A Mozgó Világ internetes változata

A gimnázium parkjának közepén emelt spirális Paneion, kedvenc elmélkedőhelye felé tartott Uri két nappal később, hogy ne kushadjon az alabarkhosz palotájában egész nap, ahol felváltva őrjöngtek és bizakodtak az alabarkhosz és bizalmasai. Egy tekercset is vitt magával, jó lett volna elmélyedni régmúlt idők disznóságaiban, de a több mint egy stadion hosszú oszlopsornál, amely a gimnázium parkjának az Arszinoé utca felé eső határa volt, csődületet látott összeverődni, és kissé távolabb megállt. Hunyorgott, hogy jobban lásson. A parkban történhetett valami, befelé igyekezett a tömeg. Az oszlopok között Uri is belépett a parkba. A Négyzetes Sztoa környékén sűrűbb volt a tömeg, Uri arrafelé sétált. Utcagyerekek, rakodómunkások, jól öltözött polgárok is siettek befelé. Valaki beszédet mond talán? Kicsoda? Visszajött volna Iszidórosz?

A rozogává ázott, rozsdás, négylovas díszkocsiban, amelyet vagy száz éve vittek a parkba - Kleopátra kapta ajándékba, az utolsó Kleopátra dédanyja -, valaki állt, fején mintha valami lett volna, a kezében valamit tartott. Uri megállt. Nem is kellett közelebb mennie, mert a kocsi megindult, éppen őfeléje, vagy húszan húzták-tolták, csikorogtak a száz éve kenetlen kerekei. Meztelen alak állt a kocsiban vigyorogva, fején papiruszkorona, jobbjában papiruszjogar: Karabasz a maga teljes pőreségében.

- Itt megy a zsidó király, hódoljatok a zsidó királynak! - kiabálták a görögök boldogan.

Karabasz vigyorgott, integetett.

- Mondjon beszédet a zsidó király! Karabasz, fingjál recsegőset!

Karabasz vigyorgott, integetett, meg-megkapaszkodott, le-lenyekkent a kocsi padlójára, újra feltápászkodott és vigyorgott. Gyékényszőnyeget terítettek a vállára, mégse lógassa a faszát egy zsidó király fennen. A kocsit elvontatták Uri mellett, ki az utcára. A tömeg utánatódult.

- Körül kéne metélni! Így nem az igazi!

- Majom a zsidók királya, majom!

- Vigyétek a kikötőbe!

- Vigyétek a palotába!

Uri mellett röhögtek, kiabáltak, taszigálták egymást, loholtak az utcán meglódult kocsi után.

- Mondja el a Tízparancsolatot! - követelték a tömegben. - Karabasz, a Tízparancsolatot!

- Adjatok valami kéket rá, kéket!

- Menórát a kezébe! Gyorsan!

- A Deltán keresztül vigyétek! Hódoljanak neki a zsidók!

- A palotába, a palotába!

- A Deltán keresztül, a Deltán keresztül! A zsidó Bazilikába vigyétek!

Uri meghallotta a saját nevetését, megállt. Ennyire gyűlölném Agrippát? Ennyire.

Elképzelte Karabaszt a Bazilika szószékén pucéran, és nem tudott nem nevetni.

A tömeg nőtt, a kocsit elveszítette szem elől. A zsidókat gyalázták mellette válogatott káromkodásokkal, ezen már nem tudott nevetni. Ma éjjel is megöltek a zsidók két macskát, és bedobták a Szerapeionba, az átkozottak! Rómát akarják a fejünkre hozni! De csalódnak a sakálok, csalódnak!

Melléje sodródott két gimnazista, észrevették, a vigyorukat megpróbálták viszszagyűrni, Uri nem tudta, mit tegyen, köszönni is elfelejtett zavarában, aztán azok odébb furakodtak, hogy ne kelljen köszönteniük. Uri most már megpróbált kiszállni a menetből, de minden irányból taszigálták. Az utca szélére kellene húzódnom, gondolta.

Végre az árkádok alá tudott vergődni, a tömeg keletre, a Delta felé özönlött, a száz láb széles főutcát teljesen belepték. Egyre többen lettek, híre ment a csínynek. Husángot szorongató rakodók csörtettek, kőtömböket cipeltek, az építkezésekről szerezhették. Ez már nem tréfa. Értesíteni kellene a Deltában lakó zsidókat. De hogyan?

Uri a fal mellett osont a menet után. A kereszteződésben, a csatorna fölött ívelő hídon négyen-öten egy szakállas férfit vertek.

- Nem vagyok zsidó! - üvöltötte a férfi.

Felrángatták a tunikáját, letépték az ágyékkötőjét.

- Látjátok, hogy nem vagyok zsidó!

Csalódottságukban husángokkal estek neki, agyba-főbe verték, a férfi elterült, fejéből folyt a vér. Uri jobbra futott, be a csatorna mellett húzódó utcába, és dél felé tartott, szemben a vigasságra érkező görögökkel. Azok észrevették, fenyegetően lassítottak.

- Karabasz a király! - kiáltotta feléjük Uri, és futott tovább dél felé.

A következő utcasarkon megállt, nem követte senki. Balra fordult, áthaladt a csatorna fölött, és visszaindult észak felé, az Arszinoé utcába igyekvő görögökkel együtt.

A kocsit már sehol sem látta. A Gammában is laktak zsidók, egy zsidó szőnyegbolt már égett, egy ékszerboltot éppen kiraboltak, repültek kifelé a dobozok, a rongyosok a földön kaparásztak, négykézláb loholtak a szétguruló drágakövek után. Katonák vagy őrök sehol. Kőtömbök repültek a zsidók lakta épületek felé, kék festékkel menórát mázoltak a falukra. A csoportban az egyik görög maga nem festegetett, papiruszlapról azonosította a zsidók által lakott házakat.

- Ellenállnak a zsidók! - hallatszott a megtorpanó tömegben, lökdösődés támadt, nem haladhattak keletnek tovább, a csődület egy része északnak fordult, a kikötő felé.

Uri céltalannak látta, hogy tovább haladjon velük. Megint dél felé furakodott, a Gamma szűk utcáiban igyekezett eltűnni.

Kisebb csoportok vastag gerendákkal egy-egy bezárt zsidó boltot törtek fel, tartott még a Drusilla halála miatt elrendelt gyász, a boltokban nem voltak bent a tulajdonosok.

Nyugat felé fordult, az alabarkhosz palotájába akart visszajutni, a Bétába.

Az egyik téren csődületet látott, valami füstölt. Valakik kiabáltak, öklüket rázták, táncoltak és kurjongattak, férfiak és nők vegyesen. Uri hunyorgott, közelebb merészkedett. Rőzséből rakott, hevenyészett máglya füstölt, összekötözött kezű és lábú alakok rángatóztak rajta, kicsik voltak.

- De nehezen fulladnak meg ezek! - hallotta oldalról.

Uri még közelebb lépett. Két nő és három gyerek fuldokolt a füstben, még éltek. Friss ágakból rakták a máglyát, lánggal nem tudtak égni.

- Ne tegyétek! - szakadt ki belőle.

- De hát zsidók! - hallotta. - Ellenálltak!

Valaki megragadta a karját. Uri kitépte magát, és sikoltva elrohant. Lábak dobogtak a nyomában, aztán lemaradtak, Uri rövid távon gyorsan tudott futni.

Az alabarkhosz palotája zárva. Dörömbölt, hiába. Az utca túlfeléről ráérősen ácsorgó görögök nézték. Uri ismét dörömbölt. Nem szólt ki senki. Bezárkóztak. Az is lehet, hogy mindenki elszelelt.

Uri megfordult. Néhány görög lassan feléje indult. Uri elrohant nyugat felé. Nem követték.

Nem volt pénze, nem volt nála semmi a saruján, a tunikáján és az ágyékkötőjén kívül. Melegek az augusztusi éjszakák Alexandriában, lehet aludni a szabad ég alatt, de hol? Volt nála még valami, a törzsi azonosítója: a körülmetélt nemi szerve. Otthon kellett volna hagynia.

Philó háza messze van, és nem biztos, hogy kiengedik a városkapun az őrök.

A Szerapeionba kellene bejutnom, gondolta. Ott ismernek.

Az a baj, hogy ismernek.

Rájött: nem tudja, melyik görög papban, szerkesztőben, másolóban mi lakik. Lehet, hogy menedéket nyújtanak neki. De az is lehet, hogy kiszolgáltatják.

Lassan ballagott délnyugat felé, mintha sétálna. Alkonyodott. Békés volt a környék, akárcsak a régi Alexandria idején.

Messziről figyelte a Szerapeion hatalmas tömbjét. A főkapu nyitva volt, bementek páran, aztán újabbak érkeztek egyedül vagy csoportosan. Imádkozni mennek a görögök. Hálát adnak az istenüknek, hogy üthetnek a zsidókon.

 

*

 

A régi nekropoliszban éjszakázott a Szerapeiontól délnyugatra, a régi városfalon kívül, az új városfalon belül, ahol a sírok a gazdagok szépen művelt kertjei és villái között szunnyadtak. A kertekből a kerítésen át az ösvények fölé hajlottak a gyümölcsfák, Uri teleette magát, a szomját is oltván. Narancsot szürcsölt és olajbogyót rágcsált. Egy vastag fának vetette a hátát, úgy szundított el ülve. Keze ügyében bot hevert, a földön találta az ágat, letördelte róla a kisebb gallyakat. Azzal próbálta csillapítani a heves szívdobogását, hogy lassan, ritmikusan ismételgette: nem itt fogok elpatkolni, nem itt fogok elpatkolni.

Hajnalban felriadt: egy négytagú család fészkelte be magát egy márványsírkő mögé a közelében. Kutyasír volt, szerethette a gazdi. A gyerekek annyira meg voltak rémülve, hogy nem tudtak sírni. Biztosan zsidók, gondolta Uri. Kezébe vett néhány narancsot, feltápászkodott, és a családhoz ment. Nyújtotta a narancsokat. A nő rémülten, a férfi ugrásra készen bámulta.

- Én is zsidó vagyok - mondta Uri.

A gyerekek reszkettek.

Zsidó volt a nő, a férje betért görög. A Gamma déli részén laktak a saját házukban, az éj közepén gyújtották rájuk a fáklyások. A kertkapun át menekültek, a gyerekeket alva ragadták fel. Még látták, hogy a lángok az egész házat körülnyalják.

- Tudták, hogy kit keressenek - mondta a férfi. - Minden zsidó házat felgyújtottak, pedig arrafelé nincs sok.

- Aludjatok - mondta a nő a gyerekeknek. Azok reszkettek.

- Hova menjünk innét? - kérdezte a férfi Uritól.

- Nem tudom.

- Ide is utánunk fognak jönni - mondta a férfi. - Körülmetéltettem magam... Nem kellett volna...

Nagy lehetett a szerelem. Uri arra gondolt: hasonló esetben neki vissza kellene varratnia a fitymáját. Majdnem fölnevetett.

- A fiam is körül van metélve - jajdult fel a férfi.

Reggelre még négy család költözött a temetőbe összesen tizenegy gyerekkel, jajveszékeltek, sírtak vagy némán reszkettek. Két család a Gammából menekült el, egy a Deltából - a kikötőben akadt dolguk, és már nem tudtak hazamenni - és egy a Bétából. Ott is randalírozott a csőcselék, ott is máglyát gyújtottak, ott is inkább füstölt a máglya, mintsem égett. Útközben, hajnalban, az Alfa délkeleti részén elszenesedett tetemeket láttak egy kupacban, hatot vagy hetet, egy teljes család lehetett. Kóbor kutyák ólálkodtak körülöttük, és persze macskák.

- Még a kutyák is! - jajdult fel egy öreg.

A sírok között hajléktalan görög koldusok bóklásztak álmosan, úgy tettek, mintha nem vennék észre a zsidókat.

- Jelenteni fogják, hogy itt vagyunk - suttogta egy nő.

A fiatal férfiak élelemért indultak, visszatértek, kelet felé hajlongva imádkoztak, majd szétosztották a gyümölcsöt. Páran a narancs levét magukra spriccelték, mielőtt enni kezdték. Akik nem imádkoztak, zordul hívták fel a figyelmet: a temető tisztátalan, ettől ők is tisztátalanok lettek, így nem imádkozhatnak és nem is ehetnek, csak ha majd kikerültek innét. Nem szabad enni, tisztátalanul nem szabad! A gyerekek közül négynek tiltották meg rögtön a szülei, hogy egyenek. Vita alakult ki, szabad-e tisztátalanul imádkozni és imádkozás nélkül enni egy temetőben. Néhányan, akik már ettek, abbahagyták. Uri azt a nézetet képviselte, hogy szükséghelyzetben az élet mindennél előbbre való, mások ezt vitatták: ez még nem szükséghelyzet, senki sem haldoklik éhségtől, szomjúságtól, csak napok múlva, akkor majd szabad lesz. Gyűlölködve vitáztak a menekültek.

Uri azon tűnődött, hogy legtovább délig maradhatnak, addigra megérkezik a temetőbe a csőcselék; már rég följelentették őket, nem feltétlenül a hajléktalanok, inkább a gazdagok, akiknek a termését dézsmálják. Nem tudta, mit tegyen. A menekültek között újabb viszály tört ki: valakik Flaccust szidták, mások védelmezték: Flaccus szereti a zsidókat, biztos, hogy már mozgósította a seregét, már verik le a lázadókat, már teremtik a rendet. Egy öreg zsoltárt énekelt a megöltekért. Gyerekek sírtak. Asszonyok sírtak és veszekedtek. Jobb lenne innét továbbállni egyedül.

Uri összeszámolta a népet: tizennégy felnőtt, tizenhárom gyerek.

Figyelmet kért. Elmondta: szerinte a Deltában lennének a legnagyobb biztonságban, ott sok a zsidó, fegyvertelenül is ellen tudnak állni. A Delta déli sikátorainál kellene bemenni, mindenhová nem jut ember a csőcselékből, azok inkább székhelyük, a kikötő felől kószálhatnak a Delta felé. Ha valamennyien dél felől kerülnek, a pár fős hordák nem merik megtámadni őket, ahhoz túl nagy a csoport. Mellékutcákon át haladnának, a csőcselék inkább a főutcákon randalírozik, jobban érzik magukat hordában. Be kellene jutnunk a Deltába, együtt.

Erről is vita indult. A fiatal férfiak ki akartak menni a városból. El innét, el innét. Valaki figyelmeztette őket: a kapuőröknek van fegyverük. Akkor átmásznak a városfalon. Nyolc láb magas, igen, de majd bakot tartanak egymásnak. És a gyerekeket áthajítják? A gyerekeket áthajítják. Miért, odakint biztonságban vannak? Hova mennek? Miből élnek? Vidéken is híre ment már biztosan, egyenként vadásszák le őket. Csak el a városból, el ebből az elátkozott Alexandriából!

Uri délig várt, hogy egyezségre jussanak, akkor elindult nyugat felé egyedül. Rachel, az áttért görög felesége sírva köszönte meg a hajnali narancsokat.

A nyugati városfalon könnyen átmászott, romos volt és kövek álltak ki belőle. Kint lehuppant, nem látott senkit. A tengert kémlelte, hunyorgott, a parton kis sajkák himbálóztak a stégekhez kötve, a nyugati kikötő messze volt, vagy két mérföldnyire keletnek.

Uri lebotorkált a partra. Erősen tűzött a nap, a népek ilyenkor árnyékba húzódva szundikálnak. A tengerben megmosta a lábát, kagylókat vett észre, sóhajtott, amiért bűnt fog elkövetni, szétfeszítette őket és kiszürcsölte. Csodálatos ízük volt.

Nem tudta, mit tegyen. Talán megvárja az éjjelt, és elindul dél felé a városfal mentén, lemegy a Mareotisz-tóig, és megkeresi Philó házát.

Talán csak a magánseregét szedi össze az alabarkhosz, és visszatér. Jó lett volna hinni ebben, de világos volt, hogy gyáván megfutottak. Az alexandriai zsidók pénzügyi és szellemi vezetői. Akiknek ő hálával tartozik. Megkönnyebbülve sóhajtott: már nem tartozik, otthagyták a vészben.

Késő délután kis csoport mászott át a falon, azok is a tengerpartra futottak, Uri előjött az árnyékos bozótból. Fiatal zsidó férfiak voltak, elmesélték, hogy előző nap délben nagy tömeg gyűlt össze a színházban a keleti kikötőben, és a szónokok azt követelték, hogy a császár szobrát a zsidók helyezzék el az imaházaikban pontosan úgy, ahogy a görögök a maguk szentélyeiben. Tartsák be a zsidók is az egyiptomi és birodalmi törvényeket, legyen vége a kivételezésnek.

Rossz hír volt ez: belekeverték a császárt. Tudják a görögök, hogy a zsidók bálványt nem helyezhetnek el a szentélyeikben. Ezt a követelést nem maguk találták ki, ravasz ideológusok sugalmazták nekik. Az olyanok, mint Iszidórosz. Vagy az olyanok, mint Flaccus.

Felmerült, hogy gyalogoljanak el a tóparton egészen Mareáig, ahol a III. légió táborozik, és helyezzék magukat a védelme alá. Nincs messzebb innét, mint kilenc stadion. A katonák majd adnak enni, inni. Flaccus biztosan leveri a lázadást, lehet, hogy már útközben találkoznak egy cohorsszal, amely a városba tart, a helytartónak muszáj a sereget mozgósítania. Uri hallgatott.

Alkonyatkor a zsidó fiatalok elindultak nyugat felé, Uri visszamászott ott, ahol kimászott, és a temetőbe ment.

Nem voltak már zsidók a temetőben. Talán összefogdosták őket. Talán továbbmentek valahová.

Éberen aludt, mint a farkasok, időnként teljesen ébren volt, időnként álmodott. Az ébrenlét és az álom peremén különös látomásai támadtak. Látta magát kívülről, amint ott fekszik a bokrok között. De háza is volt, csodálatosan szép, nagy háza Rómában, és a gyerekeit várta haza valahonnét, volt egy csomó gyereke, és gazdag volt, de a házának egyszerre eltűntek a falai, emberek mászkáltak át a szobákon, eddegéltek, iddogáltak, a házigazdára rá sem hederítve. Uri megsértődött rájuk.

Kíváncsi vagyok, ezért megyek vissza, gondolta egy éber pillanatában. Nem baj, ha veszélyes.

Félálmában kutyákat észlelt, maga is kutya lett hát, hogy ne bántsák. Megszánta őket: kutyának lenni holtig tartó kutyafogság. Kővé kell válni, bár az se jó: örökké tartó kőfogság. A csillagok csillaglétük fogságában vergődve hunyorognak. Semmi sem bír más lenni, mint ami. El kell mondani.

Reggel Uri egészen délnek került, a városfal közelébe, hogy ha megtámadják, a falig fusson, hátha valahol átvetheti magát rajta. Arrafelé sem volt a városfal mindenütt magas, és nem is volt mindenütt megerősítve. Nem ártott volna hosszú, magányos, Alexandriát feltáró sétái során ezt a részletet alaposan felderítenie. Miért nem gyanakodtam? Illett volna. Megvoltak a jelek.

Arra gondolt: ha megkergetik, átveti magát a falon, elköt a tavon egy bárkát és elevez nyugatnak. A tengeren nem jó egyedül evezni, a tavon lehet. De nem járt a városfal mentén senki, és ő tovább gyalogolt keletre. A keleti főcsatornánál, a Taurosznál fordult északnak. Vityillók és műhelyek között haladt, kevesen mászkáltak az utcán, megnézték mint idegent, de nem támadtak rá. Kóbor kutyák szagolgatták gyanakodva, de nem harapták meg, érezték, hogy visszaharapna.

Élte Alexandria délkeleti része a maga mindennapi életét: szamarak árut szállítottak, kovácsok kovácsoltak, kelmefestők kelmét festettek, a kertekben is dolgozgattak a veteményben az asszonyok, ez itt nem a kikötői csürhe terepe. Uri fejében megfordult, hogy bekéredzkedik valamelyik műhelybe, felajánlja az erejét, és kihúzza azt a pár napot, amíg normalizálódik a helyzet, elvégre a helytartó valóban nem engedheti meg, hogy az egész várost lángba borítsák, de aztán úgy döntött, hogy nem kísérletezik, jobb lesz a Deltában. Ugyan senkit sem ismer ott, de mégis zsidók lakják.

Lóbálta, lóbálta a botját, aztán elhajította. Aki fegyvert ragad, fegyver által vész el. Megállt, visszament a botért. Nem ő kezdte a vérontást. Ez más eset.

Rájött, hogy elvesztette a tekercset, amelyet a Paneionba vitt magával. Elkeseredett. Értékes tekercs volt, az alabarkhosz könyvtárából vette ki. Hol hagyhatta el? Nem tudott visszaemlékezni rá.

A bot viszont jó erős volt, mogyorófa. A jobb kezében vitte, hadd higgyék a támadók, hogy jobbkezes. Uri utálta a küzdősportokat, akkor már inkább a futás, bár azt sem szerette, de most bele tudott kapaszkodni a botjába, mintha magának az Örökkévalónak a kezét fogta volna.

Csak van velem valami célja.

Bizonyára ezt vélték azok is, akik a máglyákon megfulladtak, majd békésen elszenesedtek.

Már közel járt a Deltához, amikor bal kéz felől, az egyik mellékutcából nagyobb csoportot látott közeledni. Hunyorgott, hogy jobban lásson, megállt. Néhány husángos alak hajtott vagy tucatnyi embert maga előtt futólépésben. Uri közelébe érve az egyik husángos rákiáltott:

- Gyere, hajtsuk meg a zsidókat!

Uri velük futott.

- Hova hajtjuk őket? - kérdezte lihegve.

- A Deltába!

Két vagy három családot hajtottak, időnként rájuk verve, nőket, férfiakat, öregeket, gyerekeket. Uri suhogtatta a botját és nem ütött.

- Mindet be kell gyűjteni - lihegte a husángos. Nagydarab, erős ember volt, az arca értelmes, és derűsen, elégedetten, szinte barátságosan ütlegelte a zsidókat. - Mindet a Deltába... Mindet... Mindenhonnan...

Uriban kétség ébredt, jó ötlet-e a Deltába menni, de látta, ezek erősek és fiatalok, ha futásnak eredne, utolérik. Loholt hát velük.

Egy szeméttelepnél megálltak. Ketten bementek a dzsumbujba, a botjaikkal döfölték a papiruszmaradványokat, a rongyokat, az egymásra dobált törmeléket, úgy lépegettek óvatosan, lassan, módszeresen. Száraz volt a telep, a szállítók friss szemetet hetek óta nem hoztak ide. Uri a zsidókra sandított, majd a görögökre. A görögök leeresztett bottal álltak. Tizennyolcan voltak a zsidók, és, az ő szempontjukból, Urival együtt csak öten a görögök, a hatodik és a hetedik görög még mindig a szemetet döfködte a botjával. Elfuthatnának a zsidók, legalább a fiatalok, az erősek, de nem futottak el, zihálva, kétségbeesve álltak, páran mormolva imádkoztak. Talán ők is úgy gondolják, hogy a Deltában jó helyen lesznek?

A szeméttelep nem rossz ötlet, gondolta Uri. Jobb, mint a temető.

Lenézett a csatornapartra, nem volt odalent senki, sem halra vadászó szigonyos emberek, sem halászladikok. Aki tud úszni és kibírja a bűzt, eljuthat a Deltából a tóig. Sajnálta, hogy nem tanult meg úszni. De hát a Tiberis még ennél is koszosabb.

Visszajött a két görög, nem hatoltak be mélyen a telepre, nem találtak senkit.

Trappoltak tovább a Delta felé. A zsidók megadóan futottak, a görögök boldogan, lelkiismeretesen verték őket. Örültek, hogy vége az unalomnak. Fontosak lettek ők, a söpredék, magasztos hivatást teljesítenek éppen.

Kiégett boltokat láttak. Egy zsidó imaház mellett futottak el, tárva volt a kapuja, a bimah teleszórva törmelékkel, kirabolták az imaházat. Mit vihettek el belőle, Istenem? A Tórát, az nekik nem ér semmit. A menórát, azt el lehet adni vagy be lehet olvasztani. A mécseseket, ha ezüst volt a tartály. A zsidók felcsuklottak futtukban.

A Delta határát arról ismerték meg, hogy az utcát keresztezve kövekből, gerendákból hevenyészett falat emeltek a görögök, éppen azon iparkodtak, hogy a köveket összecementezzék, nagy dézsákban cipelték oda a vizet, a homokot, a meszet. A csoport megállt.

- Mi ez? - kérdezte a megtermett husángos.

- Be lesznek falazva! Minden utcát lezárunk!

A husángos nevetett és barátságosan jól rávert egy köhögéstől görnyedő sovány nő hátára.

- Na befelé!

A zsidók felbotorkáltak a kövekre, és ahol a fal még alacsony volt, a túloldalon egymás után leugráltak. Uri utánuk mászott, visszanézett.

- Dögöljetek meg, ti szemetek! - kiáltotta, és beugrott a Deltába.

Odaát néhány nő és egy öreg hevert jajgatva a földön, Uri az öreg mellé térdelt. Az öreg a szeme elé kapta a karját.

- Én is zsidó vagyok! - mondta Uri. - Eltörött valamid?

Bizalmatlanul méregették, fiatal férfiak gyűltek köréje fenyegetően. Uri felállt.

- Zsidó vagyok - ismételte meg. - Megmutassam?

- A görögökkel tartottál!

- Mert a Deltába akartam jönni! Én senkit sem ütöttem!

- Hazudsz! A görögök kéme vagy!

- Meg vagytok ti veszve! - mondta Uri, vállat vont, elfordult és lassan észak felé indult. Nem mentek utána.

A Deltában csoportok ácsorogtak és tárgyalták az eseményeket izgatottan; sokan takarókkal, edényekkel vonultak, és be akartak hatolni a zárt házkapukon, dörömböltek, hiába; tekintélyes külsejű öregek vonultak valahová, talán tanácskozni, és a hozzájuk lépőket határozottan, méltósággal elzavarták; egy vendéglő előtt hosszú sor állt, talán ételosztásra vártak; a boltok be voltak zárva, már nem annyira Drusilla halála, mint a háború miatt. Uri megszaporázta a lépteit. Tudta, hogy a Deltában sokan laknak, de nem gondolta volna, hogy ennyien. Szeretett volna eljutni a Bazilikába, azt a környéket ismerte, és megnyugtatónak érezte volna, ha arrafelé talál fészket, de észak felé az utcák már le voltak zárva, falat emeltek a szorgos görögök mindenhol, a Delta északi és déli részét elszakítva egymástól.

Uri az északi falnál állt, a túloldalán még dolgoztak az önkéntes kőművesek.

- Ezt miért csinálják? - szakadt ki Uriból arámiul.

- Mert északon vannak a gazdag házak - felelte egy férfi arámiul; ráérősen ácsorgott és papiruszkérget rágcsált.

- Onnan is idehajtották az embereket? - kérdezte Uri.

- Hát persze - mondta a férfi. - Így egyszerűbb a házakat kirabolni.

- De mindezt nem lehet a helytartó engedélye nélkül!

- Anélkül nem lehet - bólintott a férfi.

Uri jobban megnézte magának. Fekete volt a szakálla, fekete a haja, kék a szeme és sötétbarna a bőre. Szép, erős férfi volt, talán harmincéves. A férfi is megnézte magának Urit, összeszűkült a szeme, gondolkozott.

- Valahol már láttalak - mondta.

- Lehet - mondta Uri.

- Te nem a Deltában laksz.

- Nem.

A férfi tűnődött, aztán vállat vont és elfordulva rágcsált tovább.

Uri körülnézett. Nagy volt a cipekedés, egy-egy család talicskán tolta a vagyonát: székeket, edényeket, takarókat, gyertyatartókat. Úgy látszik, a görögök az északi Deltában megengedték, hogy a zsidók valamit mégiscsak elhozzanak magukkal. Kisebb lehetett így az ellenállás, mint ha mindent rögtön elrabolnak.

Urinak nagyot kordult a gyomra. Reggel óta nem evett, és akkor is csak gyümölcsöt. Leszoktam az éhezésről Alexandriában, gondolta. Legfőbb ideje visszaszoknom rá.

- Hogyan lehet ellátni ennyi embert? - kérdezte Uri.

- Sehogyan - mondta a férfi.

- Akkor mi lesz?

- Megsegít az Örökkévaló - mondta a férfi.

Uri kutatva nézett az arcába, tréfál-e, de nem tudta megállapítani.

- Ha valaki éhes és szomjas - mondta Uri -, de nincsen pénze, mit tegyen?

- Forduljon fel éhen - javasolta a férfi.

Uri eltűnődött.

- És ha nem akar?

- Lopjon - állt elő új javaslattal a férfi.

Uri felnevetett. Rohangáltak, jajveszékeltek, mellüket verték vagy elveszetten a földön ültek görcsben az emberek. A férfi nyugalma kivételesnek látszott.

- Te sem a Deltában laksz - mondta Uri, inkább megállapítva, mint kérdezve.

- Nem - mondta a férfi. - Nincsen senkim Alexandriában.

- Nekem sincs - mondta Uri.

- Akkor te is örülj - javasolta a férfi. - Én örülök.

Uri hümmögött.

- Gaius Theodorus a nevem - mondta. - Római vagyok.

A férfi szeme megvillant.

- Te szoktál az alabarkhosz mellett ülni a Bazilikában!

- Én.

A férfi tekintete bizalmatlanná vált.

- Mit keresel itt? - kérdezte, és abbahagyta a rágcsálást.

- Ideküldött az alabarkhosz, hogy kémkedjek neki, mellékesen pedig mihamarább forduljak fel éhen.

A férfi végigmérte Uri csapzott ruháját, elgondolkozott, aztán bólintott.

- Lekésted őket, mi?

- Le.

- Azok már rég a városon kívül vannak - mondta a férfi. - Van nekik magánseregük, ők túlélik. Fizetnek a görögöknek, és elvannak. De te honnét tudsz arámiul? Itt nem tudnak!

Uri röviden előadta.

- Arisztarkhosznak hívnak - mondta válaszul a férfi. - Hajós vagyok, a családom Türoszban él. Egy hete vesztegelek a kikötőben, nem engedtek kirakodni. Beeveztem csónakon. Itt tárgyalok hat napja, rám akarták terhelni a késedelmet, mintha én vonakodtam volna kirakodni... Ezek itt nagyon hülyék, az itteni zsidók. Nagyon gazdagok, nagyon beképzeltek és nagyon hülyék. Átkozódnak, törvénysértést emlegetnek, közben ravaszkodnak, még a szállást is velem fizettetik meg, ahelyett, hogy jobban megkenték volna a görögöket... Szerintem minden zsidó hajót kiraboltak, az enyémet is. Nem maradt rajta, csak két emberem, a többiek egy hete isznak a kikötőben... Kíváncsi vagyok, él-e még a két emberem, vagy már megcsáklyázták őket.

- Ha ezek itt szegények lesznek, még megjöhet az eszük - vélte Uri.

- Nem fog nekik megjönni - jósolta Arisztarkhosz. - Háromszáz éve vannak elkényeztetve. Nem segít ezeken semmi.

A szomszéd utca sarkán verekedés támadt, sokan siettek oda megnézni.

- Ez neked olyan lehet - mondta Uri -, mint egy vihar.

Arisztarkhosz kiköpött.

- Nem olyan - mondta. - A tengeren tudod, mire számíthatsz. Itt nem.

Urinak megint megkordult a gyomra.

- Neked van pénzed? - kérdezte.

Arisztarkhosz nem felelt azonnal.

- Valamicske - mondta aztán.

- Akkor te nem fogsz éhezni - vélte Uri.

- Egy darabig kihúzom - mondta Arisztarkhosz.

Némán álltak, a falon túlról a görögök nevetgélése hallatszott, valakinek odakint ráesett a lábára egy kőtömb, annak örültek.

Uri belátta, hogy a frissen kötött barátság eddig terjed.

- Isten áldjon - mondta, és visszaindult a déli Delta belsejébe.

 

*

 

Tartott a felfordulás, a rémület, a jajgatás, a veszekedés. Fiatal férfiak feltörtek egy boltot, rávetették magukat az élelmiszerre. A bóklászó Urinak egy kiszáradt lepény jutott, felfalta. A déli Delta őslakosai megpróbálták védeni a házaikat az idegen zsidóktól, de némelyek már belátták, hogy ez nem fog menni, inkább beengedtek pár családot, hogy immár azokkal együtt tartsák távol a többit. A butábbak az ablakból kiabálva hangoztatták a jogaikat. Az emeletes épületekből sokan bámészkodtak, és jelentették, mi folyik a falon túl. Őrséget szerveznek odakint a görögök. Fegyverük nincs, husángjuk van. Uri megértette: Flaccus nem nyitotta meg a fegyverraktárakat. Ez jó jel. De a görög csőcseléket nem zavarja el. Ez rossz jel, mert már rég megtehette volna. Egy nap alatt bármelyik légió a városba ér, és ez már harmadik napja tart.

Este az utcán hevert le, fáradt volt. Olyan kapualjat keresett, ahol sokan feküdtek. Azt remélte, a sokaság megóvja. Reggel saru nélkül ébredt, pedig este alaposan megkötötte a szíjat a bokája fölött. Levágták. A sokaság nem óvta meg a saruját. Uri felnevetett. Legalább nem kell féltenie a saruját többé.

Egész nap mászkált a déli Deltában. Mások is mászkáltak, élelmet kerestek, innivalót, a szélesebb főutak mentén húzódó szép pálmafa- és papiruszfasorok fáit kivágták, felaprították, meggyújtották, üstökben forralták a csatornából hordott vizet: főztek, vagy azért forralták, hogy megigyák. Férfiak gesztikuláltak, kiabáltak, tanácskoztak, gyerekek futkostak felügyelet nélkül, boldogan, szabadon, nők főztek, sírtak, visítottak, kiabáltak, parancsolgattak. Folytatódott a hajlékkeresés. Családok őrizték a talyigájukat féltékenyen és eltökélten, rajta a megmaradt vagyonuk, az öregeket ráfektették, védje meg a vagyont a testük.

Kintről állítólag új embereket szorítottak be a Deltába. Északon kaput építettek a görögök, hogy ott legyen az egyetlen kijárat, mindenütt másutt erősítik a falakat. Flaccus megsegít. Az Örökkévaló megsegít. Imádkoztak, könyörögtek. Az alabarkhosz megsegít. Az alabarkhosz nincs itt, az az alávaló. Flaccusszal tárgyal. Nem tárgyal az alabarkhosz senkivel, elfutott a városból. Megütközött a serege a görögökkel. Nem volt ütközet. Az alabarkhosz bankárai a görögökkel tárgyalnak, megpróbálják lefizetni őket. Nem tárgyalunk a görögökkel! Mindenünket adják vissza, és kárpótlást is fizessenek! Akit megöltek, azt nem tudják visszaadni; azokért ugyan mennyi kárpótlás jár?!

Késő délután elterjedt, hogy megalakult a vének tanácsa, vannak benne tizenöten. Mondták a neveket is, Uri egyiküket sem ismerte. Elhangzott vagy huszonöt név, ezek vannak hát tizenöten. Rendet akarnak tartani. Az jó lesz. Szét fogják osztani a népet a házakban. Az is jó lesz. Mindenki, aki régtől a déli Deltában lakik, köteles legalább két családot befogadni. Négyet. Ötöt. Azokat ki fogja erre kényszeríteni? A vének őrséget szerveznek fiatal, erős férfiakból. Itt az ideje. Na végre. Látja helytállásunkat az Örökkévaló, nem fordul el tőlünk most sem.

A vének Flaccushoz készülnek és panaszt tesznek. Nincs értelme, Flaccus is benne van. Nincs benne, nem is tud róla, mi folyik, napok óta részegen hever az Akrában. Hogyne tudna róla, ő tervezte ezt az egészet, lefizették a görögök. Hogy engedheti ezt a császár?! Nem engedi, leváltotta, de Flaccus nem vette tudomásul, háborúra készül Róma ellen. Róma meg fogja verni. Róma megveri, de addig mi elpusztulunk. Menesszünk küldöttséget a császárhoz! Igen? És ki menjen? És hogyan? Menjen az alabarkhosz! Az alabarkhosz nem fog menni, mert a császár nem szereti. Hogyhogy nem szereti? Mert feladta az apját Tiberiusnál, a bankárai mondták. Hol vannak azok a bankárok, egy sincs itt közülük?! De igen, néhányat láttak, azok is beszorultak ide. És azok most mit csinálnak?! Pénzt kölcsönöznek, uzsorakamatra? Okosabbak azok ennél, felvásárolják az élelmet, hogy drágán adhassák. Miféle élelmet, hol van itt élelem? Itt nem vásárolják az élelmet, hanem lopják és rabolják!

Megnézném a vének tanácsát, gondolta Uri.

Hamarabb került a vének elé, mint remélte.

A Taurosz partján bóklászott, azon tűnődött, mivel foghatna halat, amikor valaki azt kiáltotta:

- Az alabarkhosz embere!

Körülvették, ráncigálták, a botját kiszakították a kezéből.

- Az alabarkhosz kéme! - kiáltották.

Uri megpróbált szabadulni, de erősen fogták. Ezek engem felkoncolnak, gondolta csodálkozva.

- Vigyük a tanácsba - mondta valaki.

Lökdösték, taszigálták, valaki bottal rásózott a hátára, de felmordultak, hogy ne tegye. Uri hálaimát mormogott.

Egy szép kis ház emeletére lökdösték, a nagy szobában sokan ültek, járkáltak és ácsorogtak.

- Az alabarkhosz kéme! - mondta valaki. - Mindig ott ült velük a Bazilikában!

Elengedték, Uri fújtatva állt. Hunyorgott, de nem tudta kivenni az arcokat. Az volt az érzése, hogy ezeket az embereket sose látta, de ettől még a Bazilikában ott lehettek ők is.

Egy értelmes arcú férfi lépett hozzá. Uri nem emlékezett rá.

- Miért küldött az alabarkhosz? - kérdezte a férfi.

Uri hallgatott. Volt már Agrippa futára, volt az alabarkhosz kéme a görög Alexandriában, most hát az alabarkhosz kéme lett a zsidónegyedben. Mondhat bármit, úgyis csak azt hiszik, amit hinni akarnak.

- Nem küldött - mondta kis hallgatás után. - Magam jöttem ide.

- Mit keresel itt?

- A Deltában vannak most a zsidók, nem?

A férfi gyanakodva nézte, végigmérte, a fejét csóválta.

- Te vagy az a római zsidó - állapította meg. - Philó kedvence. Az vagy?

- Római zsidó vagyok, igen.

A férfi mellé lépett egy másik, idősebb volt és konok képű.

- Mit tervez az alabarkhosz? - kérdezte.

Uri feldühödött.

- Azt tőle kellene megkérdezni - vágta oda.

- Pimasz! - kiáltotta a konok képű.

- Nem szeretem, ha ráncigálnak - közölte Uri. - A botomat is elvették!

A két férfi tanácstalanul egymásra nézett. Uri hátrafordult.

- Adjátok vissza a botomat! - üvöltötte.

Csönd volt, a szobában mindenki őt nézte.

- Adjátok neki vissza - mondta a fiatalabb férfi.

Az egyik zsidó nyújtotta a botot. Uri elvette és visszafordult.

- Ezek menjenek el innét - kérte Uri.

A fiatalabb férfi intett a fejével, méltóság volt a mozdulatában. A kísérői kimentek a szobából.

- Mit akarsz? - kérdezte a fiatalabb férfi.

- Nem akarok semmit - felelte Uri. - Idelökdöstek. Bocsánat a zavarásért.

Meghajtotta magát és kifelé indult.

- Várjál! - kiáltott rá a konok képű.

Uri megállt, visszafordult.

- Hol az alabarkhosz? - kérdezte a szűk szemű és alacsony homlokú.

- Honnét tudjam? Amikor be akartam jutni a palotába, már nem voltak ott. A nekropoliszban éjszakáztam kétszer, aztán idejöttem. Magamtól. Gondoltam, itt biztonságosabb.

Némán nézték.

- Azt hiszed - sziszegte a szűk tekintetű -, hogy pénzzel mindent lehet?!

Uri felnevetett.

- Nincs nálam pénz - mondta.

- Elástad!

- Ugyan! Mit ér itt a pénz? Holnap itt már száz drachmáért se lehet kenyeret kapni!

Hallgattak, aztán a fiatalabb férfi azt mondta:

- Gyere, ülj le köztünk.

Uri ránézett, elmosolyodott.

Zsámolyt toltak alá az asztalnál. Leült.

Kérdezték, szerinte mi a teendő.

Uri fején átfutott, mi mindent is olvasott az ostromlott városban követendő taktikáról. Philón és Aeneas Tacticus jó tanácsai közül itt nem sok követhető: őket nem megostromolni akarják, hanem kiéheztetni és megalázni. Élelem és víz kell, és azt csak kívülről lehet szerezni, ebben a sűrűn lakott negyedben nem terem semmi.

- A görögöket kéne rábírni, hogy hozzanak élelmet - mondta -, bár az nagy öszszeg lesz. Mégis le kell fizetni őket, ne őrködjenek potyára.

- Gyilkosokkal nem tárgyalunk! - mondta egy mély hang.

- Márpedig muszáj lesz - vélte Uri.

- Tárgyaljon az alabarkhosz!

- Lehet, hogy tárgyal valahol - mondta Uri. - De itt nekünk kell tárgyalnunk. A gyilkosokkal is.

Kiabálni kezdtek, kivörösödött fejjel ordítoztak egymással, Uri rájött, hogy előzőleg épp erről vitáztak. Remény éledt benne: hátha nem baj, ha az alabarkhosz megbízottjának nézik, sőt hasznos is lehet: meg fogják etetni.

- Gyáva féreg a te alabarkhoszod - mondta az egyik tanácsnok, Uri mintha már látta volna; igen, Euodosz ő, vendégeskedett az alabarkhosznál. - Miért nem jön ide a seregével?! Felmenthetne minket, csak a csőcselék őriz!

- Nem tudom, miért nem jön - mondta Uri. Nagyon kínos volt a dolog. Hozzá illett volna tennie, hogy az alabarkhosz nyilván minden követ megmozgat, de nem vitte rá a lelke.

Pár órával később együtt ehetett a vénekkel. Kinézett az ablakon ő is, homályosan látta a fal túloldalán portyázó alakokat, még mindig csak botokkal voltak fölszerelve.

Uri azt mondta, az őrök kimaradtak a nagy fosztogatásból, különben már részegek lennének, úgyhogy ezek itt talán kevés pénzzel is beérik. Nem az a céljuk, vélekedett, hogy hamar haljunk éhen, hanem az, hogy lassan, mert akkor keresnek jól. Az alkudozást alacsonyan kell kezdeni és nem szabad hamar engedni; a tárgyalást meg is lehet szakítani, majd dörömbölnek a pénzért maguk a görögök.

- Semmit sem fognak hozni! Kidobott pénz! Rögtön meglépnek!

- Hozni fogják - mondta Uri. - Annyi eszük nekik is van.

- Csak nem arra számítasz, hogy ez sokáig így fog tartani?! - kérdezte a konok képű.

- Arra számítok - felelte Uri.

Ez nem esett jól senkinek, a vének, még az okosabbak is, a vágyaikat szerették volna hallani.

- Flaccus észhez fog térni - mondta egy idős férfi, roskatagon ült a székén. - Elitta az eszét, de magához fog térni. Jó volt hozzánk eddig, kedvelt minket, megtévesztették, leitatták...

Urira néztek, mint aki mindent tud. Az alabarkhosz palotájában lakik, Flaccust személyesen ismeri, a gimnázium diákja...

Uri a fejét csóválta.

- Flaccus nem őrült meg - mondta -, sőt nagyon is eszénél van. Kegyvesztett ember. Részesül a zsákmányból, előre megegyezett a görögökkel, szerintem előleget is fölvett tőlük, és most is osztozkodik éppen. Nagyon sok pénzt harácsolt öszsze, hogy elrejtőzzék Szudánban vagy másutt... Ez az egyetlen esélye.

- De miért a mi kárunkra?!

- Mert csak így lehet! Fogott volna össze a zsidókkal, akikről tudja, hogy a mindenkori császárt támogatják?!

Hosszú és terméketlen vita indult, a nagypolitikába és a történelembe vesztek a vének, Uri elnémult és áldotta az Örökkévalót, hogy a Taurosz partján felismerték.

Az összes tanácstag a házban éjszakázott; a tulajdonos, egy selyemkereskedő, jól járt: másokat nem kellett a házába fogadnia, és a frissen szervezett rendvédelmi erők a tanácstagok mellett az ő vagyonát is védték. Szép háza volt, földszint és két emelet, nyolc nagy szobával, három fülkével és a földszinten medencével. Tízen voltak a vének és kettőnek közülük nem volt családja, így fértek el valahogy.

Uri a padlón feküdt az első emeleten sokadmagával, odakint csak nem akart csend lenni, odabent szintén nem akart csend lenni, és azon gondolkozott, miért nem jutott eszébe azonnal, hogy az alabarkhosz embereként tüntesse fel magát, miért a véletlen kellett, hogy erre kényszerüljön és ellátást kapjon. Hát ennyire élhetetlen volnék? Tűnődött, és arra a következtetésre jutott, hogy nem az.

Hát ennyire gyűlölöm én az alabarkhoszt? Meglepődött, hogy igen. Annyira, mint Agrippát.

Az értelmes arcú tanácstag, Nikolaiosz késő este félrevonta Urit.

- Szerinted mi a legfőbb veszély? - érdeklődött.

Uri sóhajtott.

- Ki fognak éheztetni így is, úgy is. És felüti a fejét a járvány. Kitörni pedig nem tudunk.

Nikolaiosz bólogatott.

- Nagy most a zsákmányuk - mondta aztán -, de csak egyszeri. Az igazi zsákmányból Flaccus nem fog részesülni... Ezek a nyomorult kicsi gyilkosok, ezek alig nyernek valamit... Nem foszthatod ki kétszer ugyanazt a házat... A gazdag görögök viszont megszerzik a mi üzleti partnereinket, a kapcsolatainkat... Az az igazi fogás! Nem hisznek többé a világban az alexandriai zsidóknak, hagytuk magunkat balgán kifosztani, bármikor ismét előfordulhat ilyesmi, megbízhatatlan kereskedők lettünk, ez a baj! De nagy a baj! De nagy!

Uri eltűnődött és úgy találta, hogy ez a színtiszta igazság.

Bármi lesz is, vége van a zsidó Alexandriának.

 

*

 

A görög csőcselék odakintről gúnyolódott az alkut ajánló zsidókon, káromolták őket, dögvészes, macskagyilkos rabszolgáknak nevezték, Mózes leprás népének mondták, aztán persze elfogadták a pénzt, és estére hoztak élelmet és vizet. A víz nem volt poshadt, az élelem kevesebb, mint amennyit kértek, de nem feltűnően. Keresni akartak a nyomorultak, ahogy lehet.

Késő délután több elbarikádozott fal fölött is bedobták a déli Deltába Flaccus sok példányban lemásolt kiáltványát, amelyben a számtalan zsidó rendbontásra adott jogos megtorlásként írta le a Körzet megalakítását, amelyben azontúl a zsidók lakhatnak, és sehol máshol Alexandriában. A zsidók, ez fájt a Deltában a leginkább, a kiáltvány szerint jövevénynek számítanak Alexandriában, és a korlátozó intézkedések az idegenekre vonatkozó rendelkezések értelmében rájuk is érvényesek ezentúl.

Számtalan zsidó rendbontás?! Micsoda ótvaros, förtelmes hazugság, mi mindig megtartottuk a törvényeiket! A magunkét elsősorban, az Istenét, de az övékét is mindenkor! II. Euergetész sem állított semmi hasonlót, amikor pedig nekünk támadt egykor!

Idegenek, mi, Alexandriában!? Jövevények?! Mi?! Akiknek jogait még Szótér király vésette kőbe?! A táblái ma is ott vannak a Muszieonban! Akiknek megerősített és kiterjesztett jogait Augustus császár sztéléje hirdeti fennen örök időkre a Szebaszteion előtt, ha ugyan le nem döntötték már azt is? Mi, akiknek görög Tórája a királyi palota Muszieonában van letéve örök időkre, mint becses, mint legbecsesebb okmány, ha ugyan el nem égették már azt is? Akik minden adót mindig rendesen megfizettünk királynak, császárnak, városnak?! Mi, akik háromszáz éve lakunk Alexandriában?! Azóta, hogy a város határát Nagy Sándor kimérte?! Mi, akiknek munkálkodásától ez a város egyáltalán felvirágzott?!

Mi lettünk idegenné, jogfosztottá, jövevénnyé, szolgává?!

Előbb voltunk Egyiptomban, semmint az első buta görög rabszolga betette ide a lábát! Mi már kétezer éve is itt voltunk, ha innét vezette ki a népét Mózes! Mi ide hazajöttünk, háromszáz évvel ezelőtt! Mi itt őslakosok vagyunk!

És most mégis a mieinket égetik, gyilkolják halomra, törvénytelenül!!!

Uri igazat adott Arisztarkhosznak: ezek el vannak kényeztetve, ezek nagyon buták.

Nem az a baj, hogy idegenné nyilvánította a zsidókat Flaccus, hanem az, hogy most már a katonaságot is ellenük fogja bevetni. Ez a baj. Katonák fogják őrizni a Körzetet ezentúl, nem pedig a megvesztegethető csőcselék. Nem lehet majd élelmet szerezni és nem lehet kitörni.

Nem csinálja bután ez a Flaccus, "a mi Aulusunk" a dolgát. Sikerült belső ellenséget kreálnia, amellyel szemben föllépve eggyé kovácsolja a görögöket és a legiókat. Nehéz dolga lesz Rómának, ha Flaccust el akarja távolítani. Háború nélkül nem fog menni. Flaccus nem indul rossz eséllyel Róma ellen.

Uri úgy érzékelte, hogy a máglyán fulladozó zsidók látványa nem töltötte el a lelkét a kívánatos részvéttel és borzalommal, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem. Talán mert a Gerizim-hegy aljában már látott ilyet. Visszagondolva arra a képre, most, utólag, meglepődve érzékelte, hogy akkor sem rendült meg annyira, mint kellett volna. Nem, már akkor sem rendült meg igazán.

Seianus lányának megbecstelenítése és kivégzése óta nem lepi meg semmi. Akkor hányt, azóta nem tud hányni.

Hét éve tudom, miféle borzalmakra képes az ember.

A különbség csak annyi, hogy most rám is vadásznak. Fontos különbség, de nem alapvető.

Azon csodálkozott el aztán nagyon, ugyan miért is vélte naivan sok emberről, aki később aljasnak bizonyult, hogy tisztességes. Hogyan lehetséges, hogy valaki a lényeget úgy általában régtől tudja, ezzel áldotta vagy verte meg az Örökkévaló tizenöt évesen, erre választotta ki, de a részletek mégis megzavarhatják az elméjét? Mi ez a leküzdhetetlen vágy benne, hogy jobbnak lássa a teremtett embert, mint ami?

Mitől van meg benne a tisztesség ösztöne még most is? Miért nem jutott eszébe az alabarkhosz hatalmas árnyékának fényében sütkérezve előjogokat követelni magának? Mindenki más csalt volna a helyében.

Az apját látta maga előtt: kínlódott, küszködött egész életében, de a tisztességét soha nem adta fel. Talán ilyennek teremtette az Úr. Urit azonban nem olyannak teremtette, mint az apja, ezt Uri erősen érezte, kéjelgő természetet adományozott neki, henyélőt és önzőt, hedonistát minden téren, de az apja önkínzó tisztessége mégis példa lett a számára. Elsírta magát Uri, akit az apja a szeme romlása miatt magára hagyott, de mégis az apja volt, és a legjobbat akarta neki, amikor a delegációba benyomta.

Sokan sírtak a Körzetben akkoriban, megvolt rá minden okuk, de Uri nem azért sírt. Mindössze az történik a Körzetben, amit az ember az ember ellen elkövetni képes. De hogy az apja tisztessége beléje szivárgott, a húsába, a csontjaiba és még most sem hagyja el, amikor pedig a Körzetben zsidó zsidóra fenekedik, zsidó zsidót csal meg, lop meg, vádol be hamisan, és az összes zsidót a gonosszá alázott nyomorult görög aljanép tartja fogságban, az nem attól van, amire képes az ember.

Túl van ez a gyönyörűség az emberi történéseken.

Talán ezt nem is az Örökkévaló akarta, Ő be sem tervezte talán, aki minden gonoszságot érvényesülni hagy, magasabb, ismeretlen célt követvén, de hogy Ő is gyönyörködik ebben a csodás kapcsolatban apa és fia között, ha errefelé tekint épp, az bizonyos. Ezt el fogja mesélni az apjának, valamilyen szavakat találni fog erre a leírhatatlan csodára, szerény és tartózkodó szavakat, de az apja mégis meg fogja érteni. És akkor együtt fognak sírni, átölelve egymást, az Atya és Fia.

Ehhez persze túl kell élni a Vészt, ahogyan a Körzetben elnevezték a Rajtaütés, Roham, Üldözés, Áldozat, Holokauszt, Dúlás és más hasonló pontatlan és buta elnevezések után; túl kell élni a Vészt, és haza kell menni Rómába.

 

*

 

A tanácstagok kezéből kisiklott a csőcselékkel való alkudozás: fiatal, erős férfiak űzték el az északi kaputól a vének tárgyalóit husánggal, ököllel és késsel, ők fizettek két napig a görögöknek, ők kapták meg tőlük az élelmet és ők osztották szét a saját pereputtyuk körében. A kettős hatalom nem tartott soká, a csürhét felváltották a légiósok, azokkal nem lehetett üzletelni.

Még mindig hoztak kintről zsidókat a Körzetbe, most már a katonák.

Az újak mesélték: harmincnyolc tanácstagot fogtak el a Deltán kívül és az északi Deltában a görögök, Flaccus az Akrába záratta őket.

Ha tíz tanácstag van a déli Deltában, akkor valahol még rejtőznek huszonketten. Ők talán csinálnak valamit odakint. Talán szervezkednek, fegyvert lopnak, talán az alabarkhosz seregével kóborolnak valahol. Mégis fontos emberek a tanácstagok, alájuk mint apró fáraók alá vannak a nagycsaládok és a kahalok beosztva, és a lázadókkal szemben csak ők védhetik meg a Körzetet.

Mesélték a jövevények: amelyik imaházat nem verték szét teljesen, abba a görögök bevitték a császár szobrát vagy portréját. Megszentségtelenítették az összes zsidó imaházat! Nincs hol imádkozni többé! A Bazilikában állították fel a legnagyobb császárszobrot, nagyobb, mint Augustusé a Szebaszteionban. Még oda is! Hát, még oda is.

Uri felnevetett.

- Ránk sózzák a szobrászok, ami a nyakukon maradt!...

Ezt megtarthatta volna magának, majdnem megverték.

A Bazilikában kótyavetyélik el a görögök, amit raboltak, jajveszékeltek a jövevények. Egyikük látta a saját menóráját, különleges darab, hatalmas, öntött ezüst, nyolc és fél font, a lábazata oroszlán! A hetven aranyszéknek már nincsen meg az aranyozása, leverték és ellopták a görögök!

Összeültek bizalmasaikkal a tanácstagok, ezúttal már tizenketten voltak, Trüphón és Andrón is előkerült, Trüphón betegen feküdt eddig egy rokona házában, Andrónt pedig behajtották a katonák, nem tudván, kicsoda. Uri örült, hogy Euodosz mellett még két tanácstag felbukkant, aki látta őt az alabarkhosz palotájában a vacsorákon: gyanakodva méregették ugyan, de növelték a tekintélyét. Az alabarkhosz azonban nem elég, valamit produkálni is kell, hogy az élelme meglegyen.

Nem lehet nehezebb helytállni a zsidók között, mint a gimnáziumban.

Ő olvasott görög szerzőket, a zsidók nem. Ostromlott városban egyeduralom ajánlott, és előbb-utóbb úgyis létrejön.

Uri azt javasolta: gyűjtsék be a konyhakéseket, azokkal szereljék fel a rendvédelmi erőket, mielőtt a lázadók szedik össze. A tanácstagok megvitatták és elfogadták. Uri felhívta a figyelmet arra, hogy a katonákra semmiképp se támadjanak, lehet, hogy erre várnak, az igazi casus bellire.

Andrón csodálkozott.

- Nem gondoltam, hogy egy vaksi könyvmoly gyakorlatias - mondta.

- Egy sztratégosz veszett el bennem - nevetett Uri.

Vonakodva adták át a késeket a családok, a zömét elrejtették. De volt már a gerouszia rendőreinek fegyverük.

Jelentkeztek rendőrnek erős fiatalok, Uri kérte, ne mindet vegyék fel, biztosan vannak köztük lázadók; ha kisebbségben maradnak, a többséghez a kívül rekedt társaikkal szemben hasonulni fognak. Megvitatták és nem vették fel mindet.

A készletek fogytak, a helyi lakosoknak volt még valamennyi lisztjük, sójuk, olajuk, de csak a rokonoknak adtak belőle, és megpróbálták elrejteni; az élelemrejtegetők ellen szigorú határozatot hoztak a vének, kifüggesztették, de nem tudták foganatosítani. Uri felvetette, hogy rekvirálni kellene és egyenlő fejadagokat kiporciózni; ebbe a vének, hosszú vita után, nem mentek bele, talán mert így jártak jobban, vagy mert nem érezték a szedett-vedett csapataikat elég erősnek.

Uri pár legénnyel kiment a déli falakhoz. Úgy találták, hogy a katonák nem erősítik tovább a falakat, nem nekik való munka, és több helyen is át lehetne törni. Jelentette. Aki nagyon éhes, hadd törjön ki, hátha kap élelmet valahol; pénzük volt a Körzetbe zártaknak, csak élelmük alig. A vének vitatkoztak, a javaslatot leszavazták. Uri körülnézett: bizalmasok és késsel felfegyverzett fiatalok szorongtak a teremben. Elterjed a javaslat hamar.

Másnap több ponton is kitörtek a zsidók, a katonákat meglepte a dolog, az őrhelyüket nem merték otthagyni, mellettük rohantak ki egész családok, sok tucat ember. Uri az egyik emeletes épület ablakából bámészkodott kifelé, rohantak a zsidók a néptelen utcákon nyugatnak.

Éjjel néhányan visszalopakodtak, ők mesélték: a görögök az agorán eleinte elfogadták a pénzt és adtak is érte valamit, de aztán a csőcselék nekik támadt, sok nőt és gyereket lemészároltak, az időseket megkötözték és elvitték. Megint raktak máglyákat és megfüstölték, akit lehetett.

Ketten láttak egy kiégett imaházat, férfihullák hevertek előttük, le volt vágva a fejük és a nemi szervük. Ellenállhattak, amikor az imaházra támadtak a görögök.

Zsoltárokat énekeltek a Körzetben és imádkoztak.

Pénteken az egyik házból kihozták a Septuagintát, napnyugtakor sok százan imádkoztak az utcán, földdel hintették meg magukat.

A falakat a görögök befoltozták és megerősítették. Lassan dolgoztak a katonai felügyelet alatt, már nem volt meg bennük az öntevékeny lelkesedés.

Puffadt hasú gyerekek hevertek az utcákon, sovány anyák próbáltak szoptatni hiába, eszelős szemmel néztek maguk elé a férfiak.

A vének is éheztek.

Mindenki éhezett, mégis tele lettek az utcák ürülékkel: az emberek nem tudták visszatartani. Már magukat emésztették.

Addig kell elmennem, amíg van erőm, gondolta Uri. A csatorna partján kuporgott, felhúzott térdeit a gyomrába nyomta, hogy ne fájjon, körülötte gyomokat rágcsáltak az emberek. Uri nem rágcsált, erősen figyelt, hátha feltűnik egy macska vagy egy patkány, amelyre lecsaphat.

Augusztus utolsó hete. Legkésőbb szeptemberben el kell innét menni. Azaz bocsánat: germanikuszban.

Most még nem. Az egyiptomi újévet itt kell átvészelni. Aztán a császár születésnapját. Az ünnepeken ismét meg fognak veszni a görögök.

A vének szükségtelenül tanácskoztak, de azért tanácskoztak. Uri hallgatott, ólmos fáradtságot érzett, le-lecsuklott a feje.

- Ez a kém mit keres itt?! - kiáltotta valaki magas hangon.

Uri felriadt.

Trüphón fia állt előtte, Démétriosz, a nagy orrlyukai dühödten pulzáltak.

Uri felállt.

- Ez az alabarkhosz kéme! - kiáltotta Démétriosz.

Fáradtan morogtak valamit a vének, nem volt kedvük veszekedni.

- Hogy volt képed idepofátlankodni, te szemét?! - visította Démétriosz.

Uri állt, nézte a magából kivetkőzött csinos, lóképű fiút. Ő is sovány volt, mint a Deltában mindenki.

- Ha itt vagyok veletek és én se távozhatok innét - mondta Uri higgadtan -, akkor aligha lehetek az alabarkhosz kéme.

Démétriosznak egészen keskeny volt a szeme a gyűlölettől.

- Philó seggdugasza vagy, te szemét! - suttogta.

Uri elcsodálkozott. Ez a fiú féltékeny.

- Ennek itt most nem sok jelentősége van - jegyezte meg békülékenyen.

- Rendesen dolgozott velünk - mondta Nikolaiosz fáradtan. - Hagyjátok abba.

- Hozzájuk tartozik - sziszegte Démétriosz és hisztérikusan hadonászva kirohant.

Augusztus 29-én, az egyiptomi újév reggelén nagy rivalgás tört ki az északi kapun túl. Malacokat dobáltak be a falakon, nagyot puffantak, szétnyílt a hasuk, kifolyt a belük, rángott a lábuk, visítottak. Az északi kaput egyszerre kitárták. Odakint, az utcán keresztek feküdtek a földön, vagy egy tucat, mögöttük néhány ökrösszekér. Jól táplált zsidó rabokat hoztak a katonák, egyeseket a fekvő keresztekre kötöztek, másokat a katonák által megemelt szekerek kerekeire. A kereszteket a bámész görögök üdvrivalgása közepette a fölszedett utcalapok közé, az előre megásott mélyedésekbe illesztve felállították és kikötötték. A kerekekre kötözöttekre visszabocsátották a kerekeket, és a szekerek lassan elindultak. Körbehajtották az ökröket, a kerekekre kötözött rabok csontjai törtek, húsuk mállott.

Rabot kötöztek a lábánál fogva az egyik szekér mögé és körbehajtották. Addig hajtották, amíg az emberből egyetlen húscafat sem maradt.

Uri hunyorogva nézett kifelé az egyik ablakon, estig nézelődött lenyűgözve. Addig tartott a legnagyobb dionüszia, amit Alexandria valaha látott. Zenészek zenéltek, dobosok doboltak, kürtösök fújták, vonósok nyírettyűztek, odébb hevenyészett konyhát állítottak fel az ünneplők számára, az északi szél a déli Deltába fújta a sült hús illatát, a rohadó emberi hús szagával együtt. Részeg görögök okádtak és ittak, okádtak és ittak. Sokan még kora délután meghaltak a kereszten, a katonák nem vették le őket. Az északi kapuhoz rokonok gyűltek, a haldoklókhoz kiabáltak, Istenhez fohászkodtak, majd a katonákat kérlelték zokogva, hogy levehessék a tetemet, a katonák nevettek és nem engedték. Hívogatták a katonák a kétségbeesett rokonokat, menjenek ki; aki kiment, megkötözték, kerékbe törték.

Egész nap jajgattak a haldoklók a Körzeten kívül, egész nap zsoltárokat énekelve zokogtak a zsidók a Körzeten belül.

Még másnap is éltek páran a keresztre feszítettek, némelyikük nyugtató és biztató szókat nyögdelt a családjának a keresztről, megáldotta a feleségét, a kisfiát, a kislányát; bosszút áll az Örökkévaló, minden bizonnyal bosszút áll. Feltámadunk, együtt leszünk, mondták, pedig addig nem hittek a túlvilágban az alexandriai zsidók, szaducceusok lévén. Görögül mondták, más nyelven nem tudván, hallották a katonák és mulattak.

Harmadnap ünnep következett megint, Gaius császár születésnapja.

Az éjszakára bezárt északi kaput kinyitották, három cohors trappolt be rajta. Felsorakoztak, egy centurio a véneket követelte.

Odatántorogtak a vének.

A centurio felolvasta a helytartó rendeletét: a zsidók fegyvert rejtegetnek a házaikban, azokat le kell adniuk.

- Nincs fegyverünk - suttogta Nikolaiosz.

- Házkutatást tartunk - közölte a centurio.

Behatoltak a házakba, egy-egy házba egyszerre legalább tíz állig felfegyverzett katona, a többiek a kapuban őrködtek szükségtelenül, a legyengült zsidók nem tudták volna megtámadni őket. Az apák megpróbálták elrejteni a szemük elől a lányaikat, azokat a katonák kihozták, ütötték, pofozták. Kihoztak pár konyhakést és jó néhány dorongot, más fegyver nem volt. A vének székhelyéről az összes kést begyűjtötték, vitték kifelé diadalmasan. Begyűjtöttek férjes asszonyokat is, a hadonászó férjeket dárdával döfködték. Az asszonyokat és a lányokat kituszkolták a kapun.

A centurio érces hangon kiáltotta:

- Flaccus helytartó meg kívánja hallgatni a panaszaitokat. Álljon elő Euodosz, Trüphón és Andrón, a palotába kísérjük őket!

A nevezettek előálltak. Körülvette őket egy csapat és kikísérte.

Együtt lakomázott velük Flaccus az alabarkhosz palotájában nemegyszer.

Este néhány lányt és asszonyt visszaengedtek.

Azért jöhettek vissza, mert a színházban, ahol a színpadra terelték őket, a zsúfolt nézőtér előtt a disznóhúst megették. Ott sütötték a húst a színpadon, nagy vasrúdra szúrták fel a kibelezett fél disznókat, és a tűz fölött forgatták szorgosan. Volt, aki öklendezett, mert zsidónak született, de mégis megette. Volt, aki öklendezés nélkül ette meg, mert pogánynak született, és a férje kedvéért tért át zsidóvá.

Aki nem ette meg, azt a színpadon puszta kézzel darabokra szedték.

Utána táncosok táncoltak, zenészek zenéltek, mímusok játszottak, mint szokták.

Négy férj azonnal közölte, hogy kiadja a válólevelet.

Az egyik feleség, ezt hallván, a fogával tépte fel az ütőerét a jobb csuklóján, ott vérzett el az utcán. Nem próbálta a csuklóját elszorítani senki.

 

*

 

Sok mindent meg lehet enni, ha nincs mit, gyomot, macskát, patkányt, egeret, szalmát, hulladékot, az Isten éppen félrenéz, amiképpen tehetetlenül néz félre hetek óta, hogy a népével művelt szörnyűséget ne lássa.

Már germanikuszban jártak, ideje volt a Körzetből kimenni, kitört a járvány, a legyengült emberek tucatjával haltak meg az utcán, nem mindet tudták azonnal eltemetni az ideiglenes temetőnek kinevezett üres telekbe a parton. Már nem volt értelme a vének körül sertepertélni, Uri a déli falak körül ólálkodott, naphosszat az árnyékban hevert és mérlegelte, hol tudna kitörni. Az utcán töltötte az éjjelt, a házakban haldoklók bűzlöttek. Jobbára csak feküdt, hogy kímélje a testét. Főleg a szomjúság gyötörte, el-elvánszorgott a partra, a két tenyere között szűrte meg a mocskos vizet, úgy ivott belőle.

Különös, hogy így ér véget az útja, s hogy fiatalon kell meghalnia.

Nagyon szomorú lesz József. De talán meg se tudja. Élete végéig reménykedni fog, hogy a fia mégis életben van valahol.

Urit nehéz lázálmok gyötörték, mégis jó volt álmodni akármit, az álomban életféle történt meg vele.

Egyik éjjel, a fal tövében azt álmodta, hogy szólnak hozzá.

- Theokritosz vagyok - mondta valaki - a huszonkettesektől...

Uri nem volt képes meglátni az arcát. Nagy barlangban fura állatok között feküdt, azok nem beszéltek.

- Theokritosz, a huszonkettesektől...

A barlang eltűnt, az állatok eltűntek, sötét volt, a falon túlról szólt a hang:

- Theokritosz vagyok a huszonkettesektől...

Kívülről szóltak halkan befelé.

- Mit akarsz? - kérdezte Uri.

- Élelmet dobok be!... Vigyázz, fejbe ne kólintson! Ne egyél egyszerre túl sokat...

Uri felült. Egy csomag huppant le a földre.

- Megvan?!

- Megvan - felelte Uri.

Odakúszott, kibontotta. Lepény volt benne, méz és vizestömlő.

Uri lassan és keveset evett, a vizet mind kiitta. Fülelt.

- Köszönöm - mondta.

- Theokritosz, a huszonkettesektől!... Ne feledd!

Kintről léptek hallatszottak, aztán csönd lett.

Uri a tunikája alá gyömöszölte a maradékot és álomtalan álomba merült.

Két napig élt a lepényen és mézen, és továbbra is a déli fal környékén heverészett. Egyszer el akarták temetni, rájuk mordult: még ne. Megijedtek, elvánszorogtak.

Harmadik nap ismét átszóltak éjjel a falon. Ezúttal bizonyos Démokritosz jelentkezett, szintén a huszonkettesektől. Lepényt dobott át ő is, vizet és füstölt halat. Uri nevét tudakolta. Uri hosszan gondolkozott, mire rájött, hogy ő Gaius Theodorus. Megmondta. Jobban örült a nevének, mint a zsoldos.

- Megjegyeztem... Ne felejtsd el: Démokritosz, a huszonkettesektől!

- Nem felejtem el... Talán a saját nevemet se most már...

Nem tarthat már soká, gondolta Uri, miközben a maradékot ismét a tunikája alá dugta, félni kezdenek a megtorlástól a légiósok. Theokritosz, Démokritosz, Theokritosz, Démokritosz, a huszonkettesektől... Tanúskodni kell majd mellettük, ha ennek vége lesz.

Még kétszer kapott így élelmet Uri, beosztotta, heverészett, elmélkedett és egyszerre meglátta a sótartót, a szalinont, és végig tudta követni, amit addig soha, Arkhimédész bizonyítását, mintha csak táblára írták volna, miszerint a négy félkör által határolt sótartó területe nagy R négyzet Pí.

Sőt rájött, hogyan is szerkeszthetett gömbháromszöget az alexandriai Poszeidoniosz, aki aztán Rhodoszon telepedett le, és megsejtette, bár bizonyítani nem tudta, hogy a gömbháromszög, a tripleuron szögeinek összege nagyobb két derékszögnél. A gimnáziumban Démétriosz, az őrült matematikatanár hiába kísérletezett a bizonyítással, és feladta nekik, a diákoknak, de senki sem tudta megoldani. Uri úgy érezte, hogy ő most bizonyítani is tudja, látta a jeleket a képzeletbeli táblán, végig levezette az egészet, és amikor sikerült, felvinnyogott örömében. Az éhezéstől csak a teste fogyott le, a szelleméből nem hiányzik semmi! A látomás hamar elszállt, de a végigvezetett hosszú bizonyítás ott bujkál a szellemében mélyen valahol, és előcsalogatható marad, ezt remélte, papirusz és tinta nélkül heverve. Talán csak füstölt halat kell enni hozzá és előjön. Volt még egy kevés a füstölt halból, amit a falon átdobtak, tiszta hal volt, tudták a pogányok, mit ehetnek a zsidók.

Újév lesz holnap, mondták mellette. Tisri elseje.

Uri lassan észak felé vánszorgott. Megnézi magának az újévi ünnepet, hogy majd elmesélje az apjának, ha hazaér.

De a Körzetben nem ünnepelték meg az újévet, így döntöttek a maradék vének, és talán helyesen döntöttek. Úgy döntöttek, és a falakon közhírré is tették, hogy az Engesztelés napja és a sátoros ünnep is elmarad: nincs hol imádkozniuk, nincsen imaházuk az alexandriai zsidóknak, és nem jó úgy tenni, mintha lenne. A böjtölés is elmarad, hirdették, és ebben is volt logika.

Ünnep nem volt hát újévkor, nem olvasott fel a Septuagintából senki, nem mondott ünnepi beszédet senki, csak ültek és hevertek az utcákon a még éppen élők naphosszat és magukban imádkoztak. Ott imádkozott közöttük Uri is, a sarkán ülvén, kelet felé hajlongván. Zsongító és bódító volt a halk, egyenletes, állandó zsivaj, belőlük jött ki és körbebugyolálta őket egész nap. Ha észrevették, hogy valaki meghalt, a lábánál fogva odébbvonszolták, hogy az ünnep utáni nap elföldeljék, ahová a többit, és imádkoztak tovább.

Ez a tökéletes demokrácia, gondolta Uri és hangtalanul nevetett.

Újév másnapján visszavánszorgott a déli falhoz, az volt az ő vályúja, és várta a mennyei mannát. Meg is jött, az arctalan Démokritosz dobta be. Urinak eszébe sem jutott, hogy megossza mással. Amíg ette, két foga kihullott, két szép, egészséges elülső foga az alsó fogsorából, véresek voltak az ínyétől.

Még jobban beesik az alsó ajka, nem fognak többé ráismerni. Nevetett és boldogan emésztett.

 

*

 

Tisri tizedikén, a sátoros ünnep első napjának kora délutánján Uri arra ébredt, hogy emberek csoszognak el mellette sietősen. Dühös volt, mert szépet álmodott: gyönyörű tájon ballagott és gyerekek vették körül, a saját gyerekei, öten vagy hatan, egy helyes kislány is volt köztük, a kisebbik húgára emlékeztetett, csak nem köhögött fuldokolva. Campaniai jellegű volt a táj, a domboldalban olyasfajta házak álltak, mint amilyenben egykor annál a kedves, boldogságában kiabálós családnál vendégeskedett, Puteolitól nem messze. Feltápászkodott. Akkor még azt se tudta, hogy Dikaiarkhia és Puteoli egy. Az álom elmerült, nem tudta megtartani; igen sajnálta, hogy nem élhet tovább emberi életet. Hunyorgott. A déli falon rés tátongott, de nem arra igyekeztek az emberek, hanem észak felé.

- Vége, vége, vége!

Vánszorogtak, futottak, imbolyogtak a férfiak, a nők, a megmaradt gyerekek, a szívós öregek, és kizúdultak a kitárt északi kapun.

Oldalt sorfalat képezve álltak a katonák, mögöttük a bámész, riadt görögök.

Uri a tömeggel vánszorgott, elhaladt a kirabolt, szeméttel lepett Bazilika mellett észak, majd nyugat felé; odabent azon a kocsin, amelyen pár hete még Karabaszt vitték, hatalmas szobor állt, nyilván Caliguláé. Uri fejében megfordult, hogy ez kettős szentségtörés: egyrészt a zsidó imahelyé, másrészt a császáré; homályos érzet volt ez inkább, szavakba nem tudta volna önteni, kimerült az agya. Az elbukókat rosszkedvű katonák segítették fel előzékenyen, Uri meglepve észlelte, hogy őt is. Csoszogott, tántorgott a tömeg a Heptastadion irányában a főutcán, a mellékutcákból újabb, jól táplált zsidók csatlakoztak hozzájuk, ők nem a Körzetben vészelték át a Vészt. Bámulták a vonulást a görögök csodálkozva, hogy ezek még mindig élnek.

Uri megállt, lihegett. Apolloszt látta elfutni a tömegben, jó bőrben volt, aligha éhezett.

A Heptastadionon végig zsidók vonultak énekelve. Kimerült, sovány zsidók estek a földre, és ott maradtak holtan. A rajongó élők átgázoltak rajtuk boldogan.

A Fárosz-szigeten belegázoltak a tengerbe, karjukat a menny felé tárták és amennyire a torkukból telt, hálaimát zengtek az Örökkévalónak, amely ezúttal is megmentette a népét.

Uri csodálkozva állt. Vagy kétszázezer élőhalott ember tolongott a parton és a vízben. Imádkoztak önfeledten, rajongva, hálásan, boldogan. Az volt az érzése, hogy máris mindent elfeledtek.

Démétrioszt vette észre a tömegben. Uri, az erőfeszítéstől lihegve, rámosolygott.

- Te szemét! - mondta Démétriosz. - Dögöltél volna meg!

- Él az apád? - kérdezte suttogva Uri.

Démétriosz nem felelt és eltűnt a tömegben.

Uri lefeküdt a földre és elaludt.

 

Részlet a készülő regényből