Almási Miklós

Amikor lezsidózták (hazatérte után, 1938 körül), azzal védekezett, hogy én kérem szépen sváb apa és szerb anya gyermeke vagyok. Egész pontosan Temes megyéből, ahová kétszáz éve betelepítették őket - hagynák má' békin ezzel az akkor (csak akkor?) divatos legyintéssel. Mondta persze azt is, hogy Magyarország befogadó ország Szent István óta, meg hogy Petrovics (Petőfi) is úgy jött be ide stb. - ismerős szövegek. Hát igen, a háború előtti években vagyunk, Kállai Ernő 1920-tól a Hitler-korszak kivirágzásáig élvezte a weimari demokrácia (Berlin) sokszínűségét, európaiságát, mit mondjak, ott lett mérni tudó műkritikus. Aztán felgyülemlett benne az utálat, és hazajött magyarnak, hogy aztán itt ne fogadják be. Vagy mert zsidó, vagy mert sváb...

Az eset tán ismerős, a szövegek ismeretlenek - most tárulnak fel, Tímár Árpád szorgos gyűjtő-szerkesztő munkájának immár sokadik kötetében. Izgalmas kép, időutazás - milyen is volt az a Horthy-korszakbeli (vélt) aranykor, milyen az akkori képzőművészeti élet. Laikusként - és ízelítőképp - Molnár C. Pálra nyitok rá, nem tévedtem. Megdicséri kisebb méretű munkáit, ám aztán szigorodik: "de amilyen mértékben lépi túl ezt a formátumot, annyira válik egyre kirívóbbá a stílus édeskés modorossága, és e modorosság alatt a tökéletes, sivár lelki üresség... micsoda émelyítően kacér, mesterkélt naivitás, milyen hideg, hogy ne mondjam, pervertált esztétikai haszonélvezete a korai reneszánsz szentséges áhítatának." Azért nem volt teljesen naiv ez a rálapozás, hiszen pár éve MCP-t is felfedezték, próbálták ünnepelni - nem sikerült -, szóval ezt a privát lakmuszpapírt mai életünk kínálta. De említhetek mást is: a nagy szentet, Munkácsyt pl., őt is látja koszos alsógatyában (1938, Fővárosi Képtár, Búsuló betyár) - a "rutin, amiről lerí a művészi hanyatlás". Kemény elemzés, a kvalitásérzék kíméletlen bizonyítéka. Naná, hogy utálták.

Kire mond igent ebből az évtizedből? Barcsayra, Pátzayra (olykor és feltételesen), Bokros-Birmanra, de szereti Czóbelt, Márffyt, Egryt, Dési-Hubert, Berényt, Bernáthot (ez utóbbit némi dorgálással); felfedez jó pár későbbi nagymenőt: Bálint Endrét, Bán Bélát, Anna Margitot, Losonczy Tamást, Domanovszkyt, Borsos Miklóst, sőt Vilt Tibort. (És persze tőle származik Mednyánszky legmélyebb analízise, amiről egy korábbi -ról-rőlben már beszámoltam.) Kortársként biztos kézzel választ. Mondhatnám, volt mérőónja (Bartók) - de nem mondom, mert mára ez a művészeteken átnyúló hasonlat annyira elkoptatott hivatkozás lett, hogy nincs súlya - pedig nála még eredeti, sőt indulat szülte mérce. Mert hogy is jön ide, a képi világba a pentaton népdal forradalma? Hát a magyarság és magyarkodás megkülönböztetése révén - mivelhogy ez utóbbit nagyon nem szereti. Ezért kell valami biztos pont. Másképp pedig a bartóki mélység modell, hogy az ügyesség, a tetszetős dallamvezetés, a legkisebb engedmény is az arisztokratikus elitművészetből nem az ő kenyere. (Aba-Novák ezért - sem - kell neki. Nem biztos, hogy igaza van, de mégis.)

Számomra ez a kötet (és a kor) egy apró - ám kellemetlen felhangokkal teli - csetepaté köré szerveződik. Kállai találkozik Szalay Lajossal (festő, grafikus), aki éles nyelvével nekimegy Kállainak, a korosabb pályatársának, jól lehordja a kor pohos, nyugalmas, neoklasszicista békéjéért, az avantgárd elhanyagolásáért, a fiatalok semmibevételéért. Kállai meg boldogan válaszolgat neki, hol szekundál, hol tompít, de mindenképp vele megy a mérgelődésben. Ugyanis a cikk dialógus formában jelent meg (1942, Magyar Csillag). Amiből persze - mivel sok tyúkszemre lépett rá - kisebb botrány lett. (Pátzay védi a szakma becsületét a jöttment Kállaival szemben, Kállai válaszol, szordínóval - a kritikusi önállóság védelmében a klikkesedéssel szemben.)

Azért tetszik ez a fura beolvasás (a dialógus forma), mert a pró és a kontra érvek tisztán állnak előttünk, s Kállai mintegy megszellőzteti a következő generáció - az akkori fiatalok - lázongásának titkait. Az aktivitás hiányát, a lekerekítettséget, az avantgárd majdnem tökéletes elhallgatását, legalábbis Braque, Picasso eszköztárának valaminő hatását, és persze a középgeneráció öntömjénezését. Kállai örvendezve jegyzi fel a mérges szavakat - az avantgárd védelmére neki is volt-lesz szava, nagy magyar ellenpéldaként csak Egryt hozza fel, aztán hagyja ömleni Szalay litániáját. Kap is a fejére: Pátzay válaszol, személyeskedik, a "nagyok" bemocskolását érzi ki a dialógusból, ami Szalaytól természetes, de Kállaitól? (Csak megjegyzem, hogy Szalay 1946-ban Párizsba ment, majd New Yorkba, onnan jött haza 1988-ban - mit tegyünk, nem az a grafikus lett, akit Kállaitól számon kért a fiatalok nevében. Akkor sem, ha érvényes műveket teremtett.)

Ezen a terepen kellett dolgoznia. Egy mellékmondatában említi, hogy utálja ezt a várost, mennyivel jobb a hegyekben barangolni, azaz kimaradni a kurzus diktálta politikai-szellemi vircsaftból meg a szellemi-művészi végkiárusításból. Kállai tette a dolgát, védte a művészi kvalitást egy minőségnek hátat fordító korban, ahol már abból is cirkusz lehetett, hogy hol (melyik galériában) nyílt épp kiállítás, és oda ki ment el nézőnek, netán kritikusnak. (Zsidóbérenc stb., lásd fent...)

Nem ismerem a kort meg a művészettörténetet - hogy ti. ki mennyit érzékelt a tehetségek felvonulásából -, mégis azt kell mondanom, pontos volt a mérce. A tehetségtelenség uralmának ostorozásában udvarias és elutasító, a jelesekkel szemben igényes (akiket bírálatra méltat, vehetik kitüntetésnek is...) Természetesen rögvest felismerte Derkovits korszakos jelentőségét, Martyn Ferencben - 1940-es hazatérése után - ugyancsak meglátja a nagyságot. Voltak ízléshatárai? Inkább a kor zárkózott el előle, akkor is (a harmincas-negyvenes években), később, a felszabadulás után, más miatt.

Nyitott volt, 1941-ben kritikát írt a szocialista munkás-képzőművészek kiállításáról - igaz, keményen beolvasott. De akkor is: más a meghívást sem fogadta el (tény: veszélyes volt...). Természetes, hogy nem láthatott, mondjuk, egy Goldmann-szobrot (épp 42-ben ítélték életfogytiglanra), felteszem, Mészáros László-plasztikát sem - bár Olaszországi korszakából talán maradt valami nyom. (Moszkvába emigrált, ahol is kivégezték.) Ezzel együtt is érzékenysége általában a legjobbakra lel. Ugyanakkor a névsor láttán az ember megsejtheti, művészi szempontból a néhány nagy bölényen túl milyen sivár vidék lehetett ez a korszak. Egyik összefoglaló tárlat után ezt írja: "akad néhány példa arra a túltengő lírizmusra, amely hovatovább mint ernyesztő, réveteg bódulat terjeng újabb festőművészetünkön, térségein". Majd - az akkor induló Erdős Géza kapcsán (akit egyébként tehetségesnek ítél), rátesz még egy lapáttal: "Hangulat, hangulat, hangulat: végül is émelyítő ezt a szakadatlan lelki ténfergést, ezt az unos-untig bűvöletes festői sóhajtozást látni." A kor normál a hangja. Kállai viszont utálja ezt a "lelki ténfergést" és hangulatfestészetet, számára a formai feszesség az ideál. Végül is a Bauhaus műhelyéből érkezett haza, Cézanne volt a mércéje, a konstruktivizmus az egyik esztétikai vezérlője. Ezért is van, hogy bár későn, de Vajda Lajos kapja tőle a legmélyebb, legértőbb méltatást. (Egy festő halálára, 1941.)

A kritikák mellékmondataiba beszűrődik, milyen is lehetett a köznapok életminősége. Az Ernst Múzeum kiállításán egy fiatal ("szalon-őstehetség") elkelt képe alatt olvasható az ár és a vevő neve. Aki történetesen egy ismert nagyiparos. Kállai morog: "A vezér helyében tiltakoznék az ilyen ízléstelen szervilizmusra valló közzététel ellen. Kivált, amikor igazán apróságokról, 2-300 pengős vételről van szó. De úgy látszik, hogy manapság, a nagyon meggyérült és olcsóvá lett műpártolás korában már ezért is kijár a mecénást illető meghajlás. »Alázatos tisztelettel.« Ó, te gyönyörű magyar művészeti élet."

Na most itt eszem ágában sincs valamilyen párhuzamra lelni - ma nagyobbak a tétek, és nincs alázatos tisztelet -, mégsem tudom elnyomni az áthallást. Simon György János kiállítási katalógusában "irigyli" a képek keletkezésének helyszíneit: Brugge, Rapallo, London... "Az emberfölöttivé monumentalizálódott csizmák és a hangszórókkal hatványozott demagóg üvöltözések világából be jó is volna elillanni a Simon György János festette békés tájak felé" - mondja. Az elvágyódás nagyon is érthető - aki tehette, lelécelt. De ez a mondat csak a kritikus magánsóhaja, a szakmai szöveget így folytatja: a festő Londonban "magáévá tette azt az angol elvet, hogy az élet komoly, vérre ható dolgairól nem illik beszélni". Tűhegyen ismét a felszínesség, az ősbűn - mint annyiszor kritikáiban.

Szóval: kis írások, nem a fő művek. De bennük, mint hálóban, az idők hala. És az ember.