Lackfi János
Vágy türelemre
Legyek, mint a fa, egyszerű,
göcsörtjeimmel sokszemű,
ússzon bennem az erezet,
s ne legyek víznél nehezebb,
ne tegyenek vízre soha,
legyek egy sufni oldala,
mely csendben tartja a tetőt,
a tető pedig tartja őt,
a lábam majd rohadjon el,
föld korhassza nedveivel,
rám a gombák kiüljenek:
padba iskolás gyerekek,
morzsoljon bárki, szétesem,
anyagom porlik lisztesen,
végül aztán, mit bánom én,
vigyen el a fűtésidény.
Ciklámen vér
Mint vashurokba akadt riglit a faanyag
nem ereszt, míg szilánkosan ki nem szakad,
úgy fog meg engem most a lakás,
tölti feszített tükrű gyermekszuszogás.
Ólomcsizma, sárkolonc óvatos lábamra nő,
borom felszíne horpad, alvó alatt lepedő.
Zümmög itt egyre több villamos gépezet,
árammal töltenek, álmaim nehezek.
S mint kis állatból, mit végszükségben valaki levágott,
az ébresztőórából digitális, ciklámen vér szivárog.
Spárgával fojtogat
Mostanában a tárgyak ellenségesek,
megakad bennük minden lendület.
Küszöbök fognak meg, rángatnak bútorok,
hol hasra esem itt, hol gombom marad ott.
Úgy látszik, mindnek ellenére van,
hogy lakásunkon át- meg átvonszolom magam,
s hogy felélek mindent, mintha a magamét,
- hogy úgy tekintem, birtokom a lét.
Ha háton alszom el, fulladva ébredek,
légcsövembe egy csepp nyál pereg,
támadni érzem ellenlábasaimat:
valaki hátulról spárgával fojtogat.