Tandori Dezső
Csak egy kis helyzetdal
6,99999999...
(Sorozatvég-vers)
Zenón ma is eleven, komolyan veszik.
Hogy semmiféle távolságait
nem végezheti útjának az utat járó lény,
mert vedd mindig az út felét, azt megteszi,
elébb ott van a teljes táv közepén,
majd jönnek e fél felezései,
és így akár 6,99999999... etceterának
nevezhetjük, ahogy Wittgenstein, traktátusának
hatodik pontjában még a beszéd, a közlés, az érintkezés
lehetőségeit latolja, de a hetedikhez érve, a hetedik ponthoz,
azt mondja: ha valamit nem lehet kimondani, jobb ha nem mondod,
amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell,
de Zenón szerint ő maga is a 6-ostól a 7-esig hogyan érkezik el?
Hány évem van még, hogy a közepébe vágjak,
hogy... nem is az, hogy semmit ne csináljak,
tegyem a magamét, ott, ahol megtűrnek,
de senki más dolgával ne törődjek,
legyen a szívemnek mélye, ahol más emberek iránti érdeklődés él,
de a még mélyebbjén a szívemnek egy hongkongi akciófilmhősénél
több érzésem ne legyen, az is, ami van, csak átmenetileg,
vagy természetes, zsigeri ösztönből sírjak könnyeket,
de felejtsem a következő film elejére,
T. S. Eliot szerint is, aki nagy ember volt, ez a dolgok vége.
olvasok egy folyóiratot, ja és erről eszembe jut, félbe-
-szerbe hagytam az előzőket, az lett volna a kérdések kérdése,
hány évem van, hogy a nekem valóban fontos dolgok
- némi anyagiak, szabad idő, kell orvos -
mellett semmi ne legyen az életemben,
ah, Totyi rég elhagy engem,
közben valamikor, verebem, ha nem én lépek véletlenül
autó alá, mint épp egy éve, ha el nem kerül
a komoly kontra, az isten-a-büntetése,
annak, hogy ily sorozatzáró versnek lettem merésze,
hány évem lehet még, most 66, hogy Eliot szavából
a "taníts törődni, nem törődni, megülni csöndben" a mától
- ahol annyian léteznek számomra, más-és-ön-érdekek -
elválasszon, ne olvassak hirdetéseket, verseket,
vitákat, kulturális híreket, a világ folyásáról
az adón és a kamatlábból
adódó folyományból adódó adódókból adódók
túlján semmi hírem ne legyen, ne tudjam, az USA elnökének
Fbrutigandu Mgonbót választották, vagy Ivaszun Durbints
lett a zöldek világszervezetének (szudáni centrum) Porsincs
Központú elnöke, és ne olvassak magamról kritikát,
ne nézzek fejemhez kapkodva konstruktivista ija-fiát,
posztmodernt, strukturalistát, politikus hajlamút,
legyen ez - hány évem van még életemből - a múlt.
Majd eldől. Addig hadd tűrjem, mint mázolnak be
- látszólag mézes, megvédő szóval -, hogy szószátyár lenne
munkálkodásom, hogy folyton magamat ismétlem,
hogy okoskodom az irodalmárok és tudósok szemében,
hogy és hogy... hogy... jaj, el is felejtem,
mint lehet érdektelennek lennem,
javaslom még az önszerető-közben-önfigyelő
és egyéb megállapításokat, de jönnek ezek is elő.
Mindent megírok többször. Nos, Kocsis Zoltán,
szememben félisten zene-művész, egy interjú "kapcsán"
említi, a riporter kérdésére, nem tartják-e
mint karmestert túlbonyolítónak, túlmagyarázónak, mert e
jelzők hangzanak, hangozhatnak, lévén hogy Kocsis
elmagyarázza az indokokat is,
miért mondja, "forte", hiszen ha nem tenné, nem magyarázná,
olyan volna szerinte, mintha bifszteke helyett cumiját vacsorázná
a vendég, szerinte lenézés volna az ő részéről,
de így, persze, lehet, hogy végül
feláll Herr Müller, azt mondja, Herr Kocsis, kérem,
ne oktassa a zenekart, utasítgasson minket a cél érdekében,
hát én is így, magam céljára, hagyom kihalni
magamból az emberek iránti bármi
érzését, ismétlem meg Kafka éhezőművészét, harmincféle
ételt nem veszek, semmilyet nem szeretek, virág se férne
többé e koncepcióba, már ha eszembe jutna,
és nem szenvedek, hogy járnom kell benne, de városomra
teljes közönnyel nézek, ha egy órára lemegyek...
enyhítőnek elfogadok mégis (még) egy kis könnyű szelet.
Ám ezt is meddig kell? S élem ezt még hány évvel?