Másvilág

A Cinematrix, ahogy az a nevében is rejlik, a mozivilágot alternatív valóságként vázolja fel, amelyik meghatározó befolyással lehet életünkre, sőt bábokként mozgathat bennünket. Már amennyiben tetteink, viselkedési normáink, beszédstílusunk, egész világszemléletünk a vásznon tükröződő fantáziabirodalomra épül, illetve onnan kölcsönöz személyiségkockákat. A főcím (a fekete-zöld komputeranimáció, a műsorvezető kimerevített gesztusai és lövöldözése), a spanyolfalként alkalmazott alcím és vizuális elem, a műsor minden szegmense erősen támaszkodik a Mátrix-trilógiára: a Wachowski fivérek azon mozifilm-sorozatára, amelyik többszörös áttételen keresztül a digitális álomvilág, az azt uraló programok és vírusok, webmesterek és lázadók küzdelméről szól. A trilógia és tévémagazin azonban maguk is csak szimptómaként jelennek meg: a technikai civilizáció által létrehozott és fenntartott mesterséges környezet tüneteiként, amely környezet digitális varázskört húz alkotója és élvezője, az ember köré. Míg azonban a Mátrix egy másik, jóval elutasítóbb álláspontot képviselő háromrészes alkotás, Godfrey Reggio Qatsi-trilógiájához hasonlóan képes megkérdőjelezni e másvilág érvényességét és hitelességét, a Cinematrixnak szemernyi kétsége sincs. Nem is lehet, hiszen alapvetően fogyasztói magazin: az a feladata, hogy hétről hétre minél több embert tereljen a mozitermekbe, azokon belül is elsősorban a multiplexek vetítőibe; így gyarapítsa a filmforgalmazók kasszáját, egyúttal mintát adjon célcsoportjának az elvárt fogyasztói magatartásról. Ilyen értelemben színtiszta életmódmagazin, a plázakultúra által felszippantott fiatalok viszonyítási pontja, ugyanúgy, ahogy a rivális RTL Klub Ötletház című „otthonteremtő" magazinja a hirdetők számára leginkább kedvelt rétegek számára.

Unalomig ismert a műsorvezetők kiválasztása is: fiatal, lehetőleg dekoratív, legalább amatőr színészi képességekkel rendelkező, a harsányságtól és ízléstelenségtől sem visszariadó, hadarva beszélő lányok és fiúk pályázhatnak esélylyel a szerepre. Ezúttal a modellként közismert és újabban a színészi pályával is kacérkodó, többek között nemzetközi fantasztikus thrillerekben domborító Görög Zita volt a befutó, párja pedig a Radio Café 98,6 nevű helyi kereskedelmi médium műsorvezetője, McMenemy Márk lett. Utóbbi még egyetemista korában azzal is felhívhatta magára a moziüzemeltetők figyelmét, hogy ötletet adott a mozizás Guinness-rekordjának beállítására (ezt a kategóriát korábban nem alkalmazták), ám a 39 óra 50 perces világraszóló eredményt résztvevőként nem ő vívta ki, nem ő fogyasztotta el a 20 filmet, 25 pizzát, 400 liter üdítőt, 85 zacskó pattogatott kukoricát és 8 kanna feketekávét, így bizonyára nem kapott oklevelet és örök életére szóló multiplex-bérletet sem. E két műsorvezetőt arra alkalmazták, hogy a vélelmezett nemi ellentétek mentén termékeny feszültséget hozzanak létre a képernyőn, úgynevezett férfias és nőies jellemvonásokat, filmfogyasztási attitűdöket mutassanak be, és egymással játékosan évődve élvezhető átkötéseket teremtsenek a promóciós filmelőzetesek között. Valóban mindent megtesznek, hogy megfeleljenek a kihívásnak: Görög Zita romantikus filmekért lelkesedik, McMenemy Márkot az akció és a horror hozza lázba; a mell-leszorítós felsőben és rövid alsóban, óriás ezüst fülbevalóval és hosszú, hátravetett hajjal megjelenő, gondosan kisminkelt Görög Zita női türelemmel és empátiával viseli el a kék pólóban feszítő, mesterkélten kócos frizurájú McMenemy Márk unott, maszkulin szövegét és látványosan lesajnáló gesztusait. A helyszín, ahol a civódó flörtöt lefolytatják, stílszerűen egy bordó ülésekkel megrakott vetítőterem, és a dinamikus házaspárbajtól elütve meglehetősen statikus. Görög és McMenemy egymás háta mögött, illetve egymás mellett ülnek, fetrengenek, könyökölnek és kommentálnak, időnként pedig kiállnak a kékes fénnyel bevilágított vászon elé, és az SZDSZ-es kampányhirdetések „csajom szülni akar" típusú válfajában megszokott laza stílusban és kameramozgással adják elő saját „testimonyjukat". A háttér, a fényképezés technikája és a szereplők viselkedése miatt kísérteties a hasonlóság, egyedül a szövegek tartalma mutat különbséget. Azok ugyanis nem a pártpreferenciáról szólnak, hanem a legfrissebb DVD-kre hívják fel az érdemes vásárlóközönség figyelmét.

A műsor nem sok extrát kínál, főként a heti premierfilmekre koncentrál, azokból mutat be rövid, csattanós képsorokat, azokat központozza feliratokkal a legfontosabb stábadatokról és a filmkészítés néhány érdekességéről. Ez utóbbiak valóban kínálnak némi pluszt, hiszen egy adott színész vagy rendező más alakításairól és alkotásairól, a produktum előállításának körülményeiről a műsorújságokban kevés információt lehet fellelni. Mindazonáltal visszás helyzetről lebbentik fel a fátylat: jóval többet tudunk meg egy hollywoodi tömegfilm gárdájáról, még az abban szereplő lovakról és állati dublőrökről is, mint amennyit a Cinematrix saját készítésének felelőseiről tudni enged. Erről a műsorvezetők személyén és a gyártó cég nevén, na meg persze az érdekelt szponzorok felsorolásán kívül egy betű információt nem kapunk. A hiány arról árulkodik, ami amúgy is nyílt titok: ebben a játszmában a játékvezetők lényegtelenek, feladatuk csupán abból áll, hogy üzleti kapcsolatot teremtsenek a nézők és a mozigyárak között.

A műsorvezetők a reménybeli fogyasztókhoz fordulva kétféle kódot használnak: egyfelől utánozni vagy megelőlegezni próbálják a plázaközönség szófordulatait (McMenemy például a férfiszínészeket rendületlenül „pasizza", Görög a nőkről mint „csajokról" beszél, és a „tangák felkötésére" hívja fel őket), másfelől a filmpromókban megszokott szélsőséges kifejezésekkel igyekeznek felkelteni az izgalmat („nemcsak a mindenre elszánt versenytársakkal kell megküzdeniük, de a gyönyörű, de kegyetlen sivatagi körülményekkel is"). Időnként logikátlanul magyartalanok is a mondatok: a „szinte még a mai napig minden jelenetre emlékszem" mellékmondatból nem derül ki, a szóban forgó moderátor szinte a mai napig emlékezik-e a filmre, de ma már nem, szinte emlékezik, vagy inkább már nem emlékezik, esetleg szinte minden jelenetet fel tud-e fedezni emlékei között. Ráadásul mintha nem bíznának a kontrolljuk alól rendre kicsúszó szavak erejében a műsorvezetők elő is adják, körülbelül mire lehet számítani: lovaglós filmnél kantárszár-huzigálós és csettintgetős játékba kezdenek, zenés-táncos műfajú alkotásnál felemelt kezekkel, ülve ritmikusan rángatózó, illetve deformált arccal unottan a tenyérre támaszkodó jelenetet látunk, kutyás-macskás előzetesnél egyikük a levegőt karmolja, míg a másik liheg és ugat. A felfokozott hangulatú beharangozók, a műfajtól függetlenül a vígjátékoknál, a drámáknál és a kalandtörténeteknél is az akciódús jelenetekre kiélezett filmelőzetesek és a közöttük előadott szexi drámajátékok egyaránt azzal kecsegtetik a tévénéző mozilátogatókat, hogy felsőfokú élményben, határtalan élvezetben lesz részük, magyarán a vetítőteremben átélhetik a mentális orgazmust. A műsorban határpontokat is kijelölnek, attól függően, hogy milyen mértékű élvezetre lehet számítani, és ebben enyhe kritikai elemek is szerepet kapnak épp csak annyira, hogy még ne riasszák el a látogatókat. A filmelőzetesek végén ugyanis a műsorvezetők egy-két szavas megjegyzéseit („baromi jó", „agyament" stb.) követően mindig a fentebb is jelzett kommunikációs stílus egy-egy gyöngyszemét figyelhetjük meg animált keretben. „Elmegy", „fájni fog", „ütős" ezekkel az értékelési sablonokkal találkozhatunk, és bizony ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajtuk a hagyományos pozitívnegatív értékskála alapján. Hiszen annak mintájára nem is értelmezhetők: a Cinematrix gyűjtőlencséjében nincsenek rossz vagy jó filmek, valamennyit érdemes megnézni, ám meghatározott testi-lelki állapotokat idéznek elő az egyszeri, sietős, feledhetőtől a hosszú, elnyújtott, multiorgazmusos változatig.

Talán ezért is korhatáros, 16 éven felülieknek ajánlott a műsor. De akkor miért füttyögik ki az egyik jelenetből a főszereplő káromkodásait? Ezek azok az ellentmondások, amelyek nem előreviszik, hanem inkább hátráltatják a befogadást.

Néhány rovat lehetőséget ad arra, hogy egyéni hangvételű, értelmes vagy érzékeny, mindenesetre hozzáértő magatartásról és látásmódról tanúskodó közjátékok is helyet kapjanak. Nem így történik, és ez az egész műsor gyógyíthatatlan betegségéről állít ki igazolást. Miért emlékeznek meg az öt nappal korábban, 80 évesen elhunyt Marlon Brandóról, legendás filmszerepeiről és alakjáról, ha nem tudják illő keretbe helyezni, ha a vizuális ravatal kirívó ízléstelenségről árulkodik? A bejátszás előtti 10 másodpercben éppen Garfield, a rajzasztalról a filmstúdióba rugaszkodó macska idétlenkedik a képernyőn enyhén gusztustalan „alakítása" így egy platformra kerül a híres színész megidézett játékával. A bejátszás után pedig az úgynevezett DVD-Guru rovat jelentkezik, hihetetlenül éles vágással, torz üvegtörés-hangokkal, McMenemy a nézőkre ujjaival pisztolyt rántó gesztusával. A kettő között pedig egyetlen, A keresztapából kivágott filmrészlettel és némi vokális körítéssel kapunk képet Brando szerepeiről, nagyságáról; az utolsó szavak pedig, amelyeket a színész a Cinematrix nézőihez intéz, a következők: „Nem vagyunk gyilkosok, bármit is hisz ez a koporsófaragó!" Természetesen senki sem számított patetikus nekrológra, a műsor stílusától ez egyébként is idegen volna, ám az érzéketlenség, a felkészületlenség, a szerkesztetlenség, a gyatra vágástechnika iskolapéldáját is szükségtelen volt produkálni. A másik melléfogás a „vendégváró" rovat: McMenemy egzaltált felvezetője után Gesztesi Károly áll szinkronszínészként a kamera elé, és „kedvenc" filmjéről vall a már jól ismert liberáliskék dekoráció előtt. A riporternek a színlelt interjúban nincsenek értelmes kérdései, a színész pedig láthatóan zavarba jön e kínos szituációtól, és szemével partnere cipőfűzőjét keresi.

És amikor már mindenki megkapta, ami jár neki a néző a multiplex-adagot, a mozi az előre puhított közönséget, a műsorvezetők a presztízsértékű médianyilvánosságot , a magazin átbillen gátlástalan önreklámmá: egy amerikai vígjáték sokadszor ismételt szériáját harangozza be a TV2 műsorán, mintha a reklámblokkokban nem jutna egyébként is elég hely rá. A műsor végi játék tárgynyereményei pedig ismét a vizuális tömegkultúra fellegvárainak megostromlására ösztönöznek.

A Cinematrix első pillanatától az utolsóig közhelyes kliséket vonultat fel, amelyek azt szemléltetik, milyen kíméletlen küzdelem dúl a kereskedelmi szempontból „értékes" fiatal vásárlóközönség kegyeinek elnyeréséért. Ennek a harcnak megvannak a maga áldozatai: a filmkultúra összetettségéről, áramlatairól, történetének kiemelkedő momentumairól, formálóiról jelenleg lehetetlen műsort készíteni a profitorientált televíziókban. És így sokakkal tényleg el lehet hitetni, hogy a Cinematrix az igazi, egyedül üdvözítő mozivalóság.

Cinematrix A mozimagazin. 2004. július 7., szerda 23.15. Műsorvezető Görög Zita, McMenemy Márk; gyártó Cinematrix Produkciós Kft.