A doboz mint világszínpad
Az ember többféleképpen is lehet képhordozó. Egyrészt teoretikusan ahogy Hans Belting írja képantropológiai vázlataiban , mint test (tudat, „én", ahogy tetszik), ami a szubjektív és a közösségi emlékezet felhalmozott képeinek tárháza és egyben médiuma. Másrészt praktikusan, ahogy Újházi Péter vázolja föl egy tusrajzon önmagát, valamiféle imbolyogva házaló üveges tót képében, dobozokat cipelve. Merthogy ezek a dobozok képek, az illúzió kisded, profán szentélyei. Lehet, hogy nem is a múzeum a legmegfelelőbb helyük, hiszen természetes állapotuknak tűnik a helyváltoztatás: alkalmatosan kézre álló fogantyú van némelyiknek a tetejére szerelve. Művészeti ágba sorolni, technikailag meghatározni őket fölöttébb körülményes vállalkozás, mert sem nem festett, sem nem faragott képek (melyeket tudvalévően „ne csinálj magadnak!") a szó hagyományos értelmében. Önálló, bár nem minden művészettörténeti előzmény nélküli műfajt képeznek. A modern vagy kortársi előzmények és analógiák fölemlítésétől most bátran eltekinthetünk, a közös ősök egyikének kedvéért. Ezt a példaképet, akiről nem tudom, hogy Újházi egyáltalán ismeri-e, Samuel van Hoogstratennek hívják, s egyike volt azoknak a 17. századi holland festőknek, akik az úgynevezett kukucskálódobozok szemfényvesztő műfaját kidolgozták. Az ő szemfényvesztésük abban különbözött a festészetétől, hogy valós, zárt térrel operált, melynek belsejében festett és épített részletek működtek együtt gondosan elhelyezett tükrökkel, biztosítván így a leképezett belső terek több nézőpontból is működőképes illúzióját.
Újházi néha maga is szobákat rendez be („Arany szoba", „Lampionos szoba"), de az ő doboz-terei inkább színpadra emlékeztetnek. Nem kétséges, hogy hol van a „rivalda", műalkotás és külvilág határvonala. A doboz felénk nyitott oldalán többnyire üvegtábla jelzi ezt a síkot, amit persze az (olykor) bévül elhelyezett tükördarab segítségével mégiscsak átjárhatóvá tesz a művész. Újházi Péter esetében ezt a státusmegjelölést nem is nagyon volna szabad használni lábjegyzetek nélkül. Ő ugyanis nem a céhes ipar tisztes művelője, nem bohém (mint ahogy a kocsmák és bordélyok szolgáltatásaival rendszeresen élő Van Gogh sem volt az), nem vátesz és nem is poéta- avagy pictor doctus. Inkább a „művész" nomád változatára emlékeztet, a színpadokat és dobozokat hurcoló s azokat bárhol fölállító egyszemélyes bábszínházra, a vándor fotográfusra. A csavargó, a vándorkomédiás, a clown azonosítása a művészszel a művészetelméleti irodalom egyik jól bevált közhelye, Werner Hofmanntól Szabolcsi Miklósig és tovább. Újházitól sem idegen, hogy bohócként lássa, láttassa önmagát. Szomorú bohóc, watteau-i figura. Tele kétellyel, önmarcangolással, szeméremmel s az exhibicionizmus leküzdhetetlen kényszerével. A helyszínek változatossága ellenére leginkább a belső tájak vándora. Miközben kvodlibetjeihez összehord minden kacatot (a szó anyagi és szellemi értelmében is), talált tárgyat, fúr, farag, fest, mintáz és ír bele a „képbe" látszólag felszabadultan játszik és mesél. Mindazonáltal nem merném verbalizálni ezeket a meséket. Nem pusztán azért, mert alkatilag idegenkedem az interpretáció ürügyén bemutatott, minden lében kanál élveboncolástól, nem is csak azért, mert „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik", hanem és legfőképpen azért, mert az Újházi-féle narrációtól semmi sem áll távolabb, mint az irodalmias vagy illusztratív jelleg. Vizuális evidenciaként jelennek meg ezek a dobozba gyömöszölt képek, melyeket minden melankólia dacára kis híján szétvet az életerő. Van persze kiábrándultság, van katzenjammer, de spleen, az nincs. És nincs sem kollektív, sem egyéni mitológia, még állandó szereplők sincsenek. Minden történet más, hiába keresnénk hozzá ikonográfiai kulcsot. Mert a rézdrótból fabrikált villám itt nem Zeusz ismertetőjegye, s a trágyadombnak, amibe belecsap, még közvetett kapcsolata sincs Ida megszentelt hegyével („Itt, vidéken").
Várkonyi György
Várkonyi 2. lev. 07. 16.