Gát Anna
A szfinx
„Speak to me of heroin and speed
Genocide and suicide, syphilis and greed..." (P J Harvey)
Alászállok a városba, hogy keressek magamnak valakit
Ma éjszakára. Alámerülök a sűrűjébe, hogy találjak
Valakit, mindegy, mi az ára. Alábukok a fortyogó
Tömegekbe, mert ha sérülés fogan, hát talpon hordom
Ki. Most kicsit hagyom magam a lávával sodródni.
Szeszmentes délelőttjeinkre az Úristen, lám, maga figyel.
És most a dominának öltözött Tamás a tér sarkán
Azt énekli, neki egyszerre több férfi kell. Retikülöm
Apró, tűnt életeim limje-lomja nem fér bele. De rejti
Az iránytűmet, az űz engem, taszigál egyre dél fele.
Mászok ezer utcát, gurulok hidakon-falakon át, mindenki
Integet, senki nem marasztal. Egy kereszteződésben
Szembetalálkozom egyik ősrégi saját-magammal.
Azt mondja: szépen lefogytál, felelem: kitartó sport az
Ára. De rohanok, mondom, találni valakit ma éjszakára.
Necc-harisnyák keresztben, járnak a kezek, nem rest a nőnem,
Sőt. A másik asztalnál a túlvilág punk-hajú követei viaszból
Mondanak jövendőt. Mindeközben szendén a bárpult-túlerővel
Szemezgetek. Az illattól roskadozó álközegben, a fényekkel
Ámító száj-közelben csak akad valaki, akit nem-szerethetek.
Alámerülök a viharos medencébe furcsa-rózsaszín
Búvárszemüvegben. És a város tűri ostromom, ontja dalait,
Önnön vérét és az enyémet győzhetetlen. Alábukok
A vadasparkba, vállon kínálva reklámszínű keresztem.
Alászállok díszpapírban, pontosan tudjátok, hol szereztem.
Az erdő
„We are stardust
We are golden
And we've got to get ourselves
Back to the garden"
(Joni Mitchell)
Aki belép az erdőmbe, először a színek fogják meglepni.
A sárgarézben ragyogó, csúszós indák alatt
Sötétvörösben gőzölögnek habszivacs-mocsarak,
Duruzsolják a vándornak: vesse bele magát,
És ő érzi a párás levegő édeskés szagát.
Búsfejű, fekete fáim karba fogják, hogy mozdulni nem bír.
Talpa alatt égnek a rózsabokor-álcába bújt cserjék,
Arcát belepik a bogarak, hogy tetemét ne leljék,
És megdöbbenti vágya, miközben sarka megragad,
Hogy maradjon a nyálkás melegben, s ne legyen szabad.
Aki behatol sűrű erdőmbe, körülnéz, és mindent elfeled.
Felejti a jót, amit szerinte neki az élet tartogat.
Üreget vájnak belé fáim gyilkosai, a szúfogak.
Hív anyát, papot, de kíváncsisága tovább keresi a bajt,
És szólítja messzebb a szurok-mélybe, ami engem is becsalt.
Aki az én erdőmbe jön, ne higgye, hogy látja még a napot.
Véres pengével vágnak utat hozzám bátor harcosok.
Félúton mégis sok menekül, erejükön sár, sikoly kifog.
De amelyik eléri a sötétség gyomrát (ahonnan visszafordulni lehetetlen),
Az egy áttetsző barlang torkán lép át, és a hirtelen csendben
Megtalál engem.
A mester kézjegye
Bepakolok mindent egy bőröndbe.
Varázsigékkel szokás az Ördögöt elűzni,
Ráolvasással parancsolom a bezárt
Tárgyaknak: ide vissza ne térjenek.
Transzot mímelve, lihegve táncolom körbe
A szobát: engedjen el; amit az éj betűz ki
Belőlem, bocsássa útjára, nyisson határt,
El akarok menni. Persze lehet, hogy tévedek.
Pirosat nyel a lefolyó: vérzik az ínyem utána.
Fejemre dörgi a lakás minden zaját:
Hallom a hitehagyott, nyikorgó íróasztalt,
A puhaságát szendén beismerő matracot,
Csomókban hullik a hajam, minden balzsam hiába.
Visszanézek: a sok-sok részlet megannyi kis család,
A tepsibe száradt maradék szememben barlangrajz:
Benne tűzben álló, törzstagadott asszony, az vagyok.