Murányi Zita
Engesztelhetetlenül
dühös, meg nem torolt sérelmeit
záporozva villámokat szór, fölöttem
már félig beázott, a mennyezetet
valamikor apám festette, kékre,
tőle ennyi biztonságot, nyakamba
mégse borulna, amikor anyám zúdítja haragját,
inkább meghátrál, mielőtt bármi
kitörne, távozik,
ajtó csattan, falakról törmelék,
hullom darabokra, kívülről is,
mindent hall, állítja, csak nálunk
folynak naponta gyilkos szavak
gyilkos mondatokba, idegesen csapkod,
tehetetlen, akin mindez
lecsapódik, még ha pára is, öleléstől szigetel,
felhő esőcseppeket, burkába zár,
anyám majd körmével kaparja árva borsó szemét,
és ha benne magára talál,
lassan lecsillapul, maradék mérgét,
ahogy kifújja,
megereszkedett melle ring,
lankáin emelkedünk föl-le, bölcsőnkhöz térek
görnyedt magzatpózba vissza,
fogantatásom pillanatától
vezérel szomjas szédület
egyszer mindketten
megbocsátanak.
Feltámadás
„Il est d'une bonté..."
Tolsztoj
nagyapám az intenzíven,
testéből mindenfelé csövek,
nyála fröccsen,
karja nincs leszíjazva,
a párna csücskét markolja görcsösen,
valami nyomorult isten, aki hörgi nagyapa
a párnát gomblukazta,
a pihék közé helyezte, bele a fehérbe...
széjjeltépem, kihámozom,
akkor egyszer s mindenkorra
vége,
talán igaza van,
körme akad a huzatba,
tépi, szaggatja szakadatlan,
amíg ideje tart,
hasztalan.
Isten
keményített inggallérja,
mint pergamen zizeg,
míg edzett az élet,
ütései alatt
így suhogott karateruhánk,
hogy félreállt,
irigysárga lapokat
sodort az őszi szél is,
vonalas füzetbe
préseltük, jobb nem volt
kacagni diadalán, mikor az
égbe emelkedett, fejünk fölé
kezdte gombolni ingét, zizegő
hártyakupoláját a mindenségnek,
fel nem oldozott, derekunk körül
fonta szorosabbra az övet.