A Mozgó Világ internetes változata

Antal László

Egyensúly, stabilitás a magyar gazdaságban az ezredforduló után

A kilencvenes évek közepén keserves erőfeszítések árán a magyar gazdaság a mára közhellyé vált, bár benyomásom szerint a közvélemény számára homályos tartalmú fenntartható növekedési pályára lépett.¹ Az ezt követő hosszabb szélcsendes időszakban az a határozott véleményem alakult ki, hogy hacsak nem éri gazdaságunkat egy megrázkódtatásszerű külső sokk, akkor fejlődési trendünk hosszú időn át a fenntartható pálya meglehetősen széles sávhatárain belül fog maradni. Nem így történt. Az ezredforduló után a magyar gazdaság letért erről a pályáról, méghozzá alaposan.

Pedig eredeti feltételezésemet erősnek látszó érvek támasztották alá. A piacgazdaság alapintézményei a kilencvenes évtized közepére már kiépültek. Létrejött a vállalkozások autonómiája, a gazdasági döntések átpolitizáltsága nagyságrenddel csökkent, az információk eredendő nyilvánossága erősítette a hatalmi ellensúlyok hátterében a hatékony szakértői kontrollt. (Fogalmazhatnék egyszerűbben is, a piacgazdaság fölényére gondoltam.) Nem arra gondoltam, hogy a gazdaságpolitikai melléfogások esélye és gyakorisága csökkent, arra viszont igen, hogy az emiatti kilengések amplitúdója és szeszélyessége csökkent. De számítottam arra is, hogy a kilencvenes évtized elsöprő társadalmi gazdasági válsága olyan riasztó élmény, amelyet nehéz kollektíve elfelejteni. Végül bíztam abban, hogy az uniós csatlakozás véghajrájában a nálunk már korábban csatlakozó klubtagokhoz hasonlóan stabilizáló vonalvezetés dominálja a gazdaságpolitikát. E részfeltételezéseket ma sem tekintem hamisnak, legfeljebb relativizálódtak, magyarázó erejük kisebb, mint hittem.

Alapfeltevésem mégis tévedésnek bizonyult. A történtekre a szokványos magyarázatot, az időbeni felismerés hiányát gyengének tartom. Arra például, hogy a fogyasztás élénkítése a ciklus leszálló ágán kismértékben bocsánatos bűn, nagymértékben veszélyes drog, egyénileg már sokan rájöttek, beleértve felelős döntéshozókat is. Az otthonteremtés grandiózus támogatásának pazarló és lakossági megtakarításokat csökkentő voltára úgyszintén. Írásomban kizárólag az elmúlt néhány évben lezajlott folyamatok belső logikájának feltárására, tanulságainak öszszegzésére törekszem, remélve, hogy sikerül megtalálnom a történtek magyarázatát. Nem szándékozom koherens és átfogó javaslatrendszert felvázolni. Erre az adott helyzetben nincs is lehetőség. Egy reformstratégia következetes megvalósításához nemcsak jó elgondolásra, hanem a gyors és összehangolt cselekvés kényszerét felismerő politikai hátországra és ha nem is közmegegyezésre, de legalább valamiféle közbelenyugvásra van szükség.

 

Fordulat
a gazdaságról alkotott képben

Az elmúlt néhány évben a magyar gazdaság állapotáról a hazai közvéleményben és a nemzetközi tőkepiac szereplői (azaz a potenciális magyarországi befektetők) körében és a médiában kialakított kép alaposan megváltozott. Az ezredforduló táján még az „egyensúly is, rapid növekedés is" magyar gazdasági csodájának és a „mi vagyunk az unióhoz csatlakozni készülő egykori szocialista országok konvojának zászlóshajója" önbizalmat növelő szlogenjeit hirdette némely politikus, nyomban hozzátéve, nyugodtan sutba dobhatjuk a feleslegesen aggodalmaskodó konzervatív közgazdasági tankönyveket (magyarra fordítva a szakmai érveket). 2001 őszétől viszont fordulat következett be. Mintha hitelen a „sem növekedés, sem egyensúly" negatív csodájának kedveszegett hangulata vált volna uralkodóvá. A csatlakozó országok élbolyából valahová a középmezőny hátsó részébe csúsztunk le.² Újabban számos ­ igaz, tendenciózus ­ értékelés az ország hanyatlásáról, válság felé botladozásáról beszél. Sőt akadnak politikusok, akiket különösebben az sem zavar, hogy visszaesésre sok éve nem volt példa, sőt az ország növekedési teljesítménye még a legínségesebb periódusban is (évben vagy negyedévben) legalább másfél százalékkal meghaladta az unió átlagát, továbbá nincs növekvő munkanélküliség sem. Ezektől a részletkérdésektől elvonatkoztatva a válságot már befejezett tényként igyekeznek kommunikálni. Az állítás (inkább ijesztgetés) alátámasztására mindig azt az új hírt szokás „elővarázsolni", amely vélhetően a legérzékenyebben érinti a társadalmat. (Így volt hivatkozási alap az inflációs ráta megugrása, az agrárválság a gazdatüntetések idején, a forint gyengülése, a kis- és középvállalkozások csökkenő támogatása, az önkormányzatok pénzügyi helyzete.)

Jelenleg az államadósság tölti be ezt az ügyeletes válság előhírnöke funkciót. 1995 és 2000 között az államadósság az ország éves jövedelmének (vagyis a GDP-nek) 85 százalékáról 55 százalékra zsugorodott.³ Ez az arány 2001 ősze óta valóban újra növekszik, és 2003 végén megint ostromolja a vonatkozó maastrichti kritériumot, azaz a bruttó hazai termék 60 százalékát. Ha hinni lehet a propaganda-szórólapoknak, akkor minden felnőtt állampolgárnak nem kevesebb mint 300 ezer forintja bánná, ha egyszeriben meg akarnánk szabadulni a teljes államadósságtól. Ez a szám stresszhatás előidézésére kiváltképp alkalmas lehet. Az államadósság növekedése számos más, új keletű tendenciával együtt valóban baj, nem is kicsi, de az újabban hozzákapcsolt jelentéstartalom ­ a beköszöntő válság előhírnöke ­ nem több, mint reklámfogás, „lufi". (Ez utóbbira utal, hogy ugyanazok, akik az államadósság felszökését katasztrofálisnak minősítik, javasolják az állami támogatások frontális növelését az otthonteremtéstől a kisvállalkozásig vagy az agráriumig.) Azt pedig felesleges is mondani, hogy az államadósság állampolgároktól begyűjtött egy összegű visszafizetésére még nem került sor a történelemben és feltehetőleg nem is fog.⁴ Hozzáteszem: az adósság egy tetemes része a magyar lakosság kezében van. Azaz magunknak tartozunk.

Az unió régebbi tagjai közül Belgiumban, Olaszországban és Görögországban az államadósság meghaladja a bruttó hazai termékük száz százalékát. (Ilyen alapon az illető országok polgárainak saját sokkal magasabb jövedelmükhöz viszonyítva is közel kétszer annyit kellene fizetniük, mint nekünk.) De Franciaországban, Németországban vagy Ausztriában is meghaladja a bűvös 60 százalékot. A most csatlakozók közül pedig Málta és Ciprus adósságszintje eléri a 72 százalékot, jóllehet épp ezek számítanak az újak közül a legstabilabbnak és legerősebbnek.⁵ Senki sem gondolja komolyan, hogy Ausztria vagy Belgium válságfenyegetett országok, de a valóban gondokkal küzdő Németországról (mellesleg az EU első számú nettó befizetőjéről) vagy Franciaországról sem lehet ilyesmit állítani. (Talán érdemes azt is megjegyezni, hogy az unió bővítését megelőző 15 tagország átlagos eladósodottsága szintén meghaladja a válságküszöbként kommunikált 60 százalékot.)

A válsággal való ijesztgetésre nem is volna érdemes figyelmet fordítani, ha nem befolyásolná a gazdaság szereplőinek várakozásait, ezáltal szándékait. De befolyásolja. A társadalomnak azt mondja: nem biztos, de lehetséges, hogy jön egy új Bokros-program, a befektetőknek meg azt, hogy legyenek óvatosak, ez a gazdaság számukra ingatag, kockázatos terep. A valósággal homlokegyenest ellentétes állításokat persze nem lehet sikerrel kommunikálni, legalábbis tartósan nem. Ellenben lehet valóságos tendenciákat felnagyítani vagy elhalványítani, és ha ez az akció hatásos, akkor a jóslatok önbeteljesítőkké válhatnak.

2003 ősze óta újra jobb szelek járnak felénk. A recesszió elnyúló időszaka után a nemzetközi konjunktúra élénkülésének szerény, ám tartós jelei mutatkoznak. Legfőbb partnereink egyesített importkeresletének görbéje most hosszabb szünet után emelkedőben van. Már ránk fért.

 

Exportpiacaink bővülése

1999­2004 között (%-ban)⁶

 

1999 2000 2001 2002 2003 2004

6,9 12 2,6 0,1 2,9 4,4

 

Az aggregát konjunktúraindexet úgy kell értelmezni, hogy ha Magyarország piaci részesedése legfontosabb partnereink (Németország, Ausztria, Olaszország stb.) importjában változatlan maradna, más szóval versenypozíciónk riválisainkhoz képest változatlan, akkor éppen ilyen mértékben lennénk képesek növelni kivitelünket. Tekintve, hogy összkibocsátásunk nagyjából fele exportra kerül, és ez az arány ráadásul növekvő, könnyen belátható, hogy Magyarország erősen függ a külső konjunktúrától (leginkább Németországtól, ahova összes kivitelünknek körülbelül 40 százaléka kerül). Ha fő exportpiacainkon stagnálás, dekonjunktúra alakul ki, akkor Magyarország értékesítési lehetőségei és kapacitáskihasználása is drasztikusan csökken. Nehéz lenne elképzelni, hogy az exportra nem értékesülő terméktömeget a belföldi piac felszívja. A magyar piac mérete ugyanis annyira szűk, hogy eleve gazdaságtalan lenne az exporttermékeket olyan kis szériában előállítani, amely a hazai piacon zökkenőmentesen értékesíthető. Nem is szólva arról, hogy a magyar export egy tetemes része más gyártók (többnyire multik) végtermékeibe épül bele. Nem döntés kérdése, hogy előállítják-e vagy sem az adott komponenst. A külső konjunktúra hullámzása meghatározó. Ehhez a ritmushoz igazodni vagyunk kénytelenek ma is, de a jövőben még inkább.

Most mindenesetre megkezdődött a javulás, amire körülbelül úgy vártunk, mint az indiai földműves a monszunra. Elsősorban ennek hatására a magyar gazdaság számos fontos indikátora rögvest némi javulást jelzett. Gyorsult a gazdaság növekedése. A többéves lanyhulást erősödő ipari expanzió követte. Jó néhány éves szünet, sőt abszolút visszaesés után a vállalkozói beruházások újra növekedni kezdtek. Az export is növekedésnek indult, és a külkereskedelmi mérleg a tavaly második negyedévi mélypont után szintén javult, és ma már egyértelmű, hogy idén ez folytatódik. Az idei várható exportbővülés a különböző előrejelzések szerint 10 százalék körül alakul. (A bekövetkezett változások egyirányúak. Némelyikük kifejezetten törésszerű, mértékük a kérdés szakértőit is meghökkentette.)

A konjunktúra élénkülése mellett a másik lényeges változás, hogy a gazdaságpolitika irányítói az elmúlt év közepe óta nem csekély erőfeszítést tesznek a megbomlott egyensúly helyreállítására. A kezdeti eredmények biztatóak, feltéve hogy az elmúlt három év termelékenységtől elszakadt fogyasztásnövekedését idén a realitásokhoz való visszatérés váltja fel.⁷ A mostani korrekciót talán úgy lehet jellemezni, hogy „jobb későn, mint még később". Továbbá mégiscsak sikerült a fogyasztás dinamikáját a 2­2,5 százalékra, a tavaly ugyanebben az időpontban mutatkozó 14 százalékot meghaladó reálkereset-növekedést idén alig 1 százalékra leszorítani. Ezzel nem tűnnek el ugyan az elmúlt három évben összehozott pluszköltekezés következményei (többek között a versenyképesség 20 százalék körüli romlása), de talán sikerül visszazökkenni a normális kerékvágásba. A jegybank átállt az óvatos kamatcsökkentésre. A monetáris és fiskális politika összhangja javulni látszik. Ezek vitathatatlan eredmények.

Nyugodtak azonban nem lehetünk. Még korántsem vehetjük készpénznek, hogy a stabilizáló gazdaságpolitikai fordulat nemcsak időleges eredményt hoz, hanem tartós megoldás. A 2004. évi költségvetés elfogadtatásával, majd a szaktárcákon keresztülerőszakolt takarékossági intézkedésekkel a pénzügyminiszter a csatát megnyerte, a háborút azonban még nem. Nem biztos, hogy a már megtett intézkedések elégségesek ahhoz, hogy az előirányzott, a GDP arányában 4,6 százalékos deficitplafonon belül lehessen maradni. (Az MNB jóval magasabb hiányt jósol 2004-re, még ha a mostani megszorítások maradéktalanul megvalósulnak is.) Ennél fontosabb, hogy ellenérdekű felek játszmájáról van szó. Ahol lehet, a megszorítások elszenvedői igyekeznek átmeneti források (hitelek vagy magánszféra) közbeiktatásával, programjaik némi időbeli elnyújtásával csak a kifizetéseket halasztani. Ez többé-kevésbé természetes. A kiadáscsökkentésre kényszerülő tárcák vezetői maguk is ígéretet tettek az általuk irányított intézményeknek már jóváhagyott elgondolásaik megvalósítására.

A tárcák irányítói számára az ilyen programok elmaradása, de akárcsak halogatása is minimum presztízsveszteséggel jár, félretéve azt a valódi kérdést, hogy a korábban már jóváhagyott elhatározás elmaradásának milyen költség és haszon következményei lennének. Ez egyébként sajnos többnyire nem válaszolható meg megnyugtató módon. Ez baj, de ennél is nagyobb baj, hogy ez a lényegi kérdés többnyire mellékesnek minősül. A pénzügyminiszter, aki a másik térfélen tartózkodik, persze igyekszik megakadályozni, hogy kicselezzék. A játszma kimenetele ilyenkor bizonytalan. A Pénzügyminisztérium most erős, de a tárca vezetője tisztában van azzal, hogy azonnali eredményt kell felmutatnia, jóllehet a tartós eredmények ­ általában a reformértékű változások eredményei ­ nem nyilvánulnak meg azonnal.⁸

Masszív megtakarításokat mégis csak reform jellegű változásokkal, a verseny szélesítésével, a magántőke fokozott szerepvállalásával és öngondoskodással lehet elérni anélkül, hogy ez ne vezessen a szolgáltatások minőségromlásához. Ezek rendre konfliktusos folyamatok. Stratégiai tervezést és mindenekelőtt társadalmi elfogadtatást, konszenzust igényelnek. Rövid távú megtakarítások elsősorban a beruházásoknál érhetők el (a gyakorlatban ez is történik). A visszafogó, előirányzat-kurtító beavatkozásokról összefoglalva annyit lehet mondani, hogy egy részük valóban gazdaságracionalizáló hatású (hatékony) döntést kényszerít ki, egy további részük viszont csak a kiadások időbeli elhúzódásához vezet, esetleg pusztán pénzügytechnikai kerülőutat jelent. Sietek persze mindehhez hozzátenni, hogy mind a fiskális szigorítások keresztülerőszakolása, mind a lakossági fogyasztás növekedésének fékezése elkerülhetetlen volt. De hosszú folyamatoknak kell még eltelnie ahhoz, hogy a gazdaság stabilizálódjon. Ezért nyilatkozta Draskovics Tibor, hogy az idei év nagyobb lélegzetvételét követően csak évi fél százalékkal szándékszik az államháztartás hiányát leszorítani. Az ok nyilván a jövőbeni kiadásokat meghatározó determinációkban rejlik. Ilyenek részben az infrastruktúra fejlesztésében az uniós támogatások hazai forrásvonzata vagy a NATO-követelmények, részben a korábbi jövedelempolitikai döntések és elígérkezések késleltetett következményei. A kilátásba helyezett szerény hiányszűkítés is felerészben a kamatterhek vélt csökkentésének eredménye.

 

Kezdetek vagy előzmények?

 

A súlyos bajok, amikortól a makrogazdasági számokból olvasni tudó minden közgazdász számára már nyilvánvalóvá váltak a gazdaság növekvő egyensúlyzavarai, mint ez köztudott, 2001 őszén kezdődtek. Épp akkor, amikor a nemzetközi konjunktúra már említett drasztikus és tartós romlása megkezdődött. Az igazság kedvéért itt meg kell jegyezni, hogy a világgazdaságban bekövetkezett változások súlyának időbeni fel nem ismeréséért illetlenség volna az egymást követő magyar kormányzatok kincstári optimizmusát kárhoztatni. Ebbe a hibába ugyanis nemcsak a hazai pénzügyi tervezők estek bele. A vezető nemzetközi pénzügyi intézmények ­ IMF, World Bank ­, az Európai Bizottság, az OECD, más rendszeres világfórumok (pl. Davos) vagy a világméretekben működő óriásbankok egyaránt sokkal szelídebbnek várták a dekonjunktúrát, különösen itt Európában.

Valamennyi mértékadó szervezet a dekonjunktúra kezdetétől sorozatosan rontotta a növekedést és a nemzetközi konjunktúra várható alakulását illető prognózisait. Ezt az előrejelzés készítésének időpontjától másfél-két évre vonatkozó feltételezések sínylették meg elsősorban, minthogy a tárgyidőszakhoz (negyedévhez) közeledve ezek az előirányzatok gyorsan zsugorodtak. Az eredeti előrejelzések egy-két évre előre ha nem is fordulatra, de legalább már a holtponton való túljutásra számítottak (erre utaló apró jelek mindig akadnak, akkor is, ha a fordulat végül nem következik be). Így a különbség exponenciálisan nőtt a meghatározott negyedévre szóló, mondjuk, már két évvel és a csupán néhány hónappal korábban készített prognózis között. A jelenség egyáltalán nem szokatlan. A nemzetközi pénzügyi intézmények sajátos iránytűszerepéből következik. Ezek a tekintélyes intézmények ugyanis jó okkal tartanak attól, hogy ha prognózisaikban nincs legalább egy csipetnyi optimizmus, akkor ez óvatosságra készteti a nagybefektetőket és hitelezőket, a monetáris politikát pedig szigorításra, kialakítva egy pesszimista gazdasági atmoszférát, amely azután önbeteljesítő próféciaként meg is valósulhat. Ez a szerepfelfogás szinte determinálja az előrejelzések torzított voltát. E tekintetben nem maga a tény, inkább a torzítottság mértéke érdekes.

A várható helyzet megalapozatlanul optimista megítéléséhez hozzájárulhatnak más természetű (reál) okok is. Például az, hogy a helyből kockázatosabb nagy volumenű információs és kommunikációs technológiai (ICT) beruházás piacra zúdulását már néhány év után nem volt képes felszívni a kereslet. Ezért a technológiai tőzsdék (pl. Nasdaq) sokéves szárnyalását kijózanító visszaesés, majd hosszabb stagnálás, vele a befektetők nagyobb óvatossága követte. Az említett high-tech iparágak egy viszonylag hosszú periódusban a magas termelékenységnövekedésen, szüntelen innováción alapuló (nevezzük így) minőségi növekedése volt a fejlődés húzóereje. Ez a hatás most sokat vesztett lendületéből. Továbbá számos európai országnak (pl. Németországnak) nem csak az üzleti ciklus szokásos és az Egyesült Államok ritmusát követő ingadozásával kell szembesülnie, hanem strukturális feszültségekkel, amelyek a növekedési folyamatot blokkolják. A világgazdasági fejlődésről szóló hivatalos előrejelzések készítői nem eléggé vették figyelembe ezeket a tartós fékező erőket, csakúgy, mint a továbbra is a növekedés tempóját diktáló Egyesült Államok jövőbeni expanziójának némi elbizonytalanodását.

Visszakanyarodva kiindulópontunkhoz, való igaz, a magyar gazdaság bajai a világgazdasági konjunktúra fordulópontja nyomán váltak publikussá, és kerültek az érdeklődés középpontjába. Sőt a nemzetközi pénzpiac megítélésében a 2002. évi, hidegzuhanyként ható, a GDP 10 százalékát ostromló államháztartási deficit hozta meg a fordulatot. Az azonban tény, hogy már jóval korábban mutatkoztak olyan jelek, amelyekből némi egészséges gyanakvással ki lehetett (volna) következtetni a negatív trendfordulót. A továbbiakban ezeket igyekszem regisztrálni. A sort talán a feldolgozóipari beruházások gyengülő dinamizmusával érdemes kezdeni, amely azután néhány év leforgása alatt effektív visszaeséshez vezetett.

A bemutatott adatok értelmezéséhez arra érdemes odafigyelni, hogy rövidebb távon elsősorban a feldolgozóipar beruházásai eredményezik az exportkapacitások bővülését és modernizációját.⁹ Ugyancsak a feldolgozóipari beruházások hullámzása áll közel a piaci szektor, tehát a vállalkozói szféra beruházásainak alakulásához. Az is eléggé kézenfekvő ­ és az adatokból jószerivel ki is olvasható ­, hogy a feldolgozóipari beruházások részarányának növekedését némi késleltetettséggel a gépberuházások felfutása követi, ami legalábbis valószínűsíti a modernizációt. E gondolatmenetet lezárva elegendő annyit rögzíteni, hogy először nem ciklikus ingadozásról, hanem később mélyrepüléssé váló lejtmenetről van szó, másodszor a feldolgozóipari beruházások visszaesésének semmi köze sincs a világgazdasági recesszióhoz, de a 2001-ben beindult fiskális expanzióhoz sem.

A fenntartható, modernizáción alapuló felzárkózáshoz azonban növekvő tőkeigényesség tartozik. Ez garantálja ugyanis a versenyképesség folyamatos javulását és az exportpiaci részesedés növekedését akkor is, amikor a piacok (tőkepiac) megnyitásának átmeneti hajtóereje ­ egyébként elkerülhetetlenül ­ meggyengül. Természetesen nem a felhalmozási hányad örök emelkedésére lenne szükség, de a modernizációalapú felzárkózási folyamat beindulásához egy koncentrált beruházási boomra lenne szükség, olyan jellegű változásra, amely a repülőgép felemelkedéséhez (take off) hasonlatos, majd ezután a gazdaság rááll egy most már stabil, de már magasabb tőkeigényű pályára, amely egyszerre kielégíti a tőkeigényesebb korszerű iparágak és a beinduló infrastruktúrafejlesztés igényeit. Nálunk ennek pont az ellenkezője történt, illetve történik.

Ebben a felhalmozási ráta­tőkeigényesség­megtakarítási ráta háromszögben a megtakarítási ráta (nemzetgazdasági, de mindenekelőtt háztartási) képviselné a finanszírozási oldalt, legalábbis annak meghatározó összetevőjét és legmasszívabb elemét. A megtakarítások süllyedése azonban már szintén korábban, vagyis jóval a már unalomig hivatkozott nemzetközi konjunkturális fordulat előtt megkezdődött. 2000 és 2002 között a nemzetgazdasági megtakarítási ráta a bruttó hazai termék 3 százalékának megfelelő nagyságrendben zsugorodott. Ennél jóval nagyobb mértékben esett a háztartások nettó pénzügyi megtakarítási szintje, amely 2000-ben még a GDP 6 százaléka, utána 5,1 százaléka volt, majd 2002-ben váratlanul 2,5 százalékra, 2003-ban pedig 1 százalékra olvadt.¹⁰ A megtakarítási ráta süllyedése fokozza az ország ráutaltságát a külföldi befektetőkre, akiknek az aktivitását gazdaságunk versenyképessége mellett a nemzetközi tőkepiac bizonytalanságai is befolyásolják.

A lakossági megtakarítások süllyedése soktényezős összefüggés. Itt csak a leglényegesebbet szeretném kiemelni. Nem piacgazdasági körülmények között éppen a lakosság jut igen nehezen hitelhez. (Ellenben a szocialista vállalat, amelynek a stabilitását az állam garantálja, tőkeerejétől és jövedelemtermelő képességétől függetlenül korlátlanul jut pénzhez, érdemi hitelbírálat nélkül.)¹¹ A piacgazdasági átalakulás nyomán ez a zsilip hamarosan kinyílik. Gombamód szaporodnak a különböző lakossági fogyasztási és egyéb hitelkonstrukciók. Igénybevevőik számára kis tehernek tűnnek (valójában persze nem azok). Nem sokkal később megjelennek a palettán a jelzáloghitelek és a hozzá kapcsolt kedvezménynyel támogatott konstrukciók. Eközben a bruttó megtakarítás trendje változatlan. Az új rendszer szinte csábít a pénzköltésre.¹² Ezzel az egyensúly megbomlik. A beruházási ráta, tőkeigényesség-növekedés, megtakarítási hajlam közti, általam háromszögnek elkeresztelt összefüggésrendszerből következik, hogy a feldolgozóipari beruházások fékeződése és az azokat tápláló pénzügyi források apadása már valamikor 1998 táján elkezdődött, mégpedig nem alig észrevehető mértékben, hanem gyorsan. Ez egészen 2002-ig tartott, amikor az ütem negatívba csapott át, előrevetítve az exportkapacitások bővülésének és általában a modernizációnak a lassulását. A jövő, de legalábbis annak felélése tehát valamikor 1998-ban elkezdődött.

A másik szembetűnő folyamat, amely már a világgazdasági fordulatot és a mértéktelen állami túlköltekezést jóval megelőzve megkezdődött, a gazdasági növekedés lassulása. (2000 és 2003 között az első negyedéves ütemek sorrendben 6,6 százalék, 4,2 százalék, 3,1 százalék és 2,7 százalék voltak, a harmadik negyedévesek pedig 4,6 százalék, 3,9 százalék, 3,7 százalék, 2,9 százalék.) A lejtmenet elég durva.¹³ A lassulásról nem állítható, hogy kizárólag gazdaságpolitikai hibák következménye. De az ellenkezője sem. A lassulással azonban az elosztható források kalibrálásakor számolni kell, különben a robbanás menthetetlenül bekövetkezik. Ez nehéz dolog. A gazdaságpolitikusok, különösen a folyamatokba gyakran és erőltetetten belenyúlni hajlamos aktivista karmesterek rendre túlbecsülik a központi döntések gyorsító képességét, amiről utóbb kiderül, hogy ilyen nincs is.

A harmadik irányzatváltozás ­ legalábbis egy ideig ­ nem kvantitatív. Körülbelül 2000-től az állam korábban jellemző lassú visszavonulását agresszív expanzió váltja fel. A fordulat legfélreismerhetetlenebb jele a 2001­2002-es kétéves költségvetés volt, amely szinte korlátlanra növelte a parlament kontrolljától megszabadult állam újraelosztó és jövedelemátcsoportosító képességét nemcsak a két év között, hanem térben is. A kormányzat a tényleges 9 százalék helyett 6 százalékos inflációra állította be az intézményi kiadások tervezését, az önkormányzatok támogatását és a közszolgálati béreket. Így a költségvetési szféra minden területén hatalmas feszültségek keletkeztek, ellenben a költségvetésnek hihetetlen (több száz milliárdos) többletbevételei keletkeztek, minthogy az adóbevételek a tényleges 9 százalékos és nem a tervezett 6 százalékos inflációs rátához igazodva folytak be az államkasszába. (E többletbevételeknek semmi közük sincs a valós gazdasági folyamatokhoz, minthogy a növekedés üteme, mint már szó volt róla, éppen esett.) Szaporodtak a pénzalapok, pályázatok, közalapítványok, bővült az egyedi mérlegelésen és nem általános szabályokon alapuló döntések köre. Erre a folyamatra még ráerősített a formailag részvénytársaságban megvalósított, valójában állami feladatot ellátó intézmények megjelenése (pl. autópálya-ügyek, ÁPV Rt. és a banki és állami intézményekre vonatkozó szabályozás többletjogosítványait „kreatívan" egyesítő törvénnyel megerősített MFB). Az állami terjeszkedés nem állt meg a gazdaság határainál. A tb-önkormányzatok állami gyámkodás alá helyezése vagy a nyugdíjreform részleges visszacsinálása ugyanennek a folyamatnak a másik (társadalmi) oldala, amely megingatja a hitet a hosszú távra szóló törvények komolyságában.

A recentralizációnak három fontos következménye lett. Az egyik: megnövekedett a gazdaság szereplőinek a kormánytól (és annak elosztó szervezeteitől) való függősége, ezáltal a gazdaság piaci viszonyok között szokatlan mértékben újra politikafüggővé vált. Általánossá vált a klientúraépítés vagy legalábbis annak állandóan levegőben lebegő gyanúja. A másik „eredmény": mindenféle kontroll súlyos sérülése. A kétéves költségvetési hókuszpókusz a parlament szerepét formálissá degradálta. Az alapok, kasszák, pályázatok szervezetlen halmaza a piaci kontrollt gyengítette. A költségvetésből részvénytársaságba kihelyezett források pedig áttekinthetetlenné tették a költségvetés valóságos helyzetét. (Ez utóbb, a hiányt okozó tényezők utólagos elkönyvelésével 2002-ben ki is derült. Az utólag elszámolt tételek nagysága nem lebecsülendő, a bruttó hazai termék 3,6 százalékára rúg.) Ezután következett az újraelosztási ráta a GDP 3 százalékára tehető nyílt emelkedése. A 2002-ben nyertes koalíció a recentralizációt nem törte meg, legfeljebb szavakban lépett vissza.¹⁴ Persze nem igaz, hogy már a külső dekonjunktúra előtt fenntarthatatlan pályán mozgott volna a gazdaság. De az sem, hogy 2002 éles törést jelentett volna. Az eddig minden jó volt, ezután nyomban összeomlott kép alapvetően hamis. A változások már korábban megmutatkoztak, és tartósak. Különösen az állam eszkalációja veszélyes, és a lassan ölő mérgek kategóriájába sorolható folyamat.

 

Letérés a fenntartható pályáról

 

2001-től a destabilizáló folyamatok felgyorsultak. A kiindulópont (legalábbis időrendben) a valóban durva külső keresletszűkülés, amire a szereplők a következő válaszokat adták:

A fiskális politika agresszív keresletnövelésbe kezdett a minimálbér emelésével, több hullámban (de főként 2002-ben) a közszolgálati bérek, majd a lakossági transzferek (nyugdíj stb.) ugrásszerű és a gazdaság erejét sokszorosan meghaladó emelésével.¹⁵ A bérek és a termelékenység közötti összhang meghökkentő mértékben megbomlott: az ezredforduló évében a termelékenység növekedésének csak 36 százaléka vált reálbér-emelkedéssé. Rá egy évre 173 százalékra nőtt ez az arány, 2002-ben 412 százalékra emelkedett, 2003-ban pedig 484 százalékon tetőzött. A bérek emelkedését követte a transzferek (nyugdíjak, ellátások, ösztöndíjak) emelése. Az eredmény mi is lehetett más, mint a rohamos növekvő költségszint és nyomában a romló versenyképesség. (A versenyképesség csökkenése elérte a 20 százalékot, azaz kirívó, azonnali hatása van az exportra, a külföldi befektetők aktivitására és késleltetve, de az inflációra is.)

A monetáris politika válasza 2002 tavaszától kamatpolitikai fordulat volt, amelynek lényege, hogy a korábbi alacsony kamatokat a monetáris szigor váltotta fel. (A csatlakozó országok közül toronymagasan Magyarországon a legmagasabb a jegybanki alapkamat.) A kamatszintkülönbség köztünk és riválisaink között meghaladta a 4­5 százalékot. Az ugrásszerű kamatnövekedés tovább rontott a legnagyobb adós, a költségvetés helyzetén is.

A vállalkozói szektor egyfelől készletei (feltehetőleg exporttermelést szolgáló készletei) leépítésével, a beruházások visszafogásával reagált. Ezek voltaképpen racionális reakciók: közvetlen következményük, hogy a költségvetés túlköltekezése egy átmeneti, de viszonylag hosszú időszakban nem vezet a fizetési mérleg romlásához. Az exportőrök készleteinek elapadása és a vállalkozói szektor beruházásainak visszaesése ugyanis erősen tompítja a tankönyvszerűen elkerülhetetlen fizetésimérleg-hiány felduzzadását, lévén a beruházások is, az exportot szolgáló készletek is sokkal importigényesebbek, mint a fogyasztás. Robusztus tételekről van szó: a beruházási ráta 2000 óta körülbelül a GDP 5 százalékával esett, a dekonjunkturális fordulat miatti készletleépülés pedig a KSH becslése szerint körülbelül a bruttó hazai termék 3 százalékát tette ki 2001­2002-ben. Emiatt úgy tűnt, nemzetközi pénzügyi kapcsolatainkban nincs is igazán komoly feszültség. Fizetési mérlegünk romlása csak 2002-ben kezdődött, és 2004­2005-ben, amikor számos jel arra mutat, hogy túl vagyunk a nehezén, éri el mélypontját. A vállalkozók másik reakciója meglepő volt. Bár ebben a körben a nemzetközi árak és a termelékenységalakulás kemény korlátot jelentenek, a reálbér-emelkedés az úgynevezett versenyszférában ugyancsak meglódult. 2001 és 2003 között, tehát két év alatt kereken 32 százalékkal nőtt a teljes munkaidőben foglalkoztatottak reálkeresete. Ezen belül 50 százalékkal a költségvetési és 25 százalékkal a versenyszektoré. Történt mindez évi 2­2,5 százalékos termelékenységemelkedés mellett. A bérek emelkedése tehát a versenyszektorban is durván elszakadt a termelékenységtől. Ellentétben a költségvetési körrel, ahol ez állami pénzköltés kérdése, a vállalkozói szektorban ez csak a profitok rovására volt lehetséges. A furcsa jelenségben szerepet játszhatott az attraktív kormányzati béremelések demonstratív hatása, a jobb munkaerő megtartására irányuló igyekezet mellett a ténylegesen bekövetkezettet markánsan meghaladó inflációs várakozás és a minimálbérek lórúgásszerű emelésének nyomása a kereseti hierarchiában magasabb szinten elhelyezkedők bérére.¹⁶

A negyedik szereplő, a külföldi működőtőke-befektető motívumai a legegyértelműbbek. Szándékait két faktor, a nemzetközi pénzpiac általános helyzete és a magyar gazdaság relatív ­ a velünk szemben választási lehetőségként szóba jöhető rivális befektetési célpontokhoz viszonyított ­ versenyképessége határozza meg. (A pénzügyi befektetőkre később térek vissza.) Nem meglepő tehát, hogy ebben az időszakban a befektetőket az óvatosság, sőt inkább talán a visszavonulás jellemezte. (Ez leginkább a hazai piacon már jelen lévő cégek anyavállalataiktól kapott úgynevezett tulajdonosi hiteleknél érzékelhető.) A beáramló össztőke 2001 és 2003 között 2,7 milliárd euróról zérusra csökkent. 2002-ben 75 százalékban, 2003-ban teljes egészében eladósodás és nem beáramló tőke fedezte a fizetési mérleg (amúgy növekvő) hiányát. Sorozatossá váltak a létszámleépítések és telephelybezárások. Ugyancsak 2002-ben az öt legnagyobb itteni vállalatú külföldi tulajdonú exportőr közül három (Flextronics, IBM, Royal Philips Electronics) Ázsiába szökött, és kudarcba fulladt számos kezdeményezés, amely attraktív autóipari befektetést szeretett volna idecsábítani.

A következőkben kizárólag a fiskális és monetáris politikával foglalkozom, majd azokat a visszacsatolásokat vagy áttételi mechanizmusokat kísérlem meg feltérképezni, amelyeken keresztül a makroszabályozásnak ez a két meghatározó eleme befolyásolta a gazdaság mozgását.

 

 

Ha egy üzlet beindul (mértéktelen fiskális expanzió, nehezen korrigálható következményekkel)

Vitathatatlan, hogy a bajok fókuszában a fiskális politika áll. Az egyébként is létező negatív folyamatokat az agresszív állami költekezés lendítette át a holtponton, amelyen túl már nem remélhető ­ akkor sem, ha a konjunktúra meglepően jól alakulna ­, hogy a kialakult feszültségek markáns gazdaságpolitikai korrekció nélkül, esetleg szolid, szinte észrevétlen „rásegítéssel" kinőhetők. 2001-től a fiskális politika, mint ismeretes, előjelet váltott. Korábbi enyhén keresletszűkítő alapállását egyre erőszakosabban keresletgeneráló politika váltotta fel.

1999-ben még a bruttó hazai termék 1,9 százalékának megfelelő ­ tehát számottevő ­ keresletszűkítést produkált a költségvetés. (Ez volt az orosz pénzügyi válságot követő esztendő. Az ezredforduló évében ez a szűkítés már 0,9 százalékra csökkent. Meglehet, hogy ha a 2002-ben „utókönyvelt" korábbi tételeket levonjuk, akkor 2000-ben már nem is volt megszorítás.) 2001-től indult be az expanzió, amelyet 2002-ben tovább gyorsuló kiadásáradat követett. Az állam a GDP 1,7 százalékának, illetve 4,3 százalékának megfelelő forrással emelte meg a keresletet. A két kritikus évben, 2001­2002-ben tehát a bruttó hazai termék 6 százalékának megfelelő többletkeresletet pumpált az állam a gazdaságba, nagyjából annyit, amekkora gazdasági növekedés ebben az időszakban megvalósult. (Forintosítva ez körülbelül 900 milliárd forintot jelent.) Ebből a tényből arra lehet következtetni, hogy a költségvetési expanzió növekedésélénkítő hatása legalábbis mérsékelt, és mint utóbb kiderült, ez is hamar kifulladt. Ezt követi a hirdetett vasszigor ellenére minimális megszorítás 2003-ban. A 2004. évi már keményebb nadrágszíj-összehúzás tervezett hatása a GDP 1,7 százalékának megfelelő vásárlóerő-kivonás. (Ennek megvalósulása azonban még bizonytalan.)¹⁷

Az államháztartási expanzió fogyasztási jellegű volt. (Az állam tőkejellegű kiadásai stagnáltak, majd csökkenni kezdtek, mivel azonnali megtakarítást elérni csak ezáltal lehet.) A költségvetési hiány nem várt mértékű duzzadását ­ eltekintve most a múltlezáró költségvetésben elkönyvelt régi tételektől és az állami kamatterhek növekedésétől, ami viszont csak 2003-tól lett számottevő tétel ­ alapvetően nem a bevételek elmaradása okozta (erre is akadt példa, de alárendelt volt), hanem a fogyasztási kiadások masszív növekedése. Ilyen volt a minimálbér-emelés, a közalkalmazotti béremelések és a lakossági transzferek mellett az egészségügyi kassza kimerülése. De ilyennek minősült egy további meghatározó, az egyensúlyt szétfeszítő tétel, a 2000-ben beindult új lakástámogatási rendszer. Nyomában szinte varázsütésre mintegy nyolc-tízszeresére nőtt a lakáshitel-állomány. Ilyen elképesztő ugrás csak a kedvezmények rohamos növekedése esetén képzelhető el. (A nagy dózis tehát a minimálbérek, a közalkalmazotti bérek mellett itt is döntő tényező.) A lényeg az, hogy e kedvezmények a látszat ellenére szintén fogyasztásnövelő hatásúak.

A használtlakás-vásárlási kedvezmények és hitelek esetében csakúgy, mint a törlesztéshez tapadó adókedvezmény esetében ez egészen nyilvánvaló. (Az eredeti és nem a múlt év őszén korrigált, azaz szigorított konstrukciót tekintve ezek a támogatások, illetve hitellimitek kiugróak, és nem is egy szociálisan célzott rétegre irányulnak, azaz fogyasztásnövelő hatásuk dominál.) A hitelvolumen növekedése és az átadott lakások számának növekedése közötti szakadék arról tanúskodik, hogy ezek a hitelek, illetve a rájuk rakódó támogatások a mérleg másik oldalán a jövedelemképződés (többletteljesítmény) terén a kiáramlott hitelekhez képest szerény eredményt hoznak. A kérdést a végletekig leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy zsugorodott, méghozzá nem kis mértékben az a szükséges tőkeerő (előtakarékosság) és jövedelem (törlesztőképesség), amely a lakásvásárláshoz szükséges. Egy éppen most publikált tanulmány szerint Magyarországon 1999-ben egy átlagos lakás árának 40 százaléka volt finanszírozható, majd 2003-ra ez az arány ­ annak ellenére, hogy az átlagos lakásárak két és félszeresére növekedtek ­ 71 százalékra ugrott fel. (Forrás: Hegedűs József­Somogyi Eszter: Lakáshitelezés, támogatási alternatívák és megfizethetőség. Közgazdasági Szemle 2004/3.) A finanszírozhatóság (vagy megfizethetőség) és a lakásár ellentétes irányú mozgása a normál körülmények között a vásárláshoz hozzáférhető források (jelzálog és egyéb hitelek, szociálpolitikai kedvezmények) bővülésének függvénye. Az, hogy e hitelkonstrukciók állami háttérrel növelik a lakások iránti keresletet, és bevezetésük időpontjában csökkentik a háztartások megtakarítási rátáját, önmagában nem minősíti a működő rendszert. Az viszont igen, hogy...

a) antiszociális, a jobb anyagi hátterűeket eredeti formájában nemcsak hogy támogatja, de relatíve erősebben támogatja, ahelyett, hogy szociálpolitikai kedvezményekkel operálna;

b) pazarló, különösen eredeti, bőkezű limitekkel ellátott formájában, ezáltal luxusigényeket is támogatásban részesít (ebben is a jómódúakat támogatja);

c) a használtlakás-vásárlás támogatottsága olyan pénzkiáramlás, amely nem hoz többletteljesítményt, ellenben széles lehetőséget nyit a jog határain belüli visszaélésekre a használt lakások akár többszereplős csereberéje révén;

d) még arra is gondja van, hogy ne csak a kamatot támogassa, hanem az esedékes törlesztés egy részét is a kedvezményben nem részesülő többi adófizetővel fizettesse meg;

e) a bankoknak többletjövedelmet biztosított (ezt csapolta meg a szigorítások első etapja);

f) a hitelfelvevők tisztában vannak azzal, hogy egy ilyen rendszer tartósan nem maradhat fenn, ezért a lehetőséggel mindenképp most kell élni, akkor is, ha a törlesztés hosszú távú feltételei kétségesek (a biztosítékként szolgáló ingatlanárak szintén), ami előrevetíti a ma biztonságosnak tűnő kihelyezések ilyenkor szokásosnál sokkal erősebben növekvő kockázatát.

A rendszer hibái a társadalmi vonatkozásokkal, radikalizmussal, mértékekkel és limitekkel függenek össze, amelyeket a későbbi szigorítások enyhítettek, de nem küszöbölték ki.

A költségvetési deficit növelésével történt mesterséges keresletteremtés szalonképes indoka kezdetben az anticiklikus pénzügypolitika, azaz a gazdaság ciklikus ingadozásának csillapítása volt. Azonban az állam által a gazdaságba pumpált többletkereslet nem valamennyivel, hanem többszörösen meghaladta azt a mértéket, amelyet ezzel (az egyébként racionális) indokkal egyáltalán magyarázni lehet.¹⁸ Az a tény pedig, hogy a teremtett többletkereslet kizárólag fogyasztási kiadásokban öltött testet, arra utal, hogy e többletkiadás élénkítő hatása, eltérően az infrastrukturális fejlesztésektől, csakhamar kifullad. (A zsákutca végére 2003-ban már el is jutottunk.) Végül egybevetve a többi csatlakozó országgal, ebben a körben is általános jelenség a 2000­2002 közötti államháztartási egyenleg romlása, de tény, hogy ebben a körben a legrosszabb teljesítményt mutatók közé tartozunk.

Ha eltekintünk a kamatkiadásoktól (mondván, hogy ezt nem feltétlenül költik el tulajdonosaik, ellentétben az állam egyéb kifizetéseivel), és a mi esetünkben eltekintünk a még a 2001 előtti időszakra vonatkozó tételektől, akkor Magyarország 2001­2002. évi pozíciója Csehországgal és Szlovákiával vethető egybe. Szlovákia költségvetése a bruttó hazai termékhez viszonyítva több mint 10 százalékos többletkeresletet vitt a gazdaságba, Csehország 8 százalékot, Magyarország 5,5 százalékot. Ellenben Szlovákia irányzata javuló, 2002-t követően is, Magyarországon 2002 volt a mélypont, Csehország pozíciója viszont 2003­2004-ben is romlani fog. Lengyelország büdzséje ugyanebben a két évben 5 százalékkal emelte a globális keresletet, nagyjából tehát hasonló cipőben jár, mint Magyarország. A balti országok helyzete töretlenül javul, de persze az északiak sokkal kevésbé világpiaci konjunktúrafüggőek. Ezek az adatok arról tájékoztatnak, hogy milyen erőfeszítést igényel majd a most belépők számára Angliával vagy Dániával ellentétben a kötelező monetáris unióhoz való csatlakozás. (Erre nézve rögzített határidő nincs.)

Az itt ismertetett adatokhoz annyit érdemes hozzáfűzni, hogy a 2003­2004. évre vonatkozó információk szerint (ezek bizonyosságnak tekinthetők, mégpedig nemcsak 2003-ra vonatkozóan, de az események menetének ismeretében 2004-re is) a legdeficitesebb ország nem Magyarország, hanem Csehország, amely 2004-re már toronymagasan a legdeficitesebb lesz a csatlakozók sorában. A hiány felszökése nem a korábban felhalmozódott adósság kamataival, hanem az elsődleges, tehát kamattehermentes egyenleggel függ össze.¹⁹ Ez arra utal, hogy a tendencia nehezen lesz megfordítható. Lengyelország egyensúlyi helyzete sem túlságosan megnyugtató a közeljövőre nézve. Kárpótolja viszont a bizonyosra vehető rapid növekedés és az, hogy Magyarországhoz hasonlóan hosszú huzavona után rászánták magukat a költségvetési megszorításokra. Visszatérve saját helyzetünk taglalásához, való igaz, Magyarország egyensúlyi feszültségének kialakulásában a fiskális politika játszott központi szerepet, bármilyen egybevetésben különösen kockázatosnak minősül, és ez a majdani megoldás kulcsa is.

De nem pusztán a keresletet túlfűtő állami többlet-vásárlóerő nagyságrendje okoz gondot. Expanzió valósult meg abban az értelemben is, hogy az államháztartási kiadások bruttó hazai termékhez viszonyított arányának 1995 utáni hirtelen, majd később enyhén csökkenő trendje utóbb megtört. A költségvetés által újraelosztott jövedelmek aránya (a redisztribúciós ráta) 1999­2000-ben még 45­46 százalék körül alakult, 2001-ben már 48,5 százalék volt, ami 2002-ben ­ az egyszeri hatásúnak minősített tételekkel együtt ­ 54 százalékra ugrott fel, és 2003-ban is nagyjából ugyanez (tudniillik az egyszeri tételek nélküli, de még mindig 50 százalékos arány) maradt fenn. A növekvő redisztribúció gyors visszakorrigálására most nincs is eszköz. Emellett ­ volt már szó róla ­ az államadósság is trendfordulót mutatott. A fordulat előzményei tehát jó néhány évvel korábbra (minimum 2000-re) nyúlnak vissza. Egyébként az államadósság növekedése is késleltetett mechanizmus, egyebek között azért is, mert az államadósságra rárakódó kamatterhek a régebbi adósságok lecserélődésének ütemében fokozatosan emelkednek. Ebből azonban sajnos nemcsak az következik, hogy a valóságos fordulat ezen a téren már jóval korábban bekövetkezett, de az is, hogy az eladósodási folyamat, amely tudvalevőleg a következő generációkat (persze csak a kamatterhek erejéig) terhelő reprodukáló kötelezettséget jelent, ha már megindult, nehezen, szintén csak késleltetetten leküzdhető folyamat. Veszélyessége egyebek közt ebben rejlik.

 

Rövid kitérő: Kísérlet a fájdalommentes kiigazításra

A kétszer száz nap illúziójának megszűntével (és az önkormányzati választások után) 2003-ban próbálkoztak először a lavinaszerűvé vált destabilizáló folyamatok normális kerékvágásba zökkentésével. A szándék olyan fiskális korrekció keresztülvitele volt, amely nem jár számottevő növekedési áldozattal, nem jelent egyetlen nagyobb társadalmi csoport számára sem húsbavágó megszorítást, sőt nem kérdőjelezi meg az olyan kedvezményeket sem, amelyek hatékonysága és szociális tartalma egyaránt erősen vitatható. Még a látszatát is kerüli annak, hogy a megelőző években szétáramlott jóléti juttatások burkolt visszavételére kerül most sor. E korlátok mellett (inkább ellenére) a korrekció jelentős, a bruttó hazai termék 1­1,5 százalékának megfelelő hiánycsökkenést helyezett kilátásba, azaz nem csak a feszültségek további mélyülésének megállítását, de a fordulatot is. (Ez utóbbi szándék egyébként már meghirdetésének időpontjában is előreláthatóan irreális volt.)

A hivatalba lépő új kormány elképzeléseit konzisztens módon az Európai Bizottsághoz 2002 augusztusában benyújtott, az egy évvel korábbi hasonló programot a közben rosszabbra fordult helyzetnek megfelelően korrigálni hivatott úgynevezett előcsatlakozási (PEP) dokumentum foglalta össze. (Vö.: Magyar Köztársaság kormánya: Magyarország középtávú gazdaságpolitikai programjáról az uniós csatlakozás megalapozásához 2003.) Ellentétben a 2003. évi költségvetés benyújtásának időpontjával (2002. december), a középtávú stratégia módosításának kidolgozásakor a kormányzat már túl volt a pénzügyi helyzet első leltárán. A 2003 nyarán összeállított módosított program tudomásul vette, hogy 2003-ban a növekedés kb. 1 százalékkal alacsonyabb lesz az egy évvel korábban feltételezettnél. Számolt azzal is, hogy a fizetési mérleg 2003-ban rosszabb lesz, mégpedig nem is kis mértékben (kb. 2 milliárd euróval) a megelőző évben felrajzolt pályánál. Továbbá az első száznapos program 2002-ben még szerénynek képzelt hatását kényszerűen újraértékelve megduplázta a 2003. évi reálbér-emelkedési előirányzatot. A program durva beismerése volt annak, hogy a 2002-ben közreadott terv már születésekor teljesen megalapozatlan volt (nem csak optimista). Mindazonáltal a 2003. évi módosított program is alacsony, 4,8 százalékos GDP-arányos államháztartási hiánnyal és csupán 1 százalékos elsődleges (vagyis kamatkiadások nélküli) deficittel számolt.²⁰ A végeredmény a GDP 1 százalékával magasabb államháztartási hiány és ugyancsak egy százalékkal rosszabb elsődleges egyenleg lett. A befejező aktus a Pénzügyminisztérium 2003. december közepi emlékezetes előrejelzése volt, amely néhány nappal az év vége előtt 80 milliárd forinttal becsülte alá a várható éves deficitet.

2003-ban, igaz, hogy csak a kevésbé érzékeny területeken, de valóban sor került megszorításokra. A támogatási célprogramokat és a központi beruházásokat alaposan megnyirbálták. Srófoltak az önkormányzatok terhein, és a Széchenyiről elkeresztelt szénakazalszerű pénzosztogatási kasszák némelyikét is alaposan megkurtították. Építettek az államháztartás körében a reálkereset-emelkedés megállítására. (Persze már ez is jelentős automatikus növekedést implikált, ugyanis az előző évi attraktív intézkedések hatása 2003-ban jelentkezett teljes egészében. Sor került további előre beígért személyi jövedelemnövelő intézkedésekre, például egy szűkebb körben második béremelési szakaszra és a pénzbeni juttatások emelésére is.) Így a fékre lépés a feltartóztathatatlan önmozgás miatt csak csikorogva és nagyon lassan hat. A felsoroltakat aprólékosságban megnyilvánuló takarékosság (a dolog lényegét jobban fejezi ki a spórolás), kisebb, nem hatásos, inkább csak irritáló adószigorítások egészítették ki. Hozzájárult az egyensúly javításához a két kormányzópárt közötti megállapodás, amely a törvényben meghirdetett szja-csökkentést 2004-re halasztotta. Körülbelül ennyi volt a fedezete a feltételezett 2003. évi egyensúlyjavításnak. Az elgondolt 1 százalékos hiánycsökkenés részleteiben tartalmazott kiadásmérséklő intézkedéseket is, de a korábbi jövedelemelosztási arányok változatlanságára épült. A nem következetesen kommunikált, de hellyel-közzel elhangzó markáns szigorításra nem került sor. Az adóreform sem került napirendre, nem is volt időszerű. (Az eva bevezetése minősül érdemi változásnak.) Az államháztartás sarokszámai ­ a múltlezáró könyvelési tételeket nem számítva ­ 2002-höz képest nem változtak. A költségvetési egyenleg, benne az elsődleges egyenleg nagyjából változatlan maradt, az adók vagy az újraelosztás szintje a jövedelmek (a GDP) arányában úgyszintén. A keresletszűkítés ennek megfelelően végül is minimális lett.

A helyzet alapvetően a kiadási oldal túlteljesülése miatt alakult így. Az adósságszolgálat 115 milliárd, a lakástámogatások 55 milliárd, az egészségbiztosítás 33 milliárd, a nyugdíjkiadások 40 milliárd forinttal haladták meg a vonatkozó előirányzatot. Bevételi oldalon egyetlen lényeges ponton mutatkozott elmaradás. A progresszív személyi jövedelemadóból származó költségvetési jövedelem mintegy 60 milliárd forinttal maradt el a vonatkozó előirányzattól. Növelték még a hiányt az ÁPV Rt.-vel kapcsolatos tranzakciók is 20 milliárd forint körüli nagyságrendben. Végül is az állami bevételi célok 102 százalékra, a kiadásiak 104,4 százalékra teljesültek. A kiadási oldal meghatározó szerepe vitathatatlan. Bár egy ilyen képlet sohasem egyértelmű, az a lényeg, hogy nem a bevételek határolják be a kiadásokat, hanem a növekvő kiadások húzzák maguk után a bevételnövelés kényszerét.

Ennek az állításnak ellentmondani látszik az ez év elején a Pénzügyminisztérium és a jegybank között ­ vagyis már a parlament által elfogadott 2004. évi költségvetésben szereplő megszorításokat, majd az új pénzügyminiszter által bejelentett takarékossági intézkedéseket követően ­ kirobbant vita. Lényege az volt, hogy a jegybank 2004-re a Pénzügyminisztériumnál körülbelül 400 milliárd forinttal nagyobb hiányt jelzett, megkérdőjelezve a fordulat sikerességét. (El kell ismerni, a kételkedésnek volt alapja.) A vitában felmerült, nagyságrendileg legsúlyosabb érv az volt, hogy a 2003. évi adóbevételeknél (ahogy mondani szokás, már a bázisban) tetemes elmaradás mutatkozik. Ebből az okfejtésből mintha az derülne ki, hogy a baj nem a kiadási, hanem éppen a bevételi oldalon gyökerezik. A válasz erre a kérdésre tanulságos. Az, hogy ez a logikai önellentmondás egyáltalában lehetséges, a tervezési folyamattal függ össze.

A költségvetés helyzetének (így hiányának is) megítélésekor a kiindulási alap a parlament által elfogadott pénzügyi terv és az ezen alapuló költségvetési előirányzat. Mi más is lehetne? (Ez a viszonyítási alap természetesen nem az előző évi tényhelyzet ismeretén alapul, hiszen a soron következő év állami gazdálkodásáról olyan időpontban kell dönteni, amikor ezek az adatok még nem állhatnak rendelkezésre. Ellenben számolnak a jövő év várható folyamataival és a kormány szándékával. A költségvetési javaslatban, amelyet a parlament asztalára tesznek, ez utóbbiak szerepelnek.) Ez lenne az ideális helyzet. A gyakorlat ettől annyiban tér el, hogy az eredeti előirányzatokat az év folyamán módosítják, mégpedig nem kis mértékben. Erre az év második felében kerül sor, összhangban a soron következő év költségvetésének előkészítésével. Ez a korrigált előirányzat lesz azután az a mérce, amellyel a tényeket (jelen esetben a 2003. évi ­ csak később megismerhető ­ végleges eredményeket) egybevetik. 2003 utolsó heteiben azonban, már a célegyenesben beiktatódott egy harmadik fázis is. Az előirányzattól, majd a korrigált előirányzattól lényegesen eltértek az éves várható adatok. Alaposan megemelték az adóbevételi előirányzatokat. (Az áfát például 60 milliárd forinttal.) Az előirányzat-felsrófolásokat azonban most nem a korábban feltételezetthez képest javuló helyzet indokolta. A bevételi prognózisok emelése ­ utólag ez kiderült ­ a tervek túlfeszítése volt a konfliktusok halasztása érdekében. Az egész zavaros történettől (és a pénzügyi tervezés bonyolult technikájának ismertetésétől) nyugodtan el lehetne tekinteni, ha az év végén sebtiben korrigált prognózis nem szolgált volna alapul a 2004. évi állami előirányzatok véglegesítéséhez.

A másik főszereplő,
a monetáris politika

 

Az eddigiekből, gondolom, kiderült, hogy a destabilizálódás első számú okozója az expanzió volt. Ebből azonban egyáltalán nem következik az, hogy a monetáris politika az elhibázott fiskális politikát kényszerűen ellensúlyozó hálátlan kármentő szerepre kárhoztatott. (Ez az interpretáció, ha nem is ennyire nyíltan, de visszatérően és néha nagy vehemenciával megfogalmazódik.) A gazdaságpolitika hitelességének elvesztéséért a monetáris politika is tett, nem is keveset. A továbbiakban erről lesz szó, a közelmúlt eseményeinek menetét a fiskális és monetáris politika kölcsönkapcsolatából kiindulva lehet leginkább megérteni.

 

Az új rezsim természetrajzáról

De menjünk sorjában. 2001 nyarán vezették be az új monetáris és árfolyamrezsimet. Megszűnt a forintárfolyam havonkénti előre meghirdetett leértékelése, köznapi nevén a csúszó leértékelés.²¹ A középárfolyam így rögzítetté vált. Eközben az intervenciós sáv ­ vagyis az a határ, ahol a jegybank kötelezettséget vállal: vagy hajlandó korlátlanul venni, vagy eladni valutát a forint védelmében (akár a túlzott gyengüléstől, akár a túlzott forinterősödéstől) ­ a majdnem jelentéktelen plusz-mínusz 2,25 százalékról plusz-mínusz 15 százalékra szélesült. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a szinte rögzített árfolyamot viszonylag széles játéktérben szabadon ingadozó árfolyam váltotta fel. Az árfolyam-ingadozás lehetőségének kitágulása nem kis kockázatnövekedést jelent a nemzetközi kapcsolatokban folyamatosan részt vevők ­ elsősorban talán a külkereskedelemre, nemzetközi banktevékenységre és befektetésekre, nemzetközi turizmusra szakosodott vállalkozások ­ körében. A kockázatnövekedés magától értetődően többletköltségekkel jár, minthogy a felmerülő kockázat ellentételezésére valamilyen formában tartalékot kell képezni. Ennek számos pénzügyi technikája lehetséges; egy biztos, valamennyi nem elhanyagolható költséggel jár, akárcsak a Casco-biztosítás, ha az autólopások száma megemelkedik. A nagyobb kockázat az emiatt megemelkedő költségén keresztül nyomban a forintban bonyolított ügyletek kamatszintjének érezhető emelkedéséhez vezet. (Ez persze be is következett, méghozzá azonnal.)

A leglényegesebb változás azonban alighanem az inflációs célkövetés rendszerére való áttérés volt. Ebben a rendszerben a központi bank lemond a (mérhető) közbülső célra ­ pl. árfolyamra, pénzmennyiségre ­ irányuló szabályozásról, és eszközeit belátása szerinti kombinációban közvetlenül az elérendő (a jegybank és a kormány által közösen, de általában a gazdaságpolitikáért első helyen felelős kormány nagyobb szerepe mellett kitűzött) inflációs célra fokuszálja. Legfontosabb rendelkezésre álló eszköze a kommunikáció. Ha ez szavahihető, megalapozottá teszi a deklarált inflációs célt (valójában inflációs pályát) és kiszámíthatóvá a monetáris hatóság magatartását. Ezt a kommunikációs funkciót töltik be nálunk a monetáris tanács nyilvános állásfoglalásai, hátterükben a jegybank rendszeres inflációs jelentései, felelős vezetőik nyilvános megnyilvánulásai.²² A másik tipikus eszköz a kamatpolitika. (Ez tulajdonképpen szintén része a kommunikációnak, hiszen az irányadó kamatláb változása mindenkor a gazdasági folyamatok várható alakulására vonatkozó valamilyen üzenetet hordoz. Ha a piac szereplői ezt az üzenetet félreértik, akkor bizony baj van.)

Az egy-másfél évre előre meghatározott s így a jegybank számára némi mozgásteret, korrekciós lehetőséget biztosító inflációs cél az egyetlen fix pont ebben a rendszerben, hátterében a rendszeres inflációs előrejelzésekkel, amelyek a keresleti-kínálati tényezők teljes körű felmérésén, az importált infláció (pl. olajárak) előrejelzésén, a világgazdasági trendváltozások, sokkhatások műholdas meteorológiai fényképeihez hasonló feltérképezésén, sőt a különböző bizonytalansági tényezők valószínűségének mérlegelésén alapulnak. E tekintetben a jegybanknak megvannak a lehetőségei, eszközei arra, hogy az inflációs folyamatokat befolyásolja, persze nem az árral (piaci folyamatokkal) szemben, hanem azokba belehelyezkedve. Így nem csoda, hogy a jegybanki prognózis (és cél) hat a vállalkozók várakozásaira. Ennélfogva legfontosabb (rövid távú) döntéseire is szinte minden területen. (Sajátos módon a jegybanki prognózis még akkor is hat, ha kifejezetten torzított, azaz nem annyira a tényeken, hanem egy erős prekoncepción alapul. Fel lehet tételezni ugyanis, hogy a Szabadság téren birtokában vannak olyan információknak, amelyekből a kívülállók ki vannak zárva.)²³ Körülbelül ez az a mechanizmus, amelyen keresztül a célkövető rendszer szabályoz. Ha minden jól megy, képes (bizonyos határok között) saját hirdetett célja felé terelni a gazdaság szereplőit. Ennek a mechanizmusnak a központi kategóriája a hitelesség. Minden ezen áll vagy bukik. Ha a cél, sőt ha az előrejelzések durván eltérnek a későbbi tényektől, a központi bank viselkedése és jelzései kiszámíthatatlanok, „cikcakkosak", vagy a monetáris és fiskális politika nem kooperatív, akkor a fentebb leírt mechanizmusnak épp az ellenkezője történik. Ilyenkor a várakozások áttételén alapuló szabályozás nem harmonizál, ellenkezőleg, turbulenciákat gerjeszt. A kooperativitás hiánya abban mutatkozik meg, hogy mindkét fél eleve abból indul ki, hogy partnere ellenében, az ő céljait keresztező és nem együttműködő döntése mellett kell legalábbis közelítenie saját célját, méghozzá így is biztonságosan. Az egymásról kölcsönösen ­ és sajnos nem megalapozatlanul ­ kialakított feltételezés így aztán hamarosan önbeteljesítővé válik. A rendszer működik, csak éppen rosszul, nehézkesen korrigálva és nagyon költségesen.²⁴

Az új monetáris rezsim természetrajzának a bemutatása azt szeretné érzékeltetni, hogy egy rugalmas, nagyon érzékeny, nem egzakt szabályokon alapuló mechanizmus. Ennélfogva erős következetességet, mértéktartást igénylő, ugyanakkor különösen a kis belső piaccal rendelkező országok esetében ingatag, bizonytalansággal terhes rendszer. A már említett pozitív feltételek hiányában könnyen hitelességrombolóvá válhat. Erősen és szabálytalanul ingadozó árfolyamhoz, kamathoz, állampapírhozamokhoz, a fiskális és monetáris politika közti szüntelenül csikorgó kapcsolatokhoz vezethet. Akár visszájára is fordulhat, azaz nem csillapítja, hanem kelti a bizonytalanságot. A hitelesség elvesztésekor ugyanis a jegybanki kommunikáció jelentése kétértelművé válik, szabályozási mechanizmusa működésképtelenné válik.

Ami ezen a térfélen történt

Magyarországon a monetáris és fiskális politika közötti kooperativitás köztudottan nem példaértékű. Legfeljebb formailag és még így is csak egy-egy lélegzetvételnyi időre jön létre az összehangoltság látszata. Ebben az együttesben ­ úgy gondolom ­ nemcsak a fiskális, de a monetáris politika sem volt vétlen. Az MNB monetáris politikája nem felelt meg az inflációs célkövető politika egzakt (gyakorlatba egyértelműen átültethető) játékszabályainak.²⁵ Inkább az történt, hogy árfolyamcélt kommunikált, amelyre az infláció letörésének kizárólagos eszközeként tekintett, olyankor is, amikor az nem forgott veszélyben, vagy legfeljebb (kisebb bekövetkezési valószínűségű) kockázati tényezőként lehetett volna kezelni. Ezzel feljebb tolta az inflációs várakozásokat. Ennek hatásai néhány nap leforgása alatt az érdekegyeztető tanács tárgyalásain is megmutatkoztak. A 2003-ban tapasztalható nehézkes béralkalmazkodás nem egyoldalúan oka volt az MNB inflációs prognózisának, hanem legalább részben következménye. Az MNB erős (legalábbis az infláció szempontjából túlbiztosított) árfolyamot akart. Ellenben a fiskális politika számára, tekintettel a meggyengült exportképességre és a valóban egyre erősödő árfolyamra, kézenfekvőnek tűnt az árfolyam (akár erőszakos) gyengítése, ha tetszik, „helyrerakása", abból kiindulva, hogy a gazdaság valóban fundamentális baja a versenyképesség meggyengülése. (Más kérdés, hogy ebben a főszerepet a jövedelempolitika játszotta, miközben az árfolyam-politika csak rátett egy lapáttal.) Innentől állandósultak a monetáris és fiskális főhatóság közötti politikai felhangokat sem nélkülöző viták. A jegybank rendszeresen kommunikálta az inflációs cél eléréséhez szükséges árfolyamszintet. Ez a szám szeszélyesen változott ­ ezzel bizonyítva komolytalanságát ­ egyes időszakokban irreális reálfelértékelődést tükrözve. (A kívánatos árfolyam kommunikálásával azután a jegybank 2003 őszén szerintem helyesen felhagyott.) Ráadásul a PM az MNB-től eltérő (magasabb) árfolyamszintet tartott kívánatosnak.²⁶ (A vita, amely gyakran a sajtón keresztüli üzengetés sajátos kommunikációs formáját öltötte, magától értetődően az árfolyamot alátámasztó kamatpolitikára is irányult.)

2003-ban hónapok alatt a monetáris folyamatokat illetően rekordok sora dőlt meg. Január 15­16-án a forint már elérte az intervenciós sáv erős szélét (235 forintot), és nagy erejű spekulációs támadás indult meg a forint erősödésére, azaz a sáv forintot tovább erősítő eltolására számítva. A spekulációs támadásban döntő szerepet játszott, hogy a kirívóan erős árfolyam ellenére még azon a napon is, amikor mégis rákényszerült a kamatcsökkentésre, a központi bank az inflációs veszélyre hivatkozva ki tudja, hanyadszor azt jelentette be, hogy nem lát lehetőséget. (Történt mindez egy olyan piaci környezetben, amelyet a kamatok általános esése jellemzett.) A spekulációs támadás megindítói ezt az információt nem értelmezhették másként, mint hogy napirenden van a sáv forintot erősítő eltolása. A néhány nap alatt bezúdult nemzetközi tőke elérte az 5,3 milliárd eurót, a hazai bankrendszer teljes likviditásának mintegy felét. A spekulációs támadást az MNB végül is kivédte három gyors, egymás utáni 100-100 bázispontos kamatcsökkentéssel. (Ebből 200 bázispontnyira szinte azonnal került sor.) A devizapiac megnyugodni látszott. A spekulációhoz vezető folyamat, az erős forintot alátámasztó kamatpolitika azonban drága mulatság volt a magas reálkamatok miatt. Ezek az adott helyzetben szükségtelenül a külföldi állampapír-tulajdonosok vagyonát gyarapították, és az amúgy is magas deficittel küszködő költségvetés kiadásait csak tetézték. Alig néhány hónappal később az inga már az ellenkező irányba lendült ki. Május 26-án Járai Zsigmond bejelentette: felhagy az euró eladásával (árfolyama ekkor 245 forint volt). Június 4-én került sor a nevezetes sáveltolásra. A döntést a kormány erőszakolta rá a jegybankra. A monetáris tanács feltehetőleg azért állt kötélnek, mert mértéke csekély volt (mindössze 2,26 százalék). Arra számítottak, hogy nem befolyásolja az események menetét. Annak sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, hogy a döntés meghozatalának időpontjában a forint amúgy is gyengült, sőt piaci árfolyama már elérte azt a szintet, amelyet László Csaba versenyképességi szempontból kívánatosnak tartott. A beavatkozás időzítése tehát mindenképp rossz volt. Persze nem csak az időzítéssel volt baj. Maga a hivatalos sávközép sem volt az árfolyam-ingadozások valóságos vonzáscentruma. A piac a jelek szerint ezt a döntést a követett politika kiszámíthatatlanná válásaként értelmezte, idegesen reagált rá.

Ezzel új szakasz kezdődött. A hitelesség jó időre jóvátehetetlenül gyengült, átadva helyét a bizonytalanságnak. (Számomra ezen a ponton vált érthetővé, nincs külön monetáris és fiskális politikai hitelesség.) A sáveltolás után a forint tovább gyengült, így a jegybank június 10-én 100, majd 19-én további 200 bázispont kamatemelésre kényszerült, annak ellenére, hogy az ECB ebben az időszakban 50, később pedig a FED 25 bázisponttal csökkentette alapkamatát. Ezzel a kamatkülönbözet az MNB 9,5 százalékos, az ECB 2 százalékos és a FED 1 százalékos alapkamata között egyenesen kirívó mértékű lett. (A hozzánk hasonló cipőben járó rendszerváltó országok közül Lengyelországban 5,25 százalék, Csehországban 2,25 százalék és Szlovéniában is 2,25 százalék volt az alapkamat, de valamennyi országban csökkenő.) A drasztikus kamatemelések ellenére a piac csak nem akart megnyugodni: az árfolyam időnként átszökött a 260 feletti sávba, volatilitása alaposan megnőtt. (A 200 bázispontos kamatemelés napján például 10 forintot meghaladó intervallumban többször cikázott le és föl az euró árfolyama.) Az állampapír-piaci hozamok rövid, majd hosszabb lejáraton is egyaránt, vagyis a teljes hozamgörbe mentén megugrottak. A magas reálkamatok (és az elvesztett „kismamaper") pillanatok alatt felemésztették annak a 76 milliárd forintra taksált költségvetési megtakarításnak a zömét, amit a pénzügyminiszter a sáveltolással egy időben bejelentett igencsak óvatos megszorítási programja ígért. Az állampapír-piaci aukciókon a kereslet 3 éves és annál alacsonyabb lejáratokon csökkent. Egyre több jelzés utalt arra, hogy a külföldi befektetők egy része fontolgatja a piacról való visszavonulást.

Végeredményben nem egészen fél év alatt a forint a pálya ­ nem a hivatalosan deklarált sávhatárnak, hanem a jegybanki kamatpolitika szempontjából effektívnek tekintett sávnak ­ egyik (erős) széléről a másik szélére csúszott át. Ez még egy gyakorlott szlalomozótól sem akármilyen teljesítmény. Azok, akik a 240 forintos árfolyamnál gyengébb forintot képzeltek el, mondván, a túlságosan erős árfolyam rontja a versenyképességet, és egy amúgy is depressziós időszakban tovább gyengíti a növekedést, úgy gondolták, hogy az alapkamatszint fokozatos leépítésével, mondjuk, 6,5 százalékról 3,5 százalékra csökkenő alapkamattal és az ECB-hez képest zsugorodó kamatfelárral és főként a stabilitás megőrzésével érik el az áhított 260 forintos árfolyamszintet (ami mellesleg nem nagyon tér el az inflation targeting rezsim bevezetése előttitől). Most viszont a másik irányban, vagyis a nemzetközi tendenciákkal ellentétben gyorsan emelkedő kamatszint mellett, ideges beavatkozások (árfolyameltolás, hirtelen kamatemelések és 9,5 százalékos alapkamatszint) nyomán mesterséges hullámzást előidézve és azóta az újabb támadástól való állandó félelemmel kísérve jutottak ugyanehhez a végeredményhez. (Végtére is a föld gömb alakú.)²⁷

A forint elleni támadás következő hullámára november 24-én került sor, hátterében a költségvetés előkészítése során kibontakozó patthelyzettel fenyegető pártok közötti pengeváltásokkal. (Ezek átterjedtek a koalíciós kormányzó pártok közötti feszültségekre is.) A kialakult helyzet ugyanis egy pillanatra (de már nem először) bizonytalanná tette a már felvállalt megszorítások kivitelezhetőségét. Már megkezdődött az a folyamat is, amelynek eredményét 2004 májusában voltunk kénytelenek learatni. Megkérdőjeleződött a kormány és a jegybank által többször megerősített 2008-as euróövezeti csatlakozási időpont. (Az ismételt megerősítés már tulajdonképpen a bizonytalanság tükrözője volt.) A forint elleni újabb támadásra a jegybank válasza az egy lépésben 300 bázispontos kamatemelés volt. Nem érte el tulajdonképpeni célját, a további árfolyam-ingadozások azonnali lecsillapítását és a hosszú távú befektetők tőkéje kiáramlásának megakadályozását. (Később persze a nyugalom helyreállt, de ez már a magasabb kamatszint beragadása mellett történt.) A kamatemelést kommentáló jegybanki közleményben ez állt: „amíg a költségvetési szigorítás és a lakossági megtakarítások bővülésének pozitív hatásai nem jelentkeznek, az MNB arra törekszik, hogy magasabb kamatszint fenntartásával az árfolyamot a 2005-ös inflációs cél eléréséhez szükséges szinten stabilizálja". Ez az üzenet a rövid távú befektetők kockázatmentes kamatnyereségére jelentett garanciát. Másfelől a 2003 végén már teljesen egyértelmű költségvetési szigorítások ellenére azt mondta, hogy „hiszem, ha látom", ezzel mintegy legitimálva a magas kamatszint (feleslegesen előre meghirdetett) fenntartását.

A monetáris politika manőverei a nálunk nem sokkal biztatóbb (sőt ma már Csehország esetében rosszabb) fundamentumokkal rendelkező riválisainkhoz viszonyítva is kirívóan magas kamatszint fennmaradásáról vagy inkább beragadásáról gondoskodtak. Olyan helyzet alakult ki, amikor ettől már nem könnyű megszabadulni. Most már nem annyira a gazdaság (egyébként ténylegesen gyenge) fundamentumai következtében (egyensúlyi mutatói, a versenyképesség változása stb.), inkább bizonytalansággeneráló kommunikációjával, hitelességvesztésével, de leginkább azzal, hogy a spekulatív támadások kivédésére bevetett ugrásszerű kamatemelésekből nem kísérelt meg óvatosan kihátrálni akkor sem, amikor a nyugtalanság már csillapulni látszott. Ez tetemes veszteséget okozott a korábban még alacsonyabb kamatszinten a piacra lépő hoszszú lejáratú befektetők számára (mert a tartós kamatemelés a birtokukban lévő állampapírokat nyomban leértékelte). Így az állampapírpiac a rövid lejáratú befektetők terepévé, az ő döntéseik által mozgatott piaccá alakult át. (Erre még rásegített persze a költségvetés rendbetétele körüli sterilen napi politikai jelleget öltő hullámzó harc az elvetélt reformpróbálkozásokkal együtt.) Növekszik a kockázat is. Aligha képzelhető el, hogy ez a kamatszint hosszabb távon fennmaradhat. A kialakult helyzetet sajnos találóan jellemzi az alábbi következtetés: „A tőkepiacok stabilitása szempontjából a jó monetáris politika a lehető legunalmasabb, nem hoz létre olyan lehetőségeket, ahol nagyokat lehet nyerni, mert a monetáris politikusnak ­ ellentétben a piaci résztvevőkkel ­ kötelessége előre látni azt, hogy ahol abnormális nyereségek vannak, ott nagy a valószínűsége annak is, hogy a rendkívüli veszteségek időszaka és a pánik is bekövetkezik. A magyar monetáris politika legfőbb hozzájárulása a válsághoz az volt, hogy a szükségesnél sokkal szélesebb és ígéretesebb játéktérré változtatta a forintpiacot. Az erős árfolyamot mohóságra alapozó politikával érték el, ami mint tudjuk, általában hosszú távon nem valami bölcs dolog." (Vincze János: Forintválság és előrelátás. Élet és Irodalom, 2004. február 24.)

Függőjátszma

 

Történetünk körülbelül a 2004. évi költségvetés előkészítését kísérő vitákig követte nyomon az eseményeket és ezzel párhuzamosan a folyamatokat leginkább befolyásolni képes intézmények nem éppen összehangolt szándékait. Az eredmény az lett ­ mellőzve most a felesleges ismétléseket ­, hogy a negatív tendenciák további mélyülését sikerült megfékezni, áttörésre azonban nem került sor. (Lényegében erről szól az elmúlt év 5,8 százalékos GDP-arányos deficitje, amely a nem ismétlődő tételek levonása után alig kevesebb az előző évi hiánynál.) Még azt sem merném megkockáztatni, hogy a destabilizálódást sikerült megállítani. Folytatódott, csak alacsonyabb sebességfokozaton. A bizonytalanság jellemző maradt. Sőt néhány kudarcba fulladt állampapír-aukció emelte meg az államháztartás finanszírozásáért felelősek (de általában a gazdaságpolitika alakítóinak) adrenalinszintjét.

A bajok sorát gyarapította a fordulat is, amelyre tulajdonképpen számítani lehetett (legfeljebb az időpont volt kérdéses), de szerettünk volna nem gondolni rá. A nemzetközi tőkepiac megítélésének durva változására gondolok.²⁸ A piaci bizalom nem folytonos függvény. Nem úgy működik, hogy ha a helyzet kicsit rosszabb, akkor a bizalom is csak kicsit gyengül. A nemzetközi tőkepiac, amely egy ideig átmeneti kisiklásnak minősítette a pénzügyi egyensúly romlását, és bízott a kormány gyors és határozott beavatkozásában, most már nem kielégítőnek minősíti ezt a korrekciós képességet. Ez az értékítélet-beli törés a sáveltolással következett be, de nem ez volt a kizárólagos oka. (A terepet a szavakban határozott, döntéseiben hezitáló fiskális politika teremtette meg.)

A zavaros eseménylánc tanulsága, hogy nem lehet érdemi változást elérni a gazdasági trendekben észrevétlenül, anélkül, hogy strukturális változások indulnának a jövedelemelosztási folyamatokban, és a gazdaság szereplői azt megéreznék. A szaktárcák előirányzatainak százalékos lefaragása lehet egy első lépés, de a szigorúbb és aprólékosabb központi ellenőrzésen alapuló, akaratlanul is a centralizáció felé mutató takarékosság nem lehet a tartós megoldás alapja (legfeljebb nyitánya). Érzésem szerint valamikor 2003 nyarán-őszén tudatosult kollektíve a kormányzatban, hogy a baj sokkal nagyobb, mint gondolták.²⁹ Erre a kollektív felismerésre 2003 második felében sok összetorlódott kellemetlen esemény és intő jel adott alkalmat. Ebbe a sorba illeszkedett a külföldi tőke tüntető távolmaradása is, az anyavállalatok magyarországi leányainak nyújtott (úgynevezett tulajdonosi) hitelek látványos kivonása, gyár- és telephelybezárások, illetve egyes nagybefektetők idecsábításának kudarca.³⁰ A lakossági fogyasztás növekedése változatlanul 7­8 százalékkal vágtatott a létrehozott jövedelmek (a GDP) 3 százalékos emelkedése mellett.

A hangulatváltás kezdetben inkább szavakban jelentkezett (ezekről soha nem tudni, lesz-e folytatásuk). Megingott a jóléti rendszerváltás folytathatósága. A korábban követett gyakorlat most már nyílt kritikájaként elhangzott a „nem másként kell csinálni, hanem mást" jelszó. A holtpontról való kibillenés azonban csak a 2004. évi költségvetés előkészítésekor, a múlt év kora őszén történt. A kormány megtárgyalta a 2004. évi költségvetés alapvető mutatóit (az úgynevezett sarokszámokat). Ilyenkor persze valamit mondani kell az elfogadtatandó sarokszámok hátteréről, arról, hogy milyen adópolitikai változásokkal, kiadási prioritásváltásokkal, takarékossági intézkedésekkel és egyebekkel kívánják az áhított célokat elérni. Itt kezdődtek a bajok. Egészen addig minden rendben volt (legalábbis rendben lenni látszott), amíg a kínos beavatkozásokról nem esett szó, legfeljebb általánosságban hirdették meg a takarékosság, a fegyelmezett pénzügyi gazdálkodás követelményét, jóllehet a szakértők tisztában voltak azzal, hogy minden perc számít. A népszerűtlen intézkedések halogatásával exponenciálisan emelkednek a korrekció (ilyenkor sajnos elkerülhetetlenül) romboló hatásai. Amikor azonban a PM előállt a lakástámogatási rendszer szigorításának már régóta dédelgetett ötletével, nyomban politikai viharok keltek, annak ellenére, hogy az szociálisan igazságtalan (a jómódúakat segítő, antirászorultság-elvű) volt, és robusztus kedvezménymértékeivel hiperpazarlónak bizonyult. Az akkor kezdeményezett, a társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt káros rendszert megszelídíteni igyekvő lépéseket akkor is meg kellett volna tenni, ha az egyensúly történetesen rendben lett volna. Politikusok (köztük szocialisták is) siettek nagy hangerővel megbélyegezni az elképzelést. Ekkor kezdett rezegni a léc, amelyet a tárca vezetője néhány hónappal később, az ominózus 80 milliárd forintos deficit-előrejelzési tévedéssel le is vert. A pénzügyminiszter ­ akit lehet hibáztatni azért, hogy késve, de nem azért, hogy végre lépett lakásfronton, és fellépett a költségvetés által teremtett túlkereslet visszaszorítása érdekében ­ nyomban bizalomvesztett lett a szocialista pártberkekben.

Egy másik javaslat arról szólt, hogy ismét halasszák el a személyijövedelemadó-progresszió ­ nemcsak elhatározott, de most már törvényben is előzetesen rögzített ­ csökkentését. (Az indok a lakossági jövedelmek több éve tartó viharos növekedése volt, és az, hogy a megszorítások általános légkörében nem éppen szerencsés az időzítése egy olyan adópolitikai lépésnek, amely az átlagost meghaladó jövedelműek adóterhelését csökkentené. Az adóprogresszió csökkentésének másodszori halasztására vonatkozó javaslat politikai és hitelességi okokból elvérzett. Ami végül is történt, az jellemző: a progressziócsökkentés megvalósult, ellenben a nyugdíjplafont eltörölték, ezzel legalább részben visszavéve azt, amit a magasabb jövedelműeknek az adóskála módosítása adott. Ezután szinte napi gyakorisággal záporoztak az újabb és újabb ötletek, amelyekkel a pénzügyi kormányzat tesztelte a politikát. Menetközben többször változtak az áfakulcsok, végül is elmaradt a 25 százalékos normál kulcs csökkentése. Máig lezáratlan vitákat hagyva maga után változott a termékcsoportok besorolása. Szja-kedvezménykategóriák szűntek meg. Színre lépett az innovációs díj (nem tartom jó ötletnek), és növekszik (EU-mintára) a zöld adók szerepe is.

Voltak olyan javaslatok is, amelyeket feltevésem szerint csak ijesztésül vetettek be.³¹ Ezzel az adórendszer átalakítása izgalmas politikai pingpongmérkőzéssé alakult, amelyben a szakmai érvek legfeljebb alárendelt szerepet játszhattak, tetemes részüket ­ köztük olyanokat is, amelyeket később valahogy megemésztettek ­ a politikai kommunikáció azon nyomban el is bizonytalanította. (Nem is történhetett ez másként, mert a két-három naponként szeszélyesen változó ötletek egyenesen kizárták, hogy az összhatásról ­ pl. jövedelemelosztás, infláció és árfolyam tekintetében ­ bármilyen szakmai szempontból megalapozott képet lehessen kialakítani. Tekintve, hogy a viták a politikai marketing logikája szerint folytak, erre nem is volt igazán igény.) A felmerülő ötletszerű javaslatok és ezek ugyancsak ötletszerűnek tűnő szelekciója elfogadása vagy elutasítása a járt útról való kényszerű letérés bizonytalanságát és a döntés-előkészítésben részt vevők politikai megosztottságát tükrözték. A végeredmény felemás lett. Egyrészt nagyszámú, de egy-két kivétellel igen kicsi nagyságrendű változtatás lett, amelyek közül a tehercsökkentő jellegűek nem érték el a kedvezményezettek ingerküszöbét,³² és ugyancsak sok apró jövedelmi hatással járó, de irritáló megszorítás együttesére került sor.

Viszont ­ és bizonytalan optimizmussal, de erre hajlok ­ számtalan esetlegessége ellenére az ez évi költségvetés mégiscsak egy tartós elmozdulás kezdetét jelentette. A végül is elfogadott javaslatok koncepciózusak, lévén a szakértők tisztában voltak azzal, hogy csak az olyan deficitcsökkentés visz előre, amely a lakossági fogyasztás elszabadult növekedését megállítja. Azzal is, hogy az állami beruházásokat minden területen vissza kell fogni, kivéve azokat, amelyek a gazdaság exportképességének hátteréül szolgálnak. Koncepciózus a tekintetben is, hogy a jövedelempolitikában valóban trendváltás következett be. Minden jel arra mutat, hogy a keresetek emelkedése és a termelékenységnövekedés közötti összhang helyreállt. Abban is, hogy a lakásfinanszírozás átalakítása társadalmi, gazdasági (és talán érdemes külön kiemelni: morális) szempontból egyaránt a legsürgetőbb. (Lehangoltan vettem tudomásul, hogy a népnemzeti petíció most ennek a lejáratott rendszernek a visszaállításán ügyködik.) Végül abban is, hogy a gyerekkedvezményekben a súlypontot a családi pótlékra és nem az adókedvezményekre helyezte. Ezek lényeges dolgok. Érdekes, hogy nem először történik az, ami most is: az illogikusnak tűnő részletekből egy ha nem is tiszta, de azért magasról nézvést elfogadhatónak tűnő összfolyamat kerekedik ki. De ha így van, akkor miért foglalkoztam ennyire aprólékosan az összfolyamat szempontjából mégiscsak másodlagos részletekkel, amelyek rosszabb benyomást keltenek, mint a végeredmény? Csak azért, mert szerettem volna érzékeltetni, milyen következményekkel jár, ha a gazdaságpolitika alakítása a politikai adok-kapok részévé válik, egyes fázisaiban egyenesen tematizálási kérdéssé, show-műsorrá fajul, amelynek előbb-utóbb sikerül az érdemi kommunikációt is, ha ilyen egyáltalában van, devalválnia. Érthetővé tenni, miért várnak egymásra a felelős vezetők, ha (elismerem, valóban) népszerűtlen döntéseket kell kezdeményezni éppen a hosszú távú stabilitás érdekében.

A 2003 végén megindult változásokat nem tekintem fordulatnak, de tiszavirág-életű változásnak sem. Nem elsősorban a nemzetközi klíma változása miatt, bár már nagyon ránk fért. Inkább azért, mert a költségvetési csata után, amely zavarossága ellenére irányváltáshoz vezetett, most még markánsabban, egyértelműbben folytatódni látszik. Az elkerülhetetlen megszorítások legfontosabb elemeit sikerült elfogadtatni (hogy megvalósítani is, abban már nem vagyok egészen biztos, mert ebben a játszmában bőven vannak ellenlépések), zárulnak a negatív, destabilizáló ollók a bérek és hazai felhasználás között. (Ezek az ollók az elmúlt években hirtelen és veszélyesen kinyíltak: lehetőségeinken messze túlléptünk.) Ezeknek az ollóknak a zárulása és a vállalkozói szektor (igaz, ma még csak döcögve) kezdődő fellendülése nélkül az államháztartási deficit süllyedése nem sokat ér.

A 2004 késő tavaszán ismét érdemben átdolgozott monetáris unióhoz csatlakozási konvergenciastratégia már mértéktartó, felhagy a talán lelkesítő, de nehezen hihető és főként a fékcsikorgást, azaz a gazdaság újabb lassulását kockáztató „erőltetett menet" hirdetésével. Tükrözi a felismerést: az állami újraelosztás visszaszorítása az állambirodalom immár több mint fél évtizedes terjeszkedése után legalább olyan fontos, mint a deficit lefaragása. Érdemi változás mutatkozik a másik térfélen is. A jegybank az óvatos kamatcsökkentés politikájára tért át, és kommunikációja a gazdasági helyzetről kiegyensúlyozottabb. Ezen alapul a jegybank legfrissebb (májusi) inflációs jelentése az ezt megelőzőben szereplő decemberi 12 havi visszatekintő inflációt 6,9 százalékról 6 százalékra korrigálta. Mindkét intézmény a várható folyamatok megítélésében és céljai meghatározásában egyaránt a mértéktartás irányában mozdult el. Hosszú idő után ebben a vonatkozásban is a konvergencia jelei mutatkoznak. Ez reális esélyt ad a hitelesség helyreállítására, de tisztában kell lenni azzal, hogy ez nem fog könnyen menni (elvesztése sem máról holnapra történt). A pénzügyminiszter most politikai támogatottságot élvez. De nem lesz könnyű dolga. Először is a múlt nem múlt el nyomtalanul. Az elmúlt években meggyengült versenyképességgel nem lesz könnyű az új világgazdasági konjunkturális hullám hátára szörfölni. Másodszor, tisztában kell lennie azzal, hogy támogatottsága pontosan addig tart, amíg azonnali eredményeket tud szállítani, holott jól tudja, az igazán lényegi változások hatása csak lassan érik. Harmadszor, ezúttal kommentár nélkül, a politikai háttér sem biztató. A petíció, ha megvalósulna, egy nálunk jóval erősebb gazdaságot is maga alá temetne. (Talán azt kellene a végére írni, „Pincér, írja csak nyugodtan hozzá az államadóssághoz!") A tárca vezetőjét nem igazán irigylem.

 

Nem triviális tanulságok

 

Befejezésül nem a „mit kellett volna másképp csinálni vagy hamarabb felismerni" (utólag könnyű okosnak lenni) típusú következtetéseit összegzem, hanem az általam hosszan leírt eseménysor lefutásának, szinuszgörbéjének mélyebb jellemzőit igyekszem tézisformában és most már igazán tömören leírni.

 

1

Elég egyetlen pillantást vetni a statisztikákra, az ezredforduló után kialakult helyzet semmiben sem emlékeztet a Bokros-program idején kialakult szituációra. Legalább három dologban nem. Először is a gazdaság fundamentumai most összehasonlíthatatlanul jobbak. Nem ölt finanszírozhatatlansággal fenyegető mértéket a külső eladósodás, exportpotenciálja sokszorosan nőtt, teljesítménye is több mint 20 százalékkal haladja meg az akkorit. (A válsággal való ijesztgetés tehát értelmetlen.) Másodszor ­ és erről már el szokás feledkezni ­ a kilencvenes évtized első felében kialakult szituációt a gazdaságpolitika durva melléfogásai ellenére is a válsághelyzetet alapvetően a piacgazdasági átalakulás és a KGST összeomlása okozta. Maga a gazdaságpolitika (amelynek mentségére szolgált a járatlanság) csak járulékos tényező volt. Most viszont a helyzet fordított: volt persze világgazdasági recesszió, de a bajok elsődleges okozója az elhibázott gazdaságpolitikai válaszreakció volt, amely a politika bal és jobb oldalán egyaránt Lenin általam nem kedvelt egykori tételének átértelmezésén alapult. (Meglehet, ez az egyetlen közös nevező közöttük.) Eszerint: a gazdaság dekoncentrált politika, és a politika ott van minden kilométerkőnél. (Ha így van, eléggé dekoncentrált.) Végül harmadszor, Bokros mozgásterét az akkori szélsőséges válsághelyzet (késői) felismerése adta. Most baj van, válsághelyzet viszont nincs. A mozgástér is sokkal szerényebb.

 

2

A már unalmas (de sajnos igaz) refrén szerint letértünk a fenntartható pályáról, még nem jóvátehetetlenül, de éppen eléggé. A folyamat okozója a fiskális politika volt. (Ennek belátása nem lehet politikai kérdés.) Az általa generált mértéktelen ­ és a mű-magántársaságok (kváziállam), valamint kreatív könyvelési technikák miatt egyre kevésbé kontrollálható ­ kereslet rövidesen rombolni kezd. Egy ideig ez nem látható, hiszen a visszacsatolás késleltetve van. A készletleépítés és a beruházás-visszaesés nyomán a fizetési mérleg romlása egy ideig nem következik be. A nemzetközi tőkepiac is jóhiszemű, csak némi késéssel reagál. Ezért egy átmeneti periódusban úgy tűnik, nem is olyan nagy a baj, a fizetési mérleg nem is romlik. A döntéshozók nyugodtak.

Hasonló dolog történik a költségvetés deficitjének keletkezése során is. A késleltetést itt az okozza, hogy a fogyasztás során keletkező adóbevétel sokkal magasabb, mint az exporton. (A fogyasztásból származó áfa vagy a jövedéki adóbevétel az exporton viszont nem.) Ezért ezen a vonalon is úgy tűnik, mintha a feszültség nem is lenne akkora. Ezek a késleltető, a feszültségeket jótékonyan eltakaró mechanizmusok rövidesen megszűnnek. A mesterséges fogyasztásnövelés növekedésélénkítő hatása kifullad, a készletleépítés elérkezik a saját természetes határáig. Ezután a mesterségesen kreált kereslet hirtelen és brutálisan rombolóvá válik, minden átmenet nélkül hirtelen romlani kezd a fizetési mérleg (a baj először itt és nem az inflációban jelentkezik, ez egyelőre csak fenyegetés). Romlani kezd a versenyképesség, tovább mélyítve a feszültségeket.

A jegybank drasztikus kamatemeléssel lép be, hogy inflációs célját a történtek ellenére is elérje. Ez persze csak egy szűk sávban képes ellensúlyozni a fiskális kilengéseket. A masszív, a GDP 6 százalékára tehető addicionális kereslet ellensúlyozása ilyen eszközökkel lehetetlen (olyan romboló hatással járna, ami egyszerűen nem vállalható). Ellenben a megugró reálkamatok a deficitet és az államadósságot tovább hizlalják, az állampapírpiacokat a rövid távú befektetők ingoványos terepévé változtatják, a forint mindkét irányból támadhatóvá válik, az árfolyam, a hozamok, kamatok ingadozása megnő. Az amúgy is rossz irányba igyekvő gazdaságra innentől a bizonytalanság, az egymást követő pénzügyi turbulenciák nyomják rá a bélyegüket.

Ezzel a szellem kiszabadul a palackból. A mai döntések nyomasztóan determinálják a következő év bér- és nyugdíjkiadásait, újabb és újabb lukak (feszültségforrások) keletkeznek, amelyeket a piac szereplői gyorsan észlelnek és építenek be (árakra, konjunktúraalakulásra, béralakulásra vonatkozó) várakozásaikba. Ezzel a tehetetlenségi erőn alapuló önmozgás keletkezik. Mindez együtt oda vezet, hogy ha 2004-re semmilyen korrekciós intézkedés nem született volna, az államháztartás hiánya 7 százalék körülire fúvódott volna fel. (Ehhez a hipotetikus helyzethez mérendő a 4,6 százalékos kormányzati cél.) Nem csoda, hogy a makrodöntéshozók most körülbelül úgy érzik magukat, mintha egy lefelé menő mozgólépcsőn kellene fürgén felfelé haladni.

A vázolt jelenségsor lényege, hogy a gazdaság különböző részterületein jelentkező feszültségek átterjednek a gazdaság egészére, közöttük szinergikus hatások lépnek fel, a kilengések amplitúdója növekedni kezd. (Eközben a késleltetési mechanizmusok gondoskodnak arról a lappangási időről, amelyek a konfliktusokat kerülni igyekvő döntéshozók számára nélkülözhetetlen hivatkozási alapnak bizonyulnak.) Az egyensúlyzavarok izolált kezelése ezen a ponton túl lehetetlenné válik. Ezzel a gazdaság fenntarthatatlan pályára jutott.

 

3

A gazdaságpolitika nagy dózisokkal, lórúgásszerű beavatkozásokkal operált. Vonatkozik ez a minimálbéremelésre, a lakáskedvezményekre, a közalkalmazotti béremelésekre egyaránt, sőt talán a kamatpolitika némely lépésére is. Ezek eleve alkalmatlanok a hullámzások csillapítására, ehelyett maguk válnak mesterséges ciklus kiindulópontjává. Kiküszöbölésük, ha már beépültek a rendszerbe, nehéz, de legalábbis igen kockázatos. (Machiavellinek igaza lehetett. A kedvező vagy népszerű változásokat fokozatosan adagolni érdemes, mert akkor társadalomstabilizáló hatásúak, ellenben a kedvezőtleneken jobb gyorsan túl lenni, mert a sokéves perspektívátlanság valamilyen formában mindig rombol.) A nagy dózisokban, teljesítményfedezet nélkül kreált jóléti változások után most az a feladat, hogy leküzdjük mindazokat a nehézségeket, amelyek nélkülünk talán nem is keletkeztek volna.

 

4

Bebizonyosodott, hogy ha a gazdaságpolitika az egyensúlyi korlátokat nem elsőrendű vagy könnyen kézben tartható kérdésként kezeli (bár nem is hagyja őket figyelmen kívül), akkor azok a beavatkozások, amelyek a feszültségek enyhítése és a jövedelemelosztási arányok korrigálása céljából kiáramoltatják a többletjövedelmet, csak újabb igények lavináját zúdítják a jövedelemelosztásért felelős makrodöntéshozókra. A szereplők érzékelik a korlátok fellazulását, és azonnal reagálnak. Ez jut kifejezésre a gyors bérkonvergencia képtelen, de egyre gyakrabban hangoztatott követelésében is. A megszüntetett feszültségek helyére újabb feszültségek tömege lép, s a jövőre szóló determinációk formájában a döntéshozók saját ígéreteik foglyává válnak. Az igényeket később tovább korbácsolja a váltás. Minden szereplő érzi ugyanis azt, hogy a megszorítások a levegőben lógnak, így akinek valamilyen jogcímen most nem jut többletforrás, az rosszabbul jár, mert most már csakugyan a szűk esztendők következnek.

 

5

Ma már számos nemzetközi intézmény (IMF, OECD, EBRD, EU), nagynevű nemzetközi konjunktúrakutató, befektetési tanácsadó, határokon túlnyúló tevékenységet folytató nagybank készít rendszeresen ország-, illetve piacelemzéseket. A nagybefektetők feltehetően ismerik is a jelentéseket, a kicsik többnyire követik az így kialakult hangulatot. Képet alkotnak a gazdaság stabilitásáról, a gazdaságpolitika kiszámíthatóságáról. Az információk a racionális várakozások logikája szerint, mondhatni, beárazódnak: a bizalom „felárat" hoz (csökken a kamatprémium, nő a tőkevonzóképesség), elvesztése viszont költséges, és ha már kialakult, nehezen helyrehozható. A gazdaságpolitikáknak ez a „beárazása" viszonylat új keletű jelenség. A várakozásokat, mindenekelőtt a nemzetközi tőkepiac várakozásait (de a hazai piaci szereplőkét is), ezáltal a folyamatok fenntarthatóságát is döntően befolyásolja a gazdaságpolitika korrekcióra való képessége. Ha úgy tetszik, elszántsága: a piaci aktorok ma már nemcsak a különféle indikátorokat figyelik, de a gazdaságpolitika folyamatokat alakító képességét vagy annak hiányát is. Ezen a piacon mit sem ér a lelkesítő jövőkép, megbízhatóságra, az ígéretek megtartására van szükség.

 

6

A költségvetési kiigazításra súlyos viták (és nemegyszer improvizált, mozaikszerűen összerakódott javaslatok) nyomán végül is sor került. A lényeg, a kézbentarthatatlannak látszó, a termelékenységtől elszakadó fogyasztásnövekedés megzabolázása, úgy tűnik, mégiscsak sikerült. Tudomásul kell vennünk: ahogy a bizalom is csak egy idő után ingott meg, úgy visszaszerzése is kitartást és időt igényel. A már a költségvetés kapcsán meghozott és most az új pénzügyminiszter által nyomatékosított intézkedéseket a folytatás, azaz a hirdetett, de eleddig elmaradt reformok továbbvitele vagy ezek elmaradása minősíti majd.

¹ A közfelfogásban körülbelül az a jelentéstartalom honosodott meg, hogy a gazdaság az adott évben biztonsággal finanszírozható, durva központi beavatkozással nem kell számolni. Holott a lényeg éppen ennek a fordítottja. A fenntartható növekedés legfontosabb intelme, mondanivalója körülbelül az, hogy a gazdaságpolitika ne feszítse túl a húrt, azaz mai döntéseivel ne idézzen elő olyan kényszerhelyzetet, amely már holnap (praktikusan 1­3 év alatt) kemény megszorító korrekciókhoz vezet az egyensúly helyreállítása érdekében. Preventív, a későbbi baj bekövetkeztét megelőzni hivatott eszközről van tehát szó.

² Az ICEG (International Center of Economic Growth) budapesti székhelyű Európai Központja által kialakított konvergenciaindex alapján az uniós normákhoz való közelítésben Szlovénia áll az élen, ezt követik sorrendben Litvánia, Csehország, Lettország, majd Lengyelország. Magyarország nem kis meglepetésre csupán a nem éppen előkelő hatodik helyet foglalja el. Mögötte csak Szlovákia és Észtország szerepel a rangsorban. Az ilyen több tényezőt szubjektíven egybesúlyozó kompozit indexek persze nem egészen megbízhatók. (A listavezető Csehország például hozzánk hasonlóan ingatag helyzetű, ráadásul velünk ellentétben 2004-ben éppen erős lejtmenetben van.) Magyarország megítélésének gyengülése azonban kétségtelen és nyugtalanító tény.

³ Nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, a látványos eredmény elsősorban Bokros Lajosnak és annak a néhány szakembernek köszönhető, akik makacsul amellett kardoskodtak, hogy az állam a kilencvenes évek közepén keletkezett körülbelül ötmilliárd dollárra rugó privatizációs bevételeit adósságának törlesztésére és ne a mindig kéznél lévő remek befektetési ötletek valamelyikére fordítsa.

⁴ Ilyesmi vagy ehhez hasonló jelenség nemzeti katasztrófa formájában valósulhat meg, persze csak egészen kivételesen és soha sem önkéntesen. Legutóbb Argentínában történt meg, hogy a dollárhoz kötött árfolyamú pesót a kormány egyharmadára volt kénytelen leértékelni, ezzel az állampolgárok megtakarításának kétharmadát egy mozdulattal semmisítette meg. (Hasonló volt az első világháború után Magyarországon a hadikölcsönök elértéktelenedése.)

⁵ Az adatok forrása az Eurostat, illetve a Brüsszeli Bizottság.

⁶ Az adatok forrása a PM 2004. márciusi gyorsjelentése. A táblázatban szereplő index Magyarország 15 legfontosabb külkereskedelmi partnere importnövekedésének súlyozott átlaga. A súlyarányok éppen az illető országok magyar exportban képviselt részarányai. (A figyelembe vett, vagyis fajsúlyosnak minősített országok lefedik a magyar export több mint 90 százalékát.)

⁷ Az elmúlt három esztendőben a 3­3,5 százalék közötti gazdasági növekedés bázisán a lakossági fogyasztás 5,3 százalékkal, 9,4 százalékkal és 7,8 százalékkal nőtt. Az egy keresőre jutó reálbér három év alatt 32­33 százalékkal emelkedett, és ennek csupán kevesebb mint egyharmadára nyújtott fedezetet a gazdaság teljesítménye.

 

 

 

⁸ Az olcsóbb államigazgatás a végkielégítések miatt nem azonnal megtérülő, az egészségügy reformja úgyszintén, az államvasutak rendbetétele is előbb járna konfliktusokkal, mint kézzelfogható eredménnyel. De ugyanez vonatkozik minden feleslegessé vált szervezet leépítésére vagy karcsúsítására is.

A beruházások és ezen belül a feldolgozóipari beruházások éves növekedése

1996­2002 között (változatlan áron, %)

összes beruházás ebből: feldolgozóipar összes beruházásból

építési

beruházások gépberuházások

 

 

Forrás: KSH

⁹ Az exportképesség alakulására közvetve hatnak az autópálya-építések, vasúti korszerűsítések is. Ilyenek azonban az áttekintett időszakban sajnos nemigen történtek. Az építési beruházások növekedése a lakásépítés mellett közigazgatási, kulturális, irodaépítési, sportcélú beruházásokat takarnak.

¹⁰ Ebben az összefüggésben nettó pénzügyi megtakarításokról esik szó. Figyelmen kívül maradnak tehát a nem pénzformában kicsapódó (reál) megtakarítások, mint a lakásállomány és egyéb ingatlanok. A „nettó" jelző arra utal, hogy a lakossági megtakarítások és az eladósodás különbözetét vesszük alapul. (A bruttó, hitelek levonása nélküli háztartási megtakarítások emelkedése az ezredforduló után alig lassult.) Mindez lényeges, mert a háztartások megtakarításainak kell(ene) fedezetet nyújtani a költségvetés deficitjére és az egészséges fejlődés periódusaiban szintén eladósodó vállalkozások pénzigényére együtt. (Ha ebből nem futja, akkor nemzetközi források után kell nézni.) 2000 és 2003 között nem egészen így történt. A lakossági megtakarításoknak a nemzetgazdasági szintűnél sokkal gyorsabb süllyedése annak az abszurd helyzetnek volt köszönhető, hogy egy pillanatra 2002-ben a vállalati szféra maga is pénzügyi megtakarítóvá vált (egyszerűbben: csökkentette beruházásait).

¹¹ Ezt a furcsa jelenséget hívja Kornai János puha költségvetési korlátnak. Hiányzik a pénz fegyelmező ereje. Az egyetlen kivétel a szabály alól éppen a lakosság volt.

¹² A legfontosabb megtakarításra ösztönző erő az öngondoskodás lenne, vagyis annak (sanyarú) tudomásulvétele, hogy az öregkorról, az egészségügyi ellátásról részben magunknak kell gondoskodnunk, csakúgy, mint a növekvő létbizonytalanság (munkanélküliség) tartalékairól is. A változás jeleibe lépten-nyomon beleütközünk (az életbiztosítás, nyugdíjbiztosítás és egyéb hosszú lejáratú alapok részesedése a megtakarításokban 22 százalékra kúszott fel). Csakhogy a lakosság magatartása lassan változik. Az öngondoskodás kényszerét és ami vele jár, a magántőke porondra lépését devianciaként, esetleg politikai szűklátókörűségként éli meg, olykor, mondani sem kell, nem kis felháborodással kísérve. (Ebben persze szerepet játszik az ideológia is, amely igyekszik a változatlan értékek illúzióját kelteni.)

¹³ Ugyanezt mutatnák persze az éves adatok is, de talán kevésbé tükrözik a tendencia folytonosságát. Az első és harmadik negyedévekre eső választás talán esetlegesnek tűnik. Az indokom az volt, hogy épp ez a két adatsor fejezi ki a leghívebben a megfelelő évek egészét jellemző változásokat.

¹⁴ A közelmúltban nyilvánosságra hozott konvergenciaprogram (a monetáris unióhoz való csatlakozás programja) helyez kilátásba óvatos decentralizációt.

¹⁵ A béremelkedések hatásának jelentős része a következő évben jelentkezik. Ez a grafikon tehát korántsem olyan meredek, amilyennek látszik. Hatása viszont tartós, beépül a bázisba, vagyis determinálja a jelenben zajló folyamatokat és a következő évek manőverezési lehetőségeit is.

¹⁶ Az itt tárgyalt kérdés szempontjából mellékesen ugyan, de mégsem állom meg megjegyzés nélkül, hogy a minimálbér-emelés közvetlen hatása elsősorban a kisvállalkozói kört sújtotta. „...Úgy becsülhetjük, hogy 2001 tavaszán a minimálbéresek 15­20 százaléka 5 főnél, nagyjából 60 százaléka 20 főnél, hozzávetőlegesen 70 százaléka pedig 50 főnél kevesebb foglalkoztatott vállalatnál dolgozott." ­ állapítja meg bértarifa-felvételek alapján Kertesi Gábor és Köllő János. (A 2001. évi minimálbér emelés foglalkoztatási következményei, Közgazdasági Szemle 2004/4.) A szerzők ehhez hozzáteszik, a képzetlen munkaerő iránti kereslet az átlagosnál rugalmasabb. Számítási eredményük szerint (ez természetesen modellen alapuló becslés) 2001-ben a kisvállalati szektorban mintegy 12 ezer állás szűnt meg, elsősorban azokban a térségekben, ahol magas volt a munkanélküliség, annak hatására, hogy a minimálbér átlagbérhez viszonyított aránya a 2000. évi 29 százalékról 2002-re 43 százalékra ugrott. Ebben az időszakban tehát a gombamód szaporodó kisvállalkozásokat felkarolni hivatott kassza, alapítvány legfeljebb ellensúlyozni próbálta ­ természetesen most is egyedi osztogatással ­, hogy erre a szektorra a minimálbér-sokkhatással rászámoltak. A sok kis kassza, alapítvány, támogatási keret jelentékeny működési költséggel jár. Annál többel, minél több és minél elaprózottabb csatornán folynak a pénzkiutalások. A ráfordítások egyre növekvő hányada elszivárog. Adminisztráció-fenntartást szolgál, miközben a valóban fejlesztésre fordított összegek felhasználása is szétforgácsolt, összehangolatlan. Nem preferált körről van szó, inkább az ellenkezőjéről. (Ennyit a látszat és a valóság viszonyáról.)

 

 

¹⁷ A keresletszűkítést vagy keresletbővítést nem maga a költségvetési hiány, hanem a deficit változása (csökkenése vagy növekedése) méri. Az itt szereplő adatok ­ forrásuk az MNB ­ ezt mutatják.

¹⁸ Ez a költségvetés által teremtett, a gazdaság ingadozását csillapítani hivatott mesterséges többletkereslet elvileg akkora lehet, hogy a negatív kilengés elmúltával, amikor a gazdaság visszatér a normál fejlődési pályájára, a költségvetés kezdeti állapota is automatikusan helyreálljon. Ha ez a követelmény teljesül, akkor nincs baj. Ha az állam által teremtett kereslet ennél jóval nagyobb, akkor a többletdeficit a recesszió elmúlta után is benne marad a gazdaságban. A kritikus 2001­2002. években a túladagolás becslésem szerint akár három-négyszeres lehetett.

¹⁹ Az elsődleges egyenleg az állam kamatkiadásoktól megtisztított egyenlege: az elsődleges bevételek és az elsődleges kiadások egyenlege. A bevételi oldalon az adók a meghatározók. A kiadási oldalon az állami áru- és szolgáltatásvásárlások és állami fejlesztések, valamint lakossági pénzátutalások szerepelnek (ez utóbbiakat persze szintén áru- és szolgáltatásvásárlásra használják. Az elsődleges hiány fejezi ki az állam tényleges piaci hiány „kemény magját". (A kamatkifizetéseket nem biztos, hogy elköltik, különösen ha a kamat az infláció ellentétele, voltaképpen nem is jövedelem.)

²⁰ A GMU-hoz csatlakozó országok közül Olaszországban három év alatt 4,5 százalékos, Spanyolországban ugyanennyi idő alatt 3 százalékos megszorítás valósult meg a felkészülési időszakban. Ezeket egybevetve a mi 2003-as konvergenciaprogramunk ugyancsak hároméves időintervallumban a bruttó hazai termék 2,5 százalékának megfelelő megszorítást helyezett kilátásba. A cél nem ambiciótlan. A baj az, hogy komolyabb strukturális változások és a vele járó konfliktusok vállalása nélkül ez a számszerűen szerénynek tűnő, de valójában nem lebecsülendő cél elérhetetlen. (Forrás: Kondrát Zsolt­Weinhardt Tamás: Magyarország helyzete nemzetközi összehasonlításban a GMU konvergencia kritériumainak teljesítésében 2003 végén. MNB műhelytanulmányok.)

²¹ A Bokros-program idején bevezetett csúszó leértékelés széles körben, többnyire a feltörekvő piacokon használt, eleve átmenetinek szánt rendszer. Alkalmazására konszolidációs periódusokban kerül sor (nálunk is így történt), olyankor, amikor a hazai inflációs ráta sokkal meghaladja a környezetét, amellyel a nemzetközi kereskedelem bonyolódik.

²² Az Egyesült Államokban a gazdaságpolitikára vonatkozó legmértékadóbb információk egyikének a FED elnökének, Greenspannek a meghallgatásai számítanak. (Persze ez a különleges szerepkör erősen személyhez kötött.) Nálunk sem a monetáris, sem a fiskális politikát nem építeném erre a hatásmechanizmusra.

²³ „A kamatemelést egy nem hiteles monetáris rendszerben a befektetők értelmezhetik úgy is, hogy a központi bank információs előnnyel rendelkezik, már tud bizonyos mutatók romlásáról" ­ írja Neményi Judit az elmúlt évek monetáris politikáját jellemezve. (Forrás: Neményi Judit: Hullámok hátán ­ monetáris politika befektetői szemmel. Hitelintézeti Szemle, 2004/1.)

²⁴ A Princetoni Egyetem tanára, Blinder érdekes játékelméleti modellt szerkesztett. „Ebben a játékban a résztvevők a központi bank pénzügyi hatóságai, másfelől a politikusok, akik meghatározzák a kormány kiadásainak és az adóbevételeknek kombinációját. A központi bank elsődleges felelősségének az infláció féken tartását tekinti, aminek következtében még mindig szívesebben veszi a gazdaság stagnálását, mint expanzióját. Munkatársai hosszú ideig maradnak hivatalukban ­ az igazgatótanács tagjai 14 évig, a FED elnökei pedig nyugdíjba vonulásukig, ily módon meglehetősen függetlenek lehetnek a politikai nyomástól. Másrészt a politikusok rendszeresen megküzdenek a választások során, s ez arra készteti őket, hogy a gazdaság expanzióját helyezzék előnybe stagnálásával szemben. A játszma során egyik játékosnak rá kell kényszerítenie a másikat a kellemetlen döntések meghozására. A FED jobban szeretné, ha az adóbevételek meghaladnák a kormány kiadásait, semmint hogy a kormánynak költségvetési hiánya támadjon. Ha a költségvetésnek feleslege van, ez kordában tartaná az inflációt, ez pedig a FED korifeusait megvédené attól, hogy komisz emberek hírébe kerüljenek. A politikusok viszont, akik szeretnének választási győzelmet aratni, jobban szeretnék, ha a FED alacsonyan tartaná a kamatokat, és bőven adná a pénzt. Az ilyen politika ösztönözné az üzleti tevékenységet, bővítené a foglalkoztatást, és megszabadítaná a kongresszust és az elnököt attól, hogy kényszerűen költségvetési hiánynak tegye ki magát. Így egyik fél sem szeretné azt tenni, amit a másik fél akar. Blinder olyan mátrixot szerkeszt, amely a két fél preferenciáit rendszerezi a másik döntésének függvényében. Ezek: fékezni, semmit sem tenni, bővíteni. De hogyan végződik a játék? Ha feltesszük, hogy a FED és a politikusok között olyan a kapcsolat, amely lehetetlenné teszi az együttműködést és az egyeztetést, a játék a bal alsó sarokban végződik, ahol a monetáris politika restriktív, a fiskális politika pedig expanzív. Pontosan ez történt Reagan elnökségének kezdeti éveiben, amikor Blinder dolgozata megjelent. S miért ez következett be, nem pedig más? Először is, mert mindkét fél a maga karakterszerepét adja elő: takarékos bank, bőkezű politikusok. Ha feltételezésünk szerint a FED nem tudja rábeszélni a politikusokat, hogy gondoskodjanak a költségvetési többletről, és a politikusok nem tudják rábeszélni a FED-et, hogy csökkentse a kamatokat, egyik félnek sem lesz kívánatos, hogy megváltoztassa a preferenciáit, de azt sem meri megtenni, hogy semleges maradjon." (L. P. Bernstein: „Szembeszállni az istenekkel", Budapest, 1998, Osiris.)

²⁵ „Az alapszabály szerint akkor kerül sor kamatemelésre, ha az inflációs előrejelzés meghaladja a célt (1 százalékos toleranciasávval). Ez a szabály követhetetlen, ha irreálisan alacsony az inflációs cél és felbecsült a várható infláció. Ilyen körülmények között ugyanis nő a valószínűsége, hogy a monetáris politika akkor is szigorítson, ha erre nincs szükség." (Neményi: i. m.)

²⁶ A monetáris unióhoz (GMU) csatlakozás időpontjának meghatározásakor (jobb lett volna hangsúlyozottan a csatlakozásra éretté válás időpontjáról beszélni, hiszen kettőn áll a vásár), deklarálva a helyreállt összhangot, a kormány és a jegybank együtt állt a nyilvánosság elé, megerősítve a 2008-as céldátumot. Történt mindez a piac megnyugtatása és főleg a hoszszú lejáratú állampapírokba külföldi befektetők itt marasztalása érdekében. Ennek során meghatároztak egy kívánatos ­ értsd: az infláció fékezésének és az export-versenyképesség megőrzésének követelményét egyaránt kielégítő ­ árfolyamsávot. Csakhogy hamarosan kiderült, a jegybank az alsó, a pénzügyminiszter viszont a felső sávhatárra gondol. Ez a „dekommunikáció" inkább ártott, mint használt volna.

²⁷ Nem nagyon örülhettek a forint gyengítéséért fellépő exportőrök sem. A nagyobb árfolyam-ingadozás és a félelem (az árfolyam-ingadozás lehet akár nagyobb is) számukra költség, amely elviheti a gyengébb árfolyamból adódó jövedelem akár tetemes részét is. (Nem szólva most azokról, akik devizaügyleteiket jó előre lefedezték.)

²⁸ A KOPINT tavaly nyári (2003/3) előrejelzése a következőképpen indul: „Miközben a makrogazdaság állapotában nem történt különleges változás az elmúlt negyedév során, addig a gazdaság helyzetéről és kilátásairól alkotott vélemény alapvetően változott meg." A mondat első fele csak némi korrekcióval fogadható el. A magyar gazdaság helyzete tovább romlott, most már nem rohamosan, de folyamatosan. Abban azonban igazuk van a konjunktúrakutatóknak, hogy ami fordulatszerűen változott, az nem a gazdaság állapota, hanem valóban a magyar gazdaság megítélése (tőkepiaci ­ értsd: befektetői ­ megítélése).

²⁹ Egyénileg persze a vezetők és a mögöttük álló szakembergárda már régóta tisztában volt a leselkedő veszélyekkel. A kollektív felismerés nálam annyit jelent, hogy végre áttör a valamit azonnal tenni kell hangulata. A kérdés innentől az, ki teszi meg a háttérben folyó szakmai vitákat a politikai konfliktus szintjére emelő kezdő (saját helyzetére nézve kockázatos) lépést.

³⁰ A tőkebeáramlás zuhanásszerű visszaesését, amivel egyébként már foglalkoztam, szintén szokás válságjelzőként kommunikálni. Ami történt, az csakugyan baj, csakugyan az ország versenyképesség-gyengülésének tükrözője. A válsággal való kapcsolatba hozás azonban ­ hasonlóan az államadósság-témához ­ ez esetben sem egyéb ijesztgetésnél. A világméretű tőkebeáramlás ugyanis 2001­2002-ben 50 százalékkal csökkent. Igaz, ez elsősorban a fejlett ipari országok kárára történt, de a jelenséget Magyarország esetében sem lehet figyelmen kívül hagyni. (Forrás: Csáki György: Külföldi közvetlen befektetések 2001 után: egy korszak vége? Fejlesztés és Finanszírozás 2004/1.) Arról sem illik elfelejtkezni, hogy egyes kelet-európai országokban most zajlik a nagy cégek (pl. bankok) privatizációja, amin mi már rég túlestünk. Baj van tehát, de katasztrófáról távolról sincs szó. (Ezt látszik valószínűsíteni az is, hogy 2004-ben már újra javul a helyzet.)

³¹ Az ingatlanadóra gondolok, vagy most a kamatadóra is. Ezek meghatározott körülmények között életképesek, sok fejlett országban alkalmazzák is, de nálunk azonnali bevezetésük ki volt zárva. A kamatadóhoz például túl magas az infláció, emiatt az adó nem jövedelmet, hanem az inflációt kompenzáló pénzbevételt adóztatna. De gyanítom, hogy az ápolási díj vagy a közelmúltban a telefonadó elvetélt ötletei is ebbe a kapkodó kategóriába sorolhatók.

³² Véleményemet ebben a kérdésben magam is vitathatónak érzem, de ebbe az ingerküszöböt nem meghaladó kategóriába sorolom a társasági adókulcs 18 százalékról 16 százalékra csökkentését. Az eredeti kulcs is alacsony volt nemzetközi összehasonlításban.

Budapest, 2004. június 22.

(E cikk tervezetéhez fűzött alapos észrevételeiért köszönettel tartozom Hetényi Istvánnak, Király Júliának és Lengyel Lászlónak.)