Báthori Csaba
Egy szóra
Szerettelek, hogy megvalósulj.
Horzsolt levél a vékony ágról
ellengedez. Csak ő való súly.
Szerettelek, hogy öregedjél.
Pamut homlokod horizontján
csak egynek, másnak nem terem tér.
Szerettelek összefonódva.
Szétszórt szerelmemet szerelmed
egyesítette, sokszorozta.
Szerelem nem látja a véget.
Csak a megrendült csillagokról
szóródnak szemedig a fények.
Szemen szedtem egykor szerelmed.
Ősz voltál. A levelek ősszel
holtak s szelek között sietnek.
Holdfény halkítja most a tájat.
Ha akarod, a fájdalomban
Istennel együtt megtalállak.
Kínok között nyomodba értem.
És ha lehagylak, jöjj utánam
egy szóra. Mert más nem jön értem.
A vers útja
Hazárd, nedvszívó álalany a költő halandó.
Szabadságot csikar szorult helyzetében.
Forró saját vért pumpál a töltekezve pangó
verssorba, hogy gyáván, ezerféleképpen
szégyenkezzék a gyóntatószék rácsos sötétjén.
Tűzálló sorokban lobbanó láng feléget.
Mint láthatatlan küllő, pereg a zúzalék én
a verskeréken. Földön futó az ének.
Orpheus
Még nem választott új szenvedélyt, még tág a reggel.
Még fogja a szellemet az éj palackja,
amint a néma park hirtelen szakít a csenddel:
feltűzi a harkályt, lombjaira varrja
a rigót, reccsenést repeszt az ágközökbe,
s leölt büszke állatok elszórt sirámát
görgető, spirális zörejével fülbe verne,
hallom: Orpheus ismét csak könnyein lát
át a világon, mint anyagán a szomorúság.
Ismét szabadulhat a síri szellem
figyelmet elterelni, felbérelni a lármát,
hogy a jó, a rossz egyszerre szülessen.
Félhomály
Az utcavégben, nézd, az a derengő
Szüts-szürke daganat hogy forgolódik!
Szélágas ködkorongját mintha sárgák,
zsúfolt pirosak, felingerelt zöldek
ostromolnák, ne kúszhasson a tűzkő
a másik járdaszéli foltig,
mely ott illegeti híg barnaságát
a kerítés rácsain. Csörömpölnek
a borjúnagy foltok karéjai.
Két cseresznyepötty tajtékgomolyagja
hízeleg egy szunyogszál-vékonyan
lengő kék fonálnak. Egy törmelékes
kis lila napgerezd rezeg a kajla,
állongó szürke gömb csúcsán. Aki
itt áll a csöndben s látja, mint zuhan,
koccan a színek szikrája a fényhez,
látja a kövek, az út és a por
párzását, hallja a ráncos fatörzsek
óvatos násztáncát, látja a szél
szemérmes vérátömlesztéseit
és féltékeny magányát. Elbotol
egy könnycsepp a meg-megrángó, fehér
orrnyeregben. A látványra ömölnek
véred terhes jóslatai, s amíg
ott imbolyog a messzi szürke gömb,
találgatsz: vajon tökéletes a
sötétség? vajon kiket boldogít a
színek szökése? s amit eltörölt
nappal a temérdek gyűlölet-áttét,
visszatérhet-e holnap éjszaka?
Addig hordja, míg el nem hull a titka
az embernek. S meg nem szüli az árnyék...