A Mozgó Világ internetes változata

Almási Miklós

Méretes és elit monográfia, alapos dokumentáció, elemzések, kritikai visszhang, filmográfia, képek ­ egyszóval minden, ami egy teljes portréhoz kell. Szabó Istvánról nem ez az első, de Marx József könyve szakmailag talán az első igazi pálya- és személyiségelemzés. Jobb szerzőt nem kaphatott: Marx József stúdióvezető is volt (tehát belülről is ismeri a szakmát, emellett filosz nevelődésű szerző, aki nemcsak írni tud felsőfokon, de kritikusként képet (filmet) is pontosan megítélni. Jancsó-könyve nagy sikert hozott, mi kell még? Pont.

Hogy most akkor mindjárt privát mániámról ­ azaz hadd kezdjek ról-rőlözni ­ in medias res. Érdekes, hogy Szabónak a világhírt, a nemzetközi rangot a Mephisto hozta, ugyanakkor a hazai filmmániákusok ­ szakemberek, filmkörösök, Szabó-fanek ­ fejében mégis életművében inkább az Álmodozások kora, az Apa, kicsit a Szerelmesfilm, nagyon a Tűzoltó utca jelenti a grand oeuvre-öt. Nosztalgia? Kétségtelen, hogy akkor ez a filmcsokor nem is egy generáció világképdarabkáit rakta össze, életérzését fejezte ki. De az is lehet, hogy az akkor valóban nagyot szóló stílustörés az oka ­ miszerint Szabó akkor valami radikálisan eredeti elbeszélésmóddal jelentkezett ­ képileg és dialógtechnikában egyaránt. Bármint van is, e közönségmagban valahogy ez maradt meg. A filmestáboron kívül viszont a Mephisto és a Redl ezredes az igazi névjegy. S valóban, ez a két mű mélységben, sokrétűségében bizony a topon van. (Marx szakmai elfogulatlanságára jellemző, hogy a „trilógia" harmadik tagját, a Hanussent lepontozza ­ igaz, Szabó nyomán, aki neki is bevallja, ez bizony kudarc volt...)

A Mephisto mélységét ­ túl az Oscar-díjon ­ életképessége jelzi igazán: vagyis újranézhetősége. Akárhányszor találkozom vele, mindig van benne valami új: vagy azért, mert addig nem vettem észre, vagy mert az élet változott körötte, és e filmekben azt kell mondom magamnak, hogy hoppá, eddig nem is tudtam, hol élek, így mindjárt más.

De most nem is a kétféle Szabó-kép jár a fejemben, hanem a közkeletű, hamis, igazán magyaros érvelés. Miszerint a Mephistóval hollywoodi váltás történt Szabónál: a kis magyar ironikus/formajátékos filmstílust felváltotta a picit (nagyon?) amerikai beállítás, fordulatos nagy elbeszélés, nemzetközi sztárokkal, két és fél órában. Kétségtelen, hogy e két film radikális fordulat volt az életműben ­ nem is az egyetlen. Ami szerintem a nagy művész sajátja: nem kell belesavanyodni egy elbeszélésmódba. De ebben az előítéletben nem is erről van szó, hanem a „hollywoodiságról" ­ ami a hazai kódrendszerben a felszínességet, a rafinált formajátékról való lemondást, az intellektuális elemzéstől (beszélő film) való elfordulást jelenti. Röviden: film helyett mozit. Hát ­ én ebből egy szót sem értettem soha. Ma sem.

Azért nem, mert pl. a Redl ezredes maga a rejtély. Próbáld megfejteni. Karrierista? Hát persze. De tényleg az? Vajon a ranglétra egy pontján nem ő az, aki tévesen bár, de úgy érzi, megakadályozhatja a háború kitörését? Akkor is karrierista? Csak szolgál ­ benyal a Trónörökösnek, aztán meg betart neki ­, amibe belehal. Most akkor ez groteszk kisszerűség vagy tragikus hősiesség? Besúgó ­ ős-III/3-as ­ vagy hatalmi pozíciójával felelősséggel bánó tiszt, netán mindkettő. Csupa rejtvény ­ Szabó nem segít, csak súg, hogy van itt még más is, de ha neked elég enynyi is, élvezd azt. Sorolhatnám, ismered a filmet, érted, miről beszélek. Szabó olyan mélységbe vitte ezt a hirtelen felkapott történetet ­ egy időben négy-öt Redl-történet is forgott a piacon ­, amiben a rendszerhűségtől a világpolitikáig sok mindent bele tudott pakolni, ráadásul olyan pszichológiai mélységgel, ami ritkán tűnik fel a világfilmben. Hollywood meg a mozi nem rejtvényfilmek gyártásáról, pláne nem pszichológiai (történelmi) mélységekről híres, Szabó meg még a puha diktatúra kis kritikáját is beleszőtte a történetbe ­ hát ezt kapd ki...

A Mephistóban szinte kiabál a rendszerkritika. Létezik-e művészi önmegvalósítás a rendszer legitimálása nélkül? Felmenti-e Höfgent a nácik „kiszolgálásától", hogy üldözötteket bújtat színházában, hogy kegyelmet kér barátjának? Menti-e a színészsors ­ a nyelvhez kötöttség ­, hogy nem hagyta ott a hitlerájt (egyébként volt rá lehetősége)? Ezek még túl egyszerű kérdések, a válaszok ott vannak a film nyelve hegyén. De az a maszk, az a fokozatos átalakulás, ahogy az egykori baloldali értelmiségből konformista, ill. dohogó rendszerfüggő figura lesz ­ már bonyolultabb. És a vég: a nagy benyalás után a Miniszterelnök jól megfingatja a színészt ­ miért? Mi itt a szimbolikus jelentés? A hatalom cinizmusa? És Höfgen oldaláról: nem képes kikerülni a hatalom diabolikus vonzerejét ­ bent lenni a belső körben: mámor, szédület és vakság. És mindez maszkban elbeszélve: a nácik előtti Mephisto is fehérre meszelt arccal játszik, s amikor kikönyörgi az újrázást, akkor is (csak a fekete sapka nélkül) ­ de micsoda különbség! Legalábbis filmileg, ahogy hangsúlyokban, képnyelvi apróságokban meg van csinálva: világtörténelmi leleplezés. (Gondolj a grünewaldi kerti ünnepség Mephisto-maszkosainak körtáncára ­ haláltánc-parafrázis és bohózat egyszerre.) Ami megint csak nem „hollywoodianerség" ­ épp ellenkezőleg.

Egyáltalán: a stíluspluralizmus korában miért baj egy dinamikus, olykor tömeghatással is játszó, ám ugyanakkor elit rejtvényeket felrajzoló filmnyelv, képkultúra bevezetése? Szabó mindig valami mást csinált, mint ami éppen „menő" volt, soha nem állt be a sorba, mindig széllel szembe... (bocs). Mert tudta, hogy csak annak van értelme. Ez lett a baja a Napfény ízének befogadásával is ­ telibe talált valamit, amit a közönség, kritika, média igyekezett kikerülni, vagy úgy tenni, mintha nem lenne ­, legyen az a terjengő antiszemitizmus, vagy legyen az az asszimilációból való kiábrándulás (hogy ti. hiábavaló volt...), vagy éppen az identitás válsága. A film persze jóval több ennél, itt most csak az „én más csapáson megyek" gesztusát jelzem vele.

Hadd említsem Szabó műveltségét ­ amiről a könyvben se igen esik szó. Hogy filmzenéi fantasztikus zenei érzékenységről (és zenetörténeti, hangzáskulturális tudásról) árulkodnak. Hogy képalkotóként benne van a teljes műtörténet (avantgárddal, jelenbeli tájékozottsággal egyetemben) ­ amit viszont úgy használ, hogy észre se veszed, csak a képvezetés kerek ­ azt látod, hogy totalitás. Hogy iszonyatosan sokat követel ­ mindenkitől és önmagától: itt nincs ellezserkedett beállítás, „úgy is jó lesz" snitt. (És ahogy ­ ezért is ­ mindig reverenciával beszél állandó társáról, Koltai Lajosról, a Képalkotóról.) De ez a szigor fordítva is igaz: Szabó önsanyargató művésztípus, kívülről úgy látszik, mint a magyar film grand-seigneurje (külföldi kritikából idézek), valójában a tökéletesség koldusa, aki soha sem elégedett a már megcsinálttal. Na, most már tudod, miért outsider a magyar filmben: mert magányos, mert a maga útját járja, mert a világban rendez, mert operában dolgozik, ha filmhez nem engedik. Mert autonóm. Akkor is, ha önpusztító, ha sért másokat, ha csak évek múltán adnak neki igazat. Akkor is, ha gőgösnek hiszik (lehet, hogy az...), de ­ Nagy László sorával szólva ­ az „örök hiány köszörűjén" kínozza magát.

Egyébként az idők múlásával ez is másképp van. Egyik interjújában Szabó így látja önmagát, a rendezőt: „Amikor az ember elkezdi ezt a foglalkozást, azt hiszi, hogy akkor ő a parancsnok, hogyha hangos és kiabál. Aztán szép lassan leszokik erről. Meg lehet kérdezni a kollégáimat, de nem hiszem, hogy utolsó két-három filmben egy hangos szó elhangzott volna... Hogyha nem sikerül valami, akkor az az én hibám... Ma már minden problémát vissza tudok vezetni a saját esetleges pontatlanságomra vagy egy hibás döntésemre. (...) Az a szép ebben a foglalkozásban, hogy nekem már nincs kihez fordulni. Csak nálam lehet a hiba."

Szép kis ellentmondástömeget hordtam össze, amihez viszont Marx jó kis könyve kínált dobbantót. Igaz, én meg rátettem egy lapáttal ezzel a hollywoodianerséggel kapcsolatban, ami már rég bosszantott. (Lehet, hogy nem kellett volna, hisz Marx könyvében ­ az idézett kritikák dokumentumai közt ­ én is szerepelek, de gondoltam, egye fene, ott valaki más használja a nevem, hisz az van a szöveg egy helyén, hogy ez az Almási-fószer már ötven éve lábjegyzeteli a magyar filmet... Istenem, ötven éve (kőbányai úszóbajnokként) még azt se tudtam, mi az, hogy film. Akkor én itt Almási2-ként szerepelhetek.)

És végre az író „szeméről". A Szembesítés kapcsán Marx József saját elemzését is adja (mit mondjak, a legjobbat, amit eddig olvastam): „Megkockáztatható egy angol kifejezés a film jellemzésére: benne minden displaced, azaz a helyéről minden kimozdított. Az őrnagynak, a kis városi biztosítási nyomozónak miért kell a német kulturális újjáépítés érdekében egy helyéről szintén elmozdított karmestert vizsgáztatnia? Miért kell egy leningrádi múzeumigazgatónak ezredesi egyenruhában a megszálló szerepét alakítania? Miért kell egy zsinagógát személyi kartotékokat tartalmazó archívumnak berendezni, egy polgári villát tiszti klubnak..." stb. A displaced ­ pompás telitalálat. Nekem ­ most már mindegy, elárulhatom ­ sokba került ez a film: az összes létező Furtwängler-felvételt meghallgattam. És ez a „son of a bitch" tényleg jobban játssza Beethovent, mint bárki korábban, vagy tán utána is. Ugyanakkor tényleg ott nyalakodott a hatalom körül, akkor is, ha Goebbels gratuláló kézfogása után ­ titokban, ám a film dokumentumidézetét követve ­ kétségbeesetten törli „beszennyezett" kezét. És Harvey Keitel (most kapott életműdíjat) olyan vallatótisztet alakít, akinek azt adták parancsba, hogy tapossa a betonba ezt a „kultúrprostit", és mindent meg is tesz ennek érdekében.

De nem a filmről kell szólnom: Marx József ezzel az empátiával írja a nagy filmek keletkezését, megvalósítását, utóéletét és főképp szerzőjéhez való viszonyát, ahogy itt ezt a displaced fogalmat kitalálta/alkalmazza. Werk-interjúiban kemény (olykor kíméletlen), nemcsak tiszteli, de kínozza is alanyát ­ másképp nem születne „objektív" élet- és pályakép. Forgatható könyv.

 

 

Marx József: Szabó István (Filmek és sorsok). Vince Kiadó, 434 oldal, 3495 forint.