A Mozgó Világ internetes változata

Hajdu Tibor

Andics Erzsébet hajdani kedvenc kifejezése ötlött eszembe, mikor beléptem a Tudományos Akadémia szokatlanul zsúfolt nagytermébe. A Magyar Történelmi Társulat tartotta "Műhelybeszélgetések" című új vitasorozatának harmadik összejövetelét "A történetírás új irányzatai" tárgyában. Itt nem folyik ugyan élethalálharc, senki sem fog állását vesztve, homályba taszítva kiátkozottan távozni a vitáról, mint akkor, fél évszázada nemegyszer, de mégis a magyar történetírás jövőjéről kell dönteni, ha nem is rögtön.

Örömmel léptem a jól ismert terembe, mert bár a Kosáry Domokos, a Társulat elnöke által két éve indított sorozat eddig is sikeres és látogatott volt, de most végre nem a közvélemény és sajtó által a történészekre kényszerített unalmas témákról lesz szó, hogy Tisza és Károlyi közül melyik a jó és melyik a gonosz, hogy kell-e szobor Teleki Pálról stb., hanem a szakma belső, módszertani vitáiról. Jelen esetben "A történetírás új irányzatai" címmel valójában egy fő irányról, amely adaptálva az Annales és más nyugati iskolák eredményeit, a hagyományos politikatörténet, gazdaságtörténet és azokra épülő átfogó, korszakokra bontott országtörténeteken túllépve, azokat felbontva a mikrotörténet, speciális nézőpontok felől kívánja új, mélyre látó módszerekkel átvilágítani a társadalom bonyolult mechanizmusát.

Helyet az ifjúságnak!, gondolhatta Kosáry, mikor kivételesen átadta a vita vezetését helyettesének, Gecsényi Lajosnak, sőt el sem jött, hadd játsszanak a gyerekek magukban. Mégis kevés volt az igazi vita, inkább az új irányzat(ok) exponálását hallottuk, de talán ezzel kellett kezdeni, hiszen a jelenlevők nagyobb fele, úgy lehet, nem is ismerte igazán azokat és modern nyugati forrásaikat. Ezért a legérdekesebb talán Klaniczay Gábor expozíciója, aki rövid 20 percben rengeteg név, cím, téma és vita felsorolásával mégis élvezetesen és érthetően ismertette főleg a francia Annales iskola jelentőségét, történetét, évtizedenkénti megújulását, önrevízióit. Megragadni az élet teljességét, ez "történeti antropológiájuk" célja, új elméleteket, tételeket kreálva, de mindig konkrét részkutatások eredményeként. Braudel, Bloch, Le Goff és társaik jelentőségét összefoglalva, a már magyarul is olvasható "Montaillou" falu-monográfián világította meg egy középkori közösség életének totális feltárását periratok alapján.

A forrás Montaillou esetében az albigens falu eretneksége elleni vizsgálat az illetékes püspök, a későbbi XII. Benedek pápa által 1318-tól 1325-ig. A szerzőt, Emmanuel Le Roy Ladurie-t nem az érdekli, ami a szimatoló püspököt, ami neki új, a falu életének, kapcsolatrendszerének mindennapi tényei az a püspök számára mint jelenkorának paraszti létezésmódja ismert lehetett, a történész tehát nem a vizsgálat eredményét rekonstruálja, hanem kivonja belőle azt, amit ő keres. Aki olvasott már periratokat, tudja, mi minden, a bíróság szempontjából felesleges, mellékes, de máshol fel nem lelhető adat kerül napvilágra, csakhogy míg a modern kor életére ez az irattípus a források egyike, a középkor emberének magánéletét honnan ismerhetnénk meg különben? Köszönet az inkvizítornak.

Az annalisták kezdetben ellenezték az életrajznak a történeti irodalmat ellepő hagyományos műfaját, később maguk is a biográfia felé fordultak, de új módon: "az emlékezés helyeit" vizsgálták (Noran), a kollektív emlékezetet, az "oral history"-t. A szemben állás a hagyományos témákkal tehát gyakran inkább az elavult módszernek szól. Klaniczay vázolta a magyar történészek megismerkedését az annalisták munkájával, Kosáry, Balázs Éva révén már a hetvenes években közvetlen kapcsolat is létrejött, a rendszeressé váló közös konferenciák sok fiatalt, így őt is inspirálták - utal például arra, hogy Szűcs Jenő Vázlata Európa három történelmi régiójáról Marc Bloch hatását is tükrözi. A rendszerváltás után az új nemzedék létrehozta saját fórumait, a Hajnal István Társaságot, a Korall és Aetas folyóiratot stb.

(Hallgatom a még csak középkorú, de jó ideje nemzetközi ismertségnek örvendő Klaniczayt, és eltűnődöm: közöny vagy tudatosság műve, hogy nemrég formalitásokba kapaszkodva megakadályozták tudós kollégáink az akadémiai doktori fokozat elnyerésében, míg jelentéktelen szorgoskodóknak ásítva, de megadják ezt a rangot. Mit számít, hogy professzor lehetne Amerikában vagy kontinensünk másik felén is; menj csak oda, ne zavard nyugodt köreinket.)

Klaniczay után Kövér György ismertette az európai, főleg angol és német gazdaságtörténet újabb irányzatait. A társadalomtörténet már rég kibújt a gazdaságtörténet köpenye alól, ahol eleinte erőt gyűjtött és otthont talált, az újabb gazdaságtörténet, mint a kliometria, a komplex számítások felé fordul, az institucionalizmus, az emberi tényező vizsgálata az ökonómiában, a management mint tudományág, felsorolni is sok lenne - az előadó mosolyogva említi, hogy Angliában a könyveléstörténet három folyóirata vizsgálja, mi bújhat elő a főkönyvből, fedik-e a valóságot az auditált adatok.

Kövér udvariasan bírálja a "premodern" nemzedéket mint a "posztmodern" előzményét - szelídebb megfogalmazás, mint az ósdi; ha akarjuk, úgy is érthetjük, hogy velünk kezdődött a modernség. Felvet egy vitatémát, melyből itt nem lett, de bizonyára lesz még vita: hogy Hanák, Berend és Ránki s a ma önmagát korrigáló fiatal Katus László nemzedéke a még régibb hagyományos felfogással vitázva, GDP-számításaik alapján eltúlozták az Osztrák-Magyar Monarchia és azon belül hazánk gazdasági fejlődésének felgyorsulását a dualizmus korában vagyis 1867 után, sőt az 1873-as válság az addigi lendületet is lefékezte, európai átlagban Magyarország növekedési üteme az alsó középhez számítható. (Ha Kövér György mondja, bizonyára így van, de azért lehetnek még figyelmen kívül hagyott tényezők. Például az, hogy a vasútépítés, az iparosodás, az ország feltérképezése és sok más már az 1840-es években megindult, és a szabadságharc leverése után sem maradt abba, de az önkényuralom sötét éveinek ezt a fényesebb oldalát egy sematikus szemlélet homályban hagyta, vagy a falu leszakadása visszafogta a rapid indusztrializációt is.)

Kövér György ironikus megjegyzéssel konferálta be a szemléletében hozzá nagyon is közel álló következő előadót, Gyáni Gábort, "aki a társadalomtörténet enfant terrible-jének szerepét akarja magára húzni". Nem véletlenül, mert Gyáni mindig is kritikus szellemű írásai után most a Magyar Tudomány novemberi számában kiosztotta a szakma nagyságait. Nem akarok presztízseket védeni, s nagyon is egyetértek például azzal, amit a történetírás mezején burjánzó szuperdilettánsról, Nemeskürty Istvánról ír; de bizonyosan túlzás például Pach, Berend és Ránki munkásságát "nemzetközi színvonalúnak gondolt, bár azt a nívót inkább csak helyenként megütő" gazdaságtörténet-írásnak nevezni. Ha fent nevezetteket sorra a szakma nemzetközi szervezeteinek elnökévé stb. választották akkoriban, az a szakma értékítélete. Lásd "senki se Nobel-díjas a saját hazájában". Másvalakit, amiért a börtönből szabadulása után egy-két évtizeddel már elismerték, a mainstream képviselőjének tekinteni ugyancsak túlzás. De hát kell-e egy rövid írás túlzásaiért megsértődni? "Lágyabb ének kell nekünk?" - kell a kutyának. Kétségtelen, Gyáni és hívei olykor túl szigorúak az előző generáció történészi teljesítményével szemben - ha meggondoljuk, mindig így van ez. Miket írtak fellépésükkor Kassákról és "zöld ifjú" híveiről, s viszont, hogyan akarták ők szemétre vetni mindazt, ami előttük volt. Ma már teljesítményüket értékeljük, nem civódásukat.

A források függöny a tények előtt, idézte rövid előadásában Gyáni Duby posztmodern credóját, az irodalom szelektálja a tényeket, vissza kell menni a narratívák átvilágításához, s még akkor sem tekinthetjük magunkat a valóság egyedüli ismerőjének - a valóság sokféle.

Pritz Páltól korábbi vitacikkei nyomán azt várhattuk volna, hogy vitázik a "posztmodernekkel", de inkább csak más nézőpontból "más talaj felett tanúskodott". A 19. századi magyar történetírás sajátossága, fejtegette, hogy a nacionalizmus és liberalizmus századában vált tudományos színvonalúvá, s így befelé néző "nemzeti tudománnyá". 1919-ben, a Három nemzedékben Szekfű próbálta leválasztani a nemzeti történetírást liberális alapjairól, de az eredménytől ő is megriadt, ma új szintézis kell.

A vita rövidre sikerült - Ormos Mária akadémikus kifejtette, hogy neki tetszenek a posztmodern irányzatok, amenynyiben új kérdéseket tesznek fel, jogos kételyeket fogalmaznak meg, de lebecsülik a hagyományos diszciplínát, így a politikatörténetet, melynek bizonyos irányát talán túlírták, de még mindig hiányzik például a szociálpolitika története, a gazdaságpolitika (nem a gazdaság) története és a politikatörténet más lehető tárgyai. Némi iróniával jegyezte meg: jó a nyugati tájékozódás, de aki prekoncepciókkal megy oda, a londoni könyvesboltokban is azt találja meg, amit keres. A távollévő Kosáry védelmében kiigazította Gyáni cikkének egy valóban félreérthető megjegyzését - de úgy hiszem, Kosáry már csak ezért sem szorul védelemre, meg amúgy sem. Még egy hozzászólás hangzott el, de az csak arra volt jó, hogy elvegye a hallgatóság kedvét a további vitától, az elnöklést időközben átvevő Romsics Ignác látható örömére: nem mintha neki nem lenne véleménye, de majd megírja, kellő megfontolás után.

Az előadók még reflektálhattak egymásra, pontosítva szavaikat. Gyáni kimondta, amit végig hiányoltam: a marxizmus nevét, mivel a rendszerváltás előtti történetírásban egy ideig legalább dominált a marxizmus, vagy inkább az, amit nálunk annak neveztek. Ez is megérdemelne már egy jó vitát: a marxizmus(ok) szerepe a második világháború utáni magyar történetírásban, amelyben az előadóknál jobban megkülönböztetném a hetvenes-nyolcvanas éveket, mikor ha például az ELTE-n nem is, a kutatásban már kiszorították a modern nyugati iskolák. Klaniczay is pontosította magát: a politikatörténetet a jövőben sem lehet elhanyagolni, de tudni kell, hogy csupán a jéghegy csúcsa. (Miről a sarkkutatás újabb megfigyelései jutnak eszembe: a baj ott kezdődik, ha a csúcs alatt már nincs is jég.) Szóval jó vita volt, kellenek ilyenek, s legközelebb talán már az ifjú übercápák is megszólalnak, kiknek a posztmodernek sem elég modernek.

Ezzel a tudósítással búcsúzik a szerző két év után szeretett -ról-rőljétől. A rendszeres és magas színvonalú irodalmi, zene- és más szakkritikák közé befurakodva próbálkozott fontos könyvek ismertetésével a társadalomtudományok hazai és külföldi köreiből, kerülve az egységes témakört, műfajt és stílust. Szeretett volna modern ismereteket terjeszteni, együtt gondolkozva íróval és olvasóval. Hetven fölött nem könnyű a csapongás rohanó világunk eszméi között, s talán még mielőtt megunták, szeretné átadni helyét fiatalabb, új horizontok felé hajózó szerzőtársnak. Búcsúzva a rovattól, de nem a Mozgó Világtól.