A Mozgó Világ internetes változata

Sosem hittem volna, hogy eljutok Afrikába. Talán még most sem hiszem, pedig már visszajöttem.

Valaha régen együtt ültünk Janiék Abonyi utcai lakásában, a hallban, a világatlasz fölé görnyedve - én hetedikes lehettem, ő eggyel több -, és azzal fűtöttük egymás fejét, hogy ha Hanzelka és Zikmund meg tudták csinálni, akkor mi is. A két csehszlovák utazó könyve is ott volt a hallban, az asztalon, a teljes, háromkötetes alapmű: Afrika az álmok világában és a valóságban I.-III., arra fektettük az atlaszt. Jani azt mondta, biztos forrásból tudja, hogy ha az ember elmegy Gdañskig, ott minden különösebb kérdezősködés nélkül fölveszik a lengyel szénszállító hajókra rakodómunkásnak. Márpedig azok a hajók Afrikába tartanak, az Egyenlítő vidékére, baráti segítségként viszik a lengyel szenet. Egy kicsit tamáskodtam: minek a szén az Egyenlítőre? Fűtenek vele? De Jani úgy nézett rám, hogy elszégyelltem magam. Azután megjegyeztem, hogy a Hanzelka meg a Zikmund mégiscsak a legendás Tatra 87-essel ment végig Afrikán - mellesleg az autógyár fizette az útjukat -, hát mi mivel fogunk? Jani azt felelte, ne vesszünk el a részletekben, először oda kell jutni, a többi jön magától. Most koncentráljunk Gdañskra. Koncentráltunk. Azután ennyiben maradtunk.

Csakhogy Jani némi késéssel igenis eljutott Afrikába, utolsó hírem az volt róla, hogy valami utazási iroda szafariszakértője, bejárta a kontinenst keresztül-kasul. Jiøí Hanzelka tavaly halt meg Prágában, a nyolcvannégy éves Miroslav Zikmund viszont jó egészségnek örvend. Afrika dolgában végső soron mindenki megtette a magáét, mind, akik ott voltunk az Abonyi utcai hallban, az asztal körül vagy az asztalon - csak én maradtam ki a szórásból.

Pedig regényt is írtam Afrikáról, legalábbis részben, a könyv itt jelent meg a Mozgó Világban, folytatásokban - a történet egyik szála Angolában játszódott. És hiteles volt minden szava, esküszöm, utánajártam a legparányibb részleteknek is, olvastam, faggatóztam, megtettem mindent, amit lehet és kell - csak éppen Afrikában nem jártam soha. Még északon sem, Egyiptomban vagy Tuniszban, ahová ezrével zúdulnak a magyar turisták, egyesek szerint többen, mint a Balatonra.

Azután idén ősszel minden megváltozott. Fokvárosba voltam hivatalos, az IBBY, a nemzetközi gyermekkönyv-szervezet kongresszusára, és elmentem, el én.

 

Rám zúdult egy egész kontinens. Persze egy ilyen kongresszus sok mindenre alkalmas, de arra nem, hogy akár csak morzsáiban is hiteles benyomást szerezzünk arról a vidékről, ahol egy-egy szakma képviselői összegyűlnek.

De azért megtettem minden tőlem telhetőt. Például elmentem a Jóreménység fokához. Ácsorogtam egy kicsit a tengerbe ékelt sziklaszirten, a derékmagas, hoszszú fatábla mellett, amelyre több nyelven is kiírták: a Jóreménység foka, alatta a pontos adatok, a hosszúsági és szélességi fokok. A tábla kifejezetten arra a célra készült, hogy a turisták fényképezkedhessenek, és azért volt ilyen hosszú, hogy egész csoportok is elférjenek mögötte. A fénykép elkészült. Így utólag nézve nem is rossz. Talán nem vagyok olyan diadalmas, mint Hanzelka és Zikmund, akik mindig a Tatra 87-esükkel fényképezkedtek, valahányszor legyőztek egy-egy akadályt, de azért megjárja. Elöl én, hátul nagy kékség és fehér sirályok - egészen hitelesnek látszik. Ráadásul hasznos is. Például ha valaki netán kételkedne benne, hogy jártam a Jóreménység fokán, csak elé teszem a képet: na?!

A fotózás után hosszan bámultam a tengert, és megpróbáltam elképzelni, hogy a legközelebbi szárazföld az Antarktisz. Nem sikerült. Azután arra koncentráltam, hogy átéljem: az előttem háborgó víztömeg nem csupán víztömeg, hanem gigászi randevú: itt, az orrom előtt találkozik az Indiai- és az Atlanti-óceán. Ez sem sikerült. Akkor nekiálltam kavicsot, követ keresni, mert mindenhonnan viszek haza magammal valami megfogható mementót - egy kavics éppen megteszi. De ez sem sikerült. Minden mozdíthatót zsebre vágtak és elhordtak a turisták, akik feltartóztathatatlan buszkaravánokkal zúdulnak a fokra. A legkisebb kő is húsz-harminc kilós szikladarab volt.

 

A kongresszus utáni három nap. Az igen.

Hajnalban hagytam el Fokvárost, "a tengerek kocsmáját", ahogyan állítólag bensőségesen becézik. A mikrobusz elhúzott a fordítási félreértésből magyarul Tábla-hegynek nevezett Table Mountain, vagyis az Asztal-hegy lábánál, látszott, amint odafent vékony, áttetsző, fehér felhő borul a képtelenül lapos fennsíkra - a mikroklimatikus csoda, a minden útikönyvben megénekelt Table Cloth, az Asztalkendő. Állítólag a holland uralom kezdetén egy állandóan pipáló kalóz, bizonyos Mynheer van Hunks felkapaszkodott a hegyre, ott szembejött az ördög, és pipaszívó versenyre hívta a hollandust. Azóta is ott szívják és fújják - innen a felhő. Mások szerint - és ez sokkal életszerűbbnek látszik - van Hunks egy időre otthagyta az ördögöt, mert a hegy lábánál akadt valami elintéznivalója. Ám visszatértében kiújult a reumája, nem tudott felkapaszkodni a fennsíkra, és az ördög azóta magában szitkozódik és pipál.

A fokvárosi repülőtérre vezető úton nem csak a hegy látszik. Hanem a várost övező bódéuniverzum egy szelete is. Építőanyag: amit a modern nagyváros megrág és kiköp. A falak: karton, hullámbádog, kiegyengetett olajoshordó. A fedél: tarka nejlonzacskó. A zacskókon fél téglák: el ne fújja a tetőt a szél. Negyven percig robog a sztrádán a mikrobusz a kalyibák mellett, melyek elfoglalják az út mindkét oldalát, messze, ameddig a szem ellát a ragyogó reggelben. És ez csak az egyik ilyen negyed Fokvárosban, és nem a legnagyobb, és Fokváros csak az egyik metropolis Dél-Afrikában, és nem a legnagyobb, és Dél-Afrika a kontinens leggazdagabb országa az Egyenlítőtől délre.

A repülőtéren hosszú várakozás, közben a Cape Times című városi lap terjedelmes cikke. A világszínvonalú kongresszusi központban, ahol tegnap a nemzetközi gyermekirodalmi konferencia búcsúbankettje zajlott, ma új találkozó kezdődik: a dél-afrikai orvosok és törzsi gyógyítók összejövetele, mely kemény csatát ígér. A szörnyű apartheid rendszer múltán a demokrácia diadalmenetét végrehajtó, tizenhárom magyarországnyi, tizenegy hivatalos nyelvvel bíró, negyvenötmilliós ország lakóinak - hivatalos meghatározással "a szivárvány nemzetnek" - egy része olyan orvosi ellátásban részesül, melynek technikai színvonala magasabb, mint Nyugat-Európáé vagy az Egyesült Államoké. Más része azonban nemcsak hogy nem engedheti meg magának a csúcstechnikát, de nem is igényli. Továbbra is az ősi gyógymódokban hisz - ezeknek letéteményesei a törzsi varázslók, kuruzslók, füves emberek, akik azért küzdenek, hogy végre hivatalosan is elismerjék őket. Azzal érvelnek, hogy a nyugati gyógyszerek többsége nem más, mint az ő fűben-fában föllelhető szereik kivonata. A hivatalos gyógyászok, a diplomás orvosok viszont tombolnak.

Dél-Afrika szörnyű keresztje az AIDS. Több mint ötmillióan hordozzák a vírust. A katasztrófa napról napra nő. És a törzsi gyógyítók egy része azt terjeszti: a kór egyetlen ellenszere, ha az AIDS-es férfi szűz lánnyal közösül. Az ország eldugott zugaiban iparággá vált a gyerekrablás: gyógyulást remélve gyorsan megerőszakolnak egy hat-nyolc éves kislányt, majd elhajítják az útszélen, mint valami egyszer használatos papír zsebkendőt. A füves emberek esküsznek, hogy kiközösítik maguk közül az ártalmas kuruzslókat. A rendőrség fogadkozik, hogy lecsap rájuk. A babonaságot terjesztő kuruzslók sunyítanak, de ha mégis szóhoz jutnak, visszakérdeznek: miért, a nagy fehér egyetemi tudorok talán megtalálták az AIDS ellenszerét? Nem? Akkor meg mire föl hőzöngenek? A kongresszus a fokvárosi orvosegyetem tőszomszédságában zajlik, ahol Barnard professzor végrehajtotta diadalmas, úttörő kísérletét: a világ első szívátültetését.

 

Zimbabwében szálltam le, késő délután. A szálloda a Zambézi partján állt, egy nagyobbacska ugrásra a Viktória-vízeséstől, a kertben majmok flangáltak, és a portán figyelmeztettek: fényes holmit ne mutogassak nekik, mert az utóbbi időben rákaptak a csomagolt jégkrémre, aminek csillog az ezüstpapírja, és ha rájuk tör a jégkrém-düh, nem kímélnek semmit. A varacskos disznóktól viszont ne féljek: ha rettenetes agyarakkal felfegyverzett, vérengző vadkan küllemű állatokat látok a szobám előtt, nyugi, a szörnyű agyarakkal csak túrnak, emberre nem támadnak, sőt - itt a portás vastag ajka fitymálóan lefittyedt - még a jégkrém sem érdekli őket.

Kisétáltam a Zambézi partjára, és megint csak igyekeztem átérezni, hol vagyok: Afrika közepén, a krokodiloktól hemzsegő széles folyamnál, melynek létéről a fehér világ mit sem tudott, míg csak másfél száz évvel ezelőtt erre nem tévelygett David Livingstone, az elveszett skót misszionárius, akit egy másik kalandor, Stanley mentett ki innen, s a legenda szerint, amikor meglátta a feketék között az egyetlen fehér embert, imigyen szólott hozzá (és talán habozott is egy kicsit): - Mr. Livingstone, nemdebár? - Ördöge volt.

Óh, a Zambézi! Zöld partok közt kanyargó tengernyi folyam! Ha a lenyugvó nap aranykorongjába nem lóg be két pálmafa, azt hihettem volna, a Duna-parton állok, valahol Paksnál. Zavaros, nagy és bölcs volt a Zambézi.

 

Másnap reggel a Viktória-vízesés - hát igen. Egyszeriben minden más jelentéktelennek és feledhetőnek tűnt. Végre. Ezért jöttem. Elvakított, megsüketített, megbénított. Nem tudom, van-e Isten, de ha mégis, akkor biztosan itt lakik.

Most egyszeriben oly nevetségesnek tűnt az angol felfedezők szűkös szemhatára. Mindenekelőtt Livingstone-é, akinek óriás bronzszobra a zuhatag innenső, zimbabwei oldalán magaslik, a róla elnevezett város a túlsó, zambiai oldalon fehérlik. Megérkezik a skót misszionárius a robajló zuhataghoz, ahol vagy másfél kilométer szélességben zúdul a folyam a száz méter mély sziklaszakadékba, zuhantában szétporlik a levegőben, vízbe mártja az eget, földre rántja a szivárványt, hogy szivárványívek közt lábal az arra járó, és akkor a felfedező a homlokára csap, és semmi egyéb nem jut eszébe, mint a királynője: legyen e hely neve Viktória! Milyen szellemdús. A helyiek, akik segítették, ápolták a maláriától reszkető, betegesen sápadt idegent, és nem tudták, hogy most már fel vannak fedezve és meg vannak hódítva, és sejtelmük sem volt róla, hogy ettől kezdve primitívnek számítanak, úgy nevezik a vízesést: Mosi-Oa-Tunya - A Mennydörgő Füst.

 

Két napig laktam a Zambézi-parti szállodában, és reggelenként az angolos - nyilván szintén Livingstone meghonosította - reggeli mellé elolvashattam a legfrissebb lapokat. A vezető fővárosi napilapot, a hararei The Heraldot meg a bulawayoi Chronicle-t. Nyolc-nyolc papírlepedőből álltak, s a nyolc lepedőből hat mindkét reggel bolhabetűkkel az állami földkisajátítás tételeit sorolta: hol kinek hány hektárnyi földtől kell megválnia azonnal, szabott áron, fellebbezésnek helye nincs. A földbirtokosok többsége fehér. A tegnapi urak mára földönfutók. Amit Dél-Afrika el tudott kerülni - a fekete többség megtartóztatta magát, és nem állt bosszút az emberöltőn át pusztító, tíz éve összeomlott apartheid rendszer kiagyalóin és fenntartóin -, az Zimbabwéban bekövetkezett. Kihúzzák a fehérek talpa alól a talajt. Aki ellenáll, agyonverik - minden hétre jut egy-egy véres hír. A jórészt államosított honi sajtó tálalásában: az ellenálló fegyvert fogott a demokratikus parlament által megszavazott törvények végrehajtóira. A külhoni sajtó tálalásában még szöveg sem kell: a lapról lapra járó fényképen szép szőke asszony öleli mellére csöpp, szöszi ikerlányait - a háttérben mezítlábas fekete suhancok, arcukon torz vigyor, markukban kapa, baseballütő, bunkósbot.

Innen nézve olyan szánalmasan kicsinyes, olyan törpe az otthoni magyar acsar.

 

A Mennydörgő Füst vidékén négy ország osztozik. Zimbabwén és Zambián kívül Namíbia és Botswana. Tapasztalt vezető vitt át a kazungulai határátkelőn, azt mondta, a vízumügyeket és a díjat bízzam rá, a legolcsóbban oldja meg, higgyem el - azzal átvette a zimbabwei dolláromat, majd gyorsan zambiai kwachára, azt meg botswanai pulára váltotta, úgy fizette ki a vámosokat, és még vissza is hozott két maréknyi aprót, a fele thebe, a másik fele ngwee, egyik a pula, másik a kwacha váltópénze. Nekiadtam - mit csináljak vele? Ő meg úgy süllyesztette a zsebébe, mint aki szívességet tesz. Biztos voltam benne, hogy átvert, de bizonyos eleganciával és méltósággal csinálta - szinte imponált. Alaposabban meggondolva pedig... ugyan kit verjen át egy botswanai túravezető, ha nem egy arra tévedt magyart?

Úgy hívták ezt az embert, hogy Shakespeare Simbi Veke. Azt mondta, szólítsuk csak Shakespeare-nek. Szálas, harminc körüli, sötét kávészínű férfi volt, a fogai csálék, de ragyogtak, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Rajtam kívül két japán turistanőt vitt a Toyota terepjárón végig a Zambézi egyik lassú mellékfolyója, a Chobe partján. A vízparti ritkás, ligetes erdőben csak az alacsonyabb bokrok és fák zöldelltek, meg az óriás majomkenyérfák. A növényzet derékhadát kitevő, szegletes ágakkal az ég felé kapaszkodó akáciaféleségek feketén, lombtalanul halódtak. A túravezető elmagyarázta, hogy mindez az elefántok műve. Mert ennek a fának nem a szivacsos törzsében, hanem a kérgében futnak az erei, melyeken gyökértől a lombig jut a nedvesség. Erre jön az elefánt, lehántja a kérget uzsonnára, ezzel megszakítja a keringést, és a fa meghal.

A japán nők semmit sem értettek a magyarázatból, mivel nem beszéltek angolul, ezzel szemben élvetegen hujjogatni kezdtek, mert megláttak egy gazellát. Az rémülten elszökdécselt - mintha rugó lökte volna a levegőbe. A japán nők a nap hátralévő részében minden új állatnál hujjogattak. Rettentően idegesítettek. Reméltem, hogy Shakespeare nálam is jobban átverte őket a határon. Láttunk krokodilt és vízilovat. Gazellát, kudut, páviánt, zsiráfot, zebrát. És rengeteg elefántot. Láttuk a Spektrum Televízió, az Animal Planet, a National Geographic Channel és a Discovery Channel valamennyi természetfilmjét sűrítve, egyetlen hatalmas, mérgezést okozó túladagolásban. Plusz a japán nők. Az irántuk érzett ellenszenv szinte egységfrontba kovácsolt bennünket Shakespeare-rel.

Egy alkalommal olyan közel hajtottunk egy kisebb elefántcsordához, hogy akár a terepjáróból is megérinthettük volna őket. Shakespeare-ből ekkor tört ki az indulat. Lehet, hogy valójában útitársainkra haragudott, de nyilván nem engedhette meg magának, hogy a megélhetését jelentő turisták ellen forduljon, így azután az elefántokon verte el a port. Hogy tudom-e, hányan vannak Botswanában? Már vagy százötvenezren. És mivel a vadászatuk tilos, és nincsen természetes ellenségük, szaporodnak, mint a nyüvek. Már a vadorzóknak sem éri meg, hogy ledurrantsák őket, mert amióta valami nemzetközi egyezmény betiltotta az elefántcsont-kereskedelmet, annyit sem ér az agyaruk, mint a birkacsont. Gaboronéban, a fővárosban tizenötezer tonna eladatlan elefántcsont rohad a raktárakban, és a japánok, akik azelőtt úgy vették, mint a cukrot, mert porrá tört agyarral gerjesztették magukban a nemi vágyat, áttértek valami helyi specialitásra. No már most, tudom-e, mennyit eszik egy ilyen dög? Egy felnőtt példány egy nap két-háromszáz kiló zöldet zabál, ráadásul olyan ócska az emésztőrendszere, hogy csak a felét használja föl, a többi úgy jön ki, ahogyan bement, érintetlenül. Nézzem csak, mit csinálnak a majmok.

Az imént elvonult elefántcsorda nyomában lomha páviánok tűntek föl a terepjáró körül. Leültek a frissen gőzölgő trágyahalmok tövébe, és kutakodni kezdtek benne. Kiszedegették belőle az emésztetlen, gyakorlatilag érintetlen részeket: gyümölcsöt, magvat, lombot.

Látván, hogy a vezérmajom épp az orruk előtt matat a kakiban, a japán nők hujjogatni kezdtek, de a hatalmas hím nem szaladt el, hanem rájuk vicsorgott, és a nők most először a nap folyamán elnémultak.

Ezek már nem is majmok - folytatta Shakespeare -, elkorcsosult nyomorékok! Nem ugrálnak a fán, csak csoszognak a földön, és mazsolázzák a szart - erről is az elefántok tehetnek! Az akáciák elpusztulnak és kidőlnek, egyre kevesebb az árnyék, egyre kevesebb zöld jut a többi állatnak, a gazelláknak nem marad semmi, pedig azoknak is épp annyi joguk van az életre, mint bárki másnak! A falvak lakói gyűlölik az elefántokat, mert felzabálják a termést, mielőtt learathatnák, de lelőni nem merik őket, mert akit rajtakapnak, hét évet ül, egy egyszerű szerelmi gyilkosságért meg csak ötöt! Így azután kereplővel próbálják elriasztani őket - kereplővel az elefántok ellen, no még! Ebben az országban az elefánt többet ér, mint az ember! Botswana lakossága alig másfél millió, és napról napra fogy, mert tizedeli az AIDS - egy ma született botswanainak 40 százalék esélye van rá, hogy megkapja! -, az elefánt meg nekivadultan szaporodik, és lehet, hogy nemsokára beköltözik a kiürült városokba, a nyomában ballagó szarevő páviánnal!

Shakespeare belelépett a gázba, a terepjáró megugrott, a két japán nő majdnem kiesett, de nem mertek hujjogatni. Némán száguldottunk vissza, a zimbabwei határ felé, más, rövidebb úton, mint ahogyan érkeztünk. Útközben csak egyszer álltunk meg, egy vízre hajló, drága fából épített luxusszafari-szálloda előtt. Shakespeare az agyarakat formázó bejáratra mutatott: nézzük meg jól. Itt töltötte a második nászútját Elizabeth Taylor és Richard Burton. Elefántra vadásztak. Nagy színészek voltak.

Azután már egyetlen szót sem szólt a kazungulai határátkelőig.