A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Három férfi száll föl a villamosra. Ha Pesten lennék, azt mondanám: ellenőrök. Igyekeznek úgy tenni, mintha civilek lennének, de gyanús, nagy táskák lógnak az oldalukon. Egyébként sem tartoznak a társadalom krémjéhez, az egyik hosszúra nőtt pózna, a másik bajuszos, nyúlképű emberke, fülbevalót és hawaii inget visel. A harmadik a legrémesebb: vörös, göröngyös arcbőrű férfi, hirtelenszőke, ritkás hajjal. Mintha ellenőrök lennének, de ki tudja, milyenek az ellenőrök Zürichben? Én még soha nem láttam őket.

Most viszont igen. Olyasmi gépeket vesznek elő, amilyeneket nálunk a parkolóőrök használnak, és kérik a jegyeket. Jaj, de rossz.

Az embernek persze van némi gyakorlata az ellenőrökkel való vitézkedésben, egy pesti vagányon nem fognak ki ezek a zürichi pályakezdők. Sajnos nincs jegyem. Akkor igazolványt. Sajnos az sincs nálam. Akkor hát nyolcvan frankot kérnek. Nyolcvan sincs nálam. Nagy baj, mert átadnak a rendőrségnek, a külföldieknek kell bizonyos pénzösszeggel rendelkezni. Szinte ásítok, milyen egyformák ezek. Szálljunk le, indítványozzák. El akarják játszani a rendőrségesdit?

Euró van nálam, mondom nekik, csak nem annyi, amennyi nekik kell. Hát mennyi? Megnézem, mondom, és a zsebembe nyúlok. Sajnos a rossz zsebembe, tíz frankot veszek elő. De most már tartanom kell magam, előveszek a másikból húsz eurót is. Tanácskoznak, arrébb mennek, ott maradok egyedül a megállóban. Második felvonás, rajtam a felháborodás sora. A póznatermetű még a közelben marad, tőle kérdem, hogy kész, ennyi? Így gondolták? Egy pillanat, mondja. És jön vissza a göröngyös képű. Parancsoljon, vettünk magának jegyet, két óráig érvényes, nyolcnyolcvanba került, tessék a visszajáró. Ha kívánja, beváltom szívesen a húsz euróját is, hogy ne legyen svájci pénz nélkül, és érezze jól magát nálunk.

Szóval lehet, hogy ezeknek a német svájciaknak a pénz az istenük, és nincs semmi érzékük a magasabb dolgok iránt, de azért Zürichben lehet élni. A pénz jó isten, ha nem akarják folyton ellopni.

Vannak azért hasonlóságok is Budapest és Zürich között. Mindkét városban előfordulhat, hogy egy-két hét fölé kiírják: fesztivál, anélkül, hogy igazán érezni lehetne a zenei életben a fesztiváljelleget. Ami nálunk azt jelenti, hogy ilyenkor sem történik semmi, Zürichben viszont azt, hogy ilyenkor is minden megtörténik, a zenei élet érdekes emberei folyton ott lebzselnek.

Másnap zsebre tett kézzel sétálgatok az esőben, és szembejön egy szemüveges fiatalember, mellette egy titkárforma alak tartja az esernyőt. Franz Welser-Möst az, a karmester. Már csak vendégként van itt, a zürichi opera fő-zeneigazgatóságát felcserélte a Cleveland Symphony Orchestrára. Most, egy nappal a Rózsalovag nyilvános főpróbája előtt még zenekari próbát tart, ami rossz jel, nincsenek még készen. A színházban is azt mondják, hogy „furcsa, bécsi fiú, és mégis mennyire kevéssé bécsiesen vezényli a darabot". Rossz előjelek.

Az Opera háta mögött éppen a Don Carlos díszleteit pakolják. A legkülönösebb elem egy halom bábu, vagyis csak felöltöztetett felsőtest, padok mögött. Este derül csak ki, mire kellettek a babák. Kicsi a kórus az autodafé-jelenethez, a tömegérzethez kellenek a félemberek. Persze Zürichben az Operaház is kicsi, a földszint mindössze tizennégy sor, az estére meg is telik. Látni az igazgatót, Alexander Pereirát, úgy áll a földszinten, összefont karral, mint egy kedélyes és jól öltözött kocsmáros, üdvözli az ismerősöket és a helyi notabilitásokat, kezet csókol a hölgyeknek, boldog, hogy tele a ház.

Hogyne lenne. A Don Carlos a férfiakat tekintve abszolút első osztályú szereposztás. A karmester, Marcello Viotti jó nevű és jó kezű is. Azért nem túl nagy művész, könnyen alkuszik, nem készteti a zenekart erőn felüli teljesítményre, a rézfúvók szépen gikszereznek, de Viotti filmszínész arca meg sem rezdül, csak amikor már az egyik trombita is falsot fúj. Az már neki is sok, ingerülten kapja oda a fejét.

Neil Shicoff a címszereplő. Operai szörnyeteg, le kellene tiltani a színpadról, mert képtelen legalább átlagosan hülyén viselkedni. Beszalad a színre, egyik lábáról a másikra áll, vonaglik, idétlen, elrontja szöveget, köze nincs a szerephez. De ami hang kijön belőle, az félelmetes. Felül szinte vág, olyan erő van benne, csukott szemmel hallgatva diadalmasan, fényesen, klasszikus tenorként szól.

Ősszel ugyanebben a szerepben José Curát láttam. Feleilyen hangja sincs, a magasságai sem a legjobbak, de sokkal magasabb rendű alakítás, ami az átélést, a komolyságot, a teljességet illeti. Mindig meglep, amikor a magyar szakírók úgy nyilatkoznak Cura sekélyességéről, hogy színpadon soha nem látták őt. Mert hogy milyen jó énekes, ilyenkor derül ki, egy nála jobb hangot hallgatva.

Shicoff mellett Thomas Hampson áll a Szabadságkettős alatt. Abszolút klasszis, talán a legsokoldalúbb bariton ma a világban, de a partner neki sem teszi könynyűvé az alakítást. A kettős csak lemegy, de nem gyújt, nem érzi a hallgató a vágyat, hogy fölszabadítsa Flandriát, de egyedül nem is lehet két szerepet elénekelni. Hampson viszont megy előre a négy felvonáson át, végig biztos, végig szilárd, a magas hangok szépen illeszkednek a többi közé, nincs az, mint a legtöbb baritonnál, hogy a csúcsok kiugranak, szinte kiszúrják a zenei szövetet. Mégsem ő a legerősebb az előadásban, hanem a Fülöp királyt éneklő Roberto Scandiuzzi. Az olasz basszistát utoljára Miskolcon láttam egy gálakoncerten, nyugodt profi, gyönyörű hangú. Akkor azt mondta, az utóbbiban nincs sok érdeme, tizenhat éves kora óta így énekel. De nem igaz, mert ilyennek még soha nem hallottam. A hangok most nemcsak szépek, de jelentősek is, minden pillanatban. Fülöp ebben az öltönyös, ballonkabátos rendezésben is király. Végre megérti az ember, miért dübörög akkorát a zenekar, amikor Posa ellentmond a királynak. Ezzel a Fülöppel vitatkozni? Aki a sétabotjával bök a földre, oda álljál, márki, ha velem akarsz beszélni. Aztán fölemeli a botot, és lehet tudni, hogy fejek fognak hullani. Az a csoda, hogy most nem, mert kegyes hangulatban van.

Amikor az ária végén Scandiuzzi óriási, hangos levegőt vesz az orrán át, eszembe jut, mekkora orrsövényferdülést diagnosztizáltam nála még Miskolcon. Nyilván nem meri megoperáltatni, nehogy változzon a műtéttől a hangja, levegője pedig van, szép, hosszú frázisokat énekel.

Összecsapódik a függöny, kilép az igazgató is: ma ötvenéves a színház nagy barátja, Marcello Viotti. Pezsgőt hoznak, Hampson a közönségnek beinti a Happy birthdayt, zeng a ház, megint Pestre gondolok. Nálunk miért nincs ilyen?

Ha erre nem kapok is választ, másnap délelőtt, A rózsalovag főpróbáján kiderül, miért tartott előző nap külön edzést Franz Welser-Möst a zenekarnak. Soványka a zenekari hangzás, nincs benne az a bécsi, élveteg burjánzás, amit Richard Strauss-ügyben elvárunk. (Elvárunk? Hol? Mikor? Milyen alapon? Mindegy, akkor sem burjánoznak.) Az énekesek viszont most is osztályon felüliek. A legnagyobb név az Octaviant éneklő Vesselina Kasarova, de nem ő a legszebb hang. Viszont Kasarovában nincs semmi világsztáros, úgy dolgozik, mint akinek nem mindegy, mint aki élete első nagy lehetőségét kapja, külön mozgáskészlete van arra, amikor Octavian férfi, meg amikor nőnek öltözik, még a járása is megváltozik közben. Csak ez a szép hang nem erre a szerepre való, túl sok a mély hang, és azok kilógnak a szólamból. Két csodálatos szoprán van viszont mellette. Nina Stemmét láttam már Bécsben A bolygó hollandiban, ahol nagy, erős hangon fújta végig a viszonylag egy anyagból gyúrt Sentát. Most kiderül róla, milyen finom is tud lenni, milyen érzékeny, bánatos, érdekes az öregedő Tábornagyné szerepében. Sophie-t Malin Hartelius énekli. Klasszikusan gyönyörű, lágy és édes szopránhang, de az énekesnő is kedves arcú, jó ránézni, jó hallgatni.

A rendezés szintén öröm. Fehér minden a színen, kint hideg tél van, de a szobában is kopasz fák állnak, oszlopokként. A Tábornagyné a keleties ízlés barátja, turbános szolgái vannak, japán fodrásza, és az énekes sem olasz, hanem egy kínai sakkautomata, akiből csak úgy dől a hang. Ochs báró ebben a világban a fekete, nagy bundás vidéki úr, életnagyságnál nagyobb, ahogy az Alfred Muff dörgő basszusa is. Pontos a figura, báró is és rémes is, óriás, de kibírhatatlan. Hogy nem bécsies az egész? Kit érdekel?

Viotti után még egy ünnepelhető nap: Janacek százötvenedik születésnapján a Kátya Kabanova van műsoron. Lehet, hogy természetes, lehet, hogy véletlen, külön nem említik a plakáton vagy a műsorfüzetben. Be sem jelentik, bár megint jön egy öltönyös ember a függöny elé, de csak azért, mert késik a kezdés, elromlott egy reflektor. Öt percet kérnek. Megkapják. Közben elbeszélgetek a jegyszedő asszonnyal, mert észrevette, hogy folyton ugyanott ülök. Azt mondja, az ünnep miatt gyenge a közönség, különben még többen lennének, de az esti tűzijátékok elriasztják a nézőket. Azért szerinte sem panaszkodhatok, Hampson csodálatos, A rózsalovag szép lesz, a Kátya Kabanovát pedig majd meglátom.

Igaza van. Az előadás nagyon emlékeztet a pesti Jenufára, itt is két jelentős alakítást látni, a kellemes hangú szlovák énekesnő, Eva Jenis a címszereplő, az anyósát pedig Cornelia Kallisch alakítja. Az utóbbi az érdekesebb. Hangjának csúnyaságát is a kifejezésre tudja fordítani, és olyan kellemetlen jelenség a színpadon, hogy biztos vagyok benne, nem sokat kell erőlködnie a szerepért. Aztán látom a művészbejárónál, kedves, mosolygós nő, szandálban, nadrágban, járása férfiasan határozott. Még egy meglepetés.

A rendezés értelmes és követhető, mégsem pusztán a története illusztrálja: ebben is hasonlít a mi előadásunkra. Meg abban is, hogy ehhez sem találom a kulcsot, értem, de nem szeretem, örülök, hogy látom, de nem akarnám otthon folyton ezt hallgatni.

Kifelé menet megint találkozunk a jegyszedővel. Kezet nyújt, én búsulok, hogy menni kell, de talán majd ősszel újra jövök, hiszen ezt úgysem lehet abbahagyni. Másnap délelőtt dalest lesz Hampsonnal, este pedig Mesterdalnokok José van Dammal. Csak legyintek. Ezt nem lehet kibírni.