A Mozgó Világ internetes változata

Egyik télen, amikor magányosan éltem kint a házban, és egy meseregényt írtam, mert már nagyon hiányzott valami belső kényeztetés, a szemközti, behavazott kerten, amelyet a vadcsapások napról napra sűrűsödő hálózata borított, minden alkonyatkor, épp mielőtt a sötét megacélosodott volna, egy pompás fácánkakas sétált keresztül.

A sötétség ragyogó érctömbjében közeledett a domb felől, bokortól bokorig haladt, körbejárta a fenyőket, aztán átvágott a puszta kerten - estéről estére ugyanabban az időpontban tűnt fel és ugyanazt az utat tette meg, és pontosságának hisztériája engem is hisztérikus pontosságra késztetett: amikor elérkezett az idő, félbehagytam a mondatot, felálltam az asztaltól, eloltottam a villanyt, és az ablakhoz álltam. Talán ő is csak erre a jelre várt, mert szinte ugyanabban a pillanatban, hogy elhelyezkedtem az ablakban, a domb gerincén végigfutó sűrű bozótosról egyszerre levált, és megkezdte cikcakkos, rejtélyesen fegyelmezett őrjáratát a kertben.

A környező hétvégi házak csendesek voltak, néptelenek, a faggyal együtt, amely átjárta vékonyka falaikat, belemerevedtek a januárba. Ha nálam épp nem ment a hűtőszekrény motorja, egészen tökéletes csend tudott lenni, és semmi sem zavarta összeolvadásom a madárral. Mintha zenét hallgatnék, úgy figyeltem útjának variációit. Útvonala mindig ugyanaz volt, tartalmazott azonban néhány, szinte érzékküszöb alatti variációt: fától fáig haladt a dombtetőtől egészen a kert végéig, a kerítés menti sövényig, két fa között azonban gyakran beiktatott néhány hurkot és kitérőt, mintha szándéka az lenne, hogy sávokban derítse föl a kertet, de egy napra egy-egy sáv metszetével is megelégszik. A szándék nyilván az volt, hogy a tél folyamán a kert teljes felületét bejárja, s hogy ne hagyjon ki egyetlen négyzetcentimétert sem. A méltóságteljes terv és az aprólékosan beosztott megvalósítás ökonómiája volt leginkább az, amely az ablakhoz csábított.

Aztán, amikor elválasztott bennünket a sötét, ismét felkapcsoltam a villanyt, és folytattam a félbehagyott mondatot. Az ablakokból széles sávokban vetült a szemközti kertre a fény, de e fénysávokban már semmi se moccant, csak a vadnyomok hálózata várakozott valami feszült és fagyos geometriában.

A mondat egyébként, amelyet folytattam, sosem arra kanyarodott ilyenkor, amerre félbehagyásakor sejtettem. A tétován billegő vessző, a jelzőjére várakozó, magányos főnév váratlanul egy új elágazás kezdetének bizonyult, és néha mást sem kellett tennem, mint hagyni magam a kínálkozó mellékösvényre csábulni. Nyolcig, kilencig bolyongtam így, amíg végképp ki nem égett belőlem minden lendület; akkor aztán fogtam magam, és ropogó hóban elindultam a kocsma felé.

És akkor még azt se tudtam, mi legyen a mese vége.

Reggelenként, még a cigaretta és a kávé előtt lementem futni a Duna-partra. A földúton futottam végig, a keréknyomokba tömörödött, jeges havon, végig a szántóföldek között, aztán egy szakaszon az ártéri erdőn át le a partra.

Mozdulatlan, szélcsendes, fagyott január volt, a folyón jégtáblák úsztak, a jégtáblákon sirályok utaztak, az örvényeken megpördülő jégtábláikkal néha összeütköztek, és szidták egymást, mint a részeg tutajosok. Az öblökben a vadkacsák népe tanyázott, közeledtemre először gyanakodva beljebb totyogtak a sekély vízben, aztán, amikor meghatározott távolságra értem, egyszerre röppent föl valamennyi: hogy mekkora ez a távolság, öbölről öbölre változott; voltak emberszeretőbb, és voltak kimondottan mizantróp populációk.

Az áradások magasságát követő hordaléksávok bordázták a partot, és e bordákból reggelről reggelre újabb és újabb tárgyak fordultak ki, mintha éjszakánként valamilyen reménytelenül éhes lények újra és újra végigtúrták volna: összenyomódott, szürke iszapbőrrel fedett műanyag flakonok, merev nejlonzacskók, amelyekbe eresen fagyott bele a maradék víz, konzervdobozok és sörösüvegek, összekeveredve a száraz fűzfalevelekkel, ágacskákkal, gyökerekkel és kagylóhéjakkal. Ezek a bordák osztották pályákra a partsávot a Duna-völgy üres stadionjában, amelyben futottam.

Amikor hazaértem, fél órát még ziháltam, aztán beálltam a zuhany alá, és egyre hidegebb vizet engedtem magamra, hogy valahogy elmúljon az izzadás, és csak ez után tettem föl a kávét, és szívtam el az első cigarettát.

Büszke voltam magamra.

A délelőttöt aztán végigdolgoztam, kínosan ügyelve, hogy óránként csak egy cigarettát szívjak, azt is kint, a szabadban, amihez alaposan fel kellett öltözni, mert azért valamennyire még mindig izzadtam, és a szabályozhatatlan kandalló már egy marék parázstól olyan meleget ontott, hogy egyébként alsónadrágban kellett ülnöm az ablak mellett. Az öltözködés hosszadalmassága bosszantott, háromszor is megkívántam a cigarettát, mire egyszer kimentem rágyújtani, és mindegyik rágyújtás úgy hatott, mintha aznapra már abbahagytam volna a munkát.

De legalább meseregényt írtam, és belülről kényeztettem magamat.

Mikor dél lett, ebédeltem valamit, szardíniát, vagy fehér és szinte sótlan sajtot, amit a faluban árultak, aztán kettőig szabadságot vettem ki, ami néha háromig is eltartott.

Spirális útvonalon közelítettem meg a kocsmát, a Temető, majd a Klapka utca felé kerültem, és néha még a Rév utcán is végigmentem, hogy minél később érjek oda.

Volt a mesémben egy mellékszereplő, Oscar von Wolkenstein, aki olyan hosszadalmasan és cikornyásan közelítette meg a tulajdonképpeni mondandóját, hogy mire odaért, már senki se volt rá kíváncsi - neki írtam egy ilyen hosszú, spirális, a legkülönfélébb veszélyekkel tarkított utat a kedvenc kocsmájáig.

Oscar von Wolkensteinnek át kellett vágnia számos vallás temetőjén, ahonnan démonok seregei támadtak rá, továbbá az Őrült Szerpapok, aztán foglyul ejtették a temetőőrök, a Nagy Temetőtanács elé citálták és hosszadalmas bírósági procedúrának vetették alá, és seregnyi vádpontban bűnösnek találva, különféle kellemetlen fő- és mellékbüntetésekkel sújtották; mikor innen megszabadult, és már rettenetesen szomjas volt, dacolnia kellett a Vérözvegyek rohamával is, akik vödrökkel és kiskapákkal támadtak rá, és dugványozóbotokkal bökdösték, és krizantémcsokrokkal csapdosták.

Miután ezektől nagy nehézségek árán, és jelentős sebeket szerezve megszabadult, a Vándorló Utcák Negyedébe került, és miközben azt hitte, hogy nyílegyenesen tart célja, a Három Szemhez címzett kocsma felé, az utcák ravaszul elfordultak vele, és teljesen ismeretlen városrészbe vezették, ahol az Elfelejtett Lakók Általános Sztrájkja zajlott, ahol is sztrájktörőnek nézték Oscar von Wolkensteint, és kis híján megkövezték.

Mikor pedig nagy sokára megérkezett a Három Szemhez címzett kocsmába, azt már régen bezárták, mert valami szomjas vándorok kiitták a készleteket.

A magamra rótt kerülőút annyira hasonlított Oscar kocsmakálváriájához, hogy amikor végül engedélyeztem magamnak a célegyenest, és a Golfütőhöz címzett kocsmába léptem, egy hirtelen ötlettől vezérelve Oszkárként mutatkoztam be.

Felhőkövi Oszkár vagyok, mondtam.

A pultoslányt, azt hiszem, Jolinak hívták.

Joli unatkozott, ezért aztán megszólította Felhőkövi Oszkárt, akit valószínűleg egyébként is szimpatikusnak talált.

Hogy hogyan meg miért keveredett ide, ebbe az isten háta mögötti faluba, épp ebben a mocsadék januárban, kérdezte Joli Felhőkövi Oszkárt.

Benne voltam a meseírásban, ezért aztán összeraktam Oszkárnak egy olyan történetet, hogy Joli elkerekedett szemekkel, eltátott szájjal figyelt, végül pedig zokogásban tört ki.

Felhőkövi Oszkár hegymászó volt, szenvedélyes hegymászó, a hegyek megszállottja és szerelmese, ahogy mondani szokás. Megmászta már a világ szinte valamennyi hegyét, a Mont Blanc-t, a Cotopaxit, a Jungfraut, a K2-t, kimondhatatlan nevű koreai és argentin hegyeket, ami csak létezik és egy hegymászó számára kihívás, mindet. Már csak a Mount Everest volt hátra, ezt a legnehezebb, északi falon akarta meghódítani. Fogadott egy serpát, Kamrint, mert köztudomásúlag a Mount Everestet serpák kíséretében szokás megmászni. Kamrin cingár, mosolygós fiú volt, gurkha akart lenni, de nem vették föl, ezért kis híján öngyilkos lett, aztán inkább beállt serpának. Mesélt Oszkárnak a családjáról, a testvéreiről, a menyaszszonyáról, bizalmát a hegymászó saját élettörténetének elbeszélésével viszonozta. Ekkor már szinte a fiának érezte Kamrint. Aztán, amikor elérkezett a döntő nap, talán az érzelmi közelségük miatt mindketten figyelmetlenebbek voltak a kelleténél: Oszkár megcsúszott, zuhanni kezdett, Kamrin azonban megtartotta; Oszkár nagy nehezen megkapaszkodott, de a zuhanás okozta sokktól valahogy megrántotta a kötelet, és szabályosan a mélybe rántotta a serpát. Ez nemrégen történt, szinte most: vezekelni érkezett a faluba, vezekelni és meditálni.

Ült tehát Felhőkövi Oszkár a kocsmában, és örült az aljasságnak, amit elkövetett.

Ezt az első napok valamelyikén adtam be Jolinak, akit a dolog szemmel láthatóan felkavart, és szünet nélkül foglalkoztatott. Nem mehettem be a kocsmába anélkül, hogy ki ne találjak előre valami újabb történetet Felhőkövi Oszkár hegymászóéletéből, mert Jolit el kellett látnom történetekkel, más kocsma pedig, ahol új életet kezdhettem volna új néven és új múlttal, nem volt a faluban. Meg egyébként is: Joli aggódott Felhőkövi Oszkár lelki egészségéért, és igyekezett őt a bűntudatból és a depresszióból kizökkenteni.

A tárgykör azonban egy hét után már határozottan untatott. Úgyhogy a hegymászásról szép fokozatosan igyekeztem lekanyarodni, és Joli figyelmét Oszkár életének egyéb területei felé terelni, ez azonban nem nagyon akart sikerülni, mert Joli régi, dédelgetett, kis híján örökre eltemetett álma a hegymászás volt, s ezt a szunnyadó démont Felhőkövi Oszkár most óvatlanul felébresztette.

Azon vettem észre magam, hogy lassan már órákat töltök azzal, hogy újabb és újabb hegymászós történetet eszeljek ki, és lassan egy egész világföldrajzot is imagináltam Joli szórakoztatására. De akárhány játékot eszeltem ki, Oszkár kezdett idegesíteni, és már szívesen megszabadultam volna tőle, mégsem tehettem ellene semmit, mert a faluban addigra már ezen a néven ismertek, vagy ha nem jutott eszükbe a nevem, egyszerűen csak így neveztek: a Hegymászó.

Joli egyébként a földrajzban annyira járatlan volt, hogy hosszan lehetett neki mesélni a Dél-Afrikát borító hatalmas hegységről, melynek összesen negyvenkét, nagyjából egyforma magas csúcsa van, és valamennyi olyan költői névre hallgat, mint például Sarmizegethusa, Friedberg, Gorgonzola és Humperdinck, völgyeiben pedig titokzatos kultúrájú és nyelvű népek laknak, akik egytől egyig elfeledettnek hitt civilizációk utódai, elsősorban persze atlantisziak, hüperboreusok és magyarok.

Joli lekönyökölve, elkerekedett szemekkel hallgatott, és felsóhajtott, annyira irigyelte a hegymászókat. Ilyenkor elszégyelltem magam, és megpróbáltam a lányt kijózanítani azzal, hogy elmeséltem neki a hegymászóélet árnyoldalait, a szorongató, pokoli magányt, amely az embert mákszemnyire préseli, amikor éjszaka, ordító fagyban függeszkedik hálózsákjában a jeges sziklafalon, és csak jégcsákányával és szöges bakancsával beszélget; a látomásokat, amelyek az oxigénszegény magasban rátörnek, a szél monoton süvítését, amelybe bele lehet bolondulni; az eszüket vesztett kollégákat, akik ott ragadnak valamelyik csúcson, zuzmón és mohán élnek, jégcsapot szopogatnak, elfelejtik nevük, anyanyelvük, és sziklának vagy gleccsernek képzelik magukat; az elfagyott végtagokat hasogató kínt; a mardosó éhséget és az általános halálvágyat, amely az emberen nagy magasságban óhatatlanul eluralkodik; de Jolira ezek a részletek épphogy serkentően hatottak, és egy hét után már mondogatni kezdte, hogy tavasszal itt hagyja a kocsmát, fulladjon bele az unalomba más, ő inkább mindent pénzzé tesz, amicskéje csak van, és haladéktalanul beiratkozik egy hegymászótanfolyamra.

Oszkár példájával próbáltam jobb belátásra bírni, hogy lám, Oszkárt is hasonló indokok vezették, az iskolák fullasztó unalma, az emberek egyformasága, a szeretők állhatatlansága, a reggelek bénító monotóniája és a lelkében pislákoló isteni szikra, amely minden bizonnyal örökre kihunyt volna, ha nem kap friss fuvallatot; és lám, ő is pórul járt végül, megbukott, és most itt vezekel, és soha többé nem megy hegy közelébe; Joli erre azonban azt felelte, hogy őt éppen a kihívás vonzza, összességében végül is pultoslánynak is azért állt be annak idején.

Így telt az idő a kocsmában, fél három körül aztán elbúcsúztam, és elindultam hazafelé. Nem mentem toronyiránt, kitérőket iktattam be, hogy kiszellőzzön a fejemből az alkohol és a hegymászás. Háromtól sötétedésig, amíg újra meg nem jelent a fácán, megint folytattam a munkát.

Így ment ez egy hétig, futás, írás, Oszkár, írás, fácán, írás, alvás - sikerült kényelmesen elhelyezkedni a napokban, és nagyjából már látszott, hogy még egy hét, és megleszek a könyvvel, mehetek haza. A második hét közepén azonban, amikor pedig nagyon jó kedvem volt, mert Oscar von Wolkensteint ismét sikerült egy hosszú és mulatságos vesszőfutásba kergetni, Joli kedvetlenül fogadott, rám se nézett, és szinte utálkozva töltötte ki a szokásos italt. Megkérdeztem, mi baja, de csak legyintett, és morcosan hátat fordított; aztán megpillantottam a pulton a Földrajzi atlaszt, amely épp Dél-Afrika térképénél volt kinyitva.

Megszégyenülten távozott a kocsmából Felhőkövi Oszkár, nyílegyenesen mentem hazafelé. Közben védőbeszédet fogalmaztam, amelyben érvelésem arra építettem, hogy teljesen mindegy, milyen hegység van Dél-Afrikában, vagy van-e egyáltalán, és hogy völgyeiben milyen népek élnek, ha élnek; a süvítő szél, a szorongató magány, a veszni hagyott társ a lényeg, s mindez egy térképpel nem cáfolható, s a hegymászás is hegymászás marad még akkor is, ha én személy szerint sosem másztam meg egy hegyet sem, amelyre nem vitt legalább lépcső vagy libegő, az pedig, hogy Felhőkövi Oszkár mászott vagy nem mászott hegyet, roppant nehezen tisztázható kérdés, és még egy nagyon finom elemzésből is nagy valószínűséggel az jönne ki, hogy mászott; nyilvánvaló volt azonban, hogy Joli kedvét a hegymászástól egy életre sikerült elvenni, és soha többé nem fog tudni gyanakvás nélkül végighallgatni egy történetet.

Délután aztán már nem is írtam, elmentem inkább futni, dupla távot futottam, a teljes kimerülésig, aztán vettem néhány sört a boltban, hazamentem, lekapcsoltam a villanyokat, és vártam a fácánt, amely a megszokott időben percre pontosan meg is érkezett, és megszégyenítő precizitással cirkálta végig a szemközti kertet.