Más

Nem lehet nem azzal kezdeni, hogy a tunéziai Jilani Saadi Datolya című filmjét Pesten a belső hetedik kerület egyik romos és lakatlan házának vidám élettel teli udvarán vetítik.

Hogy a frankofónnak frankofón és Párizsban végzett, de mégiscsak arab Jilani Saadi nevét talán nem franciásan, hanem az arab írásrendszer előtt fejet hajtva, fonetikusan kellene írni.

Hogy a hetedik kerület szóban forgó részéből valaha pesti zsidó negyed, majd zsidónegyed lett, egybeírva, majd gettó, majd államosítva pusztuló hétker, majd városrendezési probléma.

Hogy Saadi a civilizációs hideg(?)háború hiszterizált mai világában egy iszlám kultúrájú mediterrán kisváros hétköznapjairól forgatott filmet.

Hogy a pesti gettó romos és lakatlan házait, más, nem annyira romos és nem annyira lakatlan házakkal együtt, valószínűleg ha minden a mostani tervek szerint alakul, ha mégsem a városvédők civil kurázsija győz le fogják bontani.

Hogy jót tesz az ember évtizedek szabályozott sivárságába, majd újabb másfél évtized frusztráló konzumkényszerébe belefáradt lelkének, ha egyszer nem a Mammutba megy, hanem a Kazinczy utcai Szimpla-kert kreuzbergiesen söröző bohém huszonévesei közé ül le filmet nézni.

Belgafranciatunéziai arab multikultit.

Khormáról, a Datolya (vö. még: Paprikajancsi, Tökfej stb.) gúnynevű „istengyerek"-árvafiúról, a környezetéből égővörös hajával és furán fehér bőrével kirívó csodabogárról, akinek a foga se áll jól, a pisilőjén is két lyuk van, és a helybeli kikiáltó, a házasságokat és temetéseket hírül adó, szertartásokon imádkozó és éneklő öreg Bou Khaleb fogadott fiaként és segédjeként víg dallal-tánccal-óbégatással keresi meg a mindennapi betevőre valót; esténként pedig a tetőn áll, és „tévézik": a lakásokból kiszűrődő esztrádműsor-foszlányok ihletésére Abdel Halim Hafeznek, a csokornyakkendőjéről és mélabús torokhangjairól híres egyiptomi popsztárnak képzeli magát. Mindaddig, amíg az egyre vénebb és süketebb Bou Khaleb egy szép napon végzetes hibát nem követ el: esküvői bejelentés helyett tévedésből a halálhírét kelti valakinek, aki a vaklárma és a botrány után néhány nappal mit tesz Isten csakugyan meghal. Bou Khaleb összeroppan, a kisváros „vénei" félreállítják, és addigi feladataival a félkegyelműnek, tehát szentemberségre alkalmasnak tartott Khormát bízzák meg addigi feladataival.

Akinek nem esett volna le már a korai Fellinit vagy Pasolinit idéző legelső jelenetek mondjuk, a gömbölyű farát riszálva elsiető utcaszépét kapualjból gusztáló-szólongató-utánzó kamaszok, vagy a „tévéző" Khorma pazar szólója láttán a tantusz, legkésőbb mostantól fogva mégiscsak be kell hogy lássa: a Datolya bizony minden, csak nem könynyeden píszí multikulti mulatság.

Khorma például nem biztos, hogy félkegyelmű; viselkedése csak eddigi feladatához, a falubolondja-szerephez kellett. Az új feladat viszont szárnyakat ad neki: a város bosszújától reszkető Bou Khalebet beszuszakolja abba a disznóólszerű lyukba, ahol ő maga töltötte a kamaszkorát, majd munkához lát. Részint piaci alapokra helyezi azaz jócskán megdrágítja a temetői szolgáltatásokat (többször eladható áldozati kenyér, csapvíz stb.), és a többi érdekeltet is megnyeri ebbéli terveinek; részint pedig nekilát végre az önérvényesítésnek. Új, „szent" nevet, szegénygyámolító prófétai allűröket vesz fel, és ünnepelteti magát; a hagyományt ugyanakkor igencsak sajátosan értelmezi. Amikor aztán pénzen megvásárolná magának Mohamed Boy, a helyi rosszfiú pártfogását, és szentségtörő módon egy gyászoló kuncsaftja házában rendez táncos mulatságot a tiszteletére, betelik a pohár: a rend és a hagyományok helyi őrei nyakon csípik, becsmérlő szitkok közepette végigverik a kisváros utcáin, a tengerpartra hurcolják, ott meztelenre vetkőztetik, és egy szeméthalom közepén, a SZEMÉTLERAKÁS HATÓSÁGILAG TILOS feliratot tartó oszlopához kötözve őt, éjnek idején magára hagyják.

A passiógyanús jelenetsor (a pénzt bezsebelő, majd Khormát mégis kiadó Mohamed Boy júdási árulása, a via crucis, a szitkok, a vetkőztetés) után a szégyenoszlopról széttárt karral előrebukó Khorma látványa magától értetődően erős mondhatni, a film egészét visszamenőleg is meghatározó hangsúllyal látszik felidézni a „másik", a krisztusi történetet. De csalóka hangsúly ez. Erősnek erős, de nem komoly. Vagy komoly, de nem erős. Csak amennyire kell. Megint Pasolinit idézi a Mamma Roma végén meztelenül kiterített kis csibész Mantegna-perspektívából fényképezett, semmiféle megváltással nem kecsegtető, felejthetetlen korpuszát, talán.

De hajnalban eljön Khormáért a barátja, és eloldozza. Khorma pedig megrázza és elneveti magát, megpördül, forog és táncol megint, majd nekiiramodik, és már fut-fut megint a mocsaras part mentén, muszáj-falubolondja, míg el nem tűnik a képből.

A Khormát játszó Med Graia fantasztikus alakítást nyújt, Datolyája beleégeti magát az emlékezetbe. Bolond és bölcs, gyerekes és földöntúli, idétlen és vonzó. Habog és kántál, eksztatikus táncot jár, hüppögve sír a holdfényben. Igazi vörös ember: a középkori Európában is vagy táltos, máglyára való eretnek, vagy szent lett az ilyenből. Nem jó és nem rossz, akár a többiek. Nem Mohamed és nem Krisztus. Csak más, más, más.

Másként más, mint mindenki más, másként, mint a többiek: rendes fekete, barna vagy szőke hajú mozlimok, keresztények, zsidók és ateisták, Salman Rushdie-t és a Coca-Colát kiátkozó, Scorsese Krisztusa ellen és Mel Gibson Passiója mellett tüntető fanatikusok, vagy „az arab is ember" jelszóra meghatódó giccsfilantrópok. De élni akar. Ő, ő! Szeretné, ha szeretnék.

A Szimpla-kertben máris nyert ügye van.

, 82 perces, 2002. Rendezte és írta Jilani Saadi. Producer Dominique Janne, Pierre Javaux. Kép Gilles Porte. Zene Khaled Namlaghi. Vágó Philippe Ravoet. Szereplők Med Graia, Ramzi Brari, Hassen Khalsi, Dalila Meftahi. Forgalmazó Szimpla City.