A bélpoklosokért

ki az, ki még emlékezik? ki az, ki térden

imát mormol a régi bélpoklosokért...

valaha akasztófa állt e téren,

mély sóhajtásként múlt el itt a lét,

ma korzó, bárok, szinte menny,

reklámözön kevélyen nyitja száz szemét,

szikrázó nők... ám arra éj, ne menj,

vigyázz, ha botlasz, átugorlak,

pár mellékutcán túl a szenny,

kloákalé, mocsokszag,

csak némi holdsugár, vagy az se már, viszont

anyák, kik fiaik fölé omolnak,

csöbörsisakban tébolygó bolond,

kisemmizettek, megtiportak,

értük imát holnap ki mond?

Egy ismerős

aranybegy száll a visszapillantó tükörre,

beámul, rám pityeg a füstüvegen át,

beszélne? vagy csak csókra áll a csőre?

cikornyás füttyre formálja szavát,

ki lelke költözött belé,

ki volt? tán szeretőm, vagy hajdan jóbarát,

meséje meghasadt üveghegyé?

óh, hol volt, hol nem volt az éden!

kis zeneköltő, ih lelé,

majd szinte fogva kézen,

mint aki kérdené utad hová vezet?

legyint s a szélvédőmre búcsúképpen

csakugyan régi ismerős lehet

a teljesség igézetében

pöttyent egy nagy üdvözletet