Babiczky Tibor
Dal az időről
Ez itt a korszak. Össze-
rakhatom. Szétmegy.
Kitalálok egy várost.
Kitalálok egy évet.
A dátumot. Tud-
nád, milyen évszak.
S hogy reggel van.
Talán délután.
Tudnád a fehéren
cikázó nyárfalombot.
Se fehér, se nyár,
oly lombja-sincs.
Itt a reggel. Itt
a délután. Itt
a város és itt
az év. Ez itt
a "sosem volt". Ez
az "így lehet". Nincs,
hogy elaludtam volna
Nincs, hogy ébredek.
A kamra
kenyérben a liszt lekvárban az íz
alszik a prézli fehérlik a gríz
szívemben tej és kiflivég
mákot szitál az esti ég
már nincs "honnan" és nincs "hova"
süvít egy lobbanó gyufa
mállunk elázott kiflivég
máktól a tej himlős a lét
még várni józan új telet
az éveim himlőhelyek
most mákot szitál az esti ég
gyufa süvít s lobban s elég
Doxa
Nem gyönyörködöm. Mulandó arcunk-
ra nézek. Őrzöm ezt, ahogy a holt
fiókát rejti el a gólyafészek. Már nem
a közös hull darabokra: az egyén
aprózza fel önmagát, míg rózsatőbe,
gyümölcsfába, sorsba beoltja, be-
metszi a halált. Mint ki a tengerhez
érkezik meg, s a vizet magában látja
rángatózni; se partja, se mélye nincs;
s a rózsatő, a sors halott, tüdőbe, szívbe
víz jutott. Nem, nem gyönyörködöm.
Őrzöm ezt. Tajtéka sincs.