A Mozgó Világ internetes változata

Majoros Sándor

Hajnal felé egy fekete lepedőbe tekergőzött alak vonult végig a szobán. Bíróczki hunyorogva könyökölt föl az ágyon, és értetlenkedve nézett utána. Elképzelni sem tudta, miként jöhetett be a kulcsra zárt udvari ajtón ez a lény, aki ráadásul nem is lépkedett, hanem húsz-harminc centiméterre lebegett a föld színétől. Átlósan surrant keresztül a szobán, mintha léniával húzták volna ki az útját. A függönyön beszűrődő holdfényben jól látszott minden mozdulata. Már majdnem odaért az ablakhoz, amikor a nyomában kavargó hosszú, fekete gyászszalagok egyike Bíróczki arcára ragadt. Odakapott, hogy letépje, de nem érzett semmit. A szobában sötét volt, a felesége mélyen aludt mellette, s az éjjeliszekrényen parázslott az ébresztőórás rádió számlapja. Majdnem pontosan háromnegyed ötöt mutatott. Bíróczki fölvette a földről a mindig keze ügyében tartott elemlámpát, és fölkattintotta. Körbevilágított, de nem látott semmiféle csuklyás alakot.

Háromnegyed ötkor kimászott a paplan alól, és kapkodva felöltözött. A konyhában két ujjal megmosta a szemét, aztán megivott egy nagy korty pálinkát. Még mindig a különös álmon tűnődve vitte a moslékot a disznóknak. A vályúnál tülekedő állatok látványa most is megnyugtatta. Odavizelt az ól mellé, aztán visszament a konyhába, és elővette az elemózsiás táskáját. Az uborkát és a szalonnát gépiesen belegyömöszölte, de a tegnapelőttről maradt száraz, morzsalékos kenyér már nem volt ínyére. Majd veszek frisset Rizvan Atyiminél, határozta el, és gondosan becsatolta a táskáját.

Elköszönt a konyhába kitámolygó feleségétől, utána előhozta a fészer alól a biciklijét, és kitolta az utcára. Bal lábával a pedálra lépve, jobbal az ülés fölött átlendülve nyeregbe kapott. Lustán, előrehajolva kerekezett, s ha netán olyan ház elé ért, amelynek ablakán kiszűrődött a világosság, odapillogott. Előfordult már, hogy hálóinges vagy melltartó nélküli asszonyokat is látott az üveg mögött, s a remény, hogy ilyesmi bármikor megismétlődhet, ébren tartotta a szokását. Ezen a reggelen nem vett észre semmi érdemlegeset.

A bosnyák pék műhelye előtt érte utol egyik munkástársát, a szintén takarmánykeverős Rezicska Andrást, aki rögtön leszállt a biciklijéről, mihelyt meglátta őt. Közösen vettek egy dióbarnára sütött, még gőzölgő veknit, aztán együtt folytatták útjukat. Bíróczki haladt elöl, Rezicska egyetlen szó nélkül követte, ám a Tito Marsall utcába érvén hirtelen fölkiáltott: Nézz csak oda, komám! Nem egy buksza hever ott a fal tövében?!

Az álnok Rezicska később, a takarmánykeverőben azt híresztelte, hogy abszolúte biztos volt benne: egy rakás emberszarról van szó, s csak heccelni akarta Bíróczkit. De az, mint az elmeháborodott, leugrott a kerékpárról, és három-négy szökelléssel a falnál termett. Képtelenség volt utolérni és megakadályozni, így hát Rezicska tehetetlenül nézte, hogy a komája ­ a kisnyúlfogás gyakorlott mozdulatával ­ ráveti magát arra a sötétnél is sötétebb halmocskára. Fölöslegesnek tartotta bevallani, hogy ő is iparkodott, ahogy csak tudott, de mindhiába, mert Bíróczkinak három lépés előnye volt. Hasztalanul próbálta elgáncsolni, ami akkor nagyon bosszantotta, de most már hálát ad a mindenhatónak, hogy ekképpen rendezte a dolgot. Ha sikerül az a gáncs, őróla, Rezicskáról szól ez az egész szerencsétlen történet.

Amikor fölébe hajolt, Bíróczki már látta, hogy az a valami ott a fal mellett nem lehet buksza, de mire idáig jutott az elmélkedésben, rögtön szét is placcsantotta. Kezeit rázogatva, káromkodva tápászkodott föl, és szemrehányón Rezicskára nézett, aki mihelyst fölfogta, mi történt, akkorát röhögött, hogy pár száz méterrel odébb, Rizvan Atyimi pékműhelyében tisztán meghallották. Felerészt megkönynyebbült, felerészt fölszabadult hahota volt ez, amelyet csak a szégyentől megmenekült ember képes produkálni.

Bíróczki tökéletesen megfeledkezett arról, kinek köszönheti ezt a helyzetet. Megpróbálta rendbe szedni magát, de csak fűcsomókba, fatörzsekhez, házfalakhoz dörgölhette a kezét. Nem akarta a biciklijét is összekenni, ezért otthagyta az árokparton, és gyalogosan folytatta az útját. Rezicska fel-felkuncogva, lépésben kerekezett mellette, ám a vasútállomást meghaladva faképnél hagyta. Nem tudta és nem is próbálta letagadni: viszi a hírt a többieknek, hogy fölkészülhessenek Bíróczki méltó fogadására. E buzgalom következményeként Gyónási, a zsákos, Polyák, a pultos és Matajsz, a villástargoncás elősereglettek a melegedőből, s a mosdó felé oldalazó Bíróczki láttán állatiasan vad röhögésbe kezdtek. Húsz perccel később, amikor a géplakatosok és a villanyszerelők is megérkeztek, már egy farostlemezre vázolt krétarajz is tanúsította a történteket. A gyapjas hajú Bíróczki volt látható rajta, amint gülü szemekkel, lógó nyelvvel tapcsikol egy tócsában, amely mellé az érthetőség kedvéért valaki csupa nagybetűvel odaírta: SZAR.

Nyolc óra körül már a központi irodában is tudták, mi történt a Tito Marsall utcában. Az igazgatótól a takarítónőig mindannyian egyetértettek abban, hogy nincs a világon olyan ember, aki ne tudna különbséget tenni egy rakás szar és egy tömött buksza között, de ha mégis van, akkor az bizony megérdemli a sorsát. Aki meghallotta ezt a képtelenséget, egy pillanat alatt elfelejtette minden búját-baját, s közben arra gondolt: őt bezzeg nem lehetne ilyen könnyen átejteni. Ő nem olyan kapzsi és mohó, mint ez a Bíróczki, aki ráadásul ostoba is. Nem menti fel az sem, hogy sötétben a rotyadék kísértetiesen hasonlít az odavetett bugyellárisra, és az sem, hogy ebben a pénztelen világban mindenkinek jól jönne pár dinár: a szar az mindig és mindenütt szar.

Bíróczki közben kétségbeesetten igyekezett megszabadulni a gyalázat nyilvánvaló jeleitől. Órák óta dörgölte a kezét a vállalati mosdóban, de mintha még mindig érződött volna rajtuk a szag. Aki ebben az időszakban ment vizelni, az egész testét rázó, visszafojtott röhögéstől biztosan lehugyozta a cipője orrát.

Ahogy teltek-múltak a percek, Bíróczki egyre inkább ráébredt, hogy jóvátehetetlen tragédia történt. Elképzelni sem tudta, hogyan fogja mindezt elmondani és megmagyarázni a feleségének, akit a szánalmas valóság talán nem is érdekel anynyira, mint az, hogy mit tett volna, ha mégis bukszát talál. Az utolsó dinárig elszámolt volna a pénzzel? Természetesen nem. No de akkor mi a garancia arra, hogy nem dugdossa a pénzt? Még szerencse, hogy pórul járt ­ gondolja majd az asszony ­, mert így legalább kiderült az igazság.

Régebben, ha a felesége szekírozni kezdte, Bíróczki fogta magát, és elment hazulról. Őgyelgett kicsit a központban, betért Ács borbélyhoz, vagy meglátogatta Veronka néni zugkocsmáját, ahol egy fityók pálinka mellett órákig elüldögélhetett. Mire hazaért, már szent volt a béke. Most is ezt kellett volna tennie, csak hát bármerre térült-fordult, mindenütt összevihogtak a háta mögött. Nagyon is jól tudta, hogy nem bujkálhat örökké a vécében, s egyre közeledik a pillanat, amikor ki kell állnia a világ színe elé. De miféle világ az, amelyben őt, aki eddigi életében egy macskát sem rúgott oldalba, kiközösítik egy rossz vagy inkább szerencsétlen mozdulatért? Csöndes eseménytelenségben élt meg negyvenhét évet, nemhogy vitája, de még hangos beszéde sem volt senkivel. Előre kitaposott úton járt, s ahol csak megfordult, mindenütt jól és biztonságban érezte magát. De ennek most már vége. Hacsak... ­ és itt megrekedt a töprengésben ­, hacsak nem veszi fel a kesztyűt! Mert ha történetesen megtalálná azt az embert, aki otthagyta a becsületét a fal tövében, talán rákényszeríthetné a jóvátételre. Hogy pontosan miként, azt ebben a pillanatban még nem tudta, de a lehetőség megvillant, s ez némiképp megnyugtatta. Naná, hogy meg fogja találni azt az embert, s ha az nem hajlandó segíteni, őt is magával rántja a kárhozatba!

Nem sokkal később, a takarmányraktár egyik rejtett zugában Bíróczki megfogadta Istennek, hogy ha segít rajta, minden vasárnap ott lesz a tizenegy órás énekes nagymisén. Alighogy kimondta, máris megbánta. Egyik kezén meg tudta volna számolni, hányszor látta belülről a templomot, s ha mostantól heti rendszerességgel odaülne a fogatlan vén szülék közé, azzal csak rontana amúgy sem rózsás helyzetén. De a fogadalom az mégiscsak fogadalom: ha előkerül az a szégyentelen, egye fene, minden vasárnap bekukkant a templomba. Azért meri ilyen határozottan kijelenteni, mert tudván tudja: nem kerül elő. Egy olyan országban, ahol senki nem felel semmiért, miért éppen egy rakás ürülék gazdáját kéne elszámoltatni? Húsz, de inkább harminc évvel ezelőtt a milícia egy tyúklopásos esetnek is utánament, és meg is találta a tettest. És most? Mindenütt lopnak, csalnak és persze szarnak is. Nincs rend, nincs tisztesség, nem csoda, hogy a szakadék szélére jutottunk. Bíróczkinak hirtelen eszébe jutott, hogy tavalyelőtt, amikor a vállalattal Mariborban járt ­ megnézni az ottani szupermodern takarmánykeverőt ­, a városközpontban csak az ő embereik hajigálták el a csikket. Ösztönösen tették, mert itt, a Balkán északi részén ez a szokás. Kicsit röstellték magukat emiatt, de csak anynyira, mint amikor kultúrhelyen presszókávé helyett zaccosat rendel az ember. Régi igazság, hogy a szokás nagyobb úr, mint a törvény. Lám, most is hová vezetett! De ez már nem is szokás, ez szabatosság! Öt évet adna az életéből, ha tudná, ki lehetett az a disznó! Az anyja teremtésit neki! Találja csak meg az Isten ezt a férget! Találja csak meg, s utána beszélgethetünk a fogadalomról.

Miután abbahagyta az ábrándozást, eszébe jutott, hogy a kerékpárja még mindig ott hever az árokparton. A tízórai kávészünetet kihasználva visszaosont a helyszínre, de amikor odaért, a biciklit sehol nem találta. Eltűnt, a csomagtartóra szíjazott elemózsiás táskával együtt, amelyben azóta már biztosan megtaplósodott a Rizvan Atyiminél vásárolt egykilós vekni.

Ha ebben a pillanatban Isten egy hosszú cérnaszálon lenyújtotta volna neki az egész emberiséget kiirtó piros gombot, Bíróczki tétovázás nélkül megnyomta volna. De aztán eszébe jutott, hogy nem is olyan nagy baj ez. Az ellopott bicikli után már jogában áll magánnyomozást folytatni, közben azt is megtudakolhatja, ki rondított oda, az elveszett bicikli mellé, a fal tövébe. Úgy éjfél körül eshetett meg a dolog, miután bezártak az italmérések. Ilyen kései órán csak a notórius részegeskedők meg a titkos nőügyekből hazaigyekvők járnak az utcákon. Ha jobban belegondolunk, alig néhány személy jöhet számításba.

A helyzet kínálta lehetőségbe kapaszkodva Bíróczki nem ment vissza a takarmánykeverőbe. Ács borbély műhelyéből odatelefonált, hogy ellopták a biciklijét, s most megy a milíciára följelentést tenni. Kaszás, a főnöke megértően annyit mondott, intézzen, amit tud, ezt a napot igazolni fogja. Néha megbicsaklott a hangja, mintha a nevetését igyekezett volna visszafojtani. Ács borbély nagyjából egyidős volt az apjával. Régebben, amikor még borotvált az öreg, ő is eljárt hozzá minden szerdán és szombaton. Elüldögélt hátul a padon, hallgatta, mit beszélnek az emberek, és jókat mosolygott rajtuk. Abban az időben történt, amikor a műhelyben kinőtt egy akácfa. Először csak egy hajtás volt, az utca felőli sarokban bújt ki a padló repedéséből. Ács borbély úgy döntött, meghagyja. A kis fa szédületes gyorsasággal növekedett, egy év múlva már szabályos lombozata fejlődött ki a plafon alatt. Négy vagy öt évig ápolták, gondozták a kuncsaftok, de utána, amikor már a födémet emelgette, fejszét kellett fogni rá. Előbb azért lefényképezték, és a képet beküldték a Magyar Szóba. A fotó meg is jelent, Ács borbély a mai napig őrizgeti az újságkivágást.

Ács borbély dologtalanul olvasgatott a sarokba állított vaskályha mellett, s úgy tűnt, közömbös a Bíróczkit ért csapás iránt, de végül mégis szóba állt vele. Megvan a bicikli, mondta. Lali, a kántor találta meg, és fölvitte a parókiára. Akár most rögtön érte lehet menni. Ács borbély saját bevallása szerint azért várta meg Bíróczki telefonálásának a végét, mert sejti, hogy az őt ért megrázkódtatások ­ így mondta ­ után pihenni szeretne egy kicsit. De rá se rántson, nem olyan nagy ügy ez, ha pedig mégis annak tartaná, jöjjön vissza délután, a legnagyobb csúcsforgalomban, mutasson föl egy rozsdás gyikicset, s mondja azt: evvel ontja ki a belét annak, aki még egyszer a szájára meri venni ezt a szagos históriát.

Bíróczkinak most már semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy ­ ha már a borbély ilyen precízen tudja ­ az asszony is tudja, mi történt. Esztelenség lett volna hazamenni ebben a helyzetben, de nem volt más választása. Vissza kellett szerezni a kerékpárját, és ehhez a művelethez szüksége volt arra a liter pálinkára, amit a felesége tudta nélkül ásott el a ganéjdombba. Rég elmúltak már azok az idők, amikor vasárnaponként meccsre járt a haverokkal, és este tíz körül becsiccsentve ért haza. Az asszony ilyenkor napokig nem szólt hozzá. Lehet, hogy válás lett volna a nóta vége, ha a csapat ki nem esik a szabadkai ligából. Az olyan sztárok, mint Djelbabin, Tomity vagy Daljac elhagyták a gárdát, a helyükre lépő fiatalok pedig nem voltak érdekesek. Vasárnaponként otthon maradt, és pár hónap alatt fölszedett tíz kilót. Végül a felesége szinte már tuszkolta volna ki az utcára, hogy menjen, ahová akar ­ ekkoriban kezdtek eljárogatni hozzá a barátnői ­, de Bíróczki csak hevert a díványon, és minduntalan lecsukódó pillái alól a tévét leste. Az asszony csak a pálinkára maradt érzékeny. Ha főztek, gondosan leltárba vett minden litert, s apránként porciózta neki. Reggel, este ihatott pár kortyot, napközben soha. Azt az egy litert is csak súlyos hazudozás után ­ hogy lelökte a macska a polcról ­ tudta elrejteni a ganéjdombba.

A kert felől surrant be a hátsó udvarra, s a négyágú vasvillával beletúrt a trágyadombba. Mivel tudta, hol rejtőzik, könnyedén megtalálta a viasszal lepecsételt ásványvizes üveget, amelybe a tavalyi évről maradt aranysárga ringlópálinkát töltötte. A matéria most kicsit haloványabbnak tűnt, de ez akár a trágya miatt is lehetett, mindenesetre nem törődött vele. Egy marék szalmával gyorsan tisztára csutakolta az üveget, s már futott is vissza a kerten, át a szomszédék elhanyagolt, fölgazosodott szőlején. Senki nem látta, hogy kimászott a falon, mégis elejtette az üveget. A lábfejét tette alá, azzal fékezte le, különben ripityára törik a flaszteren.

Kántor Lali apró termetű, hamuszürke arcú emberke volt, akinek a kés hegyénél is jobban szúrt a tekintete. Bíróczki futólag ismerte őt, s tartott tőle, hogy a közösen meg nem ivott borok és pálinkák hátrányos helyzetbe hozzák, már ami a kerékpár ügyét illeti. Sejtése beigazolódni látszott, mert kántor Lali vonakodva nyitotta ki előtte a sekrestye ajtaját, s bár nem tagadta, hogy talált egy kerékpárt az árokparton, nem volt hajlandó olyan személynek kiszolgáltatni, aki nem tudta bizonyítani, hogy az övé. Bíróczki zavartan hallgatott, mert hát a kerékpár megvolt vagy huszonöt éves. Még a színe sem volt biztos, nemhogy a típusa, gyári száma. Veszni látszott az ügy, mert hiszen kántor Lali a pálinkától sem enyhült meg. Kikaparintotta Bíróczki markából az üveget, kicsit megrázogatta, aztán visszaadta. Sárga, mint a húgy, jegyezte meg közömbösen, s már csukni készült az ajtót, amikor Bíróczkinak eszébe jutott, hogy egy vekni volt táskástól rászíjazva a csomagtartóra. Kántor Lali rövid töprengés után alsó ajkát lebiggyesztve bólintott, majd visszavonult a sekrestyébe. Sokáig zörgött, rakodott, tán még káromkodott is, de végül csak előhozta a kerékpárt ­ táska és kenyér nélkül. Máskor jobban vigyázz a biciklidre, fiam, mondta, nem biztos, hogy mindig én fogom megtalálni. Azzal elvette, és kabátja zsebébe süllyesztette a pálinkásflaskát. A jelekből ítélve semmit sem tudott a reggeli kalandról, s ez földöntúli örömmel töltötte el Bíróczkit. Megígérte, hogy vigyázni fog a biciklire, és bal lábát a pedálra helyezve lendületet vett, hogy fölszálljon. A helyedben én nem hangoztatnám, hogy rozsdás gyikiccsel fogom kibökni annak az oldalát, aki odaszart Plakiék háza elé, mondta ekkor kántor Lali, és becsapta a sekrestye ajtaját.

Az ajtócsapódás után furcsán csöndes lett a világ. Mintha valaki egy hatalmas késsel elnyisszantotta volna az örök kutyaugatást, traktorzörgést és autódudaszót. Elvágta és elrántotta valaki ezt az egészet, föl a lassan kékeslilává mélyülő égbe, hogy helyet adjon a bokrok közül elősettenkedő őrületnek. Mindez nem tarthatott tovább két szívdobbanásnál, mert Bíróczkinak rögtön eszébe jutott, ki tehet erről az egészről.

Semmi kedve nem volt verekedni, pláne nem Ács borbéllyal. Pedig most oda kellett volna menni hozzá, és lekeverni egy hatalmas pofont. Már besötétedett, amikor elszánta magát, s odament a borbélyműhely elé. A biciklit gondosan nekitámasztotta a sövénynek, és bekukucskált az ablakon, hogy fölmérje a helyzetet. Párás volt az üveg, csak néhány bizonytalanul mozgó árnyékot látott. Fél perc, és túl leszek rajta, mormogott. Ha kell, levegő nélkül is kibírom. Kinyitom az ajtót, nem nézek se jobbra, se balra, odamegyek Ács borbélyhoz, lekeverek neki egy hatalmasat, aztán vissza, ki az ajtón, és vége. Akik bent ülnek, azt fogják hinni, megtudtam, hogy ő szart oda, és bosszút álltam, ő pedig hallgatni fog, mert tudja, hogy az egész a rozsdás gyikiccsel hergelése és pletykálkodása miatt volt. Holnap már mindenki őróla fog beszélni, a vén pöcsről, aki odaszart Plakiék háza elé.

Bíróczkinak majdnem jókedve lett ettől az eshetőségtől, de a kilincset csak nem akarózott megfognia. Mert teszem azt, mi van akkor, ha nem sikerül a pofon? Ha nem kerekedik elég nagyra, vagy ha félrecsúszik, és ami még ennél is borzasztóbb: mi van, ha belekap az ollóba?! A baj csak az, hogy pofon nélkül nincs megoldás. Ezen múlik minden, kivéve, ha... ­ és Bíróczkinak fönnakadt a szeme egy pillanatra ­, ha ő is csak hallotta valakitől ezt az egészet. Mert ha Ács borbély ismétli azt, amit másoktól hallott, akkor hiába minden. Szentséges atyaúristen! és én pofon akartam vágni ezt az embert!, gondolta.

Nehéz léptek zuhogtak mögötte, s mielőtt megfordulhatott volna, valaki hátba vágta. Száradjon le a pöcse annak, aki itt leskelődik!, mondta egy ismerős, feltűnően vidám hang, s a kéz, amely megtaszajtotta, már húzta is befelé a borbélyműhelybe. Mire észbe kapott, ott állt az ollóját csattogtató Ács borbély előtt. Fölösleges volt megfordulni, így is tudta, hogy Rezicska áll mögötte, vagyis éppen a kabátját veti le.

A bent lévők olyan vadul politizáltak, hogy köszönésre sem méltatták őket. A kályha mellett ülő szerb ember, akiről Bíróczki csak annyit tudott, hogy vasutas agglegény, éppen azt fejtegette, mi vár erre az országra, ha a soron következő horvátországi választásokon győz a HDZ. A mellette ülő, kissé köpcös, ritkás hajú ember csöndesen csóválta a fejét. A harmadik, akinek Ács borbély a pajeszát igazgatta, azt bizonygatta, hogy a csetnikek semmivel sem jobbak az usztasáknál. Ebbe a fölforrósodott légkörbe csöppentek bele ők ketten, de amíg Rezicska szinte azonnal bekapcsolódott az egyre parttalanabbá váló beszélgetésbe, Bíróczki csöndesen leült a fal mellé állított padra, és várt, maga sem tudta, hogy mire.

Sokáig, talán éjfélig elhúzódott a vita. Új emberek jöttek, a régiek elmentek, csak a nagydarab, aggódó vasutas maradt ott a kályha mellett. Egy idő után már bizonyossá vált, hogy egyedül ő van a horvátok ellen, a többiek, ki nyíltan, ki burkoltabban mind elszakadáspártiak voltak. Kell az a függetlenség!, kurjantott Rezicska váratlanul. Ki ne szeretné maga irányítani a szamarát! És ez a mostani szamár Koszovóba meg Macedóniába húz, bólogatott Ács borbély. Púposra van pakolva dinárral, a seggére meg az van írva: fejletlen vidékek támogatása.

Ti vadzstok szamar!, emelkedett föl a majd kétméteres vasutas. Lesz itten olyan haboru, hogy patakokba folyni sok ver! A jelenlévők nevettek ezen az idétlenségen, ki halkabban, ki hangosabban. Nézd csak Bíróczkit!, mutatott hirtelen Rezicska a padon ülőre, aki ebből az egészből egy árva szót sem értett. Ő a megmondhatója, hogy sose lehet tudni, kinek van igaza: annak, aki odaszart, vagy annak, aki belemarkolt.

Furcsa módon, még csak el sem mosolyodott senki. Láthatólag a párhuzamot, az áttételezést próbálták megfejteni, de sehogyan sem tudták eldönteni: a horvátok szartak, vagy a szerbek markoltak, esetleg megfordítva. Semmilyen elméletbe nem illeszkedett bele, mígnem a nagydarab vasutas hirtelen fölállt, és melldöngetve azt bőgte: En szartam oda! Medzses lepenyt ettem, a magok mind vannak benne!

Erre már kitört a röhej. Mindenki Bíróczkit nézte, hogy mit szól ehhez, érezte-e a tenyerén a meggymagokat, ám ő zavartan fölállt, és kitámolygott az utcára. Elege volt emberből, Istenből, az egész világból. A sötétben tapogatózva próbálta meglelni a sövényhez támasztott kerékpárját, de csak a helyét találta. Minden mindegy, gondolta, és mint a részeg, a falat tapogatva elindult hazafelé. Megmutattad, Isten, azt az embert, szó se róla, de mit kezdjek egy majd két méter magas szerb állattal? Politikai helyzet van. És ha nincs, akkor is: hogyan kényszerítsem rá jóvátételre? Vágjam őt pofon? Fél kézzel a falhoz kenne. Nem, Isten, nem játszom veled semmilyen játékot. Visszavonom, megsemmisítem a fogadalmat. Soha még csak környékére sem megyek a templomnak, és ha valaki csak célozni is mer erre a históriára, azt fogom mondani, Rezicska lökött bele. És akkor nem is hazudok túl nagyot. Ő kergetett oda, ő az én igazi ellenségem, nem ez a nagy melák. Ez csak odaszart, mert joga van hozzá. Elvégre a Balkánon vagyunk. Rezicska, az anyád úristenit! Egyszer mindent visszaadok kamatostul!

Hogy megelőzze a még nagyobb bajt s a további alakoskodást, amint az ajtón belépett, egy kézmozdulattal elhallgattatta a feleségét. Ma reggel munkába menet belemarkoltam egy rakás szarba, mondta, azt hittem, hogy buksza. Nem baj fiam, emberrel esik meg ez is, mondta a felesége. Kicsit hallgattak ezután, vacsorázni egyikük sem akart. Aztán az asszony megkérdezte: és a biciklid hova lett? Ellopták, mondta Bíróczki, kétszer is. Pedig a ganéjba ásott pálinkámat is odaadtam érte a kántor Lalinak, ő volt, aki először megtalálta. Éjjel egy óra is elmúlt már, ilyenkor biztosan jobban esik az őszinteség, mert az asszony váratlanul azt mondta: ne sajnáld, nem volt az pálinka. Még az ősszel megtaláltam, és kicseréltem pisára. Bíróczkinak eszébe jutott a pálinka színe, és vonakodva bár, de mosolyra húzódott a szája.

A Tito Marsall utcában történtek persze gyorsan feledésbe merültek, mert hát a HDZ megnyerte a választásokat, s a szlovének is egyre erőteljesebben követelték a konföderációt. Bíróczki ebből az egészből semmit sem értett, és ha őszinte akart lenni önmagához, nem is tudta elképzelni, miféle revánsot vehet az egészről mit sem sejtő Rezicskán, aki majd tíz évvel fiatalabb volt nála. Eljött a május, aztán a június. A szlovénok egy alig tíznapos háborúban kivívták a függetlenségüket, aztán következett Horvátország. Bíróczki biztonságban érezhette magát, de a többiek egyre jobban rettegtek a behívótól, s minden egyébtől, ami ezzel együtt jár. Augusztusban Gyónási átszökött Magyarországra, két hétre rá Polyákot az ágyából kiráncigálva rendőrök vitték el és rukkoltatták be. Szeptember közepén éjszakánként az Eszéket aprító nehéztüzérség munkáját mint távoli, morajló égzörgést lehetett hallani. Aludni, dolgozni képtelenek voltak, ha megállt egy idegen autó a portásfülke előtt, a melegedőből kikukucskáló Matajsznak és Rezicskának ökölnyire szorult a gyomra.

Bíróczkit nem érdekelte ez a hercehurca. Egy majd ötvenéves embert talán csak nem visznek el katonának, mondogatta, s úgy látszott, igaza lesz. Szeptember tizenötödikén aztán két civil ruhás rendőr érkezett a takarmánykeverőbe. Rezicska felől érdeklődtek. A portás a melegedő ajtajára mutatott, mire az egyik rendőr arrafelé vette az irányt. Átlósan haladt át az udvaron, mintha léniával húzták volna ki az útját. Már majdnem odaért a melegedő vasajtajához, amikor a szél belekapott a ballonkabátja csücskébe, kirángatta belőle az övet és meglobogtatta. Bíróczki a vesszőseprőbe kapaszkodva döbbenten állt az udvar közepén, mert ezt a helyzetet álmodta meg szinte napra pontosan hét hónappal ezelőtt. Akkor nem tudta, ki lehet ez, s miért siet ilyen közömbösen, de most már biztos volt benne, hogy Rezicska ott nyüszít a melegedőben, mert nincs hátulsó kijárat. Ha a rendőr belép a vasajtón, s megkérdezi: Ko je od vas Andras Rezicka?, ő már tudni fogja, hogy elveszett. Bevágják egy tankba, és irány Szlavónia. Él még mindösszesen három napot.

Várjon csak, ember!, kiáltott ekkor Bíróczki. A halál angyala csontos ábrázatát ráemelve megállt, visszafordult. Adna egy cigarettát?, kérdezte szinte esdeklően Bíróczki. A civil ruhás rendőr, a balkáni hatalmasságok fölényével elmosolyodott. Persze hogy, mondta szerbül, és intett Bíróczkinak, lépjen közelebb. Tüzet is kér?, gúnyolódott. Bíróczki intett, hogy igen. Szájába vette a cigarettát ­ életében először ­, s megpróbálta elérni vele azt a kis lángot, ami a magas, fekete férfi kezében fölvillant. Nem sikerült. Háromszor, négyszer kísérletezett, mire a rendőr elveszítette a türelmét. Barom állat!, mondta, és faképnél hagyta Bíróczkit. Rezicska addigra már kisurrant az ajtón, s egy darászsákkal a vállán elballagott a portásfülke mellett. A kijáratot biztosító másik rendőr szúrósan végigmérte, de nem szólt semmit.

Pár héttel később Bíróczki levelet kapott Magyarországról, amelyben Rezicska részletesen leírta a kálváriáját attól fogva, hogy a darászsákot elhajítva beiszkolt a kukoricásba. Még haza tudott menni, s az útlevelét, pár száz márkáját fölmarkolva Macedónia felé vette az irányt. Bulgárián és Románián keresztül utazott fel Pestre, s most várja a jó szerencsét. És ami a lényeg: köszöni szépen Bíróczkinak, hogy föltartotta azt a zsernyákot, ha nagy lesz, egyszer meghálálja neki. Ugyanaznap jött a levél, ahogy szárnyra kapott a hír: Dúlé, a nagydarab vasutas, aki odaszart Plakiék háza elé, egy öntöttvas rúddal eltörte a saját alkarját, hogy megakadályozza a mozgósítását. Bíróczki az égre emelte a tekintetét, s csak annyit mondott: nem kellett volna. És mivel ekkor már az öregek és a fiatalok szinte özönlöttek a templomba ­ ott ágáltak legjobban a mozgósítások és a háború ellen ­, a következő vasárnap ők is ünneplőbe öltöztek a feleségével, s elmentek a tizenegy órás énekes nagymisére. Elvégre a fogadalom az mégiscsak fogadalom .

Szerzőink új könyvei