A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

Can Togay sok mindent csinált az elmúlt harminc évben. Volt bölcsészhallgató, majd doktori diák Párizsban, színművészeti főiskolás Budapesten, forgatókönyveket írt, filmet rendezett. Hébe-hóba egy-egy verset is megjelentetett, bár erre - kevés kivétellel - nemigen figyeltek fel az olvasók. Még akik jól ismerték, azoknak sem az jutott elsőként eszébe róla, hogy költő.

Most viszont valami nagyon különös dolog történt. Can Togay verseskötetet jelentetett meg, Fénykutya és vonat címmel, mely első kötete, ám egyben gyűjteményes, sőt retrospektív kötet is, bő válogatás évre pontosan harminc év versterméséből: a gondosan megévszámozott versek között 1974-es keltezésű a legkorábbi, 2004-es a legkésőbbi. Akárhogy forgatjuk, egy költői életmű, évtizedeken át majdhogynem titokban, a nyilvánosság tudta és ellenőrzése híján formálódó költői világ vált egy csapásra láthatóvá és befogadhatóvá.

S ez a tény vagy helyzet, a nyilvánosságra kerülés körülményei nem külsődleges és esetleges kísérői ennek a költészetnek, pontosabban ennek a kötetnek. Éppen ellenkezőleg, beleszólnak, mégpedig - ahogy mondani szokás - konstitutív módon Togay költészetének a befogadásába, abba, hogy milyennek olvassuk ezt a költészetet, ami egyenlő avval, hogy ezek a körülmények megszabják, hogy milyen is ez a költészet. A megszokottabb esetben, más költők időarányosan napvilágot látó művében a múló idő költői elem és értékképző mozzanat, akár pozitív, akár negatív irányban: az olvasó mintegy a korábbi pályaszakaszok jellegzetességeihez képest olvassa az újabb és újabb köteteket. Togay viszont most, hogy eddigi költői életművét minden előjel és figyelmeztetés nélkül zúdítja rá olvasóira, utólag mintegy lemond az időről. Arról a támaszról, amely önnön (költői) története lehetne, ha engedte volna, hogy ez a történet a nyilvánosság, az olvasók szeme láttára peregjen le.

De nem engedte. Hogy miért nem, erre aligha adhatunk pontos választ. Még akkor sem, ha maga a költő - mert most már költőnek kell neveznünk - szolgál magyarázattal a dologra. A kötet fülszövegében felidézi azt a pillanatot, amikor - úgy harminc évvel ezelőtt - angol szakos bölcsészként megmutatta néhány versét az angol költészetet oktató tanárának. A tanár ezekkel a szavakkal zárta bírálatát: "Akkor maga most magyar költő lesz. Jól megfontolta?"

Kérdésében volt valami vészjósló - emlékezik vissza akkori érzéseire a költő. - Versírás közben soha sem merült fel bennem, hogy ez a tevékenység egy meghatározott pálya vagy sors választását jelentheti. Ugyanakkor, amennyire elriasztott a kérdés, annyira fel is szabadított. Úgy határoztam, kivonom magam az érvényessége alól. Tanárom felvetése arra is felhatalmazott, hogy minden külső szempont vagy következmény figyelembevétele nélkül írjak, és anélkül, hogy foglalkoztatna-e, vajon a következő verset megírom-e.

Hogy Togay "jól megfontolta-e" a dolgot, nem tudom. Mindenesetre harminc évre valóban kivonta magát a kérdés "érvényessége" alól. Úgy sejtem, hogy nem is annyira a "költősors" választásának egzisztenciális veszélyei, e választás lehetséges szociális és individuálpszichológiai következményei riasztották. Inkább - ahogy maga jelzi - felszabadító lehetőséget látott abban, ha nem "költőként", azaz a nyilvánosság számára felvett és szükségszerűen rögzített szerepben alkot költészetet, ha költői munkájában az ismeretlenség tétnélküliségét választja (amely tudvalevőleg a legnagyobb és legigazibb tét, a "hatot vagy vakot", a "dupla vagy semmi" dermesztő kockázata: költészet-e egyáltalán, amit csinálok, s el tudom-e dönteni ezt egymagamban, minden külső szempont és következmény nélkül).

Most, hogy Togay a nyilvánosság elé lépett, természetesen visszahelyezte magát a hajdani kérdés érvényessége alá: "magyar költő" lett belőle, visszavonhatatlanul. Eddigi költői munkásságának viszont a legérdekesebb és legjellegzetesebb vonása mégiscsak ennek az egyszerre szorongató, egyszerre felszabadító tétnélküliségnek a költő versszerzői gyakorlatára tett hatásában mutatkozik meg. Togay úgy vethetett számot természetes környezetével - harminc év magyar költészetével, illetve mindazzal, ami e harminc év magyar költészetében történt és változott -, hogy egyszerre utánozhatott és különbözhetett, követhetett irányokat úgy, hogy valójában nem követte őket: nem kellett beállnia semmiféle sorba, még abba az egyszemélyes sorba sem, ami ő maga. Sokfelől ismerős, mégis igazából senkire nem hasonlító költészet született mindebből a tollán, egyéni, mégis sokféle hang.

Van persze, ami hiányzik a költészetéből, mégpedig logikusan. Togay a hetvenes években vált szellemi felnőtté, s tulajdonképpen együtt nőtt fel a magyar költészet akkoriban zajló fordulatával, a tandoris-petris váltással. Nem csoda, hogy az ekkoriban már lassan "kifutó" változat, a nagylászlós utóromantika (a maga idejében hol "bartóki szintézisnek", hol "népies szürrealizmusnak" nevezték), illetve ennek közösségi-küldetéstudatos pátosza az ő költészetének már nem jelent meg a szemhatárán. Elejétől fogva privát és személyes költészetet művelt, introspektív élmény- és emlékezéslírát, egyben élményre-emlékezésre - egyáltalán: az élmény és emlékezés lehetséges voltára - folyvást csodálkozva, kétkedve, sőt hitetlenkedve reflektáló lírát:

.........................................

Ámuldozás és csodálkozás a részem:

nem tudom, hogy lehet mindez egyszerre?

Hogyan figyelek?

 

Mint reptér teraszán tolongó ismerősökre

az érkező? Mintha tiltott kávéházakban üldögélve?

 

Ahol majd felkelek az asztaltól, és:

- hát akkor én most elmegyek sétálni,

most akkor én elmegyek, sétálok egyet.

.........................................

"Népköztársaság útja" 1975

 

Ez az intellektuálisan egyébként igen fegyelmezett s folyvást az önmegfigyelés fókuszában maradó révedezés látszik a Togay-versek alaphangjának, illetve alapanyagának: a költemény erre épül, ezt modulálja. Ez a fundamentuma a gyakran megjelenő groteszkabb versalakzatoknak, például a "Jövendölés" című dúdolónak-dünnyögőnek (1974):

 

egyszer majd a tökölin

el fog jönni - mikor már senki

se hinné - valami piros valamin,

valami kék franccal a fejin,

 

sirdo-sirdogálva vagy

neve-nevetgélve az úristen,

és akkor itt lesz talán,

majd itt lesz budapesten.

 

De ez a privát és személyes költészet - szinte a kötet időrendben első verseitől fogva, már a hetvenes évek elején - egyben különös vendégség is, ahol mindenféle látogatók teszik tiszteletüket, kedves meghívottak jelennek meg újra és újra, sőt állandó lakók is akadnak. Az intellektuális révedezés személyes-konfesszionális alapjaira ugyanis egy tárgyiasabb líra épületét is felhúzza a költő: szerepversekké írja át személyes impulzusait, maszkok mögé rejti arcát, mások, más költők, vagy éppenséggel irodalmi alakok és mítoszfigurák hangján és nevében szólal meg, illetve idegen versek átiratait készíti el. Ilyen irodalmi szerepvers - a Virginia Woolf-regény nyomán - az "Orlando a Genfi tónál" (1993) című hosszabb - és igen jelentős - vers, amelyet a keletkezés időrendjéből kiemelve a gyűjtemény élére illesztett a költő, mintegy mottóként. Beleélő irodalmi alakoskodás és önazonos személyesség olvad eggyé benne paradox ötvözetben. Merészen egyszerű, ironikusan "leülős" zárószakaszát idézném az igen bonyolult és nehéz versnek:

 

Sarkon fordulok, távolodik a tó,

motyogva haldoklik Orlando.

A teraszon vendégek, közéjük telepszem,

kávét rendelek és megöregszem.

 

A vissza-visszatérő vendégek legkülönösebbje bizonyos Burbank: fél tucat versben jelenik - illetve szólal - meg, s egy versciklus címében ("Burbank megsimogat egy lovat") is felbukkan. A modern angol költészetben tájékozottak számára nem ismeretlen a név, T. S. Eliot "Burbank bedekkerrel, Bleistein szivarral" című versében találkozhatunk viselőjével. Onnan jött vendégségbe Togayhoz, hogy egyben alakot-egyéniséget váltson: mint a "Burbank panasza" (1990) című vershez illesztett lábjegyzetéből megtudjuk, a versben megszólaló elioti vendég "Luther Burbank (1849-1926), T. S. Eliot által is megénekelt neves, ateista botanikus. Halálos ágyán tett utolsó kijelentése álljon itt emlékeztetőül: »Nem érzem jól magam!« Mindez Togay kitalációja, s a szeszélyes ötlet itt - legalábbis részben - önironikus játék, magának a módszernek - idegenek versbeli honosításának - a karikatúrája: Togaynak úgy van köze "az ateista botanikushoz", hogy valójában semmi köze hozzá.

Annál több köze van viszont - más vendégek: Goethe, Hölderlin, Rilke, Rimbaud, Brecht mellett - Burbank eredeti megalkotójához, T. S. Eliothoz. Togay költészete - legalábbis annak tárgyias vetületében és maszk-módszerében - nagyon sokat köszönhet az Átokföldje és a Négy kvartett "klasszikus" modern költőjének; a kötet címadó verse, a "Fénykutya és vonat" (1993) ennek a rangos - Rilke mellett talán legrangosabb - vendégnek a hangján szól.

De rejtettebb szál is fűzi Togayt ehhez a vendéghez. Eliot a modern heteroglosszia költője volt: amerikaiból lett britté, franciául is írt verseket, az Átokföldjébe tucatnyi nyelv vendégszövegeit dolgozta be. Togay - életrajza okán - három nyelvben otthonos anyanyelvi szinten: a törökben, a németben és a magyarban. Hogy vonzza a heterogloszszia, hogy - Beckett, Pessoa és mások módjára - valamiféle nyelvközi térbe is kimerészkedik, ez kiderül a kötetből: akad itt német nyelvű vers, és olyan is, amelyet németül kezdett el írni, majd az elkészült német részt mottónak megtéve végül magyarul írta meg a verset. (Ebben az összefüggésben is sokatmondó tény, hogy ez a költemény lett a kötet címadó verse.)

Mindez - személyesség és tárgyiasság, primer élménylíra és alakoskodó-distancírozó vendégszerep-költészet - külön-külön is érték ebben a gyűjteményben, Can Togay váratlanul feltáruló költői világában. De ez a váratlan feltárulás maga is további értékteremtő és értékemelő, egyben izgalmasan szintetizáló tényező: a kötetet olvasva ugyanis szinkronban, a kronologikus mérlegelés kényszerű distanciája nélkül élhetjük át ennek a költői világnak a belső mozgásait és folytonos átrendeződéseit, s közvetlenül érzékelhetjük, mennyire egyedüli és hasonlíthatatlan módon járja át egymást, s ötvöződik benne egymástól megkülönböztethetetlenné az élmény- és emlékezésköltészet alanyi közvetlensége és az intellektuális műveltséglíra tudós tárgyisága.