A Mozgó Világ internetes változata

Pünkösti Árpád

 

 

Kastélyos Péter

Mostanában elég sok olyan fénykép készült magas rangú európai politikusokról, akik „magasröptű" vagy „mélyenszántó" tárgyalásaik befejeztével összegyűlnek egy „családi fényképhez", megfáradt arcukon betanult műmosollyal. Ez adta az ötletet egy „igazi" családi fénykép elkészítésére csatlakozásunk idején, 2004-ben. A felvétel önkioldóval készül, ami lehetővé teszi, hogy a készítője is szerepeljen rajta, hiszen ő is családtag: ő az elsőszülött fiú.

Valamikor a nyolcvanas években ismerősök, akik családfájukat próbálták kideríteni, részben kíváncsiságból, részben divatból, megkérdeztek engem is: mit tudok a származásomról? Többnyire félig dühösen, félig tréfálkozva azt feleltem: az én őseim nyilván parasztként túrták a földet már akkor is, amikor másokéi még a fán ugrándoztak, majomként.

 

Az egyik nyugodt nyugdíjas indulása

Szüleim 1933-ban házasodtak össze, az első gyerek ­ egy lány ­ 1936-ban született. A sorrend ezután mindig követte az egy lány­egy fiú „szabályt". A születési dátumok: 1939 (én), 1943, 1945, 1947, 1949, 1951 is mutatnak valamiféle rendszerességet. Hogyan alakult ki ez, nem tudható.

Apám természetét meg a „majd csak lesz valahogy" rendkívül egyszerű, ugyanakkor rendkívül kényelmes világszemléletét ismerve elképzelhetetlennek tartom, hogy a házaséletben megtartóztatta magát.

Anyám a maga kétosztályos végzettsége ellenére sokkal intelligensebb volt, jobban kiismerte magát a világban, de hogy ilyen tekintetben „kiművelt" lett volna?

A tény tény marad: jöttek a gyerekek, eleinte ritkábban, azután sűrűbben.

Az szinte szót sem érdemel, mennyire független a gyerekek megszületése az „eseményektől" ­ közben ugyanis zajlik a második világháború.

Apám a körülmények szerencsés alakulása következtében nem felelt meg katonának. Egyébként egészséges lévén, két kislábujja „mentette meg": mindkét lábán valamiért ránőttek a mellettük lévőre, ezt sorozáskor megállapították, és nem tekintették hadra foghatónak.

1944 nyarán, amikor a front közeledett falunk felé, őt is kirendelték a környékre tankcsapdát ásni. Apám a szervezetlenséget, rendetlenséget észlelve egy alkalmas pillanatban meglépett, egyszerűen hazajött a már jelzett „lesz, ahogy lesz" alapon. A dezertálásnak az ő esetében nem lett következménye, szerencsénkre elég gyorsan odaértek az oroszok...

Nem befolyásolta világra jöttünket a család életszínvonalának alakulása sem: nyilvánvaló, hogy minden megszülető gyerek csak ronthatott az egyébként sem rózsás helyzeten.

Az teljesen egyértelmű, hogy hét gyereket nem akartak a szüleim. Lettünk heten. A legkisebb igen korán, négyévesen agydaganatban meghalt. Otthon alig emlegettük őt: maradtunk így is elegen.

A hét gyereket szüleim nemcsak összehozták, szinte teljes egészében rájuk nehezedett a család fenntartásának gondja is. Az egyetlen külső támogatás a családi pótlék volt, egyébként nem törődött velünk sem egyház, sem párt vagy egyéb társadalmi szervezet, de jószerével a rokonság sem.

A család eltartója egyetlen keresőként az apám volt; megtartója, minden gondjának tudója és megoldója az anyám. Mindketten maximálisan eleget tettek a sors által rájuk mért feladatoknak.

Apám egy időre vállalta a „fekete vonatozást" is Pestre. Ez még a „hősi" időkben volt, amikor szombatonként még ledolgozták az előírt munkaórákat, aztán mehettek az állomásra, hogy hosszú bumlizás után éjszaka érjenek haza. A bumlizás vasárnap éjszaka ismétlődött visszafelé, hogy hétfőn a munkakezdésre már a helyükön legyenek.

Apámnak tehát hosszú ideig egy héten egy fél éjszaka jutott, hogy a fárasztó munkahét és utazás után együtt lehessen asszonyával, egy szobában, ahol rajtuk kívül még x számú gyerek szuszog. Anyámhoz kézközelben a kiságy, a „soros" csecsemővel, ha ringatni kell...

Apámnak egy napja volt, hogy találkozzon a gyerekeivel, ellássa a ház körül mindazokat a tennivalókat, amelyek feltétlenül férfierőt igényeltek. Az első adandó alkalommal ott is hagyta ezt a rabszolgaságot, beállt az egyik környékbeli állami gazdasághoz. Ez is utazással járt, napi egy-egy órát jelentett, de mindennap otthon volt estére. Szombat délutánra, vasárnap délelőttre így a környékbeli házaknál „feketén" kisebb munkákat tudott vállalni, ezzel is csökkentve anyám pénzgondjait.

Évával, a feleségemmel sokat beszélgetünk arról, kinek milyen gyerekkor adatott. Ennek eredménye: nekem, vidékünk jelentéktelensége folytán harcászati szempontból, meg mivel a család életkörülményeit a háborús események gyakorlatilag nem befolyásolták, könnyebb és boldogabb gyerekkorom lehetett, mint neki, a harcok és éhezés sújtotta, a világégést és teljes társadalmi újraszerveződést megélő családja körében, Budapesten.

A mi családi helyzetünk, az én indulásom illusztrálására következzék itt néhány történet a gyerekkoromból.

 

Fehér a föld...

Az eset valamikor késő ősszel történt, feltehetőleg november végén, az is lehet persze, hogy december eleje volt, tél kezdete. A lényeg, hogy a szüleink által kidolgozott stratégiának megfelelően (minél kevesebb legyen éjszaka a gond) hármunkat-négyünket, az arra rászoruló kicsiket, valamelyik szülőnk (többnyire anyám) este, elalvás előtt kivitt a kertbe pisilni. Azért a kertbe, mert az udvarban lévő budi nem jöhetett szóba: az a sötétben messze volt, az udvar hátsó részén, sáros, csúszós út vezetett odáig. Ha el is jutottunk volna, sorba kellett volna állni a hidegben, és egy szál pendely volt a lányokon, kis gatya, ing a fiúkon.

Még most is fülembe cseng anyám hangján a „ki gyün ki pisilni" félig énekelt, de inkább dünnyögött dallama, amelyet lassan mi, gyerekek is átvettünk és kórusban előadtunk esténként, amikor az álmosság utolért bennünket.

A kert a közvetlenül a vert falú ház melletti telekrészt jelentette, néhány satnya gyümölcsfa volt benne, anyám gondozta veteményes és virágágyások. Ezt a kertet ősszel némi unszolásra apám ásta fel.

Ebbe a felásott kertbe vonultunk ki tehát csapatostul az este sötétjében azon a novemberi hideg estén is, amikor leesett az első hó. Volt annyi, hogy egyenletesen, fehéren csillogva betakarja a korábban fekete földet. Megbabonázva néztem a gyönyörű látványt.

A többiek a helyzettel mit sem törődve intézték dolgukat, én, olyan hatéves körüli, rebbenő lélek, aki valami diszharmóniát érez, megszólaltam: „Fehér a főd, hova kakájjak?"

 

Mindent lehet, csak akarni kell

Háztartásunk felszereltsége nem volt igazán komplettnek mondható, de „segíts magadon, az isten is megsegít" alapon találékonysággal sok mindent lehetett pótolni.

Mostanság egy lakásban a legkülönbözőbb funkciókat ellátni képes készülék a mobiltelefon, amely a telefonálással kapcsolatos összes „tudományon" túl, ha kellően modern, alkalmas lehet internetezésre, fényképezésre és az ördög tudja, mi mindenre még.

Ezzel együtt elbújhat egy közönséges bádoglavór sokoldalúsága mögött.

Kezdjük a mázolással.

A mázoláshoz a masszát földből, vízből és lószarból anyám keverte ki, nekem, mint korban erre akkor legalkalmasabb fiúgyereknek csupán a „lócitrom" beszállítása volt a feladatom.

Bizonyos jártasságot ez is igényelt: a lócitrom nem lehetett túl régi, mert akkor abból a cellulózt elhordták a verebek, de nem lehetett friss sem, mert az még szaglott.

A megfelelő állagú masszát egy rongy segítségével kente anyám ­ térden kúszva ­ a takarított helyiség földjére. A művelet jóvoltából ott egy ideig kevesebb volt a por.

Csirkekopasztás.

Elég sok csirkét neveltünk. Mi, gyerekek alig vártuk, hogy fogyasztható súlyúak legyenek.

Egy-egy vasárnapi ebédhez két csirke esett áldozatul. Utolsó fürdésükre a lavór felett került sor, én tartottam a kopasztandó áldozatot nyakánál fogva, anyám öntötte rájuk a forró vizet, és tépte ki a felpuhult bőrből a tollakat. A lavórban a tollakat a disznóól melletti trágyadombig megint csak én vihettem.

Lábmosás. Kötelező esti procedúra volt, mivel tavasztól őszig mezítláb jártunk. A lavór, ugye, adott volt, szappanra nem telt. Mindenkinek volt egy kedvenc cserépdarabja, azzal súrolta ki ­ úgy-ahogy ­ a bőre repedéseiből a port.

A vizet a lavórban két gyerek után illett cserélni.

Borotválkozás.

Vasárnap reggel van. Apám ül a konyhaasztal mellett egy hokedlin. Már megreggelizett, elszívott egy cigarettát. Átnyúl a rozzant mosdóállványhoz, kiemeli a kisúrolt lavórt, ráhelyezi a konyhaasztalra.

A szekrény tetejéről leveszi borotvakészletét (egy fadobozban borotvakés, fenőszíj, borotvaszappan, timsó, a tűzhelyről a bádogbögrében megmelegedett vizet anyám teszi oda a megfelelő időpontban), leakasztja a mosdó fölötti falról a kicsit vakfoltos olcsó tükröt, nekitámasztja a lavór oldalának, megfelelő szögben, hogy lássa magát, de nehogy elcsússzon.

Gondosan szappanoz (ez a borotvaszappan meg a timsó a „luxuscikk" a házban), aztán óvatos mozdulatokkal leszedi arcáról a hetes borostát. Nekünk gyerekeknek nagyon mulatságos, ahogy grimaszol hozzá, ahogy egyik kezével félrehúzza tekintélyes orrát, hogy jobban hozzáférjen a szája feletti részhez.

Befejezvén a nagy műveletet, a borotvakészletet gondosan visszateszi a szekrény tetejére, nehogy a gyerekek kezébe kerüljön a kés, a szappanos vizes lavórral kilép a gangra, és tartalmát anyám virágjaira löttyinti (nem árt az annak). A lavórt öblítés nélkül teszi vissza a helyére, és elégedetten rágyújt: megvan a heti borotválkozás, és még csak meg sem vágta magát! Anyám bejön, és némi szemrehányással kérdi: már megint hova öntötted ki a vizet? Apám egy „Jól van, na, Bözsikém, legközelebb majd az udvaron a tyúkokra öntöm" fordulattal lezártnak tekinti az ügyet, és hamiskásan ránk sandít.

Mi, gyerekek örömmel konstatáljuk, hogy apánknak ma jókedve van.

 

A „petró" és felhasználása

Az eredeti rendeltetése közismert, lámpában világításra használatos. Ajánlom mindazoknak, akik elandalodnak a „petróleumlámpa, milyen szép a lángja" jellegű idétlenségen, próbálják ki huzamosabb ideig, mondjuk egy hónapig, milyen annak világánál létezni, tanulni, olvasni, „ha eljő az este".

A hagyományos lámpa elfújásának külön technikája van: fölé hajolni kellemetlen a felszálló meleg gázelegy miatt. A megfelelő szögbe beállított tenyérre lehet ráfújni erőteljesen, hogy a láng kialudjon. Otthon ennek apám volt a mestere, ő nemigen olvasott, eltűrte, de nem szerette, ha anyám a napot, nyilván egy kis lelki felüdülésként lámpa melletti olvasással gondolta befejezni, amikor már elcsitult az aprónép.

Anyámban ­ annak ellenére, hogy két osztályt végzett, és utána elállították szolgálni ­ megvolt az igény más életek, más körülmények megismerésére. Emlékeim szerint a Friss Újság mellékleteiként megjelent filléres regényekhez jutott hozzá, meg szomszédasszonyok jóvoltából „szerelmes regényekhez". A csúcs Jókai volt, néhány kötetéből állt a „családi könyvtár". Nem tudom, hogyan juthattunk hozzá, de nem vásároltuk, az biztos.

A petrónak nálunk volt még egy rendeltetése: anyámtól, ha kapart a torkunk, gyógyszerként egy kanál petrós cukrot kaptunk. Én ezt annyira kedveltem, hogy megtanultam rekedten beszélni, és tanítás után azzal állítottam be, hogy a korábbi adag nem használt, további gyógykezelésre van szükség.

Anyám egy idő után rájött, hogy valami turpisság lehet a dologban, és nem adott többször, szerencsére, az egyébként egészségre ártalmas „gyógyszerből".

 

Rétes

Mint sokan mások, én is azt hiszem, hogy az anyám sütötte rétesnél nem készült jobb a világon.

Nálunk háromféle járta: almás, mákos és túrós, ezek az igaziak, a többi már kitalálmány.

Mindenesetre mi, gyerekek még láttuk, milyen az, hogy „nyúlik, mint a rétestészta".

Ehhez a művelethez anyám a konyha közepére húzta a szétnyitott asztalt, és arcán némi feszültséggel (el ne szakadjon a tészta!) meg némi büszkeséggel (ilyet is tudok!) járt körbe, nyújtva a tésztát. Mi, gyerekek ott álltunk és figyeltünk, vártuk, hogy kinyalhassuk a töltelékes lábost, míg anyánk ránk nem szólt: „Ne lábatlankodjatok itt! Mehettek játszani!"

Az én feladatom volt a mák megtörése a mozsárban. A mozsár egy belülről kivájt keményfatörzs, a törőeszköz egy tömör vasrúd volt, amelynek egyik vége ívelten illeszkedett a mozsár belsejéhez. Egyszer, még kicsi lehettem, vagy nem figyeltem oda, ezzel a vasrúddal a mák helyett a mozsarat kívülről szorító lábam nagyujjára sújtottam rá, szerencsére csak akkora erővel, hogy nem jött le utána a körmöm, csupán kékesfekete volt jó ideig.

Azt, hogy meddig törjem a mákot, anyám határozta meg. Kivett egy kanálnyit, ránézett és azt mondta: „Jól van, elég lesz, ez már nem akad meg a seggetek lyukán." A vasárnapi ebéd harmadik fogása volt a rétes. Mindenki annyit evett, amennyi jólesett neki vagy amennyit nem restellt, mert azért létezett némi önkorlátozás is.

Ami maradt, anyám betette a konyhaszekrénybe, hogy ne lepjék a legyek. Micsoda élvezet volt a focipályára indulás előtt odalopakodni, a szekrény ajtaját halkan kinyitva csórni a hidegen is kiváló étekből! Anyám nyilván hallotta, mi zajlik, de nem leplezte le a rejtekhelyet, az ingderekat, ahová nagy bölcsen eldugtuk a zsákmányt. Büszkén arra, hogy milyen ügyesek vagyunk, vígan iramodtunk a pályára, és útközben, nehogy baja essék, mindjárt be is faltuk szerzeményünket.

 

Közel a tűzhöz

Az 1950-es évek elején mindenütt nagy volt az éberség. Valakik valahol kitalálták, hogy a gabonaérés idejére 24 órás figyelőszolgálatot kell szervezni mindenfelé. Így volt ez egy hozzánk közeli faluban is.

A szolgálatot itt elvben 3(breve)8 órában a helybéli harangozó meg két tizenkét éves gyerek látta el, az egyik valamelyik helybéli potentát gyereke, a másik én voltam. Arról fogalmam sincs, hogy anyám erről a nyári pénzkereseti lehetőségről hogyan szerezhetett tudomást.

Az őrhely a falu templomának tornyában volt.

Szerencsére gyorsan kiderült, hogy a harangozó nagy pipás, és napi egy pakli dohányért hajlandó éjszaka fenn aludni a toronyban, így másnaponkénti 12 órás nappali ügyelettel felváltva elláttuk mi, fiúk a „roppant bonyolult" feladatot.

Az ott szerzett élmények alapján később írtam egy verset, a címére már nem emlékszem:

Templomtoronyból, álmos délben, elnéztem hosszan a falut.

Nekem úgy tetszett odafentről, hogy ott lent minden elaludt.

A kápráztató messzeségig lassan ringtak a búzatáblák,

Senki sem járt, az út porába csak a szél rajzolt furcsa ábrát.

A kocsmánál kelt egy kis mozgás, de az is hamar elenyészett,

A józanabbak hazaindultak, és árokba dőlt egy bamba részeg.

Végül mégis történt valami.

Hogyan, hogyan nem, tűz ütött ki egy viszonylag kis méretű táblán a messzi határban. Velem egykorú váltótársam volt ügyeletben, de nem az őrhelyén csücsült, hanem lenn az árokparton tette a szépet egy velünk nagyjából azonos korú lánynak, aki a tehenüket legeltette. A fiú egy rokona karikázott arra, és szólt, hogy baj van. A srác nagy talpraesetten elkérte a bringát, és lélekszakadva a tanácshoz hajtott, jelenteni az esetet. Mire a közeli városból a tűzoltók kiértek, a tábla gabona szép csendben leégett, a tűz nem terjedt tovább.

Az éberen riasztó ifjú illő pénzjutalomban részesült, pedig, kis faluhely lévén, jó néhányan tudták, mi történt, hogyan történt.

 

Tanyán

Olyan tízéves lehettem, amikor anyám megegyezett a szomszédban is lakó tanyás gazda házaspárral, hogy egy hónapra kivisznek a tanyájukra disznópásztornak.

Arra, hogy milyen fizetségben állapodtak meg, nem emlékszem, de anyámnak nyilván az is nyereség volt, hogy otthon eggyel kevesebb volt a kenyérleső.

Meglehetősen elkámpicsorodva vettem búcsút az otthoni környezettől, tartottam a feladattól, meg a gazdáimtól is.

Sokáig zötykölődött velünk a szekér, amíg kiértünk, a gazdáék elöl a bakon, én a szekérderékban, egy hónapra összeszedett ruhaneműm a saroglyában. (Megnézném most, mit vittem magammal.) Már jócskán este lett, mikorra kiértünk. A tanyán állandóan kint élt egy idősebb nő és egy fiatalember (talán anya és fia, talán a gazda rokonai, talán volt cselédek), és már vacsorával várták az érkezőket.

Nekem nem az asztalnál jutott hely (akárkit csak nem ültetnek oda)! Egy hokedlire tettek elém egy tál tejet meg két nagy karéj kenyeret, amelyet én, nagyon éhes lévén, igen gyorsan befaltam.

Erről az élményről is megmaradt a fejemben egy később írt versem töredéke, mindössze két sor:

Farkas éhségével estem a telt tálnak,

Faltam és sirattam éhező anyámat.

Ebből a falás igaz, a siratás nem, azt a gazdáim előtt szégyelltem volna...

A disznók őrzése nem bizonyult túlságosan nehéznek, megvoltak a tarlón, csak ritkán tévedtek a szomszédos lucernásba. Egy ilyen alkalmat a gazdaasszony észrevett, és amikor behajtottam a disznókat, kikapta kezemből az ostort: „Így üss az orrukra, te, ha elkódorognak" felkiáltással végigvágott a lábam szárán.

Az okítást megjegyeztem magamnak, sokszor még most is úgy érzem, ha visszagondolok rá, hogy a „gondos" gazdaasszonyt ezért a megalázásért még most is meg tudnám ölni! (Pedig már régen halott.)

 

Bolhacsípések

A bolhák két helyen tanyáztak nálunk: a disznóólban, ami természetes helyük, és az ágyainkban, ami akkoriban azon a környéken általában így volt, bár az érintettek szégyellték ezt a tényt.

A disznók bolhái ellen nem is védekeztünk, az ágyakban élősködő populációt igyekeztünk irtani. A legradikálisabb megoldás a szalmacsere volt, mi, gyerekek ezt szerettük legjobban.

Ilyenkor a szalmazsákokat kicipeltük a kertbe, ott kiürítettük tartalmukat, és az összetört szalmát felgyújtottuk. Erre természetesen olyankor kerülhetett sor, amikor volt friss szalma, és anyámnak sikerült megállapodnia valamelyik csépeltető gazdával, hogy ad ingyen néhány adagra valót. A szalmazsákokat „csücskösre" kellett tömni, ezt anyánk nem bízta ránk, nekünk a középső rész feltöltésének dicsősége jutott. Mennyei érzés volt a frissen tömött, jó illatú szalmazsákokon aludni, bolhák nélkül! Sajnos, a bolhátlanság nem tartott sokáig, olyankor következett a bolhapor, amelyet anyám szórt a lepedő alá. Ez valami iszonyú büdös szer volt, viszketést okozott, és az volt a benyomásunk Jani öcsémmel, akivel egy ágyban aludtunk, hogy a bolhák, velünk ellentétben, kifejezetten kedvelik ezt a port.

Nemcsak a bolhák tudtak csípni, mi is meg tudtuk csípni a bolhákat! Többnyire a bokát támadták. Ha belefeledkezett valamelyik a vérszívásba, óvatosan odanyúlva el lehetett kapni a tettest. Bosszúnk alapos volt és hosszadalmas. Előbb két ujjunk között görgetve elkábítottuk az áldozatot, utána egyik körmünkre helyezve, a másikat rányomva, kivégeztük.

Valaki azt mondta, biztosabb módszer, ha a foga között szétharapja a bolhát az ember. Egy ideig én is gyakoroltam ezt a megoldást: előnye, mint mondták, hogy a dög által belőlünk kiszívott vér visszakerül a szervezetünkbe... Valamelyik dél-amerikai mágikus realistánál olvastam felnőttként, hogy az Amazonas menti vad indián törzseknél is ismert ez a szétharapósdi, csak éppen a tetvekre.

 

Hittan és vallás

Apám hivatalosan evangélikus volt, anyám katolikus.

Apámat nem foglalkoztatta ez az egész, anyám fiatal lányként eljárt a templomba (gyerekes asszonyként már csak ünnepkor, nagy ritkán). Mielőtt összeházasodtak, apámnak reverzálist kellett adnia.

Engem tehát katolikusnak kereszteltek, az iskolában ­ akkor még egy ideig kötelező volt valamilyen hittanórára járni ­ a katolikus hittanra oktattak. Így lett belőlem formálisan katolikus, valójában hitehagyottnak sem vagyok mondható, hiszen a természet csodálatán túl nincs bennem hit sem eszme, sem isten, sem ember iránt. Az istenhitet, túlvilágot, lélekvándorlást stb. ellenőrizhetetlen és bizonyítatlan kitalációknak tartom, amivel a maguk érdekében ügyeskedők etetik azokat, akik „vevők" rá.

Az istenfogalommal kapcsolatosan az alakult ki bennem: ha lenne isten, az emberiség ellen elkövetett bűntettei miatt már réges-régen statáriális bíróság elé kellett volna állítani. (Azt hittem, eredeti a gondolatom, azután olvastam, hogy a koncentrációs táborokban már mások is eljutottak eddig. Ami azt illeti, én az inkvizíciós „eseményekről" is megkérdezném az Urat...) Szóval volt keresztanyám ­ anyám barátnője ­, voltam elsőáldozó, anyám vigyázott rá, hogy ne egyek a templomba menetel előtt. Mivel éhes voltam, a malacoknak szánt száraz kenyérből loptam héjat, azt rágcsáltam útközben. Az Úr nem torolta meg fegyelmezetlenségemet.

Az iskolában a hittant oktató pap feltehetően unta feladatát, mert rendszeresen késve érkezett az órára. A rendet fenntartandó kijelölt egy srácot, aki a táblára felírta a rendetlenkedőket. Amikor a pap megjött, a felírtaknak ki kellett állni a katedrához, és ő mindenkinek szó nélkül kiosztott egy kokit.

Nagyon szakszerűen csinálta: előbb a pajesz felfelé húzásával ágaskodásra kényszerítette a delikvenst, majd ökölbe szorított kezével lesújtott a bűnös fejre. Amikor az utolsó felírttal is végzett, hozzáfogott az oktatáshoz.

Meséi a Jóistenről, az ő egyszülött fiáról meg az összes szentekről nem igazán jutottak el hozzánk: őt is, a feljelentgető srácot is, a hittanórát is utáltuk, mint a bűnt.

 

Elkerülök Pestre

1952-t írunk. Élem az alföldi félproletár-félparaszt származék könnyűnek nem nevezhető, de nem is elviselhetetlenül nehéz életét. 13 éves kiskamaszként van, hogy minden mást feledve kergetem a labdát a hozzám hasonlóak között, van, amikor felügyelek kisebb testvéreimre, anyám helyett, akire a ház körül, a kertben ezernyi más tennivaló vár.

Sokat olvasok is. (13 éves fejjel kőműves szerettem volna lenni, mint az apám, vagy diplomata, aki külhoni országokban fény és csillogás közepette fontos tárgyalásokon fontos emberként ragyogó érveléssel képviseli hazája fontos érdekeit...) Az utóbbi „lehetőség" nyilván valamelyik akkor olvasott könyv hatására motoszkált bennem, a megvalósulásnak igen csekély esélyével. Visszagondolva egyik szakma sem lett volna nekem való: kőművesnek nem lettem volna elég ügyes és alapos, a diplomáciához alapvetően hiányzik belőlem a diplomatikusság, nem vonz a kapcsolatépítés és -ápolás, nem tudom igazán titkolni a rokon- és ellenszenvemet...

Nos, ebben az évben találták ki valamiféle fejesek Pesten, hogy az ott már régebben is működő Maxim Gorkij tízosztályos magyar­orosz iskolát, ahová addig szinte kizárólag csak „jó elvtársak" csemetéi jártak, demokratizálni kell, feltölteni vidéki munkás-paraszt káderekkel.

Nosza, kiadták az ukázt a megyéknek, gyűjtsenek ilyen fejeket! Orosztanárunk jóvoltából, aki észrevette, hogy könnyen tanulom meg szinte kívülről az általános iskolai gyermekded anyagot, én lettem az egyik jelölt. A megyei feladat teljesítése érdekében személyesen jött el hozzánk, és agitálta meg anyámat, hogy engedjen el.

Érvelése között nemcsak a pesti kollégiumi elhelyezés, az ingyenes taníttatás lehetősége szerepelt, hanem ígért ösztöndíjat is meg egyenruhát az ott tanulóknak ­ ez a két utóbbi ígéret nem bizonyult igaznak, anyám bánatára, mert így ruhát, cipőt, nagykabátot stb. csak neki kellett kigazdálkodnia.

A 7. általános befejeztével így valamiféle felvételi vizsgán vettem részt a megyeszékhelyen. Úgy emlékszem, mindenki, aki megjelent, megfelelt...

A tanév kezdetekor egyedül utaztam fel Budapestre, életemben először. Az első alkalommal még apám és édesanyám is kikísért az állomásra (később már csak apám, anyámmal nagyon nem szerettünk búcsúzkodni), és az otthon maradtak is kicsik voltak, nem volt jó egyedül hagyni őket.

Mielőtt elindult a vonat, apám annyit mondott: „Kisfiam, vigyázz magadra!", aztán elfordult, hogy ne lássam a könnyeket a szemében. Ennyi volt az otthonról kapott útravalóm. Az első úton Pestig sírdogáltam, A későbbi búcsúzkodások alkalmával éppen csak kitöröltem a könnyet a szememből, a rituálissá vált elköszönés után lehuppantam az ülésre, és hagytam, hogy vigyen a vonat egy a korábbitól teljesen eltérő követelményű, számomra új és nem könnyű világba.

Éva, a másik nyugodt nyugdíjas (a feleségem)

Éva anyja osztrák (volt, meghalt 64 éves korában), apja magyar (volt, meghalt 87 évesen).

Legyünk kicsit precízebbek. Éva anyja osztrák volt, aki fiatalon, nevelőnőként Magyarországra került. Tanítónő szeretett volna lenni, családjának szegénysége és az Ausztriában akkor nagyon gyötrelmes munkanélküliség késztette arra, hogy nekiinduljon az ismeretlenségnek. Itt szerencsére hamar állást talált. Egy mérnök család két fiúgyermekét vitte ki a Városmajorba naponta, amikor apósom felfigyelt a gyönyörű szemű, a fiúkkal rendkívül barátságosan, szeretőn beszélő ifjú nevelőnőre. Németül szólította meg, neki ez „von Haus aus" nem jelentett gondot. Az első társalgást egyre több követte, végül elhatározták, hogy összeházasodnak. Éva édesanyja a házasság révén magyar állampolgárságot nyert. Sajnálatos módon a férje családja, egy középosztálybeli, polgári család, a „frauleint" igazán be nem fogadta, még akkor sem, mikor „engesztelni fiat szült" (és ráadásként egy lányt is, a leendő feleségemet).

A körülmények úgy alakultak, hogy Éva nem tanulta meg az édesanyja nyelvét: 1940-ben született, a születését követő években egy rendes magyar családban nem volt helyénvaló a német szó. 1945 után szintén furcsa lett volna, ha szülők németül beszéltek volna otthon a kislányukkal.

Az apósom nemcsak a házasságával bántotta meg a családját, a világnézete is teljesen eltért a környezetétől: a közgazdasági tudományok és a nyelvek (német, angol, francia ­ mindhárom felsőfokon) elsajátítása közben „megfertőződött" a társadalmi igazságosság és szolidaritás eszméivel ­ és azokhoz mindhalálig, tűzön-vízen keresztül hű maradt.

A családi legendáriumban él az a történet, hogy nősülése után, a harmincas évek közepén, még kezdő fizetésű alkalmazottként tél elején egyszer csak kiskabátban tért haza: jó minőségű nagykabátját eljuttatta a Vörös Segélynek. Az új kabátot anyósomnak kellett kigazdálkodnia...

1945 után egy gazdasági kutatóintézetben az épülő új világrend lelkes híveként dolgozott a hazai gépipar felvirágoztatásáért. Nyelvismeretének és lelkességének köszönhette kiemelését: 1949-ben Moszkvába küldték, családostul, tartós kiküldetésre, egy akkor alakuló nemzetközi szervezethez, hogy abban képviselje a magyar gépipar érdekeit.

Kiutazás előtt apósom nem záratta le jó helyen lévő budai kétszobás, hallos, cselédszobás, kéterkélyes, összkomfortos budai lakását, nem adta ki, nem kért meg ideiglenes odaköltözésre egy arra alkalmas rokont: a lakásínségre tekintettel leadta azt a kerületi tanácsnak: kapja meg egy arra érdemes család... (Moszkvában úgyis gondoskodnak róluk, ha majd hazajönnek, akkor itthon sem maradnak fedél nélkül!)

A bútorzatot részben odaajándékozták rokonoknak, ismerősöknek, részben tartós tárolásra elvitették egy raktárba. (Amikor a moszkvai kiküldetésből visszatérve keresték, elmesélték, hogy a raktárt közben elöntötte a víz, és az ő bútoruk anynyira tönkrement, hogy sajnos ki kellett dobni.)

Lehet, hogy valószínűtlen ennyi naivitás, ilyen mértékű jövőbe vetett hit egy jól képzett, több nyelven a világsajtóból is tájékozódó ember részéről, annak feltételezése, hogy az emberek tulajdonképpen jók és tisztességesek.

A tanács ki is utalta gyorsan a lakást valakinek. Ők írtak is egy köszönőlevelet, mintegy mellesleg említették csak meg: szerintük illett volna rendesebben kitakarítani a lakást a leadás előtt.

A kiutazó család az útra gyakorlatilag nem vitt magával ennivalót, hiszen minek: Csapon átszállnak a széles vágányú expresszvonatra, ott az előzetes tájékoztatás szerint nemcsak hálókocsi, étkezőkocsi is van! Az első meglepetés itt érte őket: csak három nap múlva tudtak továbbindulni. (Mint sok-sok évvel később kiderült, ukrán nacionalisták éppen akkor robbantottak fel a vasútvonalon egy kisebb viaduktot, meg kellett várni, míg helyreáll a közlekedés.) Csapon egy katona kísérte őket egy családhoz, ahol megalhattak. A házigazdák magyarok voltak, de kerültek minden szót a legszükségesebbeken túl. Éva apja nem tudta mire vélni ezt: itt, a földi paradicsom kapujában honnan ez a megfélemlítettség?

A vonaton étkezőkocsi nem volt, hiába vásárolták meg előre az oda szóló tiketteket. Azokon az állomásokon, ahol a vonat áthaladt, környékbeli parasztasszonyok árusítottak sült csirkét, méregdrágán. Rajtuk kívül, legnagyobb megdöbbenésükre, szegényesen felöltözött tömeget, kéregető koldusokat, gyanúsan sürgölődő, felügyelet nélküli gyerekeket láttak a városokban, sáros, csak nehezen járható földutakat, szomorúan ázó faházakat a végtelennek tűnő erdők szélén, amerre a vonat elhaladt.

Moszkvában egy szállodában helyezték el őket, külön a szülőket, külön a két gyereket. Segítségnek kaptak egy úgynevezett bejárónőt, „nyányát", akinek sok dolga nem lehetett: anyósom egész nap saját maga foglalkozott a kis „háztartással": egylapos villanyrezsóját hokedlin elhelyezve főzőcskézett. A nyersanyagot a bejárónő szerezte be, akkor Moszkvában még nem szervezték meg a magyarok saját maguk külön ellátását. A nyánya inkább azt figyelte meg, hogyan él, mit csinál ez a család, kik járnak hozzájuk, ők hova mennek: ahogy azt abban az időben a maximális éberség megkívánta. Moszkván kívülre csak úgy jutottak el, hogy tavasszal és ősszel havonta egyszer egy gépkocsit küldtek értük, amelyik egy kis erdei tisztásig vitte őket. Moszkván belül öt-hat magyar családdal ­ szintén kiküldöttekkel ­ volt kapcsolatuk, egyébként teljes elszigeteltségben éltek.

A kamaszodó fiút nem sokáig kellett figyelni. Az iskolában, ahová beíratták, nem volt maradása: a háború miatt elvadult szovjet kamasz fiúk egy pillanatig sem hagytak békét egymásnak, állandóan verekedtek a szünetekben, és ő nem bírta elviselni a brutalitást és a magányt ebben a közegben. Fellázadt, a szüleinek bejelentette, nem jár iskolába. Kénytelenek voltak hazaküldeni. Itthon a kedves rokonságnál nem volt neki hely sehol: három évig, a kiküldetési idő lejártáig árvaházban helyezték el, ez neki haláláig kiheverhetetlen trauma maradt.

Évának több szerencséje volt osztálytársaival. A színtiszta leányosztályban nem bántották az egyetlen külföldit, aki, amikor beíratták, egy szót nem beszélt oroszul: inkább segítettek neki, hogy minél gyorsabban megtanulja a nyelvet. Otthonról használati tárgyakat vittek be az iskolába, és a szünetben felmutatták neki: ez a tű, ez a cérna, ez az olló. A rendkívül intenzív közeg jóvoltából három hónap múlva Éva már felelt az órán, mire 1952-ben visszatértek Budapestre, anyanyelvi szinten elsajátította az oroszt! Egyik kis osztálytársnőjével olyan jó kapcsolat alakult ki, hogy még a lakásukra is meghívták. Hihetetlen viszonyok voltak akkor Moszkvában, a kislány apja magas beosztású tisztviselő volt a külügyminisztériumban, ennek ellenére egy korábbi nagy lakás volt fürdőszobája és annak előtere volt ezé a családé. Az ötszobás lakásban legalább hat család élt, ezt onnan lehetett tudni, hogy a közös konyhában hat külön főzőhelyet alakítottak ki. „Hűtőszekrényként" télidőben egy-egy spárgaszatyorban az ablakból lógott kifelé az utcára a „tartalék".

A kiküldetési idő letelt, a család hazatért. Lakniuk nem volt hol, mivel nyár volt, Nagymaroson „nyaraltak", várták, mikor jutnak lakáshoz. Végül a nyolcadik kerületben egy „gangos" házban kaptak volna egy másfél szobás lerobbant otthont. Anyósom, aki különben imádta a férjét, és bármit elvállalt, elfogadott, amire a férje azt mondta, jó, most ellenállt, és kijelentette: oda nem költöznek.

A megoldást egy véletlen jelentette: egy idős nagybácsi a fiához utazott ki Amerikába. A szíve nem bírta ki a repüléssel járó igénybevételt, útközben meghalt. Apósom nagyon gyorsan kiigényelte a Rózsadomb aljában üresen maradt kétszobás, hallos, cselédszobás, kéterkélyes, összkomfortos lakást, megkapták, beköltözhettek.

Évát, hogy a megszerzett orosz nyelvtudását el ne veszítse, 1952 őszétől beíratták a Maxim Gorkij magyar­orosz iskolába. Különböző irányokból indulva így kerültünk egy helyre.

 

Együtt, fiatalon

Már egy iskolában voltunk ugyan, de meglehetősen távol egymástól: Évát, aki kitűnően beszélt oroszul, a perfekt tanulók osztályába helyezték, ahol Jugoszláviából kiebrudalt orosz fehér emigránsok gyerekeivel ( akiknek a magyar okozott gondot) meg a már több éve ebbe az iskolába járó, ezért oroszból már jó szinten lévő kádergyerekekkel volt együtt.

Én a hozzám hasonlóan vidékről felkerültek között ismerkedtem nemcsak a tantárgyakkal, hanem az orosz nyelv rejtelmeivel is. Az egyszerűség kedvéért az iskolavezetés átvette a szovjet tízosztályos oktatási rendszer teljes anyagát, tanmenettel, órarenddel, tankönyvekkel stb. Amikor az első biológiaórára a tanárnő bejött, és elkezdte leadni a tananyagot, nem lehetett tudni, ki döbbent meg jobban: ő, aki felfedezte, hogy egyébként szépen elmondott orosz szövegéből egy szót sem értünk, vagy mi, akik ültünk és néztünk tanácstalanul: ebből mi lesz? Tanárnőnk megtalálta a megoldást, odament a táblához, felrajzolt egy virágot, odaírta a megfelelő helyekre oroszul: ez a szirom, ez a szár, ez a levél stb. A jövő órára tanuljuk meg.

Nagyjából így ment a többi oroszul tanult tantárgyból is. Helyzetünket nehezítette, hogy földrajzot, történelmet és magyart is tanulnunk kellett ­ ezeket csodálatosképpen magyarul... Hamar belejöttünk, fiatalok voltunk, fogott a fejünk. Aki nem bírta az iramot, félévkor, év végén elköszönt, illetve nem jelent meg a folytatáshoz.

Felzárkózásunk ellenére nem sok közünk volt a párhuzamos osztálybeliekhez, nem is nagyon törődtünk velük. A kollégiumi fiúk életét kitöltötte a tanulás meg a labda: a kollégium udvarán nagy lábteniszcsaták zajlottak, az iskolában a szünetekben az osztályteremben fejeltünk, bár a tanárok és a többiek haragudtak érte. Izzadtunk, nagy volt az „oroszlánszag".

1956 őszén a forradalom készülődéséből keveset érzékeltünk ebben a rezervátumban. Évát, aki otthon lakott, jobban utolérték a lengyelországi események hírei, az addig lelkes hívő, akit még a Moszkvában tapasztaltak sem tántorítottak el a szebb jövőbe vetett hittől, töprengeni kezdett, hogyan is van ez, kik tiltakoznak, ki alkalmaz erőszakot, ki szenvedi el azt?

A forradalmi események miatt úgy tűnt, történetünk véget ér, mielőtt még elkezdődött volna. Éva barátnőjével ott volt a Parlament előtt október 23-án, november elsejéig részt vett több tüntetésben, de a fegyveres harcok idején otthon maradt az édesanyja mellett: a szenespincében dekkolva tartotta benne a lelket. Elég volt szegénynek, hogy férje (aki szintén ráébredt, hogy addigi lelkesedésével rossz ügyet szolgált) és fia nemzetőr. Időnként térnek csak haza a városból, fegyverrel a vállukon, azután mentek el újra, ki tudja, merre, hova!

Pedig Éva apja nem is nemzetőrként került veszélybe, hanem még előtte, amikor a várost járva arra lett figyelmes, hogy a Lánchíd pesti hídfőjénél kisebb tömeg vesz körül egy barna félcipős fiatalembert, ávóst gyanítva benne. Odament, és határozottan szembeszállva a tömeggel követelte, hogy eresszék el, másnak is van barna félcipője ­ mutatott saját lábára ­, és neki sincs semmi köze az ávóhoz, erre becsületszavát adja. A tömeg egy pillanatra megingott, a fiatalember gyorsan elszelelt, és apósom ott maradt a felajzott tömeg gyűrűjében, amely elégedetlenül észlelte, hogy nincs áldozat. „És te ki vagy, hogy közbe mersz pofázni?" ­ hangzott a fenyegető kérdés, de innen az egész ingerült párbeszéddé szelídült, olyan pedig sok zajlott akkoriban mindenfelé, így a tömeg szétszéledt. Amikor november elején a szovjetek bevonultak tankjaikkal, mindkét férfi hazakeveredett. Megszabadultak a fegyvereiktől, és mélységesen kiábrándultak a rendszerből meg Kádárból, aki képes a hazaárulásra is, csak hogy hatalomhoz jusson.

Én közben a Délibáb utcai kollégium lakója voltam. Október 23-án este ott voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél. Megcsodáltam azt a szervezettséget, ahogyan elbántak a monstrummal, a bronz átvágását lángszóróval a csizma felett, a V betű alakban kihúzott drótkötelet, a teherautók erőlködését a kötél két végén, a zuhanó szobor csattanását a kövezeten, a tömeg diadalüvöltését. Amikor további kalandra hívtak, azzal, hogy „Menjünk a Rádióhoz, ott lőnek!", valahogy az jutott eszembe, hogy ahol lőnek, ott el is találhatnak, és inkább visszamentem a kollégiumba.

A diákotthon létszáma gyorsan fogyott. Voltak, akik hazautaztak a szüleikhez, voltak, akik meg sem álltak Amerikáig. Akik kivártunk, vad vitákat folytattunk. Egy lány osztálytársamnak, aki védte a kommunistákat, azt mondtam: „Tudod, a kommunisták azt állítják magukról, hogy ők különleges anyagból vannak gyúrva. Mi, közönséges emberek, sárból készülünk..." Amíg lehetett, jártam tüntetni, nézelődni a városban. A könyvégetés bántott, ezt több mint barbár cselekedetnek tartottam. Egy könyvmáglya széléről ­ lehet, hogy elővigyázatlanul ­ fel is emeltem egy éppen csak megpörkölődött Lev Tolsztoj-kötetet, még ma is megvan a könyveink között.

A Köztársaság téren letakaratlanul heverő hullák látványa elborzasztott: a tömeg brutális kegyetlenségét nem tudtam elfogadni. A sokk hatására írtam is egy rossz verset, amelyben elítéltem a barbárságot. A verssel megjelentem egy újság szerkesztőségében. A folyosón egy arra haladó megkérdezte, mit akarok. Gyorsan végigolvasta az átadott sorokat, megnézett, és visszaadta a papírlapot: „Nem közölhető" ­ szólt az ítélete, és otthagyott.

Bejöttek a tankok, és bármilyen kevesen maradtunk is, elfogyott a diákotthonban az ennivaló. Három vállalkozó szellemű ifjú ­ köztük én ­ egy triciklivel és egy pecséttel felszerelkezve neki is indultunk, hogy szerzünk valahol kenyeret. Szerencsénk volt, a Százados úti kenyérgyárban adtak. Már visszajutottunk a szakszervezetek székházáig, amikor a Sztálin-szobor környékén lebzselő egyik tankból megengedtek felénk egy sorozatot, csak úgy pattogott fejünk felett a kő... Nyilván nem akartak eltalálni (nem lett volna nagy kunszt, közel voltunk, a teli triciklivel lassan haladtunk), csak ránk ijeszteni egy kicsit, unalmas volt ott ácsorogniuk. A ráijesztés nálam bevált, elhatároztam, hogy nem maradok tovább Pesten, hazaindulok.

Valahonnan megtudtam, hogy a Rottenbiller utcába, egy tejfeldolgozóba rendszeresen feljutnak a vidéki teherautók. Odamentem szerencsét próbálni. Szinte nem is kellett várnom, éppen indulóban volt egy teherautó, üresen, vissza Békéscsabára, amely viszonylag közel volt „fatornyos falumhoz". Különösebb kaland nélkül le is jutottam odáig, aludtam egyet a vasúti pályaudvar várótermében, másnap reggel nekiindultam az országútnak, gyalog (a vonatok nem jártak), majd csak akad megint valami alkalmi fuvar... Ez volt az alkalom, amikor életemben először találkoztam a halállal közvetlen közelről.

Ballagtam a teljesen kihalt országúton, csomagom nem volt, kezem a kopott lódenkabátom zsebében ­ elég csípős volt az idő. Egyszerre erősödő gépkocsizúgás: egy szovjet nyitott páncélozott gépjármű haladt el mellettem, a platón géppuska, mellette tatárképű kiskatona állt készenlétben. Igazán nem számítottam rá, hogy megállnak és elvisznek, mégis egy bizonytalan mozdulattal kihúztam a kezem a zsebemből, és felemeltem. A platón lévő kiskatona azonnal reagált: odaugrott a géppuskához, rám irányította a csövét. Miért nem nyomta meg a ravaszt, máig sem tudom. Joggal gondolhatta azt, hogy a zsebből kihúzott kézben netán kézigránát van, és a rövid sorozatot senki sem kérte volna rajta számon. Úgy látszik, jók voltak az idegei.

Délutánra értem haza, az otthoniak nagyon megörültek, enni kaptam, lefektettek, és nem sokat kérdezősködtek sem akkor, sem azután. Nekem meg túl bonyolult lett volna elmesélni, mi mindent hallottam, láttam, mit éltem át, miben vagyok bizonytalan. Annyit tudtam, hogy szüleimet kinőttem, nem tudnak tanácsot adni. Rádiónk nem volt, bejártam a helybeli gimnáziumba, ott sem folyt tanítás, de délutánonként kosaraztak a srácok, és nagylelkűen bevettek maguk közé. Tőlük hallottam kósza híreket.

Az egyik szomszédból kölcsönkaptam egy Ótestamentumot, szorgalmasan elolvastam, ki kit nemze, mikor mit kívánt az Úr az ő népétől. A szöveg elzsongított, csak azon töprengtem, hogy Ádám és Éva gyermekei csak egymás között házasodhattak: nyilván a vérfertőzés miatt lett ilyen korcs az emberiség.

Januárban azért anyám megkérdezte: „Most mi lesz veled, kisfiam?" „Nyilván elvisznek katonának, aztán majd meglátjuk!" ­ feleltem hetykén, bár belülről gyötört a bizonytalanság. Valamikor január közepén aztán levelet kaptam egy osztálytársamtól: a Gorkij Iskolát megszüntették, de egy közeli leánygimnázium igazgatója megszánta a két végzős osztályt: befogadott bennünket, érettségizzünk le ott. Hozzájuk költözhetek, a volt cselédszoba üres, ott jól meglehetek! Hatalmas megkönnyebbüléssel fogadtam a jó hírt, és a lehető leghamarabb visszautaztam a fővárosba.

A családnál, ahol színtiszta jóindulatból befogadtak, pazar dolgom volt, családtagként kezeltek, nem fizettem sem a szállásért, sem az étkezésért egy fillért sem, jöttem-mentem, ahogy kedvem tartotta, kis szobámban is tölthettem az időmet, velük is lehettem. Osztálytársam apja mérnök volt egy komoly kutatóintézetnél, felelős beosztásban, a mamája pedagógus, aki el volt telve hivatástudattal. Különös szeretettel foglalkozott nehéz sorsú tanítványaival, kijárt családot látogatni Angyalföldre, és próbálkozott normális mederbe terelni a kis nebulók és hozzátartozóik reménytelenül nyomorúságos életét. Meghallgatták jó tanácsait, elfogadták a segítségét, de sok siker nem kísérte a ténykedését.

Két találkozásomra emlékszem innen vissza, az egyikre büszkeséggel, a másikra némi feszélyezettséggel.

Az első találkozásom a német nyelvvel esett: éppen akkor szánták el magukat osztálytársam szülei, hogy megszabadulnak régi könyveiktől. A kiválogatott példányok ott szunnyadtak egy folyosósarokban, elszállításra várva, legfelül egy gót betűs mesekönyv, alatta egy szintén gót betűs német­magyar szótár. Bevittem ezeket magamhoz, és nekikezdtem, nyelvtani szabályokkal, ésszerűséggel mit sem törődve, megtanulni németül.

Csodák csodája, szorgalmas munkával eljutottam valamilyen szintre, ami a későbbiekben, immár rendszeresebb tanulással felsőfokú nyelvvizsgához segített. (Amikor, már felnőttként, kijutottunk feleségem ausztriai rokonaihoz ­ három nagynéni, két unokatestvér ­, én voltam a tolmács!)

A másik emlékezetes találkozás a fürdőkáddal esett. Egy alkalommal szóltak, hogy ideje lenne nekem is megfürödni. Ez ellen nem volt kifogásom, csak azt nem mertem bevallani, hogy az első alkalom előtt állok, mert otthon nálunk csak teknő és lavór volt, a kollégiumban pedig zuhanyoztunk (illetve a Széchenyi fürdőbe vitték el a társaságot időnként). Befeküdtem a kádba, de gondosan ügyeltem arra, hogy a fürdővíz éppen csak ellepje a testemet (takarékoskodni kell a finom meleg vízzel!), nem is pancsoltam sokáig, hanem gyorsan elvonultam a szobámba. Rövid idő múlva kopogtattak, a családfő volt. Megkért, menjek vele a fürdőszobába. Nagyon nem értettem a dolgot, de engedelmesen követtem: a legritkább alkalom volt, amikor az egyébként nagyon zárkózott és otthon is elfoglalt mérnök közvetlenül hozzám fordult valamiért.

A fürdőszobában azután némi, de el kell ismerni, jogos indulattal mutatta a kádban körben látszódó, a fürdővíz leeresztése után megmaradt csíkot, és elmagyarázta, hogy 1) az ember a fürdéshez több vizet használ, még az sem árt, ha hagyja ázni a testét; 2) fürdés után illik az embernek a kádat tisztára súrolni maga után.

Égő füllel hallgattam a kioktatást, de egy életre sikerült megtanulni a leckét, amelyet tizennyolc éves koromig nem adott fel nekem senki.

A leánygimnáziumban, ahová befogadtak minket, a két osztályt összekeverték, és valakik valamiért Évát és engem egy padba ültettek, ő volt az ablak felől.

Onnantól kezdve minden órán a sziluettjét néztem, szőke lófarkas frizuráját. Közben tanárok váltották egymást az órákon, hol fizikát tanítottak volna, hol magyart vagy ki tudja, mit. Időnként fel is szólítottak, valamit feleltem is, de a lényeg a lényeg maradt: láthattam őt.

Egy idő után Éva észrevette, hogy folyamatosan nézem, zavarta is, de csak akkor pirult el, mikor az előttünk ülők egyike hátrafordult, és megkérdezte tőle: „Megkérte már a kezedet?" Idáig nem fajultak a dolgok, de azt azért megbeszéltük, hogy mindketten az ELTE-re jelentkezünk, ha leérettségiztünk.

Ez így is történt, engem felvettek magyar­történelem szakra, őt „létszámfelettiként" nem. (Az volt a „baj" Évával, hogy gerinces emberként nem jelentkezett a KISZ-be, én pragmatikusabb és a kommunista eszmék által nem érintett mivoltomban ezt kellő időben, még 57 márciusában megtettem.) Humanistának vallottam magam már akkor, ezt tartom azóta is. Soha semmilyen pártnak tagja nem voltam ­ nem is leszek.

Azon a nyáron csak néhány levelet váltottunk. Kettőnk története akkor kezdődött igazán, mikor szeptember elején beköltöztem a Ménesi úti egyetemi kollégiumba.