, reális és (amennyire lehet) közös feldolgozása elmaradt, a történelemről szóló diskurzus áldozatul esett a pártpolitikai csatározásoknak

Jellemző, hogy miközben a magyar társadalom nagy többségének a történelemről s éppen a mögöttünk hagyott századról való tudása enyhén szólva is torz és hiányos, a politikában a múlt feltárásaként, illetve annak legfőbb akadályaként végeérhetetlenül pertraktálják az "ügynökügyet". A titkosszolgálatok tevékenységének megismerése mint a közelmúlt teljes feltárásának előfeltétele kezdettől sandaságokkal van telítve. A történtek alapos feltárása persze fontos volna, elvezethetne a Kádár-rendszerről való tudás kiteljesítéséhez, ehelyett jó úton haladunk a múltról alkotott kép további eltorzításához. Ha a megértés és a múlt korrekt feldolgozása helyett a pártpolitika szolgálatában álló leleplező-diszkreditáló történetírás kerekedik felül, az csak a hazug rendszereket átható sérelmi politika tovább éltetéséhez vezethet.

Az MSZP múlttal kapcsolatos elve úgy szólt: aki a múlton akar törvényt ülni, elveszíti a jövőt. Azt állították, hogy a párt a rendszerváltással végleg elszakadt a kádárizmus hazug világától, túl van a neki tulajdonított bűnös múlton, nem felelős érte, ezért nem is foglalkozik vele, lévén az a történettudomány feladata. Ezzel együtt részben átvették a liberális álláspontnak azt a sajátosságát is, amely szerint a múltértékelés fő tartalma a szakítás. E felfogás szerint a rendszerváltás szerves előzményei a korábbi rendszerekben legfeljebb csíraként, ellenzéki törekvésként léteztek. A liberális és az MSZP-s múltkép vitájának forrpontja kezdettől a Kádár-korszak megítélése volt, hiszen az abban az időben szocializálódott pártelit a maga politikájának előképét a "búvópatakszerű" reformmúltban szerette volna kimutatni, ezzel szemben a liberálisok a kádárizmust (reformostól együtt) lényegénél fogva hazug világként utasították el.

A szocialisták a múltról való hallgatást választották, már csak azért is, mert esélyét sem látták az igazat mondásnak. Ha a differenciált megítélés fontosságát hangoztatták, azzal rögtön magukra vonták a bűnök lekicsinylésének, mentegetésének vádját. Ha egyszerűen elítélték a múlt bűneit, ellenfeleik kétségbe vonták ennek őszinteségét, és vezeklést követeltek tőlük. Ha bocsánatot kértek, feloldozást nem kaptak, csak bűnösségük beismeréseként fogadták a gesztust. Az MSZP fiatal vezetői most a generációváltásra próbálják építeni a múltprobléma kezelését, noha ez azzal jár, hogy indirekt módon elfogadják legelszántabb ellenfeleik megközelítésmódját, akik a személyes felelősség ügyévé tették a múlthoz való viszonyt.

Az elmúlt másfél évtizedben a szocialisták éppen a védekezés kényszere miatt választották volna a múltról való hallgatást, ám folyvást kiderül, hogy ez nem teljesen lehetséges. Küszködtek a nehézségekkel, amelyekkel az utódpárti szerepéből való kilépés kísérlete járt, s miközben a múltértékelésben átadták ellenfeleiknek a terepet, a politikai harcokban mégis rákényszerültek a reflektálásra. A hazugságok tudatos levetkezése és a múlt alapos megrágása nélkül azonban gyöngécske eredmény sül ki a reagálásokból, amint azt a Medgyessy Péter szt-tiszti múltjának eltagadásával kapcsolatos csatározások megmutatták. Dermesztően hamis a múltkép, amely a vitában némely szocialista politikusokból kibuggyant.

Amikor a szocialisták a múltértékelésben offenzív módon léptek fel, valójában akkor is csak reagáltak. A jobboldal különféle áramlatainak "összenövését", a keresztény konzervatívoktól a neonáci eszmékkel kacérkodó nemzeti radikálisokig terjedő összefogást legegyszerűbben a múltértékelésben rejlő közös pontok felmutatásával, különösen pedig a nemzeti sérelmek pertraktálásával és a történelmi büszkeség romantikus érzelmeinek kihasználásával lehetett elérni. Nem sokat kellett dolgozni e közös múltkép megkonstruálásán, alapjaiban készen állt a Horthy-korszak ideológiájában. Az MSZP akkor tudta hatékonyan mozgósítani energiáit ennek a baloldal számára vérlázító múlthazugságnak a leleplezésére, amikor a szélsőjobb megnyilvánulásait támadva lehetett az egész jobboldali konstrukció hazugságát bemutatni. A "fősodorral", a Fidesz álságos szentkoronás hazugságaival már nem tudott (vagy inkább nem mert) ilyen határozottan szembeszállni, félvén a nemzetietlenség vádjától. A "nemzeti közép" történelemre vonatkozó elgondolása szükségképpen fulladt kudarcba: hogyan is lehetne egy közepes hazugságban kiegyezni?! A kétféle magyar múltkép szétválása hű tükre a jelen két Magyarországának. A múltvita a jelen megosztottság valóságát képezi le, középpontjában a nemzeti kérdéssel. A magyar állampolgárság etnikai alapú korlátlan kiterjesztését megakadályozó decemberi népszavazás azt mutatta, hogy semmi ok a baloldal kishitűségére, nem érdemes sunnyogva eloldalogni a múlthazugságok mellett.

A jobboldal kiindulópontja alapvetően tért el a szocialistákétól. Orwell után szabadon: aki a múltat uralja, azé a jövő is. Ebből a felfogásból aktív és offenzív hazugságépítés, pontosabban a jelen követelményeihez igazított hazugságrekonstrukció származott. Még csak nem is a "mostantól kezdve minden másként volt", inkább a "mostantól minden a régi lesz" elszánása látszott a jobboldal történelemhamisító ideológusain. A Fidesz behozhatatlan előnye, hogy egyáltalán nem érdekli a múlt valósága, csak az érdekli, hogy mire tudja felhasználni. Antall tanár úr még a népet iskolapadba ültetve próbálta kioktatni a múltjáról, ám az istenadta növekvő ingerültséggel fogadta a körülményes magyarázatokat. Orbánnak és csapatának a látását nem homályosíthatják el a tények, nincsenek problémáik a hamisításokkal vagy a logikai bukfencekkel. A Fidesz számára a múlt is hitbéli kérdés.

A mai jobboldal felfogása szerint egyedül az ő hatalma tüntetheti el a bűnös múlt maradványait. Azt állítja, egyedül az ő nemzetfelfogását tükröző múltkép hordozza az igazságot; ez az a múlt, amelyhez - mint az erőszakkal megtört szerves folyamathoz - vissza akarja kapcsolni a jelen politikáját. Természetesen ennek a szerves nemzeti történetnek a betetőzése, gáncstalan hőseinek reinkarnációja maga az imádott vezér, Orbán Viktor. Hozzá vezet a múltból minden út, amely nem bizonyult galád idegenek okozta eltévelyedésnek. Bibó István foroghat a sírjában: miféle hajdani zsákutca felé indultak vissza az egykori Bibó-kollégisták.

Ennek az avítt történelemszemléletnek a fenntartása egyre kilátástalanabb az Európai Unió-tag Magyarországon. Az aktív múlthazudás ennek ellenére különleges pusztításra képes az ilyesmire fogékony fiatalok körében. Az elszántan trianonozó népszavazási kampány kudarca legalábbis kétségessé teszi a múlthazudozás folytatásának értelmét, egyelőre mégsem képesek letenni róla, mert a jobboldalt egyben tartó ideológiai kötőanyagnak ez a legbiztosabb komponense. Akkor jön el a fordulópont, akkor szakadhat vége a múlthazudásnak, ha mindkét oldalon ráébrednek, hogy a rendszerváltással megkezdődött folyamat nem lehet lényegi folytatása semminek, ami előtte volt.

(Identitáshazugság - avagy a politikai maszkabál) A retrográd múlthazudás egyúttal jelensége egy nagyobb hazugságnak. Az egyedi megtévesztések hazugsággá válásának sajátos esete a politikában az identitás csalárdsága. Parlamentáris demokráciákban a pártokkal való viszonylag tartós és tömeges azonosulás a hatalom megszerzésének és megőrzésének feltétele, ehhez viszont ki kell alakítani az értékek, elvek, célok és egyéb identitástényezők olyan rendszerét, amely egy párt jellegét, arculatát meghatározza, a szilárd kötődéshez szükséges kapcsolatot megteremti. A rendszerváltás szereplői, egy alakulóban lévő pártrendszer pártjai többé-kevésbé valamennyien mintakövető módon teremtették meg induló identitásukat, már csak azért is, mert maga a rendszerváltó folyamat is mintakövető jellegű volt. A történelmi pártok az elődök halványuló hagyományaiban, a rendszerváltás szerves pártjai viszont saját megszerveződésük sajátosságaiban és bevált nyugati minták adaptációiban mutatták fel azokat az identitáselemeket, amelyekre építeni lehetett. Persze végig ment a körkörös fanyalgás, amely szerint a másik irányzathoz tartozó pártok még messze vannak attól, hogy az európai normáknak megfeleljenek.

A választók kegyeiért folyó versenyben természetes törekvés vonzóbbnak, erősebbnek, megbízhatóbbnak, hatékonyabbnak és még ki tudja, milyenebbnek mutatkozni a valóságosnál. A legjobb forma mutatása érdekében a pártok arcán elvégzett kozmetikázás még nem hazugság. Más dolog az álarc viselése és főleg az álarcok cserélgetése. Minősíthető persze valamely párt magánügyének, hogy miféle maskarákba burkolózva próbálja megnyerni a választókat, csakhogy a hazugsággal való tömeges azonosulás már a köztársaság egészére nézve hordoz veszélyeket.

A Fidesz identitásépítése jellegében különbözik az összes többi pártétól. Nézzük először ez utóbbiak példáit. Az MSZP-t kezdettől arra alapozva támadták ellenfelei, hogy csak átfesteni próbálja magát komcsiból szocdemmé, hogy politikusai báránybőrbe bújt farkasokként ólálkodnak a választók körül. Az MSZP identitásának alapja azonban megalakulásától kezdve változatlan: a párt szociáldemokratizálása. Ennek hitelesítéséhez sokáig erősen sminkelnie kellett magát, az azonban több mint vicces, hogy Magyarországon reformer kommunistából bármivé szabad változni - keresztény-nemzetivé vagy akár neonácivá is -, csupáncsak szociáldemokratává válni nem elfogadható dolog. "Mindig csak a másik kommunistája a büdös" - szólt annak idején egy fideszes ifjú aranyköpése; azóta saját pártja példáján is tapasztalhatta, mennyire fején találta a szöget.

A szocialisták identitásproblémái valójában nem a kommunista múlt miatt erősödtek fel, éppen ellenkezőleg. A hirdetett baloldali értékrend a Horn-kormány idején, a liberális gazdasági rendszerváltás végrehajtása, az ellenzék által bőszen támadott stabilizációs és modernizációs politika periódusában került ellentmondásba a kikerülhetetlen gyakorlati teendőkkel. Az ellentmondás feloldása az identitás korszerűsítésével nem sikerült, már csak azért sem, mert a párt akkori vezetői elhárították a feladatot, ezért a rossz lelkiismeret és a modernizációs apologetika keveredése nehezítette a párthoz való kötődést. A korszerű szociáldemokrata identitás keresése azóta is folyik - tévedésekkel, machinációkkal, de nem eredendő hazugsággal. Ugyanazzal az ellentmondással kell szembenéznie az MSZP-nek, mint valamennyi kormányképes európai baloldali pártnak: a piaci rendszer működése olyan következményekkel jár, amely ellen baloldali identitással muszáj lázadni, miközben kormánypolitikát ezen a mozgástéren belül lehet csak folytatni. Ellentmondás feszíti tehát a szociáldemokrata identitást, amelyből nem sikerül mindig jól kikeveredni, de ennek leplezése még nem jelenti, hogy eleve hazugságra építenének politikát.

Egészen más a helyzet a liberálisokkal. Kis túlzással azt lehet mondani, halálra győzték magukat (vagy inkább halálra győzették őket). Az SZDSZ fogalmazta meg a rendszerváltás releváns programját, végső soron az a rendszer jött létre, amelyet szorgalmaztak, de nem éppen úgy és olyan vonásokkal, ahogyan elképzelték. A liberális tartalmú rendszerváltás nem liberális identitású pártok vezető szerepe mellett ment végbe, csak asszisztálni tudtak hozzá. Mégis jórészt a kételyek nélkül prokapitalistának mutatkozó liberálisokra hárult a káros mellékhatások ódiuma.

Az SZDSZ identitásválsága fordítottja volt a szocialistákénak: vezetőik nem arra törekedtek, hogy közelítsenek egy "eszményi" liberalizmushoz, hanem hogy megszabaduljanak a hatalmi harcokban rájuk rakódott nem liberális hordaléktól. Nem építkezési, hanem tisztulási folyamat ment végbe - pártválságok árán. A szabad demokraták, miután megszabadultak a pártjukba beépült hazugságtól, a konzekvens liberális politikától remélték az SZDSZ középpárttá növekedését, ez azonban illuzórikusnak bizonyult. A profiltisztítással a tartós kispárti lét lett elérhető, viszont a hazugságmentes, valódi identitásalapú kötődés esélyét kínálhatták a liberális elveket valló polgároknak.

Az SZDSZ legsúlyosabb identitásproblémája a politika és a morál kapcsolata. A magyar politikát átható becsületvesztésért korántsem azért fizették a legsúlyosabb árat, mert olyannyira érintettek voltak, hanem mert magasra állították a mércét: az erkölcsi tisztaságot identitásuk alapvető elemévé tették. A Fidesz felfogása minden szemforgató ájtatoskodás ellenére ezzel éppen ellentétes: "Morál a politikában? Micsoda hóbortos ötlet!" Visszaütött, hogy e fideszes attitűd ellenpólusaként a szabad demokraták azzal áltatták a hozzájuk kötődőket: mentesek tudnak maradni a magyar politikát átható tisztességtelenségtől. A Tocsik-afférral kezdődő kínos ügyek sorából sem a hazudozás hasznosságára következtettek, ám ezen esetek következményeit a megbánással sem tudták elhárítani.

A rendszerváltás utáni magyar politikában egyetlen "klasszikus" esete van az identitásváltó hazugságnak: a Fideszé. A többi párthoz hasonlóan a Fidesz is úgy kezdte, hogy saját, a rendszerváltáshoz érvényesnek ítélt elveihez és programjához keresett támogatást. Népszerűségének rendkívüli felívelését azonban nem ennek, hanem arculata különlegességének köszönhette. Mint afféle "imidzspárt" emelkedett magasra, vezetői ebből arra következtettek, hogy a siker elsősorban a politikai marketing és a hatalomtechnikai eszközök alkalmazásának kérdése. Semmi gond, ha ehhez identitásváltás, netán a politikai árukészlet teljes lecserélése vezet. Ami történt, az egy létező szükséglet felismerése, mesterségesen felgerjesztett fogyasztási igénnyé formálása, majd annak bővített újratermelése. Monopolhelyzetet, de legalábbis piaci dominanciát kell elérni ahhoz, hogy a szükségleteiben manipulált fogyasztó valódi választási lehetősége megszűnjön, csak abból elégíthesse ki vágyait, amit "saját érdekében" rátukmálnak. Ha beindul ez a piaci mechanizmus, többé már a politikát termelő és árusító cég sem választhat: a manipulált igényt újabb és újabb reklámfogásokkal fenn kell tartania. A fogyasztók nem ébredhetnek rá, hogy a bóvli, amit megvesznek, még csak nem is természetes szükségleteik kielégítésére szolgál. Az eredendően hatalomtechnikai eszköz önálló életre kel, és burjánozva teremni kezdi maga körül a hazugságot.

A Fidesz identitásváltásának kiindulópontja az MDF szakadáshoz vezető identitásválsága volt. Antall kudarcából, vagyis hogy kormányzása idején nem volt képes a jobboldal irányzatait saját programja égisze alatt egyesíteni, Orbán és csapata korántsem az egységtörekvés, csupán a módszer hibájára következtetett. A helyes metodika alapja, hogy elvek nem zavarhatják meg az ember tisztánlátását. A fideszes identitáscsere feltétele volt egy érzelmi tényezőktől áthatott jobboldali ideológiai generálszósz összekotyvasztása, amelylyel nyers hatalmi törekvéseit szépen leönthette. A múlthazudás szerves része volt e kotyvaléknak, de minden egyéb komponensét is könnyen föllelhették a politikai ócskapiacon.

A cél nem a racionális érvelés eszmei alapjának kialakítása, hanem a hazudozás elfogadásának a megalapozása volt. Eszmei otthonosságot kellett teremteni, s a fideszes fiúknak nem volt snassz, hogy a cél érdekében a korábban utálatosnak ítélt hazug világok vedlett gönceit öltsék magukra. A politikai maszkabál valóságként fogadása közepette ez is elmegy, ha a hívek a tisztánlátást torzító, kábító gyűlöletdózisokat kapnak. Megkapták, s megkapják azóta is a mindennapi adagot a jobboldali sajtó aktív segítségével, nehogy elvonási tünetek jelentkezzenek. Nem igaz tehát, hogy ezek a durva megnyilvánulások pusztán a szélsőjobboldal integrálását szolgálják. Az évek óta zajló rágalomhadjárat nem a szokványos eseti machinációk sora, hanem a feltétele annak, hogy fenntarthassák a Fidesz hazug identitását.

Az összes többi párt saját eszményképéhez igyekezett hasonulni identitása kiépítésével. A Fidesz identitáscseréje ellenben kizárólag a hatalomszerzés igényéhez alkalmazkodott. Nem létezhetett elv, amelyet arcrezdülés nélkül ne tagadtak volna meg. Hogyan is mondta Anouilh Becket-drámájában a bíboros? "De nekünk, Szentatyám, nagy erőt ad, hogy nem tudjuk pontosan, mit akarunk. A szándékok teljes bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik." Nos, a Fidesz pontosan tudja, mit akar, bámulatos manőverezési szabadságának más a forrása: a szándékok tisztán hatalmi jellege. Az elvtelenség és az amoralitás ebből fakad.

A szélkakasként viselkedő Fidesz szélhámosságának legújabb és igazán pregnáns példája volt a decemberi népszavazás. Az éppen általuk agyongyalázott szélsőnacionalista csoportocska és a Thürmer-féle ókonzervatív kommunisták kezdeményezésére kiírt referendum kampányában újabb maszkot öltöttek fel, szokásaiknak megfelelő lendülettel vágták sutba korábbi álláspontjukat, s tették magukévá a közveszélyes indítványokat. Ha már lehetőség adódott rá, egyszerre próbálták kijátszani a nacionalista és a szociális populizmus kártyáit. Ugyan ki vette komolyan Orbán könnyelműen elejtett megjegyzését, amely szerint politikai jövőjét tette fel a népszavazás sikerére?! Nem jósolható meg, hány és mifajta Fideszt hazudnak még, de az bizonyos, hogy ez a legújabb, a "panelprolik" felé forduló, pszeudokommunista retorikát használó variáns is csupán időlegesen viselt maskara.

A Fidesz a hazugsághoz hazudta keresztül magát. Ő maga lett az a hazug konstrukció, amiről Bibó beszélt. Önmegtagadó hazudozásától kezdve egy hatalmasra nőtt, egyre kuszább hazugsággombolyagba fonja magát és környezetét. Ha elfogadjuk is a tézist, hogy a hazugságra épített politika bukásra van ítélve, sok vigaszt ez nem jelent, hiszen a történelem az életképtelen konstrukciók tartósságának egész példatárát nyújtja.

(Hazugságleplező hazudozás) Különösképpen kilátástalanná teszi a helyzetet, hogy a hazugságleplező hazugságok is elborították a magyar politikát. 1998-ben indult meg a folyamat eszkalációja, amely egyoldalúan aligha szakítható meg. Leleplezés - botrány - cáfolat - a cáfolat cáfolata - magyarázat és annak kikacagása - a kikacagás kikacagása - a leleplező leleplezése - feljelentés bűncselekmény miatt - feljelentés rágalmazás miatt - sajtóper - ellenbotrányt szolgáló vagy újabb ügyet kreáló új leleplezés... és indulhat az egész elölről. Egymást követő és párhuzamosan futó, áttekinthetetlen és véget nem érő ügyek kavalkádja kápráztatja az embert, a politikára éberen figyelő honpolgár sem ismeri ki magát. A hazudások kölcsönös leleplezése semmit nem mond az igazságról, a mocskolódások után nincs megtisztulás.

Reménytelen az a próbálkozás is, hogy az igazságszolgáltatás igénybevételével küzdjenek a hazugság ellen. Nincs miről beszélni, mióta a "kayaibrahimos" ügyeket brutális orcátlansággal - és mint kiderült, mintaadó módon - zárták le. A rágalmazási perek megindítása (illetve a velük való fenyegetés) egyre kevésbé szól a becsületről, egyre inkább a vádak rövid távú politikai következményeinek elhárítására szolgál csupán. Hosszú távú következmények ugyanis nincsenek. A mégis megszülető bírósági ítéletek maguk is a politikai játszmák részeivé válnak, csak a komolyan nem vehető érvek sorát szaporítják. A bíróságok - ha csak tehetik - elhárítják az igazság kiderítésének felelősségét. Még jó eset, ha igazságszolgáltatás címén formálisan korrekt jogszolgáltatás folyik, s nem olyasmi, amit Magyar Bálint "hazugságszolgáltatásnak" nevezett.

Mindez persze elég elkeserítő, de valójában csak a felszín. Az egy-egy politikus diszkreditálását szolgáló leleplező akciók a hatalmi játszma részei, cseppek a tengerben. Elfedik azt, amit mindenki tud vagy tudni vél, de nem lehet kimondani, mert a váltott rendszer legitimációját érinti: a rendszerváltás nagy lenyúlásait, korrupciós eseteit, a gazdaság és a politika összefonódásának mélyrétegében zajló eseményeket.

A magyar választók persze nem ostobák, anélkül is sejtették és sejtik, mi folyt és mi folyik, hogy az orrukra kötnék a részleteket. A rajongva szeretett Fidesz 1994-es hatalmas bukásának eredete az a csalódás volt, amelyet az MDF-fel közös székházügy indított el. A Fideszből emiatt eltávozott (egy időre a Népszabadságnál újságíróskodó, később a szélsőjobboldal uszítói közé állt) Bayer Zsolt a Simicska-klánra visszaemlékezve nem kertelt: "kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia alsón". Azóta sokat kupálódtak.

1994-ben a Horn-kormány a várakozásokra rácáfolva nem foglalkozott az antalli idők anomáliáival, ellenben lebonyolított egy kivételesen radikális privatizációs akciósorozatot, mindazzal együtt, amivel az ilyesmi járni szokott. 1998-ban az Orbán-kormány saját klientúrája megteremtésével volt elfoglalva, elég gondja akadt azzal, hogy megfigyelési hazugságokkal és minden egyéb módon elterelje a figyelmet az egész pályás térfoglalás aktuális botrányairól. A történet talán legszomorkásabb fejezete Keller László magára hagyása. 2002-ben úgy tűnt, hogy a választási ígéretekhez híven végére járnak az előző ciklus kirívóan arcátlan ügyeinek, de a Medgyessy-kormány megalakítása után kiderült, semmiféle elképzelés, konkrét terv nem volt a végrehajtásra. Ehelyett kiszignálták a feladatot a magányos harcos Kellerre, aki hiába hadakozott, nem lehetett esélye a sikerre. Hiába vív kimerítő küzdelmet a jogszabályokkal körülbástyázott főügyésszel szemben, ez is belesimul a botránypolitika szokásos menetébe.

A hazudozás speciális formája az a képmutató magatartás, amely a pártok gazdasági ügyeit elfedi. Mindenki tudja, időnként politikusok céloznak is rá, hogy a pártoknak, ha felszínen akarnak maradni, ki kell játszaniuk a pénzügyi lehetőségeiket irracionális módon korlátozó jogszabályokat. Ez pedig oda vezetett, hogy az egész közéletet, különösképpen a kevésbé szem előtt lévő helyi politikát áthatja a politika és a gazdasági érdekek összefonódása. Nemegyszer az a kérdés merül fel: melyik fél a patrónus és melyik a kliens? Ma már bőséggel vannak olyan vagyonok, amelyek alkalmasak akár egy párt vagy egy pártrészleg fölötti kontroll megszerzésére. Nem vigasz, hogy Magyarország helyzete ebben egyáltalán nem kivételes.

A politikai rendszerbe behatoló hazugság pregnáns példája a független nemzeti intézmények esete. A kormányra jutott Fidesz e téren is több mint kormányváltó politikát folytatott, kialakítva azt a helyzetet, amelyet Gyurcsány Ferenc árnyékállamnak nevezett. Mit lehet olyankor mondani, amikor a "nemzet egységét" reprezentáló köztársasági elnök a pártatlanság minimális látszatára sem ügyel; amikor a parlamenti interpellációk pergőtüze alatt álló legfőbb ügyésszel kapcsolatban napi rendszerességgel merül fel a bűnpártolás vádja; amikor a jegybank elnöke szakmai hitelét is kockára téve frontot nyit a kormány gazdaságpolitikája ellen; amikor a közszolgálati rádió elnöke pártagitátorrá szegődik; amikor az Alkotmánybíróság ítéleteiről az a közfelfogás alakul ki, hogy azok pártpolitikai célokat szolgálnak, s e vélemény alátámasztására a testület személyi összetétele éles pártharcok tárgyává válik? A függetlenség hazudásának leleplezése a hazugság megszüntetésének követelményét is maga után vonná, csakhogy erre éppen a függetlenség védelmének érdekében hozott jogszabályok nem adnak módot. Kialakult az ördögi kör, a hazugságból nem látszik kiút. Képmutató játszmák indultak, amelyek a nemzeti intézmények presztízsét viszik egyre mélyebbre. Végül oda jutunk a hazudozásban, hogy nem maradnak közbizalomra méltó intézmények.

Milyen konklúzióval zárhatnánk politikai hazugságvilágunk e részleges és felületes áttekintését? Ha elkerüljük a nemigen megválaszolható radikális kérdésföltevést, hogy vajon a váltott rendszer, a kiépülő újkapitalizmus nem a "tökéletes bűnösség" világát reprezentáló hazugságkonstrukció-e maga is, amelyben csupán "finomul a kín", akkor is megállapítható: alapos korrekcióra szorul, ami létrejött. A legitimációs válságjelek, a hazugságok keltette undor terjedése jól lemérhető a politikusok népszerűségének alakulásán: soha ilyen alacsony mutatókat nem produkáltak még. A korrekció feltétele a mélyreható társadalomkritika. Félő azonban, hogy ezt a maguk belső hazudozásvilágába süppedt pártok nem képesek hitelesen elvégezni. Pedig az lehetne a kiút a jelen helyzetből, ha programmá tennék a hazugságteremtő politizálással való leszámolást, majd hozzá is látnának megvalósításához. Akkor talán még az is előfordulhatna, hogy egy igazabb világ felé hazudjuk keresztül magunkat.