Tandori Dezső
Kis 'rílógia
Illyés és Babits közt (II)
Hová és mindig? , akkor indul el
vélünk a ladik,
mikor csatornavízen semmi jel,
még nem pitymalltatik,
még nem jelzi verő, mely gyengeség lehetne,
ha nem kötelező,
hogy teljék, s vélünk, egyre teljesebbre,
fogyatkozó erő,
verőfény, merő gyengeség miénk,
s nincs, mely-valamiként,
nincs, mely alázat,
nincs a beletörődés,
hirtelen egy ér, egy bél, elkötődés,
fulladt vagy kiocsmányodó gyalázat...
Egy vesekő rakodópartján ültem
A testi szenvedésről
Egy vesekő rakodópartján,
saját ülepemen,
ott ültem, bambán,
s mit tudhattam, mi lesz velem!
Mit tudhattam, ha annyit se, ez én
meg én, meg ez vagyok,
hogy vesekövemmé, magába merültem,
mim rakodott,
hogy minek se színén,
se fonákján, se bármi ábrán,
mely ismeretes lehetett nekem,
csak egy este vagy hajnalt, hirtelen,
elkezdte. A földön végigzuhantam,
lábánál gépiest tépáztam asztalt,
nyomultam volna három centiméter
széles díványhasadékba,
és hasogatott a kínok karéja,
mint ha görögdinnyeevést kellene még
néznie, kit szeletre aprítanak,
az elvöröslő, bele-folyt alak
már annyit se bír üvölteni: Még! Elég!
Öt karika
Ódon-ódás jajongás (félre)
Öt karika, öt paripa,
karikáztam vígan a lejtőn,
mindent és semmit se felejtőn,
Kosztolányit, Aranyt.
Magas dobogó várt alant,
és szívem mélyen dobogott,
éreztem olimpikonok
fenséges részvétel-üdvözetét.
Igen, az üdvözet. Kiragyogott
tiszteletemre spec a Nap, mint máskor,
és kerekezhettem volna bárhol,
menne a fölös üdv, éreztem, ez elég!
Elég volt a nap-kerék, kerékpár két
nyikkanó kereke,
éreztem, törik a gép valamije,
meggyőzni engem: Részvétel Elég,
részvét elég! Így hajoltak fölébem
kendős nénik, s nem volt gondom, hogy Ciprus
szavazati eredménye, jaj, mily juss,
nem tudtam, régi mód, kilegelék,
a regényírók örök dilemmáját
éreztem, mint keselyű, ha az ő máját...!?