A Mozgó Világ internetes változata

Rózsa Gyula

Sosem szerettem Hencze Tamás pötytyös képeit. Lehet, hogy ma már Hencze sem szereti annyira őket, mert a Kogart Ház mostani kiállításán nem voltak jelen, lehet, persze - a hét évvel ezelőtti műcsarnoki nagy tárlaton még láthatók voltak - , hogy ez csak a rendezés keze. Hencze pöttyös karton-olaj kompozíciói engem az elrontott nyomdai klisékre emlékeztetnek a hatvanas évek legeslegvége óta, elmosódott lyukacsosságukban van valami - bocsánat - a megszurkált pászka látványából, ha mélyülnek a pöttyök, valamint a szürke flanelotthonkákéból, ha a síkban maradnak. Monotonok. Mindezt, mint a továbbiakban kiderül, egy mesterfestészet méltatásának az elején kell elmondanom, de el kell mondanom, mert hozzátartozik a méltatáshoz. Legjobban azonban az zavart Hencze korai pöttyös képeiben, hogy öncélúnak, akartnak, külsődlegesnek láttam őket. Többüknek az volt a címe, hogy Dinamikus struktúra, de ismétlődő, elmosódott, szürke végtelenségükben éppen annyi erő volt, mint egy nyomott textil raportjában, viszont provokatív antidinamika, kihívóan tagadó enerváltság sem volt bennük érzékelhető mennyiségben. Provokálni a langyos, hatalmasan komótos hazai művészeti közgondolkodást provokálták, nyomában, önhibájukon kívül, de annál eredményesebben a művészetpolitikát, ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy az ellenoldal feltétlenül felkarolja őket, azoknak tehát, akiknek mindez kevés volt teljesítmény gyanánt, a továbbiakban nem volt velük dolga.

Nem Hencze volt az egyetlen, aki nehéz körülmények közül indult a hatvanas évtizedben. A langyos és hatalmasan komótos magyar művészeti életben akkor minden eseménynek látszott, ami egy kicsit is eltért a tizenkilenc utáni fél században megszokottól, mindenre ugrottak ellenfelek és hívők, mihelyt - például - nem figuratívat láttak. Ráadásul épp a tizenkilencet követő fél század következményeként nagy volt itt a választék aktuális devianciában. A fiatal - akkor többnyire fiatal - újítók túl sok kimaradt, elfeledett, el- és megtagadott avantgárd hagyományt fedezhettek fel egyszerre, s akkorra már jöttek az újabb, aktuális lelemények is, amelyeket mind fel lehetett tűzni a zászlóra. A pályát imigyen kezdők két utat találtak. Az egyik csoport egyszerűen ismételt, felmondta jól vagy roszszul a klasszikus avantgárd leckéjét, botrányt és ovációt ezzel is el lehetett érni, a másik - ezt követték egy ideig a Hencze próbálkozásai is - mindenáron akart eredeti lenni. A reakció mindkét esetben ugyanaz volt, ezzel nagyon sokáig, veszélyesen sokáig színpadon lehetett maradni, csak kevés korai lázadónak sikerült a helyi érdekű fenegyerekségből hamar kinőni és - akárcsak Henczének - a valóságos, súlyos életműig eljutni.

Akárcsak más korok és más iskolák pályakezdőinek. Hencze alighanem akkor vált jó festőből jelentős művésszé, amikor a festészeti sterilitást elrontotta. Nem akármilyen cselekedet volt ez, mert addigra már - húsz-huszonöt évvel ezelőtt következett ez be - igen jelentős, igen egyéni nonfiguratív piktúrát teremtett meg. Ha a korai egyéniségkereséssel az lehetett a bajunk, hogy az aktuálisnak tartott op-artnak, hard edge-nek, a jól megnézett konstruktivizmusnak, némi szürrealizmusnak a tanulságait nem sikerült meggyőzően összeegyeztetnie, a következő évtized egységes és eredeti piktúrát érlelt. A negyvenéves Hencze (harmincnyolcban született) szuverén, fölényesen szintetizáló és érett lett. Fehérnek ható tábláin felfedezte azt a derengést, amely egy épp-csak-hogy-nem szürke sávval érzelemgazdaggá, emberivé és mégis végtelenül fenségessé emelte a testi-lelki higiéniát, egy-egy acélkéken csendülő, sárgán megkonduló függőleges sávval komoly, mély tartalmakat adott a valahol mindig hóhideg képmezőinek. A kevés eszközzel lényegeset mondani henczei módszerének egyik legfontosabb teljesítménye a tér és sík közötti káprázat. A festő sajátos technikája révén eljut a plasztikus képelemekig, ezekig az acélcsöves, alumíniumcsöves képzeteket keltő egyenesekig, amelyek meghökkentő, mert alig észrevehető átmenettel váltanak át a keretezett kép fehér síkjába, de legalábbis a homogén, makacsul kétdimenziós színmezőjébe. Ráadásul se nem acél, se nem alumínium: az acélnál sterilebbek, hűvösebbek, az alumíniumnál erősebbek, csengőbbek ezek a hosszú, kidomborodó elemek, szilárd komolyságuk ellenére mindig van bennük valami derengően, konkretizálhatatlanul transzcendens.

Ebbe a tökéletesen berendezett, tökéletesen működő világba tör be nyolcvan táján egy csomó váratlan esemény. Már régen nem érdekel senkit, hogy Hencze festészete mit használ fel az alapító konstruktivizmus, a makacsul szótlan minimal art meg a színek helyett festékütközésekben gondolkodó hard edge vívmányaiból, már régen valami új és magasabb minőséget termel, amikor mindebbe beleront. A maga rendszeréhez képest: brutálisan. Méltatói általában roncsolásnak nevezik azt a gesztust, hogy a most is kiállított Háromszögletű tér ismert sík-domború eleganciájába fent beleszakad egy szabálytalan fekete alakzat, magam gyermekdedebb megközelítésben inkább azt írnám, belekap a szélébe egy fekete láng. Ha továbbra sem röstellem az infantilizmust, alpesi ormokat is láthatok a zegzugos vonulatban, természetesen naplementekor, hiszen az egész sziluett fekete, s ha már így, akkor hó is boríthatja azokat az ormokat, merthogy végig fehér sáv szegélyezi fölül a csúcsos, éles formákat. Mindegy, az a lényeg, hogy valami felettébb szabálytalan került az eddigi, finoman eseménydús geometrikus rendbe, valami a kép eddigi rendszeréhez képest e világi, amely nem megsemmisíti, csak modulálja és értékeli a harmóniát. A Szerkezet című nyolcvanas képen (ekkortájt sok trapéz formájú vászon készül) éppen az történik, hogy a legegyszerűbb szerkezetbe felépített csőkonstrukció (ablakkeret? tartóváz? korlát?) darabokra törik, aláhull a nagy fehér sík fölött, ám tragikuma csendes, bensőséges és tartózkodó a nyolcvanhármas Vörös hangsúlyon történtekhez képest. Az utóbbin egymás mellett indul fentről lefelé egy magabiztos, erős, színes sáv, amely vasfeketéből domború-fényesre váltva, majd koromfeketéből izzóvörösbe hevülve, végül egyszerűen piros dinamikával nyomul a gravitáció ereje szerint - meg mellette egy párhuzamos keskenyebb csík. Ez szürkén és fegyelmezetten követi a színes sávot, még ott is hűségesen lefelé tart, ahol a főmotívum már véget ért, majd hirtelen és kiszámíthatatlanul izgágává válik, spirállá tekeredik és rezeg, síkszerűen zegzugos lesz és térben forgó, teljesen elveszítve kontrollt, civilizációs rendet, minden eddigi önfegyelmet.

Megrázó események történhetnek egy letisztultan geometrikus, áttekinthető világban, ha ebbe a rendbe beszabadul a szabálytalanság, az improvizáció, bármilyen apró esetlegesség. Hencze képeiben a kalligráfia megjelenése legalább olyan drámai mozzanat, mint a romantikus piktúrában egy orgyilkosé, ráadásul a képeken igen sajátos átlényegülésben kap szerepet a szépírás művészete. Hencze érett műveinek másik titka spontánnak és megszilárdultnak a kettőssége. Ezt sokan magyarázzák sajátos hengertechnikájával, azzal, hogy a festéket mindig szobafestő-szerszámmal viszi fel a vászonra, ez azonban csak afféle üzemi beszámoló, a lényeget nem ragadja meg. Az sem, persze, ha azt írjuk, hogy az Iniciálé lendületes kalligráfiája vagy a legutóbbi képek spriccelő, festékcsorgásos esetlegessége megfagyott ecsetlendület, hibernált spriccelés és kimerevített festékcsorgatás. Mert rögtönzöttnek és megszervezettnek ez a kettőssége olyanformán megfoghatatlan, mint a szürrealista szobrászaté. Az igazi, nem spekulatív, nem kimódolt szürrealista szobrászaté, amely úgy képes irracionálisat, elkáprázódót, megfoghatatlant komplikált és hosszadalmas technikával szilárd anyagba rögzíteni, hogy az előbbi érvényesül, az utóbbi nem. A Nagy mozdulat című képen a kalligrafikus, cikázó elem úgy illeszkedik a statikusan megtervezett vörös oszlophoz, úgy fut vele párhuzamosan, majd úgy pattan el tőle rugósan, erőszakosan, mintha hullámvonala előttünk került volna a felületre. És szilárd minőségében mégis éppen annyira hasonlít a szolid tengelyre, hogy a kettejük közötti feszültség érvényes legyen, hogy kiteljesedjék az a feszültség, amely nem kisebb ezen a képen, mint egy Zrínyi kirohanásán. Olyan lesz a könnyed ecsetfutam, erős, rugalmas, és éles, mint a fémforgácsolás tekeredő mellékterméke, magyarul a spén.

Mindehhez persze elképesztő műgond szükségeltetik, valamint fölényes önismeret a szakmai határokat illetően. A diptichonokon és triptichonokon - akárcsak a Nagy mozdulaton - rendkívüli szerepe van a képtáblák összeillesztésének, a vásznak finom elkülönülésének, az alig látható hézag is esztétikai-tartalmi tényező. Kivált az olyan képeken, mint az idei Kis diptichon III., amelyen ez a rés homogén, egyenletesen befestett vásznat és spriccelt-fröcskölt felületet választ el és köt egybe. Megvesztegető, gyönyörűséges színeket, mint mindig. Nem tudom - különösebben nem is izgat - , hogy Hencze mennyi műhelymunkát végez, mielőtt a hengerét a vászonra felfekteti, vagy éppen aközben. Azt lehet tudni, hogy tökéletes érzéke van ahhoz, hogy a legszebb színekkel kápráztasson el, de mindig úgy, hogy ez a káprázat ne legyen sem olcsó, sem tartalmatlan, sem önmagáért való. Varázsos árnyalatai kétségbe ejtik azokat, akiknek a dolguk volna ezeknek a leírása, Kék staccatójának tépett-szabdalt kékje olyan szépséges, amilyen szépséges kéket az ember csak egyszer látott életében, kisgyerekként a falusi nagyanyja zománclábosán.