A rendszerváltás anatómiája

Boncolási jegyzőkönyv, a mai és tegnapi magyar politika hologramja, ilyenek jutottak eszembe Bozóki András új könyvének olvasása közben. A vaskos kötetben szétszedve, majd rendbe rakva, kifordítva és helyre téve megtaláljuk a bomló Kádár-rendszer és a belőle születő ellenzéki erők, majd szervezetek és szereplők leíró leltárát és alapos, de mértéktartó bírálatát. Eljött a visszatekintés és felmérés ideje, hiszen a csatlakozás az EU-hoz nem kisebb jelentőségű fordulat hazánk történetében a rendszerváltásnál végéhez ért egy bő másfél évtizedes átmenet, amiről ma már azt is tudjuk: mihez átmenet.

Az első rész (Pluralizmus a demokrácia előtt: informális pluralizmus az 1980-as években) a Kádár-rendszer válságának rövid áttekintését adja a rendszerváltás szempontjából. A nagyon is megszokott ilyen vagy olyan párti beállításokkal szemben objektíven igyekszik bemutatni ezeket az éveket és nemzetközi hátterüket. Nem szeretnék beleesni az olyan recenziók hibájába, amelyek nem azzal foglalkoznak: mi van egy könyvben, hanem főleg azzal, mi nincs benne, csak tájékoztatásul jegyezném meg: főleg a politikai átalakulásról van szó, és kevesebbet tudunk meg a gazdasági vezetőrétegben végbement máig homályos folyamatokról.

A második rész tekinti át a tulajdonképpeni rendszerváltozást a többpártrendszer vonakodó elismerésétől a kerekasztal-tárgyalásokig. Érdekfeszítően és valósághűen ismerteti az ellenzéki kerekasztal létrejötte és a kerekasztal-tárgyalások történetét, mélyreható jellemzést ad a rendszerváltó pártokról. Másokhoz hasonlóan utal arra, hogy a hatalom ügynökei jelen voltak több oldalon is, de nem nevesíti őket mint mások sem, noha nagyjából tudjuk, kikről van szó. Itt kitér viszont arra, hogy a kerekasztal lovagjai nem tudtak igazán beleszólni a privatizációba, szerinte részben azért, mert „az ellenzékiek úgy vélhették, történelmi szempontból nem az a legfontosabb, hogy kikből tevődik össze az új tulajdonos osztály, hanem hogy ez az osztály minél előbb létrejöjjön". (139. o.) Ha így volt, ezt a mulasztást azóta is szorgalmasan igyekeznek bepótolni. A nyolcvanas évek gazdasági elitje helyzeténél fogva fürgébben csapott le a koncra.

Nem kifogás, csak megállapítás, hogy Bozóki, aki sohasem volt az állampárt tagja, sőt annak a generációnak öntudatos képviselője, amelyet már nem érdekelt a hanyatló Kádár-rendszer, és csak előrenézett, az MSZMP-t, illetve az MSZP-t kevésbé ismeri, mint a többi pártot. Fő ítéletei erről az átalakuló pártról is helytállóak, amikor például rámutat két politikai generációja szimbiózisára, arra a furcsaságra, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon felváltva képviselte Pozsgay, a rendszerváltás úttörője és Fejti, a rendszerváltás kerékkötője, aki még azt képzelte, manipulálni tudja az új pártokat. Ám másodrangú, de nem lényegtelen kérdésekben olykor bizonytalan. (Az MSZP-vel és általában a régió „utódpártjaival" a hatodik fejezetben foglalkozik részletesebben, itt találhatjuk a Horn-kormány értékelését is.)

Így az MSZMP többsíkú belső frontjai közül az AczélPozsgay-konfrontációt látja a legfontosabbnak, s mindkettejük jelentőségét, mozgásterét eltúlozza. Elhiszi az olyan Pozsgay-legendákat, hogy ő a történelmi albizottság „tagjai számára is váratlanul" nyilatkozott 1989. január 28-án a rádiónak. (Ott voltam a bizottsági ülésen, amelyről Pozsgay azzal távozott a befejezés előtt, hogy most siet a másnapi 168 órának nyilatkozni.) Vagy hogy a „magyar Gorbacsov" az 1989. február 1011-i KB-ülésen „kis híján kerülte el a pártból való kizárást". (81. o.) Bihariékat Kádár záratta ki, az ő bukása után ilyesmiről szó sem volt Kádár árvái is tudták, hogy ezzel csak Pozsgay társadalmi presztízsét növelnék.

Később is akadnak értetlenségek az MSZP jellemzésében, amikor például Vitányit (akit tévesen nevez a párt alelnökének) úgy jellemzi: „nem állt távol a Kádár-rendszer kultúrpolitikájától" (365. o.) Intézeti igazgató volt, tehát „nem állt távolabb" a hivatalos kultúrpolitikától, mint egy pártonkívüli múzeumigazgató, egyetemi tanár vagy a TMB titkára de velük együtt nem tartozott a döntéshozók körébe. Fogalomzavar, amikor egyszer azt olvashatjuk, hogy nem volt „igazi" értelmiségi vezetése az MSZMP-nek, majd kiderül: az MSZP „értelmiségi jellegű párt" (318. o.), mégis kiveti hálóját a kékgallérosokra. Másutt maga írja le, hogy az 1990-es országgyűlés képviselőinek 90 százaléka egyetemet végzett, tehát a rendszerváltás pártjai kivétel nélkül értelmiségi pártok, amivel nem azt akarom mondani, hogy mindenki értelmiségi, aki egyetemet végzett. A mai Európában kevés igazi munkáspártot vagy parasztpártot találunk új világban élünk, olykor még nosztalgianevekkel. Bozóki sikeresnek mondja az MSZP átalakulását szociáldemokrata párttá, de az átalakulást túlságosan a rendszerváltás első éveihez köti, noha a folyamat, ha felemás és rejtőzködő módon is, már korábban megindult. Szerintem ez az egyik oka az MSZP sikerének a másik az öntudatos magyar polgárság csekély száma, amit nem lehet „polgári körök" blöffjével pótolni. A szerző másokhoz hasonlóan azt hangsúlyozza (elismerően), milyen teljesítmény volt az 1990-es választási vereség után feltámadni. A valóságban az a vereség nem volt olyan nagy, mint amilyennek látszott. Egyik oka a választási törvény nem éppen demokratikus ötszázalékos küszöbe, mely az MSZP-vel rivalizáló „új" MSZMP-t és SZDP-t sújtotta. Ha a szavazóiknak csak a fele az MSZP-re voksol, az már 15 százalék. A másik ok, hogy a szocialista szimpatizáns választók mintegy fele büntette jogosan a pártot és reformereit is tehetetlenségükért, különösen 19851989 között. Miután azonban jobbat nem találhattak, visszatértek, mint az előre látható volt.

Az új pártok jellemzésével főleg a harmadik rész foglalkozik. Az olvasó számára talán az a legérdekesebb, amit Bozóki a Fideszről ír, nemcsak azért, mert egyik alapítójaként belülről ismeri genezisét, hanem mert távol állva holmi coriolanusi indulatoktól, harag és kedvezés nélkül tudja jellemezni azt a pártot, amelyet ritkán értékelnek indulatmentesen. Nem egyszerűen generációs pártként mutatja be, bár azt is fontosnak tartja, de azon túl azzal különbözteti meg a többi párttól, hogy nem gyökeredzik a Kádár-rendszerben, még annak ellenzékeként sem kezdettől elutasítja a kompromisszumot, sőt a kárpótlást is, mert egészen mást akar, nem pozíciókat növelni, hanem a hatalom egészét. A Fidesz nem volt részese a privatizációs alkunak ezért vetette magát olyan éhesen a zsákmányra, amikor hatalomra került. Bozóki szerint a Fidesz radikalizmusa azért nem mutatkozott meg élesen a kerekasztal-tárgyalásokon, mert nem érdekelték a részletek, csak a szabad választások, azokon akart érvényesülni. Mivel az 1990-es választáson még nem volt igazán sikeres, híve lett volna egy nagykoalíciónak az SZDSZ-szel és az MDF-fel, nem utasította el annyira a két utóbbit, mint azok egymást. Az ő ideologikus kibékíthetetlenségükkel szemben a Fideszt kezdettől ideológiamentesnek tartja.

A Fidesz hírhedt pálfordulását sajnos nem részletezi, s jóllehet nem tesz öszszehasonlítást, nem tartja nagyobbnak más pártok nem kisebb fordulatainál. (Ez persze nem vonatkozik a két nosztalgiapártra, a Kisgazdapártra és a „Munkáspártra".) Inkább a kontinuitást hangsúlyozza. Szerinte a Fidesz meghatározó bázisa kezdettől a Budapesten tanuló vidéki, elsőgenerációs jogászok és közgazdászok, akik szakmájukban is inkább racionális érvényesülési technikákat tanultak, mint ideológiát. Közel kerültek kezdetben a „demokratikus ellenzékhez", tanulni akartak tőlük, de „nem asszimilálódni a budapesti elitbe, hanem túltenni rajta, legyőzni azt". Kezdetben „a Fideszben fontos, de nem meghatározó szerepet játszottak a budapesti másod- vagy harmadgenerációs értelmiségi fiatalok, igaz, legtöbbjük utóbb eltávolodott a párttól... ők adták a kezdeti Fidesz liberális-kozmopolita karakterét" (155. o.), amivel jó kommunikációs készségüknél fogva megtéveszthették a kívülállókat.

A könyv negyedik része a populizmussal foglalkozik, mégpedig nemzetközi összehasonlításban, az ötödik rész az értelmiségieknek a rendszerváltás politikájában játszott szerepével. Utóbbi fejezetnek egy különösen érdekes és alapos része a Demokratikus Charta történetével foglalkozik. A hetedik fejezetben tér vissza a Fidesz és a hatalomra jutott Orbán Viktor módszereinek bírálatára. A teljesítmény, a helyes döntések, az eredményes klientúraépítés elismerése mellett rámutat, hogy Orbán túlreklámozott személyisége és háttere ellenére nem rendelkezett elég erővel, tartalékkal a tartós sikerhez, rá és környezetére a felsőbb osztályba szocializálódni nem tudó elsőgenerációs kapkodása, a hosszú távú folyamatok felgyorsításának meddő kísérlete volt jellemző. Finoman céloz rá: Orbán és bizalmasai sem mélyebb demokraták a KISZ neveltjeinél. Agresszivitásukkal nem bizalmat, félelmet keltettek, 2002-es bukásukat maguk okozták. Bozóki szellemes megállapítása a közvélemény-kutatók sokat gúnyolt 2002-es tévedéséről: „Tévedésükről azonban nemcsak ők tehettek. Ha ugyanis az emberek nem merik elmondani a véleményüket, azért nem elsősorban a kérdezőbiztosok a felelősök." (474. o.)

Itt, a hetedik fejezetben foglalja össze a szerző röviden: miért nem lehettek a konszolidáció periódusában sikeresek a szélsőséges pártok, miért nem tudták kihasználni a szintén szélsőséges-demagóg kisgazdapárttól eltérően a társadalmi elégedetlenséget. Ilyen tartalmas, ráadásul 636 oldalas könyvet nem lehet néhány oldalon alaposan ismertetni, a recenzens talán nem is tudta eléggé kiemelni Bozóki legfontosabb tételeit. Ezért csak azt ajánlhatja mindenkinek, aki a rendszerváltás folyamatát a jelszavak színvonalánál mélyebben akarja megérteni, vegye magának a fáradságot a könyv végigolvasásához.

Bozóki András: Politikai pluralizmus Magyarországon 19872002. Budapest, 2003, Századvég Kiadó. 636 oldal, 3696 forint.