A Mozgó Világ internetes változata

Játsszunk el kissé az idővel, s tegyük ezt bátran, hisz nem művelünk nagyobb képtelenséget, mint Gyenis Tibor akkor, amikor eljátszik a valósággal. Vajon milyen képet vághattak volna a mintegy két évtizeddel Gyenis születése előtti szocreál korszak hivatalos ítészei e - tegyük fel - jól megfestett kompozíciók láttán? A minden részletben megmutatkozó valósághűség (sőt valódiság) vitathatatlan, a cselekmény, illetve állapot közérthető, a mondanivaló optimisztikus és előremutató: az új ember természettel szembeni felsőbbségét (és nem annak való kiszolgáltatottságát) fejezi ki. Szkepszisnek nyoma sincs, az össznépi átejtés hézagtalan, zárt rendszerré áll össze. Ráadásul Gyenis felesleges gesztusai semmivel sem abszurdabb, legfeljebb átlátszóbb hiába-valóságok (copyright Balassa Péter), mint az ötvenes évek nagyipari és mezőgazdasági lázálmai. Lásd még: vas és acél országa, magyar narancs stb. De van itt egy bökkenő. Ezek a képek, ahogy Gyenis a hobbiművészet manifesztumában kijelenti, nem alkalmasak reprezentációra. Sem ancilla theologiae, sem ancilla ideologiae.

A szamárnarancs - csakúgy, mint az igazi magyar narancs - zöld, ehetetlen, de felülete, a "kérge" összehasonlíthatatlanul barázdáltabb, mint a narancsízű és narancsszínű narancsé. Ez is arra utal, hogy az átlagosnál jóval agyafúrtabb (kelet-közép-európai) művésszel állunk szemben, aki konceptuális akciókat és "beállításokat" fotografál, s eközben nemcsak a természetet, a növény- és állatvilágot, hanem a művészetelmélet virágoskertjét is kénye-kedvére népesíti be mutánsaival. Gyenis kertje nem földi paradicsom, nem bérekesztetett kert, hanem a mesterséges természet (és a "felesleges" művészet) inkubátora. Génsebészeti laboratórium. A művész pozíciója végképp eltávolodott az "ars imitatur naturam" tézisétől megszabott megfigyelői szereptől. Mindazonáltal láthatóan nem akar az omnipotens világrendező szerepében sem tetszelegni (legfeljebb családtagjait és barátait szólítja olykor színpadra). Inkább afféle szelíd kertész ő, aki nem irtja a gyomokat, sőt időnként telepíti és gondozza őket. Így remél otthonosabb látszatvilágot, amiben saját magát hol mint nagyra nőtt embriót, hol mint egy komfortos üvegház kertésznadrágos preparátumát láttatja, mindig szoros szimbiózisban az "éltető" természettel. Persze nem stimmel itt semmi. Beteg az idill, látszólagos és életképtelen a harmónia. Ugyanakkor e naturálfikciók hasonló tükrei a posztmodern állapotnak, mint az elvágyódás szülte Árkádia-nosztalgiák a 18.-tól a 20. század közepéig tartó modern korszaknak. A tárgyiasult, majd a lefényképezés elégikus mozzanata révén visszaanyagtalanított konceptek alkotóelemei egyébiránt ismerősek lehetnek. A "teremtő" fantázia valóságos elemekből gyúr fikciót, mint ahogy azt az antik mitológiák vagy Hieronymus Bosch és követői is tették. Zöldség-gyümölcs nem megfelelő helyen és szerepben: ezt a trükköt már a manierista Arcimboldo kitalálta. Ami alapvetően más, az a valóság és látszat viszonya. A kép-más valami másnak a képe. Nem a kép kétdimenziós felületén keletkezik festés, rajzolás vagy egyéb maszatolás által, hanem itt tényleg testté válik az "ige", azaz a csalárd elgondolás. A fotográfia csak átsegíti a túlpartra. Általa lesz emlékké, hasonmássá, végső soron igazi képpé. De mi végre mindez? A hobbiművészet nem azonos a l'art pour l'art-ral. Utóbbitól ugyanis nem lehet elvitatni a - meglehet - elidegenedett küldetést. Funkcióját utólag igazolta s egyben önmeghatározását is cáfolta az egyik legnagyobb hatalmú intézményrendszer: múzeum, műkereskedelem, művészettörténet-írás. (A sorrendért nem kezeskedem.) A hobbiművészet viszont maga az egzisztenciális dilemma. Olyan kínzó kérdések sorára próbál választ adni, mint: "Szükség van-e egyáltalán a művészetre?"; "Ha igen, akkor kinek?"; "Mit kezdjen a társadalom azzal az emberfajtával, amit úgy hív, hogy művész?" A kenyerét (és sörét) a Spálená utcai hulladékgyűjtőben fizikai munkával kereső, kiadhatatlan életművét a ferde háztetőn gépelő Hrabal ezt a következő szavakkal hidalta át: "a művészetben tulajdonképpen az a legszebb, hogy nem muszáj csinálni." (Vita nuova). És amikor már nem tudta csinálni, nem tudott élni sem tovább.