A Mozgó Világ internetes változata

Rózsa Gyula

Jó volna erről a kiállításról csupán lelkes műbírálatot, élvező beszámolót, elragadtatott tárcát (hol vannak ma már a tárcák!) írni. Mert lehetne. Válogatott remekművek, ihletett koncepció, okos szerkezet, érzékeny installáció, tudományos katalógus. Aki eljutott a szabadságnak abba az állapotába, hogy grafikai művekben hiányérzet nélkül, a grand artra való sandítás nélkül tudja élvezni a képzőművészet teljességét, tökéletes élményt kap és hiánytalan képet ezerkilencszáztól ezerkilencszázharmincig. Mert ide ­ ne legyünk képmutatók ­ el kell jutni. Nem az kell ehhez feltétlenül, hogy különbséget tegyünk engré-papír, szürkés karton és velinpapír között, hogy mindenki azonnal felfedezze az erezet struktúráját Munch fametszetein, hogy klasszikus gyűjtők módjára nagyítóval vizsgáztassuk a rézkarc és a hidegtű vékony vonalait. De az igenis kell, hogy megszabaduljunk a festékmatéria bűvöletétől, a vászon-olaj mítoszától, az értékrendtől, amelyet aukciós árlisták hitelesítenek, s persze, gyakran, az egyediség, az egyetlen példány birtoklási kizárólagosságától is.

A Nemzeti Galéria koprodukciós kiállítása pompás alkalom az erények kifejlesztéséhez. Mint szó volt róla, csak remekművekből válogat, ezeket nagy életművekből emeli ki, s úgy komponálja őket együttessé, hogy az alkotások nem maradnak egymás mellé felszúrt ritka példányok, nem lesznek a herbáriumból külön-külön kipreparált egyedi egyedek. Sokkal inkább ­ ha már természetrajzi a hasonlatkészlet ­ dús, látványos dioráma, még inkább pálmaházi, együtt lélegző együttes ez. A korszak persze eleve alkalmas a teljesség bemutatására. Az újabb művészet hőskölteményeként örökíti meg minden szaktörténet azt a tettet, amelynek eredményeként a grafika a tizenkilencedik században emancipálódott, és éppen a kiállításrendezők kezdő időpontjára, a száz évvel ezelőtti századfordulóra céltudatos, önálló műformaként jelenhetett meg Toulouse-Lautrec, Gauguin, a Nabis-csoport tagjainak munkásságában. Rippl-Rónai ott volt a párizsi kezdeteknél, neki is a nagy Vollard és a La Revue Blanche adott megbízást és publicitást a litográfiáihoz, igazán nem nagy nemzeti késedelem az a tizenöt év, ami ahhoz kellett, hogy Budapesten is legyen pénz, bátorság, ész és ízlés az első mappák megjelentetéséhez. Budapesten, Berlinben, Bécsben, Hannoverben ­ a grafika a fin de siècle-től kezdődően a klasszikus modernizmus minden periódusában nagyot alkotott, ez a tény adott ösztönzést és szabad kezet a Modernizmusok kiállítás stuttgarti és magyar rendezőinek.

Elfogódottság nélküli, szabadon gondolkodó kiállítás. A címben dőlt betűkkel jelzett többes szám nem csak azt jelzi, hogy felsorakoztatják az európai avantgárd ismert egymásutánját ­ fauvizmus után kubizmus, kubizmus után futurizmus, absztrakció egészen a Neue Sachlichkeitig. A kurzivált plurális itt arra utal elsősorban, hogy a rendezők egy-egy izmus, áramlat, törekvés önmagában való sokféleségét, koherenciájában megvalósuló változatosságát tárják a néző elé. Az alkalmi gyűjtemény nagy meglepetése tehát nem az, hogy a budapesti tanulmányi raktárakból kihozott magyar mesterek milyen természetes egyenrangúsággal foglalják el a helyüket a Stuttgartból érkezett egyetemes anyagban. Ép lelkeknek, akiket nem emészt a nemzeti kisebbrendűség érzése, ez eddig sem volt probléma. Rippl-Rónai nem csak addig volt nagy egyéniség, amíg Párizsban dolgozott, sőt, és Uitz sem Bécsben, Párizsban vagy Moszkvában kezdett elementáris tehetség lenni. A kiállítás igazi élménye az a felismerés és felérzés, hogy egy-egy kategória, terminus, definíció mennyi egyéniséget, eredetiséget, önállóságot és önfejűséget, egyszóval egyedi életművet, tankönyvsémákból kitüremkedő alkotást fog össze. Expresszionizmusok ­ ez a teremsor és a katalógus egyik alfejezetének a címe, s aki csak egyszer is fennakadt már csupán a Brücke-csoport, Kirchnerék meztelenkedő pogány lázadása meg a Kék lovasok, itt Franz Marc szűkölő, szent állatszimbolikája közötti különbségen, érti a többes számot. Pedig még csak Drezda, München környékén, pedig még csak az első esztendőknél járunk.

Aki elfér a tankönyvsémákban is, érdektelen. Érdekesnél több, expresszionizmust alakító viszont Schiele míves-fékezetlen férfierotikája, Nemes Lampérth tagolt, hatalmas tusrajz-dübörgése, Tihanyi kíméletlen, már-már szadisztikus alapossággal megfogalmazott íróportréi, amelyek valamiképpen mégis annyi megejtő együttérzést tanúsítanak Tersánszky és Babits iránt ­ és olyannyira különböznek Kirchner ugyancsak ceruzával megvésett-megfaragott Döblin-mellképétől. A kor, a kilencszáztól kilencszázharmincig tartó nagyszerű és szörnyűséges három évtized egyébként sem igazodott stiláris és esztétikai doktrínákhoz. Kubofuturizmus, kuboexpresszionizmus, a sosem egészen tiszta lelkiismerettel használt konstruktivizmusfogalom alá besepert, egymásnak sokszor ellentmondó, egymást sokszor valóságosan fojtogató al-izmusok mind csak körülményes leírómunkával különíthetők el, jobbára a művektől és életművektől tisztes távolságban. A kiállítás igen praktikusan (s kivált: élményszerűen) veti be tehát egy műfaj és egy technika fogalmát mint részegységet, megint csak összefüggő-szétsugárzó sorozatot komponálva fametszetekből. Az ugyan sem a művekből, sem a katalógusszövegekből nem derül ki egyértelműen, hogy miért éppen a fametszet a (mint a nagyvonalú alcím kijelenti) lázadás nyelve, hogy miért éppen a fametszet és csak a fametszet volna az, de a terem tökéletes. Bortnyik tizennyolcas tatár kán-Leninje, ugyancsak fenyegetően szabdalt, fenyegetően cvikkeres Liebknecht-portréja (portré-röplapja) nem lázad, hanem politikailag lázít, sőt a feszes művek erejével agitál, Nolde gyönyörűségesen eszüket vesztett némberei legfeljebb uszítanak az ösztönök elnyomása ellen, Máttis-Teutsch egyáltalán nem lázad, békésnek és melankolikusnak látszik Schmidt-Rottluff evangéliumi izgatottsága mellett, igaz, Derkovits Dózsa-sorozata valóban lázad. És itt most álljunk meg a magyar mestereknél.

Számomra a kiállítás legnagyobb meglepetése, tisztességgel bevallott ismeretlen újdonsága négy kubisztikus Vaszary-rajz volt. Sosem láttam őket, mint a katalógusból kiderül, Vaszary tizenhármas párizsi útjának következményei. Ekkor ismerkedett meg a magyar mester Picassónak és társainak ez irányú tevékenységével, és a tőle megszokott bravúrral és meggyőző erővel produkál azonnal néhány sommás, tömörítő, sőt analizáló nagy tusrajzot, bármelyik figyelmet keltene egy korai kubizmust bemutató kiállításon. Tizennégyben a Művészházban ki is állítja őket, Lyka Károly méltatást is ír róluk, elismerőt. Aztán Vaszary mégsem lett sem kubista, sem konstruktivista. Hogy az lett volna-e, ha olyan közegben, olyan országban tevékenykedik, amelyikben az első világháborút követően elviselik, majd elismerik, majd követelik a kubizmust, ez méltatlanul komolytalan kérdés. Hogy kubistának is elsőrangú lehetett volna, mint volt szeceszsziósnak, realista szegényember-festőnek és fölényes késői expresszívnek, azt a ritkán látott rajzok egészen egyértelműen bizonyítják. Hogy mégsem lett az a tizenkilenc utáni Magyarországon, hogy elég volt neki akkor és itt expresszionisztikusan könnyednek és provokatívnak lenni haláláig, az művészettörténeti tény. A rangos nemzetközi panoráma ilyen tanulsággal is szolgál. Itthon élő mestereink művészi erőben, szuverenitásban, a kor értésében és megérzésében egyenrangúak voltak Rippl-Rónaitól Bortnyikig. Amíg az itthoni megrendelés is (sokszor esetleg csak virtuális megrendelés volt az) értelmet és lehetőséget adott ehhez a kapcsolódáshoz. A világművészetbe vegyítve, elvegyülve és kiemelkedve láttatni őket a kiállítás nagy találata, a hazai nézőnek az eddig is tudható értékazonosságot bizonyítja, a majdani külföldi látogatónak a kor magas színvonalon kiteljesedő egyetemes gazdagságát. A forradalmakig. Azon a történeti tényen azonban ez a kiállítás sem tud változtatni, hogy utána csak az a magyar művészet kívánkozik a nemzetközi panorámába, amely ­ bárhogy fogalmazunk is ­ emigrációban fogan.

A realizmustól az új tárgyiasságig ívelő együttesbe innentől már csak néhány Derkovits-lap illeszkedik hazulról, a többi magyar szereplő fél évszázadig itthon nem is látható. Moholy-Nagy Kestner-mappája (végre látunk eredeti Kestner-mappákat, a Liszickijét is), Uitz konstruktivizmusa, a Tihanyi-portrék és Bortnyik geometrizmusa nem kapott volna levegőt idehaza. Még Vértes Marcell lefegyverző figuratív mappája sem. Tessék elképzelni egy életképet táncoló homoszexuális férfipárral, huszonötben, a keresztény-nemzeti Magyarországon.

 

 

 

Modernizmusok. Európai grafika 1900­1930. Modern grafika a stuttgarti Staatsgalerie és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből a budapesti Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményének közreműködésével. Budapest, 2004. június 18. ­ szeptember 12. Stuttgart, 2004. október 16. ­ 2005. január 23.