Ándormotívumok

Szilágyi Andor szerzőként Határ Győzővel, Milorad Paviæcsal és Jorge Luis Borgesszal tartozik egy sorba. A prózájuk olyan sűrű, hogy az már versnek is elmenne; a lírától azonban visszatartja őket bölcseleti érdeklődésük, a filozófiától pedig zabolátlan fantáziájuk ragadja el őket. (Műfaji zavarodottságukon az irodalomtörténészek úgy szoktak úrrá lenni, hogy jobb híján posztmodernnek sorolják be őket.) Szilágyi Andor csak egyetlen, ámde el nem hanyagolható dologban különbözik a fentebb említett hírességektől: abban, hogy nagy művet még nem írt. Nem gonoszkodásból írom ezt - ne legyen ő gúny tárgya ezért. Sőt. Éppen azért a tárgya ő ennek a dolgozatnak, hogy a nagy mű elkészüljön.

Szilágyi első könyvével a rendszerváltáskor jelentkezett - Világtalan szemtanú a címe. Az alcíme szerint naivregény, ami többrendbeli megtévesztés: a regény kimondottan rafinált technikával készült, hovatovább nem is regény. Ha már, akkor inkább hasonlít szürrealista festményre, de még inkább repetitív zeneműre - de hogy irodalmon-epikán belül maradjunk: műfajilag legalábbis ballada. Tengerparti kisváros verőfényes főterén játszódik, amely azonban olyan valószínűtlenül nyomasztó, mint egy Chirico-kép. Pepita márványburkolat közepén szárnyasoroszlános kút, körülötte orrszarvúgalambok, szélein szinte mozdulatlanná merevedve mutatványosok: fönn kötéltáncos, lenn tűznyelő, a sarokban egy vak kintornásfiú - mellesleg az utóbbi az elbeszélő hős. Az ő minduntalan megszakadó-újrakezdődő meséjének ritmusára lendül mozgásba ez a statikus világ, az ő lelki szemei láttára népesül be a tér. Például a Hajnal Kutyáinak titkosügynökeivel; a moontenegrói [sic!] múlt zivataros századaival; a leprások Szent Lázár-napi kámzsás körmenetével, valamint egy bukott forradalom emigrációban élő miniszterelnökével. Valamennyi szereplő külön világ - különböző kultúrák különböző elemeiből gyúrt külön élet. Szilágyi igazi rafinériája, hogy a szereplőkhöz kapcsolódó kulturális asszociációk hol felerősítik, hol pedig elleplezik a mögöttes történetet. A bukott forradalom miniszterelnöke a maga joviális kancsalságával leginkább Nagy Imrét idézi, de van benne egy csipetnyi Batthyány Lajos gróf is - különösen hogy fő ellenfelében, a női hiúságán esett csorbát vérbosszúval köszörülő Infánsnőben Zsófia főhercegnőre ismerhetni rá. Részben az infánsi címtől, részben a Hajnal Kutyáinak dél-amerikaias beütésétől a miniszterelnök figurája is „hispanósabb" lesz: alakjának némely attribútuma mintha Allende doktortól lenne kölcsönvéve. A Hajnal Kutyáit viszont éppen a szervezet „moontenegrói" gyökereivel - no meg a „bolgár esernyős" módszerei okán - sikerül Szilágyinak balkanizálni. Származását tekintve balkáni az elbeszélő hős, a vak kintornásfiú is, az ő családi legendáriuma viszont egy olyan szép-szépapáig nyúlik, aki nem volt hajlandó enni megégetett vezérének húsából. A dózsás utalás újfent a bukott forradalmakat követő megtorlások magyar hagyományát erősíti - az olvasó asszociációs körutazása végén visszaérkezik 1956-hoz.

Ezek után persze nincs mit csodálkozni, hogy az amúgy sem bátorságáról híres Szépirodalmi Könyvkiadó 1987-ben vonakodott kiadni a könyvet, amely ezért csak két évvel később látott napvilágot egy kis - korabeli terminussal - magánkiadónál. Nem is a késés volt a baj, sokkal inkább az, hogy a könyv vitathatatlan irodalmi értékei a kiadás körülményei miatt nem kaptak kellő figyelmet. Szilágyi következő regényére tíz évet kellett várni. A jugoszláv polgárháborúról szóló Shalim 1997-ben jelent meg - de narratív technikája szinte ugyanaz, mint az első regényé. A történet egy családja lemészárlását túlélő bosnyák kiskamasz emlékeiből bontakozik ki: a címszereplő hős kórházi ágyán fekszik mozdulatlanul, közben a cselekmény az ő nekiiramodó-megtorpanó tudatárama mentén kanyarog. Ezúttal azonban az elbeszélő emlékeiben nem kultúrák-világok keverednek, hanem idősíkok: személyes emlékek családi legendákkal, családi legendák nemzeti mítoszokkal. Az egyesített egyéni-családi-nemzeti mitológia megalkotásához Szilágyi számos eszközt használ. A kisfiú családja etnikailag leképezi a hajdani Jugoszlávia teljes sokszínűségét. Az édesanya muzulmán, a nagybácsi szerb, annak a felesége horvát; az apai család még ennél is tarkább: az egyik dédpapa montenegrói, a másik magyar zsidó. A felmenők ráadásul maguk is a jugoszláv eredetmítosz szereplői: két dédpapa Titónak elv- és bajtársa, a legendás partizánhadsereg tábornoka volt. Szilágyi még attól sem riad vissza, hogy a jugoszláv félmúlt közismert alakjainak a nevét-vonásait dolgozza bele a regényalakokba. Az egyik partizándédpapa nyilvánvalóan Milovan Gyilasz alakját őrzi, a szerb nagybácsit a csetnikcsapatáról hírhedt Dragan kapitányból meg Mladiæ egykori JNA-vezérkari főnökből gyúrja egybe, és az apai ág több tagjára elosztva ugyan, de felbukkannak Danilo Ki¼ író attribútumai is. Aki ezek után úgy képzeli, hogy a szereplőgárda politikai-irodalmi allegóriák gyűjteménye, nagyon téved - persze aki az ellenkezőjét képzeli, az is. A családtagok nagyon is élő-érző emberek, akik pars pro toto részesei a jugoszláv mitológiának. Saját életük során használói, a kisfiú emlékeiben pedig szereplői a legendáriumnak.

Szilágyi tudja, hogyan működik a mitológia mint irodalom - de szerencsére sokkal inkább érdekli az, hogy hogyan működik a mitológia mint mitológia. A mitológiának rétegei vannak, amit irodalomként rendszerint kronologikus sorrendben szokás elbeszélni. A Shalim mitológiájának legmélyebb rétege a jugoszláv eredetmítosz: a partizánháború, pontosabban a két dédpapa vitézkedése Tito oldalán; erre rétegződik az öregek kegyvesztettségének, illetve a memoárjaikkal kapcsolatos pártbizottsági „elbeszélgetések" története, erre a szülők összeismerkedésének legendája - hogyan versengett az apa és Dragan bácsi az anya kezéért, hogyan mentette meg Dragan bácsi az apa életét a dalmát tengerparton -, majd azok az események, amelyeknél a gyerekek is jelen voltak már. Legfelül találhatók a magánmitológiák: hősünk bátyjának, Danilónak az indiánháborúja és Dragan bácsi futballos-féltékenységi megbolondulásának a fejezetei.

Szilágyi tudja, hogy a mitológiai rétegek használójuk számára nem egymás után következnek, hanem szimultán elérhetőek: a „mélyebb" rétegekhez ugyanolyan könnyű hozzáférni, mint amilyen nehéz a „felszíniekhez". Ennek ábrázolására használja Szilágyi a belső monológnak - a Világtalan szemtanúban kifejlesztett - repetitív balladatechnikáját. A kórházban fekvő kisfiú saját emlékezetében barangolva apránként, meg-megakadva járja be a teljes családi-nemzeti legendáriumot.

Szilágyi sok mást is tud a mitológiáról. Például hogy éppúgy lehet belőle önbizalmat meríteni, mint a mások iránti gyűlölethez tápot. Shalim családjának becses relikviái közé tartozik egy pecsétnyomó, amellyel az egyik dédpapa a Tito nevében kibocsátott napiparancsokat tette autentikusabbá. Shalim, a dédunoka ennek nyomán faragja radírba saját nevét és pecsételi vele telis-tele az egész lakást. A család másik becses ereklyéje a dédapa befejezetlen emlékirata, amelyben az öreg a Tito-kultusz túlkapásait igyekezett helyre tenni. Az emlékirat Dragan bácsi kezében (fejében) jugoszlávellenes, szerbpárti röpirattá lényegül át. Csakhogy míg Shalim a családi legenda szellemében értelmezi át a hatalmi jelvényt saját szuverenitása szimbólumává, Dragan bácsi erőszakot tesz a családi legendán, hogy magánmitológiájába beilleszthesse. Lehet, hogy a dédpapa kézirata ettől gyűlölet hordozójává válik, de a gyűlölet szülője akkor sem a családi legenda, de még csak nem is Dragan bácsi magánmitológiája. A gyűlölet Dragan férfiúi kisebbrendűségi érzéséből fakad - ez húzódik meg örökös féltékenykedése, futballpolitizálása, majd különítményes akciói mögött is. Amikor a mitológiával kapcsolatos legfontosabb tudását osztja meg velünk, Szilágyiból a metafizikai nominalista szól: mindig mi, emberek élünk a mitológiával, sohasem a mitológia él általunk. (Szilágyi e tulajdonságát nagy irodalmi előképével, Milorad Paviæcsal szemben tudjuk csak igazán méltányolni. A szerb mester hősei attól elviselhetetlenek, hogy legendák élő reflexiói: sorsukban civilizációk sorsa teljesedik be, tragédiájukat rosszul olvasott ábécék okozzák, életüket hajdan volt városok alaprajzai húzzák keresztül.)

Hevesi Sándor a Drámaírás iskolája egyik esszéjében - A színpadi hatás címűben, ha nem tévedek - mintegy mellékesen megvallja, hogy az igazi dráma mégiscsak a családi dráma. A megállapításban mély igazságok rejlenek, még akkor is, ha minden érettségiző tud kapásból három ellenpéldát mondani. Neki lehet ugyan állni precizírozni - a főbb szereplőknek ha nem is feltétlen elsőfokú rokonságban, de archetipikus emberi viszonyban kell állniuk egymással, ahogy az sem árt, ha van a darabban egy olyan értékközösség, amely megítéli tetteiket stb. -, de evvel nem csupán a megállapítás frappánssága vész el, hanem maga az alapjául szolgáló intuíció. Szilágyiról mindenesetre épp ennyit lehet elmondani: őt az ilyen archetipikus emberi viszonyok érdeklik, különös tekintettel a közös legendárium adta közösségekre. Evvel sikerült is két legyet ütnünk egy csapásra. Egyrészt megkerültük az állásfoglalást, mi is az, amit Szilágyi műveiben kerülget: a család-e vagy pedig a nemzet. Másrészt - visszájára fordítva Hevesi megállapítását - magyarázatot kaphatunk rá: miért fordult újabban Szilágyi érdeklődése a líriko-filozofiko-epikától a dráma felé.

Azaz dehogyis van itt szó fordulatról: a filológiai adatok tanúsága szerint Szilágyinak a kezdetektől életeleme a színház. 1994-ben megjelent drámakötetének dátumozása a bizonyság: a Rettenetes anya című darabja korábban keletkezett, mint első regénye, de a másik két fontos drámája, a Szűz tíz tojással és a Kézfogó is korábbi, mint a Shalim. Arról nem is beszélve, hogy már egri főiskolásként rendszeresen járt át Szolnokra színházat nézni...

A Szűz... soha, semmilyen formában sem jelent meg nyomtatásban, viszont 1990-ben bemutatta a - Woyzeck utáni, de még a Zách Klára előtti - Stúdió K. Évtizedes emlékeimből annyit sikerül felidéznem, hogy két öreg harcol benne „vállvetve egymás ellen". Küzdelmükben egyetlen dolog állandó: a küzdelem, merthogy közben ők maguk is állandóan szerepet váltanak. Egyszer indián törzsfőnökök, akik Custer tábornok ellen harcolnak, másszor anarchista, illetve kommunista vezérek a spanyol polgárháborúban, megint másszor zsirondiak, illetve jakobinusok a konventben - és így tovább a végtelenségig. Pontosabban egészen addig, amíg a fiatalok közül az egyik lány szűz létére teherbe nem esik. Ekkor az egyik öreg elszólja magát: tulajdonképpen az egész eddigi harcolósdit kamuból csinálták, csak hogy az ifjúságot bepalizzák a „szűzáldozatra". Onnantól, hogy a gyerek megfogant, az öregek azon vannak, hogy az „áldozatot" beteljesítsék: a magzatot elvetessék. A Fodor Tamás rendezte előadás két nagyon különböző szinten működött: egyrészt az öregek összeszokottságában volt valami a két korabeli szuperhatalom cinizmusából, másrészt a politikai pamfleten túl ott munkált a mindenféle gnosztikus vallásosság blaszfémiája is: a szűzen foganás tulajdonképpen csak transzcendens huncutság, amivel az Ördög meg az Isten a földi halandókat bolondítja.

A Rettenetes anya a címszereplő által terrorizált család drámája, amelyben a rettegés stációit az időben szabályosan előre haladó történet visszafelé járja be. Ahogy a nyitójelenetben eltemetik a rettenetes anyát, úgy szakadnak fel fokozatosan a hozzátartozókban a nyomasztó emlékek: először csak az elszenvedett méltánytalanságok, aztán a kínos családi titkok, végül a lelküket mérgező bűnök. A kimondás eufóriája azonban egykettőre elillan, a családtagok pedig ott maradnak feszengve, megalázva, lelkiismeretüktől furdaltan. Szilárd értékek és önbecsülés híján képtelenek életüket irányítani - és ahogy ők maguk egyre infantilizálódnak, úgy nő a néhai mater familias alakja egyre hatalmasabbá, hovatovább démonivá, mígnem az egyik gyermek anyja szerepével együtt a hatalmat is átveszi a család fölött. A darabot újfent rendező Fodor Tamás az 1990-es szolnoki ősbemutatón a színhelyet a Lenin-mauzóleum belsejébe helyezte. Amennyire igaza volt a desztalinizációs értelmezéssel, annyira tönkre is tette vele a darabot. Az összes asszociációs kör rövidre zárult - az előadás nem lett több saját politikai apropójának színrevitelénél. Szilágyi ugyan kamuflálásból kifolyólag madárcsaládra írta a darabot, amit Fodor az első szárnycsattogtatástól az utolsó burukkolásig meg is tartott - de hol volt ez a megoldás a leendő Világtalan szemtanúban alkalmazott szubtilis megoldástól, a mögöttes történetet hol erősítő, hol elrejtő körkörös allúziók rendszerétől?

A két darab számtalan irodalmi és számos dramaturgiai erénye dacára olvasatlan-előadatlan porosodik, alkalmasint azért, mert Szilágyi epikus erősségei csak külön-külön mutatkoznak meg bennük: a mítoszképzés csak a Szűz...-ben, a családi konfliktus csak a Rettenetes anyában. A kettő szintézisére a Kézfogóban kerül sor. (Színrevitelét legutóbb tavaly vette tervbe Fodor Tamás, de végül inkább a Görény dalát mutatták be a Mátyás utcában. Kár.) A Kézfogó irodalmi előképe a Malom a Séden Illyéstől, illetve Wyspianski Menyegzője, színhelye az örök közép-európai csapszék, valahol Petőfi kurta kocsmája és vejk Kehelyhez címzett fogadója között. Megszáll benne a régiót megszálló valamennyi birodalom császára-diktátora - valamint a Lumumba utcai filmgyár stábja -, a söntést belengik a nemzeti költészet szellemei, fogadósné és vendégei közben élik az életüket, míg bele nem halnak.

Szilágyi életművében a Kézfogó a Shalim drámai párja - és nemcsak az egyesített nemzeti-családi legendárium miatt. Attól méltó párdarab, hogy sikerül benne színházi eszközökkel megteremteni e legendárium rétegeinek szimultán kezelését. A Shalimban erre a nekiiramodó-megtorpanó tudatáram szolgált, a Kézfogóban pedig a történet különböző fikciós síkjainak egymásba csúsztatása. A fő sík itt a fogadósnéé, akinek Margit lányába beleszeret az egyik falubeli törzsvendég, a Nyaktekercs, Margit viszont a helybeli zsidó szeszfőző fiát szereti. Ennek a fikciós síknak a szereplői az összes többi sík szereplőjét érzékelik: érzik Petőfi és Ady szellemét, félik-kiszolgálják a betoppanó Hitler- és Sztálin-figurát, és elvannak a Lumumba utcai filmgyár stábjával is - már ahogy a falusiak el szoktak lenni a városi jöttmentekkel. A Lumumba utcaiak ellenben sose futnak össze a diktátorokkal, nincs érzékük a költőkhöz, de még a közös tárgyi környezetet sem ugyanúgy érzékelik, mint a fogadó népe. A dráma egyik visszatérő motívuma a korona keresése, ami a fogadó népének évtizedeket sűrítő történetében maga a Szemere Bertalan által elásott, majd a nyilasok által Nyugatra hurcolt Szent Korona, a Lumumba utcaiak viszont a tökrészeg statiszták által hol elhagyott, hol zaciba csapott filmes kelléket értik rajta. Görgey Artúr honvédtábornokról mi, nézők hisszük eleinte, hogy ő is a Hitler-Sztálin-féle történelmi alakok egyike, de aztán megbizonyosodunk: a fogadó valódi törzsvendége ő. Ferenc Józsefről viszont az derül ki, hogy - neve és császárszakálla dacára - csupán filmgyári kellékes-ezermester. Kettejük találkozása nem szimpla helyzetkomikum: mivel fikciós síkok is találkoznak személyükben, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a tárgyakon kívül a közös legendák is kinek-kinek mást jelentenek.

A Kézfogó metafizikai tanulsága némileg eltér a Shalimétól. Az utóbbiban Szilágyi azt hangsúlyozta: a legendákat mindig a valódi emberek használják, hogy magukat-életüket értelmezzék. A Kézfogó leginkább valóságos szereplői a Lumumba utcaiak, nekik pedig nemhogy saját legendájuk nincs, de még csak olyan receptoruk se, amivel másét érzékelhetnék. A darabnak ha nem is „legvalódibb", de „legigazibb" szereplői a fogadóbeliek, a „drámai reáliák". Ők a legendák gazdái, az ő megtestesült vágyaik-félelmeik a diktátorok és a költők. Ők a darab értő-érző emberi hősei. A filmgyári stáb „sültnominalista" figurái hozzájuk képest laposak: érzelmeiknek nincs mélységük, ahogy gondolataiknak se magasságuk.

Szilágyi Andor legújabban a filmes műfajjal kísérletezik. Nemcsak forgatókönyvet ír, a forgatókönyvből készülő filmet is ő forgatja. Legalábbis a nemrég bemutatott A Rózsa énekeivel ez a helyzet. A történetben összefonódik valóság és mítosz, nemzeti történelem és családi legendárium - az eredmény azonban nem a Kézfogónál látott nagy szintézis, hanem valami nagyon kétes esztétikai állagú kevercs. Szilágyi szerint művei azért szépek úgymond, mert igazak. A Rózsa énekeivel kapcsolatban azonban ennek éppen a fordítottja igaz: azért olyan kétes az esztétikuma, mert hamis. Egyszerű lenne azt mondani, hogy Szilágyi igazságszeretete a negyedmilliárdos költségvetésű film súlya alatt hajlott volna meg, az ok azonban alkalmasint még ennél is sokkal egyszerűbb és sokkal súlyosabb: a nemzeti történelem és a családi legendárium ötvözésére Szilágyinak nincsenek meg a filmes eszközei. Ami történelemnek igaz, legendáriumnak még nem feltétlen hiteles, ami családon belül dokumentálható tény, az egy országnak szánt történelmi tanulság formájában hazugság. Arcpirító dolog a Shalim írójának figyelmét ilyesmire fölhívni, de a filmmel szerencsét próbáló Szilágyinak azért elkelt volna útravalóul.

A film egy pesti zsidó család, Halászék történetét beszéli el a vészkorszak idején. A Ganzból kirúgott mérnök papát egykori osztálytársa, a világhírű kontratenor Rózsa Imre alkalmazza - jobb híján komornyiknak. A kiskamasz Halász fiú szemében azonban az apja mégsem „lecsúszott egzisztencia", sőt jó úton van az élő legendává válás felé. Ahogy a Rózsa-villában egybegyűjti rokonait-ismerőseit, ahogy szembefordul a hitsorsosai körében terjedő önfeladással, ahogy gondoskodik róluk és reményt ad nekik, igazi hőssé válik. Mítosz két szinten születik: a hős apa ugyanis maga is hőst fabrikál. A Rózsa-villa lakói körében azt terjeszti: operaénekes házigazdájuk a német megszállás iránti megvetését kimutatandó zárkózik szobájába és negligálja a külvilágot - holott az a szomorú igazság, hogy Rózsa Imre a németek bejövetelekor öngyilkos lett. A látszat hitelesebb fenntartása érdekében Halász mérnök egy emberi hangot utánzó, vákuumcsöves rádióoszcillátorral még távkoncertet is ad a villalakóknak, hadd higgyék: amíg Rózsa úr énekel, az ő életük sincs veszélyben. Ebben rejlik a történet Szilágyitól megszokott rafinériája: miközben Halász kisemberként azon erőlködik, hogy az övéi elé egy nagy embert állítson példaként, ő maga válik „nagy emberré", saját fia példaképévé. A történet sokrétegű jelenetek sora: Halász ügyesen játssza az ügyefogyottat, bravúrosan a balféket, parádésan a pipogyát - csak azért, hogy a többiek higygyenek valami nagyobban, Rózsában, a művészetben, az igazságosságban. Gyűlnek a menekülők a villába, Halász marad kétbalkezes szobainas - kiszolgálja a kiszolgáltatottakat, valójában azonban ő a helyzetük ura; botfülűnek mondja magát, közben vákuumcsöves temerinjén a vájt fülű villalakókat is megtévesztő operaáriákat játszik. A rengeteg alakoskodáson csak lassanként tűnik át a lényeg: Halász ügyeskedése valójában önfeláldozás, a technikás trükkök egy szemérmes hőst takarnak.

Szilágyi legnagyobb rendezői hibája, hogy nem tud gazdálkodni a színészi erőforrásokkal. A legkisebb mellékszerepekre is a magyar színészet legnagyobbjait szerződtette, a főszerepet ugyanakkor egy középkategóriás külföldire bízta. Franco Castellanónak Halász mérnök szerepében folyamatosan átváltozásokat kellene produkálnia: slemilből vagánnyá, élhetetlen értelmiségiből halhatatlan feltalálóvá, papucsférjből latin szeretővé. Az olasz színész szemlátomást nem ismeri a típust, amiből ki kéne indulnia, átváltozni pedig nem mer. Castellanót mindvégig annak látjuk, ami: öregedő amorózó, aki hol azt játssza, hogy fél, hol meg azt palástolja, hogy még annál is jobban fél.

Az egysíkú színészi játék elgyalulja a koncepcionális problémák egy részét is - láthatja-e az apját egy kamaszfiú egyszerre hősiesnek és nevetségesnek? És ha nem, akkor kinek a szemével látunk, amikor Szilágyi ironikusan láttat? Vannak azonban a rendezésnek megkerülhetetlen problémái is. Például a történelem, amelyhez képest Szilágyi kínos aprólékossággal helyezi el Halászék történetét. A rendkívüli tanévzárásból és a sárga csillag felvarrásából lehet tudni, hogy a film 1944 márciusának legvégén - áprilisának legelején kezdődik; október 16-a után, a nyilas hatalomátvétel idején kulminál; és Buda felszabadulásával, február 13-án ér véget. Az író-rendezőnek alkalmasint mint háttérkontrasztra van erre szüksége, hogy az előtérben a Rózsa-villa még valószínűtlenebbül elvarázsolt legyen. Az olvasó el tudja képzelni, hogy milyen egy afféle operaművész otthona: tele bíbor köpönyeggel és aranyos maszkkal, selyemturbánnal és prémes palásttal, sárgult szereposztások keretezett képeivel - egy excentrikus személyiség magánmitológiájának kellékeivel; zegzugolyokkal és titkokkal a kiskamasz fantázia számára. Na, ez az, amilyen a filmben látható villa egy kicsit se. Szilágyi nekiindult dekadensen szecessziós villát keresni, és talált is egy északiasan art deco nyaralót, amelynek nappalijába a művészmisztika végett odafestették a sátánian somolygó Saljapint. Ettől azonban még nem lett a villa egy más világ. A kétségbeesett Castellano kénytelen a csupasz történelmi háttér előtt ragadtatni magát képtelenségekre, amit tragikus következmények hiányában a rendező hőstettként eufemizál. Nem kéne. Csillagos ballonkabátban nem kéne felpofozni a keresztény útitársnőt a tömött villamoson, nem kéne az elvitetéssel fenyegetőző nyilas házmesternek „jó, de"-vel visszaválaszolni, de főleg nem kéne a tomboló nyilasterror idején nekivágni a Zugligetből az Újlipótvárosnak, hogy a díszkötéses Ószövetséget pénzzé tegyük, pláne serdülő gyermekünk társaságában nem. De ha még mindez megtörtént is, legalább pozitív példaként nem kéne mások elé állítani!

Akár Halász apuka átváltozásait kifogásolom, akár a villa berendezésén okvetetlenkedem - hiányolni ugyanazt hiányolom. Ahogy a legendák és a történelem keverésének megvolt az epikus eszköze a Shalimban, a drámai eszköze a Kézfogóban, úgy nincs meg ennek filmes eszköze a Rózsa énekeiben.

Szilágyi Andorból egy van, Szilágyi-műből sok, a Szilágyi-művek lehetséges elemzésének száma pedig végtelen. A fenti dolgozat egy az utóbbiak közül. Számos Szilágyi-művet még csak nem is érintettem benne - se a borgesi hangvételű novellákat, se a becketti senkiföldjén zajló drámákat (köztük a rengetegszer bemutatott El nem küldött leveleket), se az Orosz tarot című forgatókönyvét (leginkább azért, mert nem sikerült hozzájutnom). Jó lenne, hogy ezekről is születne majd egy elemzés - még jobb lenne azonban, ha egy Szilágyi-mű születne. A nagy.

Szikora Tamás: Doboz kettős árnyékkal