A Mozgó Világ internetes változata

Két hete tudtam meg, hogy ma este adják át a Welt irodalmi díját Amos Oz izraeli írónak, és hogy ez alkalommal mint Suhrkamp-szerzőt engem is meghívnak a Springer Hausba. Gondolom, a kitüntetettet már jóval előbb értesítették, és az ünnepi beszédre felkért Joschka Fischer külügyminiszter is időben kapott hírt a készülő eseményről, hogy bevésse határidőnaplójába: "November 12. péntek, 19.00. Oz." Talán még azt is hozzáírta: "Fontos! (besz.ben hangs.: békefoly. ? mérs. paleszt. + pragm. izr. pol. + EU + szöv. korm.)" Magát a könyvet, a Történet a szerelemről és a sötétségről című, most megjelent családregényt feltehetően Kanada és Ausztrália között olvasta, a Bundeswehr különgépén.

Az irodalom ezen a héten egyébként is a lapok címoldalára került: Hans Magnus Enzensberger és Kertész Imre két nap különbséggel szinte egyszerre töltötte be hetvenötödik életévét. Mégsem ők, hanem egy harmadik személy uralta a médiát, történetesen az említettekhez hasonlóan szintén 1929-es születésű: Jászer Arafát e két születésnap között tette meg az utat a klinikaiból a biológiai nemlétbe. S jóllehet távol áll tőlem, hogy rokonszenvezzem a világ első Nobel-békedíjas terroristájával, nem hallgathatom el, hogy halálának körülményei olyan borzongó csodálkozással töltöttek el, amilyet élete és pályája sohasem váltott ki belőlem.

Délelőtt, mint rendesen, hozzáláttam a napi penzumhoz: rég esedékes leveleket, drótposta-üzeneteket válaszoltam meg, és saját mércém szerint egészen jól haladtam, leszámítva persze, hogy hobbimat, a regényírást, megint kedvezőbb időpontra kellett halasztanom. Mégis elégedett voltam a végzett munkával, és engedélyt adtam magamnak a délutáni sziesztára. Azon túl a program világos és az alkalomnak megfelelő volt: beretválkozás, fürdés, hajszárítás, öltözködés és indulás a Springer Házba.

Töredelmesen bevallom, hogy általában távkapcsolóval a kezemben szoktam elszunnyadni, és könnyű altatóként a harminc televíziós műsor valamelyike terel Morpheus karjaiba. Most azonban ahogy ráakadtam az NTV hírműsorára, minden fáradtság és álmosság kiröppent belőlem. A ramallahi temetést közvetítették. A fiatal bemondónő hol az ottani kiküldött tudósítót kérdezte, hol pedig a jeruzsálemi stúdiót kapcsolta, s olykor-olykor megszólaltatott egy-egy német politikust vagy közel-keleti szakértőt is. Tekintete és mozgása éppoly furcsa feszültséggel volt tele, mint a két újságíróé.

Nagyjából elértem azt a kort, amikor a világ félisteneinek képernyős búcsúztatása nem hat rám különösebb újdonságként. Helyszíni közvetítésben Tito temetését éltem meg először, s a roppant felhajtás dacára szinte egyetlen kép nem maradt meg róla emlékezetemben. Brezsnyev, Andropov és Csernyenko végtisztessége már-már komikusnak tűnt számomra: a kiüresedett protokoll leginkább azt mutatta, menynyire felcserélhetőek, felejthetőek ezek az államférfiak, noha az egyik szuperhatalom volt rájuk bízva, az atomkofferről nem is szólva. S a nép, az istenadta nép ezeken a filmkockákon statiszta maradt.

A ramallahi történéseknek ezzel szemben kétségtelenül a tömeg volt a főszereplője - a tetem a palesztin zászlóval letakart koporsóban éppúgy mellékalakká vált, mint az őt kísérő politikusok, akikről e pillanatban még nem lehet tudni, melyikük hozza majd szóba három év múlva Arafát személyi kultuszát és a törvénytelenségeket. Általában mindenki és minden jelentéktelenné törpült a képernyőt szétfeszítő látvány mellett, amelynek az egyidejűség kölcsönzött döbbenetes erőt, az, hogy nem lehetett előre tudni, mit közvetítenek akár két másodperc múlva is a palesztin önkormányzat székhelyéről. Attól kezdve, hogy a gyászoló tömeg valósággal elborította a leszállópályát, és a helikopterek tanácstalanul köröztek a levegőben, a dramaturgia kisiklott a rendezők kezéből. Amikor pedig végre sikerült leszállniuk a gyászolóktól elzsarolt tenyérnyi helyen, még mindig nem dőlt el, mi lesz ma itt: temetés vagy vérfürdő. Elég lett volna egyetlen tévesen leadott lövés, hogy a káosz tömeghalálba torkolljon - gyerekeket, asszonyokat és öregeket nem kímélve.

Amikor azután a biztonsági közegek szinte centiméterenként manővereztek a tetemet szállító terepjáróval az embersűrűben, hogy elérjenek a nyitott sírhoz, a gyászolók pedig, noha vasdorongokkal verték őket vissza, váltig azon igyekeztek, hogy egy pillanatra megérinthessék a koporsót, amelyen közben a Hamasz fegyveresei győzelmi dalokat harsogtak - nos akkor heves ingerültség fogott el. Miközben a német riporter a "palesztin vérmérsékleten" humorizált, sikerültnek vélt poénját többször is megismételve, én arra gondoltam: miféle ganitúra ez? Évtizedeken át szítja a gyűlöletet és a vezérkultuszt, óvodások kezébe követ ad, kamaszlányok derekára bombát kötöz, s még azt sem teszi lehetővé, hogy ezek a szerencsétlenek hitük, illúziójuk, reményük és gyászuk szerint vehessenek búcsút bálványuktól. Pedig ha egyszer létrejön az az állam, amely politikai otthont ad a menekültek utódainak, annak ez a temetés lesz az ősmítosza, ezen a Vereckei-szoroson át indul el az ő honfoglalásuk. S miközben minden idegszálam tiltakozik e hisztérikus gyász ellen, úgy érzem, vezetőik ma gonoszabban bántak velük, mint Ariel Saron legnyomorúságosabb pillanatában.

(A Springer Házba csak hosszas biztonsági vizsgálat után lehetett bejutni. A szervezők szerencsésnek mondhatták magukat, mert Fischer külügyminiszter nem hárította el a megjelenést. Pedig aznap már megjárta Kairót, csak éppen lekésett az ottani - egyébként visszafogott - gyászszertartásról. Az író, az izraeli békemozgalom egyik alapítója, aki jelenleg némi fenntartással támogatja a jeruzsálemi kormány rendezési törekvéseit, emelkedett hangú beszédében egyetlen mondattal említette a délután történteket.)