Lábass Endre
Az ön ruhája nem keveredik másokéval
Indián Joe
A Király utca elején hol jobb, hol bal oldalon ül egy férfi három éve. Tavalyelőtt vizes tenyérrel hátrasimította hosszú haját, tavaly galambtollat tűzött a kalapjába, idén megszólítottam, és beszéltünk. Vitorláshajót épített magának, lovakat tenyésztett, ellopták az életét, nincsenek interjúkérdéseim, csak sörözni hívom, nem iszik. Összeesküvés áldozata, ellopták a hajóját, egy gazdag ember használja a nevét, és a legszebbik lován lovagol a dombok között, minden gonoszságra felhasználják a nevét, és csak nevetnek. Indiánbarna a sok napfénytől, őrszem az utca kapujában.
A pékmester ruhái
Egyszer, nyolcvan-nyolcvanötben, csónakázós színházat terveztünk egy Izabella utcai ház udvarára. Éppen a nyugdíjas pékmester ablaka alatt eveztek volna a gyerekek kacagva egy csónakon vagy talán gondolán. Oly elegánsan, velencei módon haldoklik néhány pesti ház. Elgondoltam magamban a jelenetet, és úgy véltem, a gyerekek csak nevessenek, ahogy a torkukon kifér, de hátha ez a csomó nevetés és tapsolás majd zavarja az öregeket. Bekocogtam a szoba-konyha üvegajtaján, és elmondtam, hogy estefelé, közvetlenül az ablak előtt csónakázni fog vagy húsz öszszevissza vihorászó gyerek. És a pék így válaszolt:
Méghogy engem hogy engem zavarna a gyerekek nevetése???! Hát milyen embernek gondol engem, kérem!!!?
Aztán egy este édesapám és a pékmester ruhái összekeveredtek. „Az ön ruhája nem keveredik másokéval!" hirdette a remek Patyolat-reklám, valóban, isten tudja, miféle szellemek bújnak belénk mások öreg ruháiból az óvatosságot megértem. Csak kicsit rémes ez a szöveg, de ez az én bajom, ha annyira zavar az elkülönülés, hát bújjak bele az összes idegen ruhába.
Apámtól egy csomó inget örököltem, meg hosszú ujjú zakókat, de ő nem volt idegen, mert bár életéről egy szót sem mesélt nekem, tőle tanultam a pofonokat tűrni, aminek komoly hasznát veszem. Aladár bácsi, a pék sem volt idegen, beengedett magához, kávéval kínált, nézett, és közben gondolkodott rajtam, és elviselte ablaka alatt a nevetést. Igazán nem a nevetésbe halt bele.
Egy este megint a házukba ment a színház, ez 89-ben lehetett, talán tél végén vagy kora tavasszal. Az udvar végébe, a boltívek alá került egy öreg kerek asztal, a boltíveken csipkefüggöny lógott, eső csattogott az udvarra ültetett növényeken, lassan besötétedett. Csak egy szereplő jött el, a másik ezúttal távol maradt, pótolni kellett valahogy, hát elhatároztam, hogy apám zakóját rongyokkal kitömöm, és majd ő ül a kert végében, hallgatagon. Csakhogy nem volt semmi, amivel pótolni lehetett volna legalább a testét.
Ekkor a szomszéd lakás ajtaján kilépett a bohócorrú Manyika (saját magát nevezte így), és azt mondta: „segítek, édesem, gyertek be, kicsim" a részegek jobbjai nagyon érzelmesek, hamar sírnak, és majdnem mindent becéznek. Bementünk a sötét szoba-konyhába, Manyika gyertyával előttünk haladt imbolyogva. Az ágyról felvette a pék régi pizsamáit, törülközőit, zoknijait, még nem rakta el, lehet, hogy végig ott tartotta mindet válogassatok, gyerekek basszuskulcs a pizsamára nézve kicsit sírt , felhasználhattok mindent, gyerekek.
Belegyömöszöltük a közgazdász zakójába a pék pizsamáit és ingeit a pék lepedőjéből lett apám feje. Ekkor sem mondott életéről semmit, nem tudni, zoknival tömött lepedőfejében mi járhatott. Csak ült a szemerkélő esőben, vendégségben. Mindig szégyenlős volt, sosem ment volna idegenekhez vendégségbe, amint én azt egész eddigi életemben tettem.
A képkereskedő és a biokiller
Megváltoznak a dolgok, már semmi sem a régi. Meghal az öreg képkereskedő is, a hanyagul elegáns madárpofa, aki senkinek nem hitt sosem. Gondolom, egy képet vittek neki, már megint egy képet, s ő, szegény (gazdag), csak hű volt önmagához, és már-már kacéran, durván hitetlenkedett: Hogy ez? Az Avernusi-tó? Ez a vacak pocsolya? Maga álmodik! Ez nem eredeti, ez egy szemét, egy ócska mázolmány csupán.
A tó felszíne ekkor megrezdül, picit megráncosodik, felhúzza szemöldökét, mint egy tengerszem: Hogy én nem vagyok a Pokol valódi lejárata? E kis mozdulatot a műgyűjtő, pechjére, nem látja, kicsit épp megszédül, az álbarokk komódhoz támaszkodik, fekete kecskeszakállas, magas, vékony férfi. Másnap meghal. Vérrák. Hazája piros-fehér-zöld és Seholország fekete zászlója lógnak esőben megkeményedett felmosórongyként az ingatlanokba szúrt rudakon, hosszú perek, lassan porosodásnak, összeomlásnak induló házak városszerte, üres szobáikban öreg hajléktalanok, a sarkok homályában a régi napok összegyűrt hírei alatt az ország titka hever.
Üzleteit már másnap lelakatolják. Ó, azok a jó fekvésű, sok száz négyzetméteres sarki üzletek a nagy üvegportálokkal! Kávéházak lehettek egykor, álmos délutánokon besütött a nap, az ellustult pincérek a szalvétáspulton könyökölve nyitott szemmel aludtak, mint José Pombio, a spanyol pincér. Most egy darabig senki nem porolgatja pihepuha tollsöprűvel a régiségbolt bútorait, az agyonlakkozott kredenceken amennyit tud, javít az idő pora, lassan már egy macskának is kedve lenne végigfeküdni rajtuk, s lenyalogatni tappancsáról a fotellábak közt rátapadt porpamacsokat.
A bolthálózat nyugodtan álmodik, a szekrényeknek nem kell többé sunyi becsüsöktől félniük. Csak egy bolt nyit ki, egy mellékutca mélyén, egy szekrénylabirintus, ahol évek óta egyetlen eladó üldögél a biokiller-szagban, a perzsaszőnyegek templomi zászlói alatt. De szép szó is az, hogy biokiller, istenem. Mintha az élettelen dolgokat is meg lehetne ölni egyetlen fújással. Pffffff és a szecessziós fürdőkádnak vége van.
Afgán szőttesek elefánttalpmintával. Néha ő is eltűnik, valahol hátul beszélget egy öreg, bűnös restaurátorral, az keni a vastag lakkot a szegény bútorokra, s közben teljesen legálisan szipuzik, belélegzi a hígítók mérges, bódító gőzeit reménytelenül egyre azzal próbálkozik, hogy felhígítsa emlékeit. Lehet, hogy néha megemlítik az öreget is, a tulajt, aki felépítette a fotelbirodalmat. Von der Fotelweide. Magas, kecskeszakállas alak, egy rigó szemeivel.
Reggelenként kissé kócosan ébredt, mintha a feje tetején éjszaka kismacska hancúrozott volna a ritkás, sötét tincsek között.
De az árverések hercege már elköltözött sok megbántott kuncsaftja közt lehetett egy, akinek az övénél is magasabb kapcsolatai voltak.
Már épp csak egy hajszál választotta el a vén kereskedőt attól, hogy beléphessen élete főművének, az emeletes kastélynak kapuján már csak pár méter betonburkolat, arra pár méter csempe, valami puha, szöszmós lábtörlő vagy kókuszrostból fonott, szúrós, férfias, kovácsoltvas keretben , amikor minden megállt, az építkezés abbamaradt, és a kapu mögött ott tátong egy méteres gödör, betemetetlenül, fémes gázszagúan, ahogy egyes sötét, nyirkos földek illatoznak. Épp akkora gödör, hogy nem lehet csak úgy átugrani. Mert ha kicsit kisebb, akkor nincs baj ugorj be hozzám valamelyik nap, ha erre jársz , és jöhet akárki isten hírével.
A későn elkészült palotával szemben, a Köztéren állt régen a szobor. Ormótlan bronzalak zuhant örök mozdulattal, évtizedeken át a márványlapok felé. Mindez bunkerszerű betonalapzaton. Kutyasétáltatók, focizó kisfiúk, szerelmesek, ahogy az egy téren megszokott dolog.
A szobor titkát csak a legkisebb emberek ismerhették meg, ők fértek be a betonalapzatba vágott bunkerablakon. A gyerekek állítólag kegyetlenek. Lehet benne valami, de az biztos, hogy vannak köztük halált megvetően bátrak is. Kihajtják a nehéz betonlapot, és kicsit reszketve előrelépnek a semmibe. Azért büszkék, nem fogják meg egymás kezét az olyan gyerekes dolog. Egymás után bebújnak a titokzatos feketeségbe, ami elbűvöli őket. Haladnak a fekete, földillatú semmibe. Beszéltem velük. Azt mondták, ott lent a tó a nagy titok. A partján le szoktak guggolni a feketeségben, nem látják a tavat, csak ujjuk hegyét mártják borzongva hideg vizébe, kis tenyereiket fektetik felszínére.
Nem félnek tőlem sem pedig már nem úgy nézek ki, mint ők , azt mondják komoly arccal: tessék bemenni egyszer, ott a tó, nagyon klassz , eszükbe sem jut, hogy én már nem férek be a betonablakon, ezen az úton nem mehetek el a föld alatti tóhoz.
A ruhaboltos asszony és a papagájsör
Isten ments! Én nem vennék magamra használt kabátokat! Brrrr!!! Azokban még benne van a régi lélek, az ismeretlen tulajdonos lelke mondta valaki irtózattal megborzongva. Költői túlzás, elterjedt babona, gondoltam könnyedén. Azonban Pest legjobb használtruhaárusa spiritiszta. Hisz a lelkek vándorlásában. Régóta ismerem e boltos asszonyt, gondolkodtam már a ruhák életrajzán is sokat, mégis csak most adtam össze ezeket a dolgokat.
A lepedőnyi bolt egy udvar végében van a Rudas-Podmaniczky utcában, az egykori szabadkőműves nagypáholy közelében, mely már évek óta lelakatolva, omladozva áll. Az üzletet fémpolc választja ketté, a polcon és körben a falak mellett női ruhák százai. Az egész olyan, mint egy zsúfolt ruhásszekrény, csak ennek az elképzelt nőnek egy kicsit több ruhája volt, mint a többieknek. De hát nem ismerjük még a szomszédainkat sem. Hány embernek lehet annyi, de annyi holmija egyedül, mint körülötte az egész utcának együtt!
Évekig bementem, ha arra jártam, leültem az ismeretlen, régi lányok ruhái közé préselt tonettszékre, szemben Ellikével. Kicsit oldalra kellett hajolnom, ha látni akartam, amíg mesél, ha megelégedtem a hallgatással, hátradőltem, a ruhák puhán teret engedtek, félig elnyeltek, simogatták fejem. Ellike is megszokott lassan, egy idő után a legnagyobb természetességgel mesélte nekem álmait. Ilyenkor ez volt az a hely a városban, ahol a legnyugodtabban el tudtam engedni magam. Egy lelki terápia volt az a bolt. Kipihentem az összes kinti nyüzsgést, harcot, rohanást. Odabent tökéletes csend remekül szigetel ennyi ruha. Gyerekkoromban is szerettem szekrénybe bújni emlékszem a konyhaszekrény és az összes ruhásszekrény belsejének illatára. Álltam csendben a sötétben, és a kinti világból tompán beszűrődő zajokat hallgattam.
Megérkeztem, leültem a tonettszékemre, beszámoltam az elmúlt hetekről, én is meghallgattam, hogy Ellike fia az a csintalan Béla! már megint összevissza vásárolgat. Tegnap is! az a bohó fiú! megvette az Úttörő Áruházat. Én ezen nem lepődtem meg, láttam a fiút most nem beszélve az Úttörő Áruházról.
Azért sokszor közbejött egy-egy vevő, ilyenkor csak hátradőltem és visszasüppedtem a ruhafalba, mint egy tweedöltöny szelleme. A lányok többnyire szépek voltak, karcsúk, iparművészek, színésznők, filmesek. Ellikénél vásárolt a filmgyári kellékesek zöme is. Az elit. A legjólértesültebbek. Külön művészet volt, ahogy a lányokkal elbeszélgetett. Foglalkozott velük, megdicsérte karcsú derekuk: Magának darázsdereka van, drágám! szerethetik a férfiak. És milyen szép formás a lábszára! ez igen. Magára talán felmenne az Esterházy hercegnő csipkeharisnyája, eddig az még senkire nem ment fel, de talán meg sem próbálták, ránéztek, és volt annyi önkritikájuk.
És a lányok elbódultak, tudtam, soha nem tudok nekik ilyen szépeket ilyen erős meggyőződéssel mondani, hacsak nem akarok nekik ilyen erősen eladni valamit. Letették a táskájukat, fogták a kecses, ősi kombinét, hernyóselyem harisnyát, a boltot kettéválasztó polc mögé bújtak, és ekkor minden hang elveszett, már a lépésük sem hallatszott, válaszaik is csak suttogások voltak a bundafalon át.
De egyszerre kinyúlt az illatos bundafalból egy karcsú láb. Egy darabig mozdulatlanul a levegőben lebegett, majd körözött egyet jobbra, aztán rövid szünet múlva vissza, balra. Ekkor megint mozdulatlanul állt a levegőben, majd hirtelen eltűnt a fal mögött. Ellike ezt nem is láthatta, kanyarban még ő sem látott. Ez csak az én élményen volt, a saját különbejáratú mozim. Nem adtam volna semmiért ezeket a délutánokat. Pedig nagyon jól tudták a lányok, hogy van ott azon a széken valaki vagy valami, de nem akarták megtörni a varázst, ha már elhatározták magukat, hogy idejönnek, ahol teljesen biztosan a vásárlás bűnébe esnek, nem hátrálhattak meg egy láthatólag régi bútordarabtól, hisz tudták, legközelebb újra meg kellene győzniük magukat erről a kiadásról.
Ellike el tudta képzelni anyagi helyzetemet volt egy-két támpontja, kezdeti, bátortalan eladási kísérlete , és bölcs asszony is volt, látott egyet s mást, magyarul: az életben majdnem mindent. Négy férjet temetett el. Operaénekesnek tanult, színésznek, énekelt is egy vidéki színházban évekig tán Debrecenben , aztán férjhez ment, hamar elrabolták, mert szép és okos lány volt. Az éneklés a gyerekek születése után lassan odalett. Egy-két évtizedről nem tudok, aztán már megnyílt ez a bolt. Tehát ez nem a város egyik ősi üzlete mint, mondjuk, a néhai ékszerész, Barta úr, Rapaport utóda , csak Ellike szelleme alakította ilyen regényesen ősivé. Jóval a háború után nyitotta meg, valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek táján.
Ellike tehát már rég letett arról, hogy eladjon nekem bármit is, másokkal üzletelt, hisz végül is boltban voltunk, én maradhattam a székemen a kabátok között, nem kellett vásárolnom semmit. Még meg is dicsérte néha a tweedzakóimat: Szép ez a Harris!
Azt is látta, hogy nem vetem meg az üzletébe látogató lányokat. Meg akart nősíteni.
Ebben a szakmában, édesem, kell egy stabil feleség, akinek van pénze. Egyébként a szegény festők hamar lezüllenek. Kell egy asszony, aki szereti őket, édesem, aki gondoskodik róluk, egyébként először olyan marconák lesznek, aztán menthetetlenül megindulnak a lejtőn. Hja! Hány ilyet láttam, Istenem! Azok a szegények. Pedig olllyan, de ollllyan tehetséges volt egyik-másik. És nem! Nem tudtak megélni! Nem sikerült nekik! Egyedül nem tudnak megállni a lábukon. Hát én adtam nekik egy-két kabátot. Nem adtam sok mindent, azt nem tudom megtenni, és nem is akartam megsérteni a büszkeségüket, ugye, pedig megszakadt rajtuk a szívem, de néhanapján, ha jöttek, azért adtam nekik ezt-azt. Egy öreg zsakettet, még egészen szép volt. Elegáns, jó szabás. Hát annak nagyon örültek. Köszöngették: drága Elli néni, maga egy angyal! Na, mondtam nekik, ne köszönjék, van itt, ennyit még tudok adni. Hát aztán így lett, jöttek máskor is, elmesélték, mi történt velük, elmondták, hogy megházasodtak, ahogy mondtam, és valóban boldogok. Hát ilyenek voltak. Sokszor jönnek ide azok a szegény főiskolások is a közelből, a Képzőművészetiről. Fiatalok, szegények, a diákszálláson laknak. Nincs egy ruhájuk, csak rájuk kell nézni. Megsajnálja őket az ember. A múltkor is jöttek ketten, hát nagyon vékonyak. Az egyiknek kellett volna egy szép zakó. Valami rendes, mert nem volt annak egyetlen rendesebb ruhája sem. Randevúzni akart. Azt mondta, Ellike néni, hát megvallom, randevúra kell a zakó, mert megismerkedtem egy szép lánnyal, és nem akarok szégyent vallani. Hát kerestünk neki. Ezen ne múljon az a randevú. Ugye. Nagyon köszönte az is. Visszajár. Talán már el is végezte az egyetemet. Hálás volt, hozott ajándékba egy festményt. Uram, atyám! Hogy az milyen rettenetes volt! De nem baj. Eltettem valahová. Azért megjegyeztem: édesem, ebből nehezen fogsz megélni. Valami hippilány volt a képen, egy kereveten ült csíkos trikóban, és a fejéből összevissza szálltak szerteszét a gondolatai, azok is mind megfestve kis képekben.
Ellike érzékeny volt a fiúk nőügyeire. Ha lányt vittem magammal, nagyon végigmustrálta megnézte, milyen cipőt visel, hogy hordja, illik-e hozzá, megnézte, karcsú-e a bokája, milyen a lábszára, hord-e harisnyát, milyet, végignézett egész megjelenésén, idomain, aztán a szemébe nézett, és elkezdett beszélgetni vele. Könnyedén valami jelentéktelen témába kezdett, és figyelte a lányt. Nincs az az anyós, aki ilyen alapossággal átvizsgálja leendő menyét. Ennyiben okvetlenül családtagnak éreztem magam. Nem kíváncsiságból kérdezgetett bár nyilván élete végéig kíváncsi lesz az egész világra , már éppen eleget látott, fölöslegesen nem fárasztotta volna magát újabb érdektelen adatokért. Nagyon meggondoltam, kit merek elvinni hozzá. Mindig meg is dicsért: Nagyon szép szemű lány volt ez, édesem. Megjegyezte a lányok nevét és foglalkozását, és onnantól kezdve már abban a témában is beszélgetéseket kezdeményezett, magától értetődőnek vette, hogy ahhoz is konyítok.
Egyszerű használtruhaárus, boltja sem a város közepén van, mégis elzarándokolnak hozzá sokan. Fogadónapokat kellett kialakítani, mert nem fértek el a lányok. Csodálatos volt végignézni, amint eljönnek a kényes manökenek, és hozzák a vastag bukszájú pasikat. Ilyet addig csak filmeken láttam. És lenyűgöző volt megfigyelni, miként fordul egyiktől a másikhoz, és hogyan váltogatja könnyedén a beszédmodort. Értett a férfiak nyelvén is, nagyapjuk volt, hozzájuk képest világot járt tengerész legalábbis egy tengeri medve özvegye.
Összes barátjának, komolyabb vendégének minden rokonára emlékezett az új szereplőket megismerésüktől fogva beépítette az összes többivel való társalgásba is. Ha a világ elég normális lenne, a kis bolton át mint középpont körül megfordulhatott volna, rajta keresztül megismerhették volna egymást az emberek, és nem maradtak volna olyan hamar sértődő, gyanakvó, javíthatatlan idegenek.
Hogy vigyázhatott a sok férjétől született fiaira! Milyen kotlósösztönnel dédelgethette őket! Nem is csoda, hogy hatalmasak, jól megtermettek lettek a fiúk, mint az a bohó Béla, aki csak úgy, kártyázás közben, megvette az Úttörő Áruházat.
Ekkoriban néha elképzeltem magam Béla bőrében. Álmomban hatalmas voltam, puha, az emberek kezét tágas, meleg mancsomba fogtam lagymatagon, a lelkesedés legkisebb jele nélkül enyhén, vigyázva megszorítottam gyönge volt a szívem, ezen földi anya nem segíthet , viszont cserébe esendőségemért fantasztikus kártypartikat vívtam éjjelente a többi kollégával azokkal a szegény kis arany-nagykereskedőkkel.
92 szeptember végén összegyűjtöttem a pénzt egy kismagnóra, hogy felvehessem Ellike életét és álmait.
Férjem, a Bélus tengerésztiszt volt. Na de hát nem úgy kezdte, mint tengerésztiszt, hanem jelentkezett a DETERT-nél. Az nem a dunai hajózás, hanem a tengerhajózás. Egy kicsit magas volt a vérnyomása magas, nagy ember volt , és nem akarták fölvenni. De aztán olyan erőszakos volt, hogy ha kidobták az ajtón, bement az ablakon, és addig nem nyugodott, amíg végül föl nem vették, tizennyolc éves volt akkor csak, úgy kezdte, mint gépápoló, aztán később avanzsált, tanult, végül rádiós tiszt volt, és ő tartotta karban a rádiót, a lokátort. Nagyon szerette a tengert, végtelenül szerette a tengert. Azt mondta, mikor megismerkedtünk, hogy ő nem tud tenger nélkül élni, mert a tenger olyan csodálatos, hogy anélkül nem lehet élni. Aztán, amikor engem megismert, minden kikötőből haza akart szökni. Nem szeretett már akkor a tengeren lenni.
Egyszer én is elmentem vele egy utazásra, akkor jugoszláv és olasz tulajdonos volt a DETERT eladta a hajót ennek az illetőnek, és az ő tulajdona volt , de átvett tizennégy embert. Huszonnyolcan voltak a hajón, és tizennégyre csökkentette, de dupla fizetést adott nekik. Tehát megvette a magyar dolgozókkal együtt a hajót. Akkor a férjemnek két munkaköre volt, egyszer az, hogy rádiós tiszt volt, és géptiszt is volt. Van egy nagyobb gép a hajó gyomrában, meg van egy kisebb gép, úgy hívják a kis gépet, hogy Öcsi, de az is hatalmas. Na, az Öcsit szétszedték darabokra, nagyjavítás volt, borzasztó nagy munka, nyakig olajosak voltak, de nagyon jól megfizették őket.
Akkor én lementem hozzá látogatóba, mert azt lehetett, a tiszteknek a feleségei, a kapitány felesége, hárman mentünk asszonyok le Chioggiába Chioggia Velence mellett van, gyönyörű, romantikus kis halászfalu , a hajó kint horgonyzott a tengeren, annyi sok hajó volt a kikötőben, hogy nem tudtak kikötni, kis motoros csónakkal mentünk a hajóhoz. Nagyon szép volt. A férjem a kabinban csinált egy franciaágyat ő maga alakította ki, nagydarab ember volt, én is elég nagy vagyok , hogy elférjünk ketten kényelmesen. A pezsgő be volt hűtve, nagyon aranyos volt, ez volt az igazi nászutunk. A szakács isteni jó kajákat főzött, nagyon megszeretett engem, mindig volt valami kis különlegesség, amit eltett nekem, és beküldött a kabinba, istenien éreztük magunkat. Chioggiából áthajóztunk Triesztbe, az asszonyok olyan betegek voltak! mindenki rosszul volt! én olyan jól bírtam, hogy égvilágon semmi bajom sem volt, mondta is a férjem, hogy ilyen egy igazi tengerészfeleség!
Három hétig tartott ez a nászút, nagyon boldogok voltunk. Éppen akkor másik lakást akartunk, arra különbözetet kellett fizetni, és hát, bizony, én nagy csomagokkal jöttem haza Kávé! Hát olyan isteni kávé, mint az olaszoknak van itt sehol nincsen! Ez tizenöt, tizennyolc éve, régen volt. Isteni kávéjuk volt. Sok kávét hoztam, s akkor jött divatba a dzsörzé. Bejrutban a férjem sok dzsörzét vett, gyönyörű volt, lila meg kék meg most azt mondjuk, hogy borzalmas, de akkor jött divatba. Vittem haza nagyon sok métert, már nem tudom, mennyit, meg gyönyörű szép külföldi szappanokat, meg cigarettát, meg mindent bejön a vámos a kabinba, nézi a csomagokat, nagy csomagjaim voltak. Legyen szíves, vegye le. Levettem. Mi ez? Hát, mondom, ez bútorhuzat. Azt mondja: hát ez nem bútorhuzat, ez a legfinomabb dzsörzé! Aztán belém kötött, mert száz darab szappan is volt nálam, meg hat kiló kávé azt mondja, ennyit nem szabad! Erre mondom: hát ne haragudjon, uram, de hát a férjem tengerésztiszt, és a jogos keresetéből vettem erre azt mondja: hát miért nem mondta mindjárt, hogy tengerészfeleség?! De hát én honnan tudtam volna, hogy mikor bejön, rögtön kiabálni kellett volna, hogy én tengerészfeleség vagyok, és ennyi mindent hozok. Nem tudhattam. Aztán mondtam: elfogad egy karton cigarettát? Meg van francia söröm, papagájsöröm Ó! Rögtön jövünk a kollégámmal, és mindent megiszunk. Minden el volt intézve, nem volt semmi probléma. Így jöttem haza.
Mikor megismerkedtünk a férjemmel, egy idő múlva megtudtam, hogy az édesanyját rajongva szereti. És talán ezért is mentem hozzá feleségül, mert tizenegy évvel voltam idősebb tőle, és ez a tizenegy év és három gyerekem volt! , ez úgy zavart engem, hogy esetleg később nem lesz-e ez hátrány, de aztán később láttam, hogy szereti az édesanyját, és gondoltam, engem is úgy fog szeretni, mint ahogy az édesanyját. És ez be is vált. Nem szeretett, hanem imádott engem! Minden gondolatomat leste! Amikor én még nem dolgoztam, ő dolgozott akkor a DETERT-központban dolgozott , hát egyszer szombaton kilopózott reggel korán, megfőzött, s bejött fél nyolckor, hozta a kávét nekem, és kérdezte: cicám, mit főzünk? Mondom: angyalom, bent van a frizsiderben, csirke, elő van készítve De hát akkor már készen volt az ebéd, már csak a nokedlit kellett megcsinálni hozzá. Végtelenül aranyos ember volt, s nagyon szerette a gyerekeimet, a gyerekeim is imádták őt. Borzasztó tragédia volt a halála. Infarktusban két perc alatt meghalt. Negyvenegy éves volt. Utána nyitottam ezt a boltot.
Az első férjem spiritiszta volt. A nagymamám, aki velem élt, a gyerekeket nevelte és a háztartásomat vezette, szintén spiritiszta volt és médium is. Sokszor volt nálunk összejövetel, szeánsz. Valóban intelligens emberek voltak, akik hozzánk jártak szeánszra, ügyvédek, orvosok. Nagyon érdekes volt nekem, fiatalasszonynak, bár én már régen is hallottam ezekről a dolgokról, mert nagymama, még fiatalkorában, Debrecenben mert odavalósi volt a nagymama , ott is már médium volt. Rendkívül érzékeny ember volt, és valahogy én is érzékeny vagyok rendkívüli dolgokat megérzek. Olyan dolgokat megérzek, ami csodálatos! Például három hónapos házasok voltunk az első férjemmel, és egyszer olyan álmom volt, hogy láttam egy nagy dunyhát, a dunyhából két kiaszott kéz nyúlt ki, és egy arcot láttam, ami sápadt, sárga arc volt, csak a szeme égett. Tüzelt a szeme, égett szabályosan. Na és a férjem ilyen volt a halálos ágyán. Ez egy csodálatos álom volt, és akkor három hónapos házasok voltunk. Én valóban hiszek is abban, hogy ha meghalunk, a testünk elporlad, és a lelkünk tovább él.
És annyiszor álmodom a régi életeimmel. Például álmomban visszajárok egy házhoz, de nemegyszer álmodtam ezt, már talán tízszer is, sokszor már hazamegyek oda mindig. Van egy szoba, két kicsi lány van, az egyik olyan tizenegy éves, a másik tizenhárom éves, hosszú szőke hajuk van, én egy kereveten ülök, a két kislány az ölembe bújik, és sírnak. Előttem egy ajtó de olyan széles, olyan bolthajtásos nagy ajtó , és ott sétál egy szakállas férfi, fekete szakállas, magas férfi, és egy ősz hajú ember, beszélgetnek, és tudom, hogy az a férjem, ez pedig az apósom. És a két kislány az ölemben, siratnak engem, hogy meghaltam. Gyönyörű bútor, régi bútor van a lakásban és keresztülmegyek a szobán azon a szobán is, ahol a férjem meg az apósom van , a gyerekek ottmaradnak, és egy kerten megyek át, és kimegyek az utcára, és egy férfi megfogja a kezemet, és odavezet az úttestre, és krétával körül van rajzolva egy test, és azt mondja: Na, megmutatom neked, itt haltál meg, itt ütött el az autó.
És vissza akarok menni, és nem találok vissza, és zokogok, siratom a gyerekeket, mert mindenképpen vissza szeretnék menni a gyerekekhez.
Vagy Amerikában vagyok úgy tudom, Amerikában vagyok , van egy többemeletes ház, az alsó szinten üzletek vannak, a felső szinten lakosztály, két lánytestvérem van, mind a hárman vénlányok vagyunk nincs férjünk. És a lányok ölelnek át, és siratnak: Miért haltál meg? Ide is visszajárok.
Van egy ház, ott olyan sokszor voltam! Az valami borzasztó, olyan rossz a kerítés az egy emeletes ház csúúúúnya, sötétzöldre vannak az ajtók festve, minden zöld, és a lakók vannak a felső szinten, mindig fölmegyek a padlásra, a tetőn nincs pénzünk, nem tudjuk megcsináltatni a tetőt rosszak a cserepek, ázik a ház, és mindig el vagyok keseredve, hogy jaj, istenem. De el tudnék menni oda, abba az utcába, már tudom, hogy azok a tépett kerítések meg az a ház... annyira sokszor álmodtam már ezzel!
Most legutóbb az első férjemről álmodtam a férjem bicsérdista is volt, és nagy vagyona volt, amit később államosítottak, de mindig azt tervezgette magában vagyonos ember volt , hogy ő elmegy a lámákhoz, minden vagyonát szétosztja, és elmegy a lámákhoz. És mostanában körülbelül két hónapja álmodtam azt, hogy találkoztam vele, méghozzá egy téglalap alakú szobában voltunk, ahol piszkosfehér a fal, ő harmincéves lehet, úgy néz ki, mint amikor az én férjem volt, de fehér, piszkos ruha van rajta, nem európai, valami olyan, mint egy tóga, olyan lepelszerű. A sarokban volt egy fapriccs, a másik sarokban egy faasztal, nagyon kevés bútor volt, és egy ablak, ami be volt deszkázva, és fölnéztem a mennyezetre, tele volt nagy legyekkel.
És volt ott egy koszos konyharuha, megfogtam a konyharuhát, kinyitottam az ablakot, és ki akartam hajtani a legyeket. És a férjem odaugrott, hogy: Jaj, drágám, ezt nem teheted! Itt nagyon veszélyes a deszkát levenni az ablakról, mert itt lőnek! Ezt nem szabad!
Hát úgy látszik, hogy ő megtalálta nem tudom, milyen ország az, nagyon-nagyon szegény arab, Palesztina, India nem tudom, hogy hol lehet, de borzasztó szegény, hát úgy látszik, amire vágyott, azt megtalálta.
Én magam is mindig ettől félek hogy ha meghalok, akkor egy ilyen rettenetes országba, egy ilyen afrikai, arab országba születek le jaj, attól annyira reszketek és félek, hogy jaj, csak ne!
Annyira az emlékezetemben van ez az álom, hogy le tudom rajzolni, hogy milyen volt az a priccs, milyen volt a szoba, hogyan volt bedeszkázva az ablak, a férjem hogy nézett ki, azok a borzasztó legyek ott a mennyezeten, az a koszos konyharuha minden annyira élénken az emlékezetemben van, mintegy filmszerűen itt van előttem. Nem. Nem voltam másutt, csak a szobában. Nem. Nem lehetett kilátni. Teljesen be volt deszkázva. Valahol, egy nagyon-nagyon szegény helyen. Csak az a priccs volt, meg egy asztal volt, egy szék volt hozzá az az ablak előtt volt , semmi más. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor a férjem volt, csak fiatalabb volt.
A használtcikk-kereskedő
Túlvilági révész ez a Soós, minden nagyobb városban akad egy-két ilyen ők veszik meg a legszegényebb szemétgyűjtők összeszedett kacatjait. Keddenként már kora reggel hosszú sorban toporogtak a rongyokba tekert lábú emberek, és lám, kevés dolog akadt, amiért ne kaptak volna egy húszast. A boltos ugyanis hitt minden egyes hajléktalanban még kincset lelhet bármelyik, nem lehet tudni, hátralévő éveiben melyikünk mit talál ez nincs az arcára írva senkinek. Rátalálhatunk a boldogságra. Úgy támogatta hát őket, mint álruhás hercegeket. Valamit tudott ez a fényképezőgép-árus.
A vasfáklya és a Mammut
Állt egy különös irodaház a Mártírok útján. A Ganz Villamossági Művek szerszámgépeinek könyvelését intézték ott, úgy mondták: forgógépszámvitel. És ott volt a gyár orvosi rendelője is, egy szemésszel, aki kifigyelte, hogy az irodisták szemét bántja a neonvilágítás. Nagyjából ennyi. A főbejárat a Lövőház utcából nyílt, a Márkus vendéglő mellett. Az irodaház külső téglafalán rozsdás vasfáklya emlékeztetett az épület múltjára, a kapun belül, a portás látószögében pedig pecsételőóra a pontos munkakezdésre. A téglaház, a Margit körúti börtön, ekkor már iroda volt nem alakították át lényegesebben, csak a rabokat cserélték ki dolgozókra. Belépéskor minden reggel pecsételni kellett, egy óra ráütötte az alkalmazottak kártyájára megérkezésük idejét. Ha meglennének azok a lepecsételt kártyák, az évszakoknak megfelelően magunk elé képzelhetnénk a régi reggeleket. A dolgozó a vasfáklya mellett lépett be, pecsételt, felnézett az órára, áthaladt az udvaron, a golyóverte kivégzőfal mellett, könnyű szívvel az emeletre lépdelt, ott elhaladt a falba mélyített fülkék mellett. Ezek voltak a büntetőcellák. Ha valaki rossz fát tett a tűzre, élete végéig állhatott a falban. Nem nagy idő. Az ember élete valóban alig hetven salátányi.
Mikor a fakó házat pecsételőórástól, magánzárkástól lebontották, előkerült egy csomó királyi címeres tégla, a börtön falának összes téglája címeres volt, mindegyiken hármas halom és kettős kereszt. Pecsétes téglák. Nem sokan vittek belőle.
Annak a régi irodaháznak, az egykori Margit körúti börtönnek a helyén van most a Mammut. Mozgólépcsős, kivilágított üvegdoboz, a szökőkút vize váltakozva spriccel egyszer fenn, másszor lenn. A rozsdás vasfáklya az elszáradt koszorúval vajon melyik régiségboltba került? Tán egy fagyos reggelen pénzzé tette egy hajléktalan.
Tudod, mi az eső?
Dél körül a Hattyú büfébe süt a nap. Odébb beszélgetnek ezért jöttek.
Petőfi a Március tizenötödike téren van mondja egy hórihorgas férfi , direkt elmentünk megnézni, a tér valóban ketté van vágva, az egyik fele Március tizenötödike, a másik fele Petőfi, és punktum. És Petőfi nem a Petőfi téren áll! Hanem a Március tizenötödike téren! Érted? Nem tudom, mit mondasz, az egyik az, hogy nem hallak, a másik az, hogy ha hallanám, amit mondasz, akkor tudnék válaszolni. Ennyi és kész, nincs több mondat. A Március tizenöt téren. Érted? Aztán hallgass.
Tudod, mi az eső? Hát, ha kórházba kerülsz, az az eső, hogy megkérdezik, kit értesítsenek. Hát kit?! Ha nincsen senki. Hát a szomszédot.
Zöldség Gyümölcs
A Gozsdu-udvar halála után pár évig még átjártam az egyre gyomosabb udvarok ábécésorán. Ilyenkor leültem egy-két-három sörre a Zöldség Gyümölcsben. Ez egy régi zöldségesbolt táblája alatt működő világvárosi hely volt. Megpróbáltam mozdulatlanná válni.
A Zöldség Gyümölcs ablaka elé tett billegő asztalnál foglaltunk helyet egy tujával minden délután, ő egy cserepében álldogált. Persze hiába vannak valakinek gyökerei, ha a fülénél fogva hordozható.
Eredetileg két szék volt a kisasztal két oldalán, de az egyiket bevittem, és a helyére állítottam a tuját. Később ezt a szokásomat kiismerték, nem szóltak egy szót se a lányok, a tuját meglocsolták, nekem kérdezés nélkül hozták a sörömet. Kedveltem, hogy kihallatszik a zene, a járókelők megállnak, nézik mellettünk a fekete táblán a menüt. Egy söpörgető öregasszony arcán örök, szelíd mosoly. Így teltek a napok. Lassacskán növekedtünk.
(A szerző Vándorparadicsom című kötete 2004. októberében jelenik meg a Magyarország felfedezése sorozatban)