Régi dolgok

King's Singers persze ma is van, ahogy volt harminc évvel ezelőtt is. Lassan, de látszólag biztosan közeledik a negyvenedik évéhez a társulat. Nem olyan nagy kor, vannak ötszáz és ezeréves kórusok is, de azok többnyire nagyobb létszámú társaságok. Szóval a negyven év szép, viszont azt is jelenti, hogy szembe kell nézni a biológiai folyamatokkal.

Nem is nekünk, hanem nekik. Tehát a mai King's Singersben senki nem énekel az alapító atyák közül. A test elhasználódik, a hangszálak még inkább: ketten húzták legtovább, a bariton Simon Carrington és a kontratenor Alastair Hume, mindketten megvárták a huszonötödik évfordulót. De hát az is 1993-ban volt. Azóta nincsenek számomra ismerősök az együttesben.

Tudom, hogy én vagyok a hibás. Normális ember beleszerethet egy karmester művészetébe, de egy zenekarba aligha. Persze itt is vannak kivételek, emlékszem még, mit jelentett számunkra a Fesztiválzenekar mint testület, de ott zenén kívüli tényezők is alaposan megkeverték az érzelmeket. A King's Singersnél azonban az ember a zenélésükbe szeretett bele, és csak aztán, vagyis éppen emiatt az egész együttesbe, illetve a tagokba külön-külön is. Emlékszem, még kamaszként mekkora élmény volt egy koncert, és utána mekkora meglepetés másnap reggel véletlenül találkozni velük a repülőtéren. Ó, hát ezek ilyenek? Repülgetnek a világban? És ez a Simon Carrington tényleg enynyire jóképű? De ha magamnál komolyabb embereket akarok bizonyítéknak meghívni, akkor a zeneszerző Szőllősy András jut az eszembe, aki úgy írt az együttesnek, hogy nem a hangfajokat írta oda a kotta élére, hanem a keresztneveket. Nem alt énekelt, hanem Alastair, nem bariton, hanem Anthony.

Túl szép lenne azt mondani, hogy az énekhang vagy a művészet szeretete hozott közel hat idegen emberhez, akikkel érdemben még szót sem tudtam váltani. Sajnos vannak itt is zavarok: nekem a King's Singers aranykora nem esik pontosan egybe azzal az idővel, amikor valóban a legerősebb összeállításában lépett föl az együttes. A baszszista Brian Kay egy kicsit jobb hang volt, mint az őt követő, öt éven át az együttesbe éneklő Colin Mason, ami elég egyértelműen derül ki a Comedian Harmonists-lemezen, amelyen jobban exponálódik az együttes legmélyebb hangja. Mégis úgy érzem, hogy a harmónia, az éneklés kiegyenlítettsége és az énekegyüttesen belül a tagok szerethetősége szempontjából az 19821987 közötti szakasz volt a csúcs. Hat összetartozó, különösen normális vagy normálisan különös ember. Nem akarok ok nélkül is a velünk élő történelemre hivatkozni, de innét nézve csodálatosnak tűnt, hogy valakik azzal foglalkoznak, amihez kedvük van, kapnak érte egy csomó pénzt, amit aztán egyéb marhaságokra költenek. A madárfejű Jeremy Jackman, a legmagasabb hang például sört főzött, házilag, saját célra. Alastair Hume vett egy ősrégi autót, és azt szerelgette. Látszott rajtuk a boldogság, a kiegyensúlyozott és értelmes élet. Sokáig nem értettem, miért is akart elmenni ebből az együttesből valaki. Nemcsak a látható és hallható harmónia miatt, hanem mert mindenkinek volt lehetősége, hogy kiélje a passzióit. Ehhez azonban kell egy kis King's Singers történelem.

Amikor a cambridge-i diákok, pontosabban a King's College tagjai (innét a név) létrehozták az együttest, csak anynyit tudtak, hogy minden érdekli őket. Nemcsak reneszánsz zenét akarnak énekelni, de swinget és popot is. Eredeti tervük az volt, hogy két néven szerepelnek, King's Singers lesz a nevük, amikor komolykodnak, és King's Swingers, amikor könnyűzenét énekelnek. Aztán jött a megvilágosodás, hogy az a legjobb, ha mindent csinálnak. Egyazon koncerten énekelnek régi zenét és mai dalocskákat. Az előadás színvonala kiegyenlíti majd a művek közötti különbséget. Hangversenyteremben mindez remekül működött. El lehetett kezdeni egy koncertet Jeremiás siralmaival, amelyben még a héber ábécé betűit is el kell énekelni, szép, hosszú hajlítgatásokkal, és be lehetett fejezni Beatlesszel vagy a Brotherhood of Man együttes eurovíziós slágerével. A közönség pontosan tudta, hogy mi mennyit ér, és a reakciók is tökéletesek voltak. Tallisnál mindenki figyelt, Randy Newmannél robbant a terem. Emlékszem olyan koncertre, ahol a Zeneakadémián szabályosan „levillázták" a bandát, a kemény mag előrerohant, V betűket formáltak az emberek az ujjukból, és verték a pódiumot, mint a heavy metal-eseményeken.

Lemezen viszont a válogatásokat leszámítva a King's Singers nem keverte a stílusokat, igyekezett tisztán adni, amit tud. Így is mindenki elénekelhette, amit akart, és az énekkar érdeklődése természetes módon alkalmazkodott a tagok kívánságaihoz: amikor a komoly Colin Mason a társulatba került, az egyébként is széles, megszokott repertoár tovább bővült, elkészítettek két Lassus-lemezt, egyházi kompozíciókkal. Ekkora repertoárnál azonban óhatatlanul fölvetődik a kérdés: mégis mi az, amit igazán tudnak? Vagy mi az, amit legjobban tudnak?

Talán nem is a tényleges válasz a fontos. Van olyan, amit csak ők tudnak: popzenét úgy előadni, hogy azt artisztikum hassa át, hogy egy ostoba dalocska egy pillanatra az emberi szellem egyik gyöngyszeme legyen. Ők tudnak a legjobban nevettetni is, zenei és zenén kívüli elemekkel hangsúlyozni a komikumot, az éneklésnek nem a nehézségeit mutatni meg, ahogyan azt teszi minden operista, popsztár és dzsesszénekes, hanem az élvezetét, természetességét, örömét és társas voltát. Őket hallva az ember azt érzi, hogy hiába nem tud két értelmes hangot leütni a zongorán, mégis folyton magával visz egy hangszert, amit használni is tud, és akármilyen is a végeredmény, szabad neki bármikor rágyújtani egy dalra. Az egyházi zene területén a King's Singers emelte klasszikus zenei slágerdarabbá Thomas Tallistól a Jeremiás siralmait, ami ma olyan zenemű, hogy minden magát valamire is tartó énekegyüttesnek meg kell vele próbálkoznia. Mégis mindezeknél lényegesebb számomra az, amit a King's Singers a madrigáléneklés területén elért.

Pedig bizonyos, hogy itt is lehet vitatkozni velük. Nem valószínű, hogy Itáliában is férfiegyüttesek énekelték volna a többszólamú, anyanyelven előadott, világi énekműveket, hiszen a női énekeseket itt nagyon hamar megbecsülték már. Könnyen lehet, hogy a King's Singers munkássága egyáltalán nem autentikus ebből a szempontból.

Máshonnét nézve viszont, főleg ha az a „máshonnét" a lemezjátszó vagy a televízió előttről van, amit ők tettek, egészen egyedülálló. 1984-ben készült el velük a Madrigal History Tour. A cím maga csak egy viccecske, bár jellemző, mert a Beatles tévéfilmjére, a Magical Mistery Tourra utal. A King's Singersé nem volt különösebben világbajnok tévésorozat, sugározták nálunk is. Hat részből állt, az első a madrigál történetével foglalkozott, utána pedig elmentek Olaszországba, Németországba, Angliába, Spanyolországba és Franciaországba, hogy bemutassák nemcsak a zenét, de a hozzá kapcsolódó történelmi eseményeket és a megmaradt műemlékeket. Itthonról nézve teljes nyálcsorgattatás volt a műsor, az ember csak arra gondolt, hogy ugyan, mikor jutok el valaha is Mantovába, Salamancába vagy akár Regensburgba, de valószínűleg egyébként is volt az egészben egy kis turisztikai értesítő, szép dolgok láthatóak a nem elsődleges utazási célpontoknál is. És ilyen háttér előtt énekelt ez a hat kótyagos ember. Nem kellett túl sokat gondolkodni a BBC-nél akkoriban.

Csakhogy a zene mindent megváltoztatott. És ez most is igaz, amikor CD-n újra kiadták a sorozatban elhangzó műveket. Attól, hogy a vegyesen mai és múzeumi háttérben megszólalnak a négyszáz éves muzsikák, nemcsak a művekkel kerül közelebbi kapcsolatba a hallgató, de a négyszáz éve halott emberekkel is. Olyan közeli kapcsolatba, amilyet én csak Dante olvasása közben érzek. Azzal a különbséggel, hogy Danténál nevek is elhangzanak, Ugolino és Farinata válik ismerőssé, a madrigálokban azonban nem a kiválasztott nagyságok kerülnek közel a mához. Igen, itt piacoltak, itt szerettek, szenvedtek, háborúztak, meghaltak. Kerestem ezt az élményt, próbálkoztam más énekegyüttesekkel is, de ezt sehol másutt nem találtam. Sem a Hilliard Ensemble-nál, sem a kölni Collegium vocalénál (bár ebből a szempontból ők még elég jók), nem tudja ezt sem az I Fagiolini, sem a Concerto vocale. Pedig csupa osztályon felüli énekegyüttesről van szó, tisztán, hitelesen, jól énekelnek. Csak azt nem érezni, hogy ez a zene valóban fontos, hogy tényleg rólunk szólhat.

Pedig tényleg. Ebből a szempontból elég nagy kár, hogy a mostani CD-változathoz nem mellékelik a dalok szövegét, mert bizonyos dolgok egyszerűen csak érthetőbbek lennének, például a marignanói csata zenei leírása, a francia és a svájci seregek összecsapása, ami az egyik oldal számára victoire-ra, a másiknak viszont verloréra végződik. Na jó, nem erre gondoltam, amikor azt mondtam: rólunk szól. De van szerelmes ének, felületes piaci beszélgetés, jó napot, hogy vagyunk jelleggel, és sok-sok figyelmeztetés: most élsz éppen, a reggel kinyíló virág estére elhervad. Ugyanazt az életet éljük, századokon át.

King's Singers: The Madrigal History Tour

EMI, 19842004