A Mozgó Világ internetes változata

Pozsony, 2004. október

Naplót utoljára 1990-91-ben írtam, akkor az Új Forrás, pontosabban Tóth Laci nógatására. Szép, harcos idők voltak, közvetlenül a Nagy Novemberi Bársonyos Kapitalista Forradalom után. De már nyomultak a politikai kalandorok és a privatizáló szemfülesek, s a közélet is javában durvult, majdnem olyan mértékben, mint a mai Magyarországon. Az "igazi" 89-eseket kezdték kiszorítani a hatalomból. Ezekből mára hírmondó is alig maradt a politikai életben.

Nos, hamarosan itt van a Bársonyosnak a tizenöt éves évfordulója. Az éthoszából semmi sem maradt. A hajdani lelkesedés tüze rég kialudt. Ma már a hamuja sem parázslik. Azt azért, Vörösmartyval szólva, mégsem állítanám, hogy akkor itt most tél van és csend és hó és halál. Csak szürkeség van, fásultság, cinizmus, szkepszis, napi robot, silányság, ragályos elhülyülés, korrupciós botrányok, szemfényvesztés, ostoba ideológiai polémiák, alacsony bérek stb. A 89-es felfordulást, Meèiar tündöklését és bukását követően minden visszazökkent a régi kerékvágásba. A polgár megint otthon érezheti magát. Újra azt kapja, amit évtizedek során megszokott. S ez talán még valami biztonságérzetet is nyújt neki. Hiszen végre megint minden olyan jól ismerten kisszerű.

 

Sokan megmosolyognak, hogy kézzel írok. Na és, mondom én nagy zavaromban. Voltak, akik jobb híján a vérükkel írtak. Persze nem regényt. Ahhoz hamar elfogyna a "tinta". Meg aztán, úgy hallottam, Esterházy Péter is kézzel ír. Ezzel az aduval a megmosolygókat is le lehet szerelni. Hát ha az Esterházy is, akkor minden oké. Így már egészen más.

Magyar kulturális napok Pozsonyban. Megnyitó a prímási palota tükörtermében, tehát a város egyik legszebb, legreprezentatívabb helyén. A két fővédnök mondja a megnyitó beszédeket, Hiller István magyar és Rudolf Chmel szlovák kulturális miniszter. Emelkedett, de nem patetikus beszédek. Frázisokat is csak annyit mondanak, amennyi az ilyen alkalmakkor kikerülhetetlen. Kölcsönös nagyrabecsülésükről biztosítják egymást, meg arról, hogy a két népnek nagy szüksége van egymásra.

De vajon tudják-e ezt Stubnyafürdőn és Markotabödögén is? - kérdem, mert egy nappal korábban bűzbombát lőttek be a Magyar Koalíció Pártja székházának udvarára. Hát így állunk Pozsonyban Stubnyafürdő és Markotabödöge között. Kulturális napok és bűzbomba. Fifty-fifty.

 

"...a politikai elit rátelepedett a kultúrára és ezen belül az irodalomra is, hovatovább nem az számít, hogy ki milyen szellemi értékeket produkál, hanem hogy melyik párt vagy pártvezér környezetéhez tartozik. ...közös szerkezetben kellene elhelyezni az egyes írókat és műveket, tehát nem országok, hanem nemzedékek és irányzatok szerint."

Ezek a gondolatok a most hetvenéves Pomogáts Bélától származnak, akivel Fónod Zoltán készített hosszú interjút az Irodalmi Szemle részére. Pomogáts megérdemli, hogy szeretettel és megbecsüléssel gondoljunk rá Pozsonyban is, hiszen azok közé a kevés számú irodalomtörténészek közé tartozik, akik a legutóbbi két-három évtizedben rengeteget tettek a kisebbségi és a nyugati magyar írók hazai meg- és elismertetése érdekében. S e kevesek között is talán ő az egyetlen, aki fitytyet hány a szekértábor-szempontokra. Az irodalmi érték a fontos a számára, s nem az ideológiai vagy politikai rizsa.

Éppen ezért támad kedvem vitatkozni azzal, amit az Írószövetség válságával kapcsolatban ugyanebben az interjúban kifejt. Azt kellene belátni és kimondani végre, hogy az Írószövetséget, abban a formában, ahogy ma létezik, túlhaladta az idő. Talán még a nevét is meg kellene változtatni. Hiszen a többi írószervezet is "magyar írók szövetsége".

Továbbá: szerintem egyáltalán nem biztos, hogy a tömeges kilépések ártottak az Írószövetségnek. Persze ezt nem úgy gondolom, mint az a kolléga, aki tapsikolt örömében, hogy szervezete végre megszabadult az úgynevezett urbánusoktól, kozmopolitáktól, labancoktól, Soros-bérencektől stb. Arra gondolok, hogy a maradék tagság következetesebben képviselheti a mai magyar irodalom tradicionálisabb, ha úgy tetszik, népi-irodalmi szempontjait és értékeit. A Szépírók Társasága, a JAK és egy szervezetileg, szemléletileg megújult Magyar Írószövetség intézményesen is kifejezheti a mai magyar irodalom már régóta meglevő pluralizmusát. Plurális társadalomban és demokratikus, többpárti jogállamban mért éppen az íróknak kellene valamiféle monolitikus szervezet Prokrusztész-ágyában senyvedniük? Az sem szükségszerű, hogy ezek a különféle szemléleti és ízlésplatformokon létrejött írószövetségek egymás torkának ugorjanak, és a kifulladásig háborúzzanak egymással. Ehhez persze konszenzus kellene legalább abban, hogy semmiféle jobb- vagy baloldali extrémizmust nem tűrnek meg a soraikban.

Pomogáts Béla sokat segíthetne abban, hogy a kedélyek mielőbb lecsillapodjanak.

 

Egy másik interjú: Boross Péterrel a Mozgó Világ októberi számában. Mit mondjak, civilben rokonszenvesebb, mint annak idején, rövid miniszterelnökösködése alatt volt. Amit a "népfelkelőkkel" kapcsolatban elmond, aláírnám én is. Az ő hajthatatlanságuk, patetikus messianizmusuk, antimodernizmusuk (végső soron: antiliberalizmusuk) volt az, ami engem kezdettől fogva taszított bennük. Ami viszont a keresztény úri középosztályt illeti... Hát nem tudom. Én is ebből az osztályból származom, belülről ismerem, ám Boross Péterénél jóval kritikusabb a véleményem róluk. Márai - akire most nyakra-főre hivatkoznak a jobboldalon, s ami mulattat, még a népfelkelők is - alaposan leszedte erről az osztályról a keresztvizet. Tessék csak elolvasni, miket ír a Föld, föld...-ben vagy egyik-másik naplójegyzetében. Hogy a polgári radikálisokat elutasították, azt még úgy-ahogy érteném (bár azonosulni nem mindenben tudok velük). De hogy Ady tragikus magyarságából szinte semmit nem értettek meg, annak szomorú következményei lettek. Hogy az ugyancsak a keresztény úri középosztályból származó Babits, Márai, később Mészöly Miklós (hogy Bibó Istvánt már ne is említsem) modern, a sorstragédiákból is okult magyarságszemlélete süket fülekre talált náluk, arra aligha van mentség.

Hacsak az nem, hogy 45 után lehetőséget sem kaptak az önvizsgálatra és a katarzisra. Hogy a kommunisták szemében ők lettek az első számú közellenség. Talán minden másképpen történik, ha akkor Magyarország nem a Szovjetunió fennhatósága alá kerül. Hiszen ebben az osztályban - vakság ide, süketség oda - rengeteg érték is volt. Műveltség, tudás, olykor tartás is. Mindez elszállt a semmibe. S még a katarzis is elmaradt. Katarzishoz csak szabad ember juthat el. Akit üldöznek és megnyomorítanak, ritka kivételektől eltekintve, nem fog bűntudatot érezni, és nem fog lelkiismeret-vizsgálatot tartani.

Ma pedig már késő. Keresztény úri középosztály nincs többé. Csak ami szuvas és anakronisztikus volt benne, az él makacsul tovább.

A Magyar Kulturális Napok pazar kínálatából a filmek mellett döntöttem. Nem ismerem a mai magyar filmeket, ezért. Nos, jelentem, semmivel sem rosszabbak a nagy korszaknak tartott hatvanas-hetvenes évekénél. Dealer, Kontroll, Tamara. Fliegauf Benedek, Antal Nimród, Hajdu Szabolcs. Ezt a három nevet jól megjegyeztem magamnak. Persze szőrszálhasogatni lehetne... Hogy a Dealer talán lehetett volna kevésbé novellisztikus, s talán a főszereplőnek sem kellett volna a végén elégetnie magát. Mások amiatt moroghatnak, hogy a Kontrollban egy kicsit sok az akciófilm- és a thriller-elem. Nekem viszont éppen az tetszett, hogy komoly filmben is alkalmazhatók, ha a rendező mértékkel használja. A Tamarában pedig, egyebek mellett, az is zseniális, hogy a narrátor szerepét, a maguk blabla nyelvén háziállatok (tyúk, kakas, szamár, ló, disznó, bivaly) veszik át, amit a film készítői azután magyarra feliratoztak.

A 80-as években azért untam rá a magyar filmekre, mert üde kivételektől (A kis Valentino, Ajándék ez a nap, Megáll az idő és még egy-kettő) eltekintve egyre lilábbaknak tűntek. Most úgy tűnik, a magyar film megint magára talált, amint jó ideje már az irodalom is.

 

A kulturális napok végén beszélgetés Kibédi Varga Áronnal a pozsonyi Magyar Intézetben. Hushegyi Gábornak és nekem kell műsorvezetőként provokálnunk a Kalligram Kiadó hollandiai "házi" szerzőjét.

Kibédi Varga Áront alig ismeri az itteni közönség, és, tartok tőle, a magyarországi sem sokkal jobban. Pedig az egyik legjobb élő magyar költő, kiváló irodalomtörténész és -elmeélész. Vigasztalhatja, ha vigasztalja, hogy más nyugati magyar írókat sem ismernek jobban. Talán Határ Győző az egyetlen kivétel.

A magyar irodalomtörténet-írás a mai napig nem tud mit kezdeni a nyugati magyar írókkal. Még a legjobbakat is képtelen beilleszteni a kánonba. Az az érzésem, néhányukat egyenesen bosszantja, hogy vannak, főként azután, hogy 1990-re sikerült egy szép, kerekded kánont kialakítaniuk, s mire ezt a nagy munkát elvégezték, leomlott a berlini fal, s még szerencse, hogy nem temette maga alá az új kánont is. 1990-ig olyan kényelmes volt politikai kényszerűségből megtűrni őket valahol az irodalom perifériáján. S nem volt épp elég gond a Kárpát-medenceiekkel is? Most meg már ezek is itt toporognak, ráadásul némelyikük életművel, sőt nem is mindegyik szittya-lantos dilettáns...

Másfelől egy kicsit megértem a mord irodalomtudósokat. Túl sokan vannak a magyar írók, és összevissza élnek a nagyvilágban, olyan helyeken is, ahol se szekér, se tábor.

 

Olvasom, hogy bemutatták Mészáros Márta Nagy Imre-filmjét. Az Index felsorolja azoknak a celebritásoknak a nevét, akik személyesen tették tiszteletüket a premieren. Ott van szinte mindenki, aki "számít". Kivéve a Fidesz és a szélsőjobb vezéreit (na és természetesen, Thürmer Gyulát). No comment. Ha a jobboldal számára - csak azért, mert kommunista volt - még Nagy Imre sem vállalható, akkor nagyobb a baj, mint gondoltam.

 

Kibédi Varga Áronhoz a kevés szavú költők állnak közelebb, például mint Pilinszky. Hasonlóképpen vagyok én is a prózával. Minél kisebb felületre minél többet sűríteni. Miközben mégis ott a vágy, hogy... Mert azért A tulajdonságok nélküli ember lenyűgözött. Én is szerettem volna legalább egy nagyregényt írni. Többször is nekirugaszkodtam, de mindig beletörött a bicskám. Egy idő után be kellett látnom, hogy nekem ez nem megy. Azt hiszem, alkatilag alkalmatlan vagyok rá.

 

Nagy Imréről jut eszembe, nekem nem 89, hanem 68 volt életem sorsdöntő, mindent gyökeresen megváltoztató élménye. Pedig 89-ben nagyon az események forgatagának a közepében voltam. 68-ban jöttem azonban rá, hogy az a világkép, amelyben fölneveltek, végképp a múlté. Hogy a kommunisták is lehetnek emberek (igaz, ezek egytől egyig ráfizettek azután), hogy vannak értékek, amelyekért csak baloldaliként lehet harcolni. Ezen a felismerésen a szovjet invázió sem változtatott. Sőt az sem, hogy ma már én is egy kicsit másképpen látom 68-at, s megmosolyogtat az akkori határtalan, gyerekes lelkesedésem. 68 mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Abban az évben tudtam meg, mi az: szabadnak lenni a valóságban.