Közös hadgyakorlat

A kiállítás legmarkánsabb Klimt-képe akkor is Thorma János Bilcz Irén-portréja volt, ha ez a megállapítás magyarázat nélkül igazságtalan. Hozzá kell fűzni először is, hogy a gyöngéden áradó szeretettel és pazarló arany háttérrel festett arckép a finom csipkék-vásznak és a megfoghatatlanul síkszerű, éteri testetlenség ellenére sem lehet Klimt-utánzat. 1892-ben festette a majdani nagybányai mester, München után és Párizs előtt; úgy látszik, ez a mondén-lírai felfogás benne volt a levegőben Nagybányán is, ahol otthon ebben az esztendőben dolgozott. Mindenesetre tudnivaló, hogy Klimt majd nyolc év múlva, tíz év múlva von hasonlóan császárnői háttereket bécsi nagyasszonyai mögé, akkor, amikor Thorma már a Talpra magyar! romantikus tablójával viaskodik. Ennyit a nemzeti önbecslésnek. De oka volt a sajátos Klimt-víziónak maga az a tény is, hogy a kiállítássorozat, amely Budapesten a nagyvonalú Klimt, Schiele, Kokoschka és a dualizmus művészete második alcímet kapta, igazából egyetlen érett Klimt-portrét, a késői Johanna Staude-kompozíciót vonultatta fel egy-két kevésbé fontos vászon és egy-két szép rajz mellett. Hogy most már kölcsönadói szűkkeblűség vagy kölcsönvevői akadályoztatás, netán koncepcionális döntés volt-e az oka annak, hogy a másik két bécsi mester is jóval hangsúlyosabban szerepelt a homlokzati transzparenseken, mint a kiállítótermekben, nehezen eldönthető. Ami bizonyos: nem tesz az jót, ha egy önmagában is bonyolult együttesnek több címe és alcíme van.

Az áttörés kora; Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között ezt az elnevezést kapta eredetileg a vállalkozás, amely tavaly tavasszal a Kunsthistorisches Museum emblémája alatt odakint, az idén pedig bővített formában a Budavári Palota három közgyűjteményében nyílt meg. Hatalmas, úttörő és majdnem kilátástalan vállalkozás. Két város, amely a vizsgálatra kimetszett 18731920 közötti fél évszázadban alig tudott valamit sokszor nem is akart tudni egymásról, miközben politikailag, gazdaságilag, közigazgatásilag egymásra volt utalva éppen a története szempontjából legfontosabb ötven évben. Képzőművészetében jóformán soha, ezt a negatívumot kellett bemutatnia a Nemzeti Galériában azóta már bezárt kiállításrésznek. Mert miközben várospolitikai katalógustanulmányok, színháztörténeti kiállításrészek, analóg és mégis eltérő társadalmi események látványos rekonstrukciói szemléltetik egész nyáron, hogy az azonosság, a különbözőség, netán az ellenérzés hány szála fűzte össze a két alakuló metropolist, a képzőművészeti alkalmi gyűjtemény jobb híján kapta a Közös és eltérő utakon fejezetcímet. Egyébiránt nem csak a bécsi publikum tudhatott meg sok újat és számolhatott fel magában sok közhelyet a magyar fővárosról a többi kiállításrészben. Bizonyos, hogy a témagazda Budapesti Történeti Múzeum és a főrendező F. Dózsa Katalin szándékának megfelelően a tágabb magyar közvélemény is most értesülhetett arról, hogy Bécsnek, az 1873-as világkiállításnak köszönhető, hogy van néprajzi múzeum, iparművészeti múzeum Magyarországon. A két koronázás, Ottó trónörökös díszruhája, a millenniumi ünnepségmámor, Alexander Girardi Cigánybáró-sikere élvezetesen bemutatható. Az, hogy Klimt semmit sem tudott Rippl-Rónairól, s hogy nemigen tudjuk, mit tartott Rippl-Rónai Klimtről, nehezen kiállítható.

A képzőművészeti szekció bizonyára ezért is volt terjedelmes. Éppen ebben az időben változik meg a magyar művészek útvonala, immár csak átutaznak a hosszú évtizedekig első állomás Bécsen, meg sem állnak a müncheni akadémiáig, a müncheni Hollósy-szabadiskoláig, majd Párizsig. Budapest nem akar tudni Bécsről és Bécs sem Budapestről. És ha hálásak lehetünk is azért, mert ebből az alkalomból láthattuk vagy újra láthattuk azoknak a korábbi osztrák festőknek a megejtően 19. századi képeit, akik más egzotikus kontinensek helyett Magyarországra, elsősorban az Alföldre jöttek romantikáért, a szekér-, puszta-, lóvásár-kompozíciók egyelőre sem a közös, sem az eltérő utakat nem reprezentálták. Mindazonáltal a bőséges kiállítások mindig szolgálnak ilyen egyedi élményekkel Pettenkofen kiváló és merész művész volt, Tina Blau pedig finom tájfestő, akár Szolnokon, akár Hollandiában dolgozott. Ám ha a nagybányai alapítók visszafelé sem álltak meg Bécsben, útban Münchenből hazafelé, ha új festészetük szabadságharcait és győzelmeit a magyar korona országainak határai között kívánták megvívni és megünnepelni, az az osztrák plein air ismeretében megint csak érthető. Gyönyörű vidéki liberalizmusuk, nyájasan középosztályos végtelen szabadságuk akkor is másfelé szárnyaló, ha az osztrák kor- és eszmetársak eltérő munkásságából nagyon kevés művet mutatott a kiállítás.

Az osztrák piktúrának nem volt Csontváryja, nem volt Gulácsyja és nem volt Rippl-Rónaija sem, ezt a nagy különbséget lenyűgöző művek bizonyították akkor is, ha isten tudja, miért, beraktak közéjük egy vérbő és élvező Csók Istvánt. A felséges sorozat tőszomszédságában aztán annál zavaróbb volt a Wiener Secessionhoz és Klimthez érkező bemutató szűkmarkúsága. Nemcsak a csali propaganda miatt, Bécsnek ezt a hatalmas tőkéjét önmagáért is méltányos lett volna a nagyszerű plakátokon túl, mélyebben bemutatni. A katalógustanulmányok összemarkolva ismertetik ennek a bécsi aranykornak a szociális-gazdasági-szellemi hátterét, betörését és regnálását, s nem hallgatják el azt sem, amit a mi avantgárdunk tudatában régen gyanítunk, hogy Klimték máig világraszóló diadala akadályozta a bécsi modernizmus kifejlődését. A bécsi értelmiség-polgárság Klimtéket támogatta és lelkesítette, a budapesti (nagyváradi, temesvári) ha volt a Nyolcak és az utánuk jövők avantgárdját. Más dolog azonban ezt olvasva tudni. S felettébb kényelmetlen volt látni a sápadtan bemutatott Klimt, az elkapkodott Schiele és a haditudósítóként reprezentált Kokoschka mellett a Nyolcak és az itthoni aktivisták erejét. Berény Idillje, ez a robbanó erotikával és robbanó energiákkal teli, ironikus, vad kompozíció a negyvenkilenc centiméterével önmagában megtöltötte a teret.

Hogy a tizennyolc-tizenkilenc utáni szakasz főszereplői a magyarok voltak, az nem okozott meglepetést, és nem keltett hiányérzetet. Tihanyi féktelensége, Uitz hatalma, Bortnyik zakatolása, az egész bécsi magyar aktivizmus akkor is uralkodó volna, ha rosszul és felületesen tudnánk, hogy a háború alatti-utáni bécsi avantgárd hozzájuk képest olyan szolid, amilyennek ez a kiállítás is mutatta. Itt sem kellett szembenéznünk sokkoló újdonságokkal, de mint a nagy terjedelmű kiállításokon általában, itt is találhattunk érdekes műveket lásd Alois Wach. S ha a nemzeti önteltség a kiállítás legvégéig nem lett úrrá rajtunk, magyarokon, itt sem kellett a megkísértéstől tartani. Tudtuk, hogy nagy, fontos magyar avantgárd művek Bécsben születtek, távol és távol tartva a hazától, amely ekkor már éppoly vidékiesen csendesült el, mint a háború utáni Bécs. Ekkor végre tényleg teljes volt az azonosság.

A vállalkozás az apró résztanulságok miatt volt hasznos. Magyar és osztrák szakemberek és gyűjtemények első öszszevont felvonulása volt, az első közös hadgyakorlat. Ez a militáris műforma, mint a hadtörténetből tudjuk, mindig gazdagító tapasztalatokkal szolgál, és mindig valamilyen győzelemmel végződik. Igazi eredményeit a későbbi csatákon lehet lemérni.

Az áttörés kora. Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között. Budapesti Történeti Múzeum: Azok a boldog békeidők. 2004. március 19. szeptember 6.; Magyar Nemzeti Galéria: Közös és eltérő utakon. 2004. március 19. május 17.; Országos Széchényi Könyvtár: A tegnap világa. 2004. március 19. szeptember 6.