H
(Betűmagyarázat) Volt a közelmúltban (Millennium és vidéke) már egy emlékezetes H-botrányunk, köszönhetően a legendás Happy End Kft.-nek és a hasonlóképpen legendás Országimázs Központnak. Csak memóriafrissítés kedvéért: a korlátolt felelősségű társaság ezzel a H-val nyerte el a központ által meghirdetett pályázatot, a Magyarországot legügyesebben reklámozó logónak járó nem kicsiny jutalmat. A H ekkor vált emblémává. Ez a betű immár nemcsak a hazai autókra kötelezően ragasztandó matrica és nemcsak a kórházakra figyelmeztető KRESZ-tábla jele lett, hanem a speciális technikával kivitelezett pofátlan lenyúlásé is. A speciális technika lényegéhez a pályáztató és a kiválasztott pályázó közötti ideális, mondhatni, akolmeleg együttműködés képzete társult, továbbá a pályáztató és a többi - bűvös körön kívül rekedt - pályázó ridegtartása. Tehát: H = vétség + közösség számára államilag kiszerelt hazugság. (Továbbiakban H/1.)
Maradjunk az utolsó szónál: H mint hazugság. Volt egy másik allegóriává nemesült H is. Ezt közíró alkotta, és mára szinte elfelejtődött. Pedig H. Kovácsot, azaz Hazudós Kovácsot, Moldova György szövegkörnyezetéből kiszakadt, önálló életre kelt Kádár-kori hősét érdemes lett volna reaktiválni. Rendszersemlegesen képviselhetné ma is a gáttalanul hömpölygő narrációt, a magánmitológiát gerjesztő elszabadult fantáziát, röviden a túlélést megkönnyítő élethazugságot. A 8888-as italboltban sokszor ihatná ma is kedvenc koktélját (egy rész rumot és két rész rumot, jól összerázva), legföljebb nem egy hetvenötforintos, hanem egy hétszázötvenforintos fölváltásával egyenlítené ki újabb számláját. A tulajdonnévben szereplő betű üzenete ezúttal természetesen más. H = infantilizmus + művészi szintre emelt, szeretni való hazugság. (Továbbiakban H/2.)
A két H-t világok választják el, de hát tudtak erről a régiek is. "Hamis az, amiben nyilvánvaló hazugság van" (ford. Bolonyai Gábor), oktat emígy Cicero, mert az állam ügyeinek intézéséhez szigor, tiszta ész és az igaz érvelés képessége szükségeltetik. "De amikor úgy hazudik, úgy keveri az igazhoz a hamisat, hogy / a közepe ne legyen ellentétben az elejével, a vége pedig a közepével", akkor a Múzsa "minden időkre ragyogón hazudik, és megmarad nemes leánynak" (ford. Devecseri Gábor), ment föl amúgy Ovidius, mert a tények nehezen elviselhető nyűge alól csak a szárnyaló képzelet ad föloldozást.
(Témamagyarázat) A Mozgó Világ régi szokása, hogy januári száma egyetlen motívummal foglalkozik. Így tematizálja az elmúlt évet. Ezúttal a cikkek döntő többsége a H/1, azaz a cicerói gondolat jegyében fogant, és a hazugságot mint a közerkölcs botrányát, a hazugságot mint a különféle okokból akkumulálódó hamisságok tárházát értelmezi. Joggal kérdezhetik: miért éppen e megfoghatatlan, testetlen, absztrakt ikon ejtette rabul a szerkesztőség fantáziáját? S ha már így történt, miért mellőzi a kérdés gnoszeológiai, fenomenológiai, episztemológiai körüljárását, antropológiáról, szociolingvisztikáról, hermeneutikáról nem is beszélve?
A válasz roppant egyszerű. A Hazugság 2004-ben lett valamennyiünk elementáris élménye. Úgy éltük meg, mint nemrégiben a teljes napfogyatkozást vagy a WTC-tornyok katasztrófáját. Nem tudtunk róla nem beszélni. Minden más témát kiszorított. Minden más látványt kitörölt. A H/1-téma konkrét volt és lenyűgöző, húsba vágó és idegtépő. Nem absztrakció. Akárcsak a politikailag, kulturálisan, érzelmileg kettészakadt magyar közélet. Az a közélet, amelyben a térfelek között egyre lehetetlenebb lett az átjárás, amelyben az összefeszülő erők egyre kevésbé tudták egymást kontrollálni, és amelyben "a mondások", "a tettek", "az eredmények" kölcsönösen kritikaképtelenekké váltak, mert valamennyiükre vastag kéregként száradt rá a hablatyból, bizalomvesztésből és süket csöndből komponált emulzió.
A felkért szerzők nem tapadtak a tárgyévhez. Nem a tárgyévhez tapadtak. A tanulmányokban, interjúkban, esszékben alig esik szó aktuálhazugságokról. A népszavazás ürügyén kihangosított pró és kontra mellébeszélésekről. Az ügynöktörvényt pártolók és ellenzők hátsó szándékairól. A kokszoló olimpikonok körül kialakult szakmai linkelésekről. A betegesen gurító brókerről. A bájosan füllentő ügyészről. A képmutató rendőrről. A blöffölő szőlősgazdáról. E motívumok - és a számtalan napról napra szórakoztató többi kis színes - csak arra voltak "jók", hogy hangulatba hozzanak. Hogy vágyat ébresszenek a szomorú igazi okok mélyebb megismerésére. Arra, amit a magyar társadalmi múlt determinált (erről szól Ripp Zoltán és Lengyel László írása), ami belekódolódott a közpolitika stratégiai rendszerébe (ezt fejti ki Kéri László és Babarczy Eszter), ami tartuffe-ien tett képmutatóvá csúcspolitikust odafönt és alkalmi médiavállalkozót idelent (ebből diszszertál Nagy József és Győrffy Iván), ami az egyházakat tette olyanná, amilyenné (ennek szenteli gondolatait Wildmann János), és ami a gazdaságot kötötte sokszoros béklyóba (köszönhetően Petschnig Mária Zita elemző tanulmányának, valamint a Bugyinszki-László szerzőpáros tényfeltáró dolgozatának). Lapkészítés közben derült ki: a H/1 egyre kimeríthetetlenebb. Félő, folytatnunk kell a témát, maradtak bennünk még föloldatlan mérgek. Fennkölten fogalmazva hangulatunk lefestésére ideidézhetjük akár a pesszimista La Rochefoucauld herceget is: "Viszolygásunk a hazugságtól: gyakorta alig észrevehető törekvés arra, hogy megnyilvánulásainknak súlyt adjunk, hogy minden szavunknak igazi hitelt szerezzünk." (ford. Szávai János) Ez lenne a szerkesztőség jámbor óhaja is.
(Képmagyarázat) A köz-hazugság, a H/1, "képileg" ábrázolhatatlan - illusztrációk után kutatva hamar rájöttünk. A cicerói intelem csak a szikár szóhoz köthető. Még szerencse, hogy a mesében élt egy H. Kovács is, a másik H, a H/2, a mi ovidiusi múzsánk. Az a Művészet, amely alaptermészeténél fogva "hazudós". A művészettörténet egyik első anekdotája két görög festő versengéséről szól. Az egyik olyan szőlőfürtöt mutatott be képén, amely valódi seregélyekre gyakorolt étvágygerjesztő hatást. A másik a festményét lefüggönyözve állította ki, vetélytársa akarta mindenáron lerántani róla a drapériát. Nem tudta, mert a lepel szintén festve volt. Az győzött tehát - szólt az eredményhirdetés -, aki nemcsak a madarakat csapta be, hanem azt a kollégát is, akit a mű hiábavaló mozdulatra indított. (Zeuxisz és Parrhasziosz híres esete.)
A szemet becsapó, francia terminus technicussal a trompe l'oeil a síkművészet egyik különös, bizonyos korszakokban igen népszerű műfaja volt. Az ókorban kirakott apró mozaikkövekkel, az itáliai reneszánszban intarziává összeálló különböző színű és fajtájú falapokkal, az újkorban olajfestményeken a tárgyakat - ritkábban tájakat, városperspektívákat, élőlényeket - úgy ábrázoltak, hogy azok "szemre" a való világgal váljanak egyneművé. Hogy ne látsszanak a műalkotások műalkotásnak. Annak, amik. (Az alsó kispolgárság állítólag később is igen preferálta ezeket a képzőművészeti tornamutatványokat.) Szemtelenül tökéletes, plebejusan anyagszerű, varázslatosan pimasz képhazugságokkal díszítettük fel tehát tematikus számunkat. Remélhetően több gyönyörűséget okoznak majd, mint egy izzadó tenyér, gyöngyöző homlok, gyorsuló szívverés. Mindaz a fiziológiai elváltozás, ami a köz-hazugságon rajtakapott szereplőn megfigyelhető, s amit csak a hazugságvizsgáló gép regisztrál. A teljesség kedvéért ez utóbbi dizájnját azért közöljük, talán jó lesz egyszer valamire.
P. Szűcs Julianna