A Mozgó Világ internetes változata

Belga gyönyörűségek

Kamaszkoromban nagy élvezettel olvasgattam Charles Baudelaire Amoenitates Belgicae című epigrammaciklusát. A Belga gyönyörűségek kis gúnyverseiből néhányat még Kosztolányi Dezső fordított le magyarra (nagy szabadsággal), a többit Kálnoky László ültette át nyelvünkre az 1964-ben kiadott új Baudelaire-kötet számára. Ez volt az egyik első könyv, amelyet „saját jogon", saját ízlésem alapján és saját pénzemből vásároltam meg. Kárörvendő, röhögő, pimasz gyönyörűséggel faltam a válogatott gyalázkodásokat, amelyekkel a nagy Baudelaire a kis Belgiumot pocskondiázta. Utólagos mentségem csak az lehet, hogy Baudelaire-t istenítettem, a Belga Királyság nevű államalakulatról viszont vajmi keveset tudtam.

Charles Baudelaire, a nők nagybani fogyasztója „belga Vénuszra" nem kívánkozott, mondván, „nem vagyok holmi boldog / kozák, nem vágyom én hájra, se faggyúra". A „belga tisztaságról" annyi jutott eszébe, hogy a fürdőben, ahova betért, padlásra vitték a kádakat, „mind a hármat". Amikor „a Belga, a bohó" a Szajnához merte hasonlítani a Brüsszelen átcsordogáló Senne-t, a költő felháborodásában így jellemezte a belga folyót: „Ez a Senne, az igazat / megvallva, ahová ontják árkok s falak / azt, mit a toll leírni átall, / fölér folyónyivá dagadt / kakával". Egy epigramma így jellemzi a belgákat: „Ejts tréfaszót, s a szemük megmered, / akár a zsírba sülő árva halnak, / mondj meghatót: nevettükbe meghalnak, / mutatva, hogy ők mindent értenek." A belga sörről egy barátja mondását idézi, mely szerint ez „kétszer ivott sör voltaképpen", s a gyengébbek kedvéért még hozzáteszi, hogy „A belga sör vizelet!". Néhány sora ma alighanem karcolná a gyűlöletbeszéd definícióját. „A belga nép nagyon csodás, / A kenyere a majmolás. / Vérbajt kap, s ez garancia / neki, hogy - farancia." A Belga civilizáció című gúnyverse szerint: „A belga, az civilizált: / tolvaj, de agyafúrt kivált, / nagyon gyakran szifilizált." Egy koporsóbolt mahagónikölteményeket idéző kínálata kapcsán erre a ma már „necces" következtetésre jut: „Itt a halottak pimaszok, / a flamand hullák, a gazok, / beszennyezik majd, hogy belépörögnek. / Minek ilyen tok az ilyen dögöknek!"

Megkülönböztetett gyűlölettel írt Baudelaire az első belga királyról, az 1831 és 1865 között uralkodó I. Lipótról. Ahogy több újonnan kreált balkáni királyság, úgy a fiatal belga állam is egy szász-koburgi herceget ültetett a trónra. Lipót szász-koburgi hercegnek belga királlyá választása előtt egyébként a görög trónt is felajánlották, de azt - mint többre hivatott ifjú színész egy gyengécske szerepet - nem fogadta el. A nagy liberális történetíró, Marczali Henrik szerint Lipótot „kötelességtudása, emberismerete és finomsága az alkotmányos fejedelem mintaképévé tette". Baudelaire-nél ugyanez a kifejezés így jelenik meg az I. Lipót sírfelirata című epigrammában: „Alkotmányos uralkodó / nyugszik itt (azaz: egy lebuj automatája), / ki azt hitte, hogy örökkévaló. / De kampec neki, valahára!" A polgári állam alkotmányos fejére használt „egy lebuj automatája" kifejezés azt mutatja, hogy Charles Baudelaire nagyon is tudatosan írta a Belga gyönyörűségeket. A „dandy-érzés" költője, akit Ady Endre „szenvedő, gyászos ősünknek" nevezett, s aki egyszerre volt arisztokratikus ízlésű és a „dolgozó Párizs" költője, megfontolt utálattal szemlélte a polgári rend korabeli mintaállamának számító Belgiumot. Az ország képzeletbeli sírfeliratára a következőket szánta: „Feliratot kértek ma tőlem / a holt Belgium sírkövére. / Ültem, topogtam, tépelődtem, / s e szót leltem csupán: Na, végre!"

Az 1867-ben elhunyt költő két évvel túlélte I. Lipót királyt, de Belgium haláláról csak álmodozhatott. Ha ma élne, talán lenne némi reménye rá, hogy megérjen valami hasonlót. De arra bizonyosan nem gondolt, hogy az agónia oka nem a kispolgári ízléstelenség és képmutatás, hanem az újra feltámadt nacionalista indulat. S e közhelyszerű magyarázat mellett az a mélyebb ok, hogy a korabeli polgári mintaállamot létrehozó kapitalizmusnak mai, globalizált változatában egyre kevésbé van szüksége a hagyományos értelemben vett államra. S ennek lebontása ott a legegyszerűbb, ahol a leggyengébbek az állam tradíciói. A nemzetközi konferencia tárgyalóasztalán, brit és francia hatalmi érdekek kompromisszumaként létrehozott Belga Királyság mesterséges államalakulat, melyet a szomszéd országok közti erőegyensúly biztosítására alkottak meg. Területét az elmúlt két évszázadban ideig-óráig valamennyi szomszédja megszállva tartotta, azelőtt pedig előbb a spanyol, majd az osztrák Habsburgok alá tartozott. Bár ritkán gondolunk rá, a belga népesség elmúlt fél évezredes történelme még a magyarokénál is viharosabb volt. Belgium egyik csodája éppen az, hogy geopolitikai és államberendezkedési instabilitása ellenére lakossága polgári jólétben élt, és virágzó kultúrát hozott létre. S e gazdag polgári kultúra lényegében független maradt a történelmi viharoktól és politikai változásoktól.

Magam ebben az országban érzem át leginkább, hogy Nyugat-Európában vagyok. A környező országokban a közös nyugat-európai örökséget saját képére formálta a mindent átható nemzeti és nemzetállami kultúra kisugárzása. Egy francia, német vagy angol városban előbb Franciaországban, Németországban vagy Angliában érezzük magunkat, s csak aztán Nyugat-Európában. S bár kisebb ország, a holland identitás is áthatóan jelen van egész Hollandiában, még a házsorokban, a postaládákban és a sportos, háromkerekű gyerekkocsikban is, nem beszélve a polgári nappalik esténként kivilágított kirakatablakairól. Belgiumban nehéz valamilyen közös belga identitást találnunk, de annál biztosabban érezzük, hogy a nyugati és polgári Európa szívében vagyunk. A flamand városok hasonlítanak holland társaikra, a vallon tartomány némiképp a vidéki Franciaországot idézi, a rajnai német kultúra hatásából is visszatükröződik valami, s néhány lerobbant iparvidék az angol ipari forradalom brutalitását idézi. De egészében minden hatáson és hasonlóságon átüt a mélyen gyökerező, nemzetállami identitás nélküli otthonlét Európában.

Kényelmes, enyhén kopottas, polgári otthonlét ez, amelyben - a brüsszeli Európa-negyed elborzasztó példáját leszámítva - a régit csak a legszükségesebb esetben cserélik le újra és fényesebbre. Párizshoz képest Brüsszel - ahogy Charles Baudelaire oly vehemens túlzással leírta - erősen vidékies hely, a súrolókefével tisztára pucolt holland városok után pedig némiképp piszkosnak és elhanyagoltnak találhatjuk Belgiumot. De felettébb kényelmesen érezzük magunkat benne. Nem kell különösebben alkalmazkodnunk, hiszen az ország egyik fele idegen a másiknak, nem beszélve a szegény bevándorlók és a gazdag eurobürokraták még inkább idegen tömegéről. A nyelvek és a szokások másodlagosak a hagyományos nyugat-európai civilizáció folyamatos jelenlétéhez képest. A római hódítás óta itt szervesen épült egymásra a virágzó feudalizmus, a korai polgári fejlődés, a klasszikus kapitalizmus és napjainkban a nemzetállami kereteket lebontó globalizáció. Franciaország és Németország közé beszorítva ez a vidék része volt Nagy Károly országának, a Német-római Császárságnak, a Habsburg-impériumnak és a napóleoni birodalomnak. Minden olyan formációnak és kalandnak, amely nemzetállamok fölötti rendben kívánta egyesíteni Nyugat-Európát. Amennyire hiányzik belőle a belga identitás, annyira áthatja az egymást váltó és egymással versengő nagy nyugat-európai birodalmak gazdag kulturális és civilizációs öröksége. Így vált alapító tagjává a ma már Európai Uniónak nevezett új kísérletnek is. Az egykori Közös Piac sok tekintetben Nagy Károly birodalmát élesztette újjá, egységes keretbe vonva az egymással vetélkedő Franciaországot és Németországot, valamint a nyugati kereszténység őshazájának számító Itáliát. A Franciaország és Németország közé szorult Belgium természetes adminisztrációs központja lett ennek az új birodalomnak. Halvány állami identitása könnyen feloldódik sok évszázados tradíciójában: abban, hogy politikailag alárendelt, de gazdaságilag és kulturálisan annál fontosabb része legyen egy nyelveken és nemzeteken átívelő európai impériumnak.

2003 augusztusában, egy borús nyár végi napon belga, holland és német kollégák társaságában Brüsszelből elbicikliztem Namur városába. Mellékutakon tekertünk, átkerekeztünk falvakon és városkákon, szántóföldek melletti földutakon és hegyes-völgyes erdei tájakon. Utunk sokáig a holland-francia nyelvi határral párhuzamosan haladt. Az egyik faluban csak francia feliratokat láttunk, a következőben kizárólag hollandot, aztán megint visszatértünk a francia nyelvű vallonokhoz, majd ismét a hollandul beszélő flamandok közösségébe érkeztünk. Egyebekben a békés és csendes falvak nemigen különböztek egymástól. Szegényes és düledező házat ugyanúgy nem láttunk, mint kihívóan pöffeszkedő, Dallas-módra rikító, újgazdag hajlékot. A vidéki tájban még mindig a vasút látszott a legradikálisabb modernkori beavatkozásnak. A vasút és a vele robogó ipari fejlődés új civilizációt hozott, de nem forgatta fel a falvak és a földek békéjét. Arra gondoltam, hogy - a kerékpárénál is lassabb tempóban - ezen a tájon bandukolt egykor Arthur Rimbaud és Paul Verlaine. Csűrökben aludtak, falusi kocsmákban söröztek, és friss vizet ittak a kutaknál. Holland barátaim kerékpárján vidáman lobogott a szélben a környezetvédő párt zöld zászlócskája. Több tucatszor jártam már Brüsszelben, s eljutottam az egykori Németalföld valamennyi jelentősebb városába. Mégis úgy éreztem, hogy először érkeztem meg az igazi Belgiumba. Egy ódon, emeletes vidéki épületben a házigazda (biciklis társunk) kenyérrel és igazi, parafa dugós belga sörökkel vendégelt meg bennünket. A konyha öregecske bútorai között a hagyományos palackok sokkal csábítóbbnak látszottak, mint bármilyen divatos sörözőben. A hűtőszekrény egyidős lehetett velem, de kitűnően szuperált. A nappali üveges szekrényében a harmincas évek sportversenyein elnyert érmék és serlegek díszelegtek. A ház belső homlokzata nagy kertre nézett, s lent a kert végén patak csordogált. Az ódon, barna padok a patakra és a mögötte sötétlő erdőre néztek. Megértettem, hogy ez Nyugat-Európa szíve és lényege. Ebből sarjadtak ki mind a városok és gyártelepek, hadi utak és atomerőművek, színházak és utcai demonstrációk. Sok jó és nem kevés rossz. A rómaiak óta egymásra épültek itt a különböző civilizációk, s jó ötszáz éve elfészkelődött már bennük a németalföldi táj szülötte, a polgárember. Kényelmesen és nagyon otthonosan, mint házigazdánk a Namur környéki kopottas házában. Aki a polgári kultúrán nőtt fel, az nagyon otthon tudja érezni magát ebben a belga tájban.

De minden jóért fizetett valaki. Brüsszelben a Regent bulváron, a királyi palota hátsó kijáratánál áll II. Lipót király szobra. Hatalmas lovas szobor ez, mely - aligha véletlenül - két közeli banképület irányába néz. II. Lipót király hosszú ideig, 1865 és 1909 között uralkodott. A lovas szobor és a zord egyenruha az ő esetében csak hivalkodó póz és jelmez. II. Lipót nem sokat háborúzott, annál ügyesebben forgolódott a nemzetközi diplomáciai és gazdasági életben. Elődje nemzetközi konferencián kapta országát, ő egy másik kincset alkudott ki magának a tárgyalóasztalnál. II. Lipót a berlini konferencián koncessziós használatba kapta a később Belga-Kongónak nevezett, hatalmas afrikai gyarmatot. Hosszú ideig saját személyes vállalkozásaként vezette ezt a tisztes méretű céhet. A hatalmas bányákban és ültetvényeken a helyi lakosságot éhbérért vagy ingyenmunkán dolgoztatták. A vállalkozó király és helyi cégvezetői még a nyugati kortársak szerint is rendkívüli brutalitással bántak a bennszülöttekkel. Tartózkodó becslések szerint is öt-hat millió afrikait pusztítottak el a réz, a gyémánt és más földi javak iránti mohó hajszában. II. János Pál pápa nemrég boldoggá avatott egy helybeli fiatalembert, akit a belga munkafelügyelők azért vertek agyon, mert munka közben a Bibliáról mesélt a többi bennszülött munkásnak. Érdemes elképzelni a jelenetet, amint a belga miszszionáriusoktól tanult hitét megélő és társainak is tovább adó fiút kéjes vigyorral ütlegelik halálra a „keresztény" király „keresztény" és „civilizált" munkafelügyelői. A sok millió áldozat halála egyképp az égre kiált, de ebben az egyben összesűrűsödik az európai gyarmatosító rendszerek minden álszentsége és gonoszsága. Korunk fogékony a tömeggyilkosságok történetére, de az afrikai népek ellen és a nyers profitszerzés érdekében elkövetett sok milliós népirtások meg sem karcolják történelmi tudatunkat. Pedig nem mentség a tömeggyilkosok számára, hogy a felszabadult országok lakossága a mesterségesen meghúzott határok között és a kitenyésztett zsarnokok uralma alatt újra megismétli a népirtásokat, amelyekben immár afrikaiak ölik az afrikaiakat.

Most mindenesetre Afrika adja vissza a látogatást Belgiumnak. Végtelenszer békésebben, mint II. Lipót tömeggyilkos hajcsárai, de azért nem egészen úgy, ahogy a belgák szeretnék. Afrika, a Közel-Kelet és Ázsia számos népe, színe, íze és kultúrája otthonra lelt Brüsszelben és más belga nagyvárosokban. A Rouppe téren, amely Arthur Rimbaud legendájából ismerős az egykor volt „művelt olvasónak", most fekete-afrikaiak élnek, s láthatóan nem keverednek a környék vietnami lakosságával. Az Anspach bulváron, Brüsszel párizsias hangulatúnak szánt főutcáján nemrég elnéztem egy szebb napokat látott bérházat. Rövid tíz perc alatt annyi arab férfi és nő, öregaszszony és kisgyermek járt ki-be az ajtaján, hogy elképzelni is nehéz volt, hol férnek benne el éjszakára. Méhkasként nyüzsgött, mint a Kasbah egy arab városban. Kis túlzással azt is mondhatnám, mint egy másik arab városban. Bármikor utazzunk a metrón, a feketék, az arabok és ázsiaiak mindig többen vannak rajta, mint a fehérek. Általában sokkal többen. Gyakran járok a 34-es buszszal a Luxembourg tér és az Etterbeek negyed között. Iskolás gyerek, fiatal, háziasszony és középkorú férfi mind színes bőrű rajta, legfeljebb egy-két nyugdíjas asszony és öregúr képviseli az amúgy nemigen létező belga nemzetet. A Rue Fetis sarkán, ahol Brüsszelben lakom, arab a fűszeres, odébb afrikai vállalkozó fogadna, ha olcsón szeretnék Kongóba vagy Gabonba telefonálni. Az éjjeli közért tulajdonosa vietnami, közel hozzá kellemes thai étterem. A környék iskoláiból kitóduló gyermekseregben keresve sem igen látni fehér kölyköt. A Jourdan tér hatalmas társasházában középosztálybeli feketéket látni, akik szép autókkal hajtanak ki a hatvanas évek szerény utópiáját idéző, csupa üveg falú otthonuk alól.

Én szeretem ezt a színes Brüsszelt. Jó látni, amint a sok fekete fej könyvbe és újságba merül a metrón (mindig franciába, sohase hollandba), szépek a színes babák az anyjuk ölében és a babakocsiban, s akkor is megveszem a chilei bort a sarki arabnál, ha tudom, hogy pár euróval olcsóbb lenne a szupermarketben. S mivel velük szemben én nem beszélek franciául, és kevésbé ismerem a helyi mindennapokat, az én szememben ők mindenestül otthon vannak Brüsszelben. Egyre inkább övék a város, s ez engem nem zavar. Ebben a tekintetben bizonyosan „színvak" vagyok. Marokkói apától és flamand anyától származó ismerősömet kedve szerint annak látom, aminek gondolja magát - arabnak vagy flamandnak, tetszése szerint. (Akár belgának is, ha ilyen extrém kívánsága lenne.) De néha látni már szigorú iszlám öltözetbe zárt nőket és szigort parancsoló, titokzatos arab férfiakat. A jövő nem Etterbeek két-három emeletes, gyakran szép szecessziós formákkal díszített, arabok lakta otthonaiban dől el. De ha az iszlám és a nyugati világ egyszer háborúba keveredik egymással, ha a terror és a megtorlás mókuskereke halálos pörgésbe kezd, akkor itt is megtörténhet majd mindaz, amire ma gondolni sem akarunk. A „multikulturális társadalom" rokonszenves ábrándja mindenesetre nem vált valóra. Mire a fehér társadalom megérett volna a bevándorlók és gyermekeik őszinte befogadására, az iszlámon belül erősödött meg azok hangja, akik árulásnak tartják a „hitetlenekkel" való túlzott keveredést.

Arab kamaszok játszanak és gördeszkáznak a brüsszeli bazilika főbejárata előtt. Szerény kis bosszú ez mindazért, amit valaha a belgák elkövettek Afrikában. De mégis bizarr elnézni, ahogy a Belgium büszkeségét ünneplő, birodalmi hangulatú templom egykor királyoknak és bíborosoknak megnyíló díszkapuja ma a környékbeli arab srácok vad játékainak helyszíne. A bazilikát átlagos műveltséggel bátran mondhatjuk szecessziós alkotásnak is, bár pontosan fogalmazva neobizánci stílusú. Bevallottan az isztambuli Hagia Sophiát utánozza, amely a világ egyik legcsodálatosabb épülete. Első hallásra elég pimasz ötlet egy frissen összetákolt országocskától, hogy a tárgyalóasztalon nyert gyarmatáról elrabolt kincsekből a Kelet-római Császárság és az egyetemes építészettörténet egyik csodáját akarja lemásolni. A templom alapkövét II. Lipót, Belga-Kongó kifosztója rakta le 1905-ben, de az építkezés évtizedekig elhúzódott. Ami a méreteit illeti, a bazilika talán még a Hagia Sophiánál is nagyobb épület. Ami a minőséget illeti, legyünk tárgyilagosak. Ha nem a másfélezer éves isztambuli templomhoz és nem a keleti kereszténység művészi emlékeihez mérjük, akkor a brüsszeli bazilika sajátos hangulatú és érdekes épület. Monumentalitását jólesően ellensúlyozza a sikeresen eltalált összhang a keleti stílusjegyek és a korai modern építészet elemei között. Néhány finom részletéért és lebegő, távlatos szépségéért érdemes többször is felkeresni. Különösen figyelemreméltó az áttört falú, hatalmas lépcsőház, amely a kupolába visz. Katolikus templomhoz képest szokatlan módon amúgy egy étterem is üzemel benne. Maga a templom többnyire üresen kong, meglepően kevés ember tér be falai közé napközben. Ez még elvontabbá teszi monumentalitását és különös szépségét. Az önjelölt birodalom, amely építette, eltűnt az időben, jó, ha a kis anyaország megmarad az új századfordulón. A Koekelberg külvárosban emelkedő óriási bazilika térben és időben alaposan eltévedve áll az egy-két emeletes, kispolgári negyed közepén.

A turisták többsége legfeljebb a belvárosi katedrálisba jut el, s fogalma sincs arról, hogy nyugatra a Simonis metróállomáson túl egy lenyűgöző méretű bazilika is található. De a katedrálisnak is van egy sötét titka, amely eltakarhatatlan jele egy másféle erőszaknak. Égbe törő falai között látható Európa egyik legbrutálisabb zsidóellenes műalkotása. Színes középkori üvegablakok dicsőítik egy hajdani véres pogrom emlékét. A képek magyarázó felirat nélkül is elmondják a történetet. Egy zsidó ember rávette a szolgáját, hogy vigyen neki egy szentelt ostyát. Aztán a zsidók késsel átdöfték az ostyát, hogy még egyszer meggyilkolják Krisztust. Ám az ostya vérezni kezdett, vére kifolyt az utcára, és elárulta a gyilkosokat. Mire a keresztények felkerekedtek, és kiirtották a zsidókat. Ez utóbbi nyilván a valóságban is így történt. Még nincs szó elvont „Endlösungról", a középkori mester a maga véres realitásában bátran eldicsekszik a zsidók legyilkolásával. A templomban olvasható idegenforgalmi tájékoztató meglehetősen tartózkodóan fogalmaz, elkeni a részleteket, csak a középkori zsidóellenességre utal roszszallóan. Milyen sötét múltból jön a mi Európánk, hogy egy szép gótikus katedrálisa is a babonát és a más vallású emberek legyilkolását hirdeti művészetté emelt büszkeséggel! Milyen véres annak a kereszténységnek a múltja, amely ma - legalábbis Nyugat-Európában - eljutni látszik a toleranciához és az erőszakmentességhez, alapítója kétezer esztendővel ezelőtti tanításához! A brüsszeli katedrálisban egyébként a magyar történelem is megjelenik. Szemben a zsidóellenes kép-rém-regénnyel, egy másik üvegablakon a mi II. Lajos királyunk és Mária nevű hitvese látható. Mária megözvegyülve a Habsburg Birodalom helytartója lett ezen a tájon, s ő rendelte meg halott férje tiszteletére az üvegfestményt. Campanella, a Napváros szerzője azt írta a 16. századról, hogy különös kor volt. Asszonyok uralkodtak benne, s ezek sorában említi az egykori magyar királynét is. Bár Mária talán humanista asszony volt, a Habsburg-helytartók és alkirályok iszonyatos vérengzéseket rendeztek Németalföld lakói között. De a katedrális falán a múltat nem lehet átírni. Ez a vidék is évszázadokon át hadseregek átjáróháza volt, itt is sokszor megalázták a nemzeti öntudatot, errefelé is lenne miért bosszút forralni a szomszédos és távolabbi népek iránt. De az itt élők a békét és a polgári gyarapodást választották a múlton való kesergés helyett.

A nagy templomokhoz képest a filmmúzeum Brüsszel egyik kedves kis csodája. A királyi palota és a park közelében, egy lépcső oldalában található a filmbarátok kis szentélye. A mozi előtere valódi múzeum. A fényképezés és a mozgókép kezdeti emlékei, kollektív gyermekkorunkat idéző csudamasinái sorakoznak a tárlókban. A zöld posztóval borított asztaloknál kedvünkre olvasgathatjuk a filmes lapokat. Párhuzamosan két teremben folyik vetítés. Az egyikben az egyetemes filmtörténet legnagyobb alkotásai, a másikban pedig - este hétkor és kilenckor - kizárólag némafilmek peregnek. A némafilmhez zongorakísérő is jár, akit az előadás végén illik megtapsolni. Mind az öt-hat nézőnek, aki átlagos estéken beül a szobányi nézőtérre. S mindez két euró belépőért, ami töredéke a normál belgiumi mozijegyáraknak. A többit az állam vagy a város állja, így támogatva azokat, akik a kommersz filmek helyett dicséretes módon a magas művészetet kedvelik. Ekkora különbség még a Kádár-rendszerben sem volt Magyarországon a művészfilmek és az amerikai akciófilmek jegyárai között.

Talán ez is része annak a „belga szocializmusnak", amit oly kitartóan ostoroz a flamand szeparatisták propagandalapja, az angol nyelvű The Flemish Republic (A Flamand Köztársaság). Amikor először olvastam benne egész oldalas cikket a „szocializmus bűneiről", azt hittem, hogy a Gulág, Katyn vagy Pol Pot rémtettei köszönnek vissza. De egyes flamand polgárok azt ítélik a szocializmus legszörnyűbb bűnének, hogy a belga állam az ő adójukból munkanélküli-segélyt fizet a vallon iparvidék lakosságának. A nehézipar egykor Vallóniában telepedett le, s a francia anyanyelvűek sokkal jobban éltek a lenézett flamandoknál. Aztán fordult a kocka, a nehézipar csődbe ment, a flamandok viszont korszerű iparágaknak teremtettek otthont. Ma Charleroi és környéke belgiumi közegben úgy hangzik, mint nekünk Ózd neve. A bezárt gyárak, a tartós munkanélküliség, a szociális feszültség és a kilátástalan jövő jelképe. A Flamand Köztársaság fantázianevű lap és a mögötte álló Flamand Blokk az ismerős antiszociális demagógiába jó adag nacionalizmust kever, s azt kérdezi, hogy ha a szocializmus megbukott Kelet-Európában, akkor miért kell fenntartani Belgiumban. Mi közük van a flamand adófizetőknek ahhoz, hogy a lusta és ügyetlen vallonoknak van-e munkájuk, vagy sem? Különben is, segédmunka akad elég Flandriában, csak át kell jönni a határon és elfogadni azt a munkát, amit mi kínálunk nekik. Ehhez képest csak jelképes politizálás az a szalagcímben tálalt panasz, miszerint a belga parlament jegyzőkönyvéből úgymond törvénytelen módon törölték az egyik flamand képviselőnő „Vesszen Belgium! Éljen a Flamand Köztársaság!" felkiáltását. A Flamand Blokk „kétfrontos" harcot visel, a vallonoktól való szétválás mellett a bevándorlókat is megrendszabályozná. Ez utóbbi miatt szélsőjobboldalinak számít, s a diszkréten kiváláspárti (a belga államot formális keretté üresítő) flamand pártok nem állnak szóba vele.

Régóta érdekelt, hogy a flamandokkal egy nyelvet beszélő hollandok hogyan gondolkodnak a flamandok és a vallonok vitáiról. Egy huszonéves, nagyon baloldali, nagyon zöld és nagyon nem nacionalistának látszó fiatalembert kérdeztem meg erről egy kötetlen kerékpározás során. Némi meglepetésemre ugyanazt mondta a vallonokról, mint flamand nyelvtestvérei. Elvárnák a flamandoktól, hogy beszéljenek franciául, miközben ők nem tanulnak meg hollandul. Még mindig fölényben érzik magukat, miközben a flamandok többen élnek az országban. S egyáltalán, a stílusuk... A szépséges Egmont-palotában egy fogadáson összefutottam egy kedves vallon hölggyel, kiváló szociális munkással, aki viszont a tolerancia csúcsaként említette, hogy a brüsszeli helyi kormány külügyminisztere flamand. Pedig mennyivel többen élünk ebben a városban francia anyanyelvűek, de lám, flamand ember is miniszter lehet nálunk, mert mi, brüsszeli vallonok nem vagyunk nacionalisták! S mindketten, a holland fiú és a brüsszeli asszony is messze a legtoleránsabbak közé számítanak. Amit mondanak, az fényévnyire áll a türelmetlenek kórusától. Bár aligha vigasz számunkra, a Nyugat-Európa közepének számító, jólétét és szociális juttatásait tekintve oly irigylésre méltó Belgiumot is súlyos nacionalista feszültségek terhelik. S nálunk talán kevesen tudják, hogy Flandria és Vallónia két szigorúan egynyelvű tartomány, ahol a másik tartomány nyelvét egyáltalán nem használják, nincsenek kétnyelvű feliratok sem, s ilyen értelemben kisebbségi jogokról Belgiumban egyáltalán nem lehet beszélni. (A nyolcvanezres németség nyelvi szigetét leszámítva, de ők bölcsen „belgák" maradtak a két nagy népcsoport huzavonájában.)

Kevés szomorúbb és egyben mulatságosabb látvány akad a megvalósult jövő utóbb avítt régiségnek tűnő emlékénél. A Laaken-park közelében emelkedő Atomium a 20. századi ember megcsalatásának megrendítő mementója. A hatalmas építmény, mint sokan tudják, az 1958-as brüsszeli világkiállításra készült. (Ezen a világkiállításon mutatkozott be egyébként a nemzetközi porondon a kádári konszolidáció, az itteni magyar étterem bevételéből vette az utóbb börtönbe került Ónodi vendéglátós azokat a „modern" balatoni moteleket, amelyek a hatvanas évek elején számunkra is a megvalósult jövőt jelentették.) Az ezüstös színű, kilenc hatalmas gömbből álló konstrukció úgymond a vaskristály egy molekulájának kilenc atomját ábrázolja, 165 milliárdszoros nagyításban. A gömböket ferde csövekben elhelyezett mozgólépcsők kötik öszsze, az atomok közti elektronokat helyettesítve és jelképezve.

1958 Nyugat-Európa kivételes aranykora volt. Véget ért a második világháború, a németek és a franciák kibékültek egymással. Sztálin halálával az oroszok is kezelhető partnernek látszottak, ezért kellett gyorsan fátylat dobni a magyar 1956-ra. Megkezdődött az űrkorszak, lázasan fejlődött a tudomány, s a technikai fejlődés megváltoztatta az emberek mindennapi életét. A diadalmas jóléti államban elvben minden dolgozó ember hozzájuthatott az autó, a frizsider, a mosógép, a televízió áldásához. A szocializmus és a kapitalizmus harca meghaladottnak látszott, mert Nyugat-Európa a szocializmus minden ésszerű ötletét átvette, annak hibái és bűnei nélkül. A katonák visszajöttek a gyarmatokról, de az ottani vállalatok még az anyaországnak termelték a hasznot. A fiatalok bomoltak a rockzenéért, az új filmekért és az egzisztencialista filozófusokért, akik tévében, napilapokban és sikeres regényekben népszerűsítették nézeteiket és magukat. Tizenhárom évvel a nagy háború után a múlt minden bűne meghaladottnak és a jövő minden ígérete beválthatónak tetszett. S ezt a jövőt a diadalmas tudomány ígérte az emberiségnek. Az Atomium mindenestül megtestesítette ezt az aranykort és annak optimizmustól dagadó jövőképét. Ezüstösen ragyogó gömbök, fényesen csillogó csövek, égbe törő szerkezet. Bazilikák és katedrálisok után most ezzel karcolta az eget a 20. század derekának szabad, felvilágosult és jólétben élő embere.

Az Atomiumba belépve ma szinte mellbe vág a kopottság és a lepusztultság. A földszinti fogadócsarnok úgy néz ki, mint egy magyar iparváros szebb napokat látott kultúrháza. A lift már csak félmagasságig viszi fel a kevés számú látogatót. Panaszos felirat figyelmeztet rá, hogy a külső fal alumíniumborítása menthetetlenül pusztulásnak indult, az anyag megfáradt és nem restaurálható. A nevezetes mozgólépcsőket egy híján elbontották. Ez utóbbi is életveszélyes, ezért alkalmi lépcsőn sétálunk el mellette. Másutt arról olvashatunk óvatos tájékoztatást, hogy a molekula ábrázolása természetesen csak jelkép: egyáltalán nem biztos, hogy ama bizonyos vaskristály atomjai pontosan így néznek ki. Mindenütt a tegnapi modernség lassan málló díszei és elavult formái kísértenek. A még látogatható gömbökben vitatható értékű műalkotásokat állítanak ki, mert a szerkezet hajdani attrakciója - a tudomány - időközben elvesztette a nagyközönségre gyakorolt mágikus vonzerejét. Így hát jobb híján maradt a jó öreg művészet, amelynek befogadásához azonban diszfunkcionális egy alumíniumgömb. Lebontani nyilván nem fogják, most éppen szponzorokat keresnek, akik az évtized végére újjáépítenék az Atomiumot. Nyilván kegyeletből, mint afféle műemléket, a múlt idők emberének furcsa alkotmányát. Egy régi kor ódon emlékét - egy olyan korét, amelyben már magam is éltem, s amelynek legendáin egykor felnőttem.

Az atom, a maghasadás, a nukleáris energia egykor annak a titokzatos erőnek látszott, amely tragikus esetben a világ pusztulását eredményezi, békés hasznosítása viszont az emberiség igazi aranykorát hozza el néhány évtized alatt. S ehhez csak annyi kell, hogy a Nyugat kibéküljön az „oroszokkal", s az ideológia adja át helyét az új vallásnak: a fizikának és általában a „tudománynak". A fizikusok az új kor mágusai, a laboratóriumokban születik meg a jövő, amikor majd az „atom" dolgozik helyettünk és értünk. A vaskristály-molekula Brüsszel fölé magasodó, ezüstösen csillogó modellje olyan egyszerűnek és közérthetőnek mutatta magát, mint amilyen logikusnak és magától értetődőnek a tudományra épülő új világot népszerűsítették Keleten és Nyugaton egyaránt. Alig négy évtized távlatából ez az optimista és racionális jövőkép távolabb sodródott tőlünk, mint a múlt századok bármely ezoterikus hite, sötét indulata, katasztrófahangulata és barbár szenvedélye. Az új, csillogó és esztétikus anyagból, az alumíniumból emelt szerkezet visszafordíthatatlan szürkülése és mállása fizikailag is szinte belénk marja e jövőkép felsülésének tudatát. A katedrálisok határozottan jobban bírják az idő múlását, mint a modern tudomány hivalkodó totemoszlopa.

Az elkövetkező években és évtizedekben magyarok ezrei élnek és dolgoznak majd Brüsszelben. Politikusok, diplomaták, tisztviselők mellett üzletemberek, ösztöndíjasok, diákok tömege számára is ugyanolyan munkahely lesz Brüsszel, mint a magyar vidék számára Budapest. A magyar történelemben utoljára Bécs volt ilyen második, „birodalmi" főváros. Az új magyar szellemi és hivatali elit belakja Brüsszelt és a környező belga vidéket, gyermekei éveken át itt járnak majd óvodába, iskolába, egyetemre. Megérinti-e a németalföldi kultúra az új brüsszeli magyarokat, vagy csak a nemzetközi civilizáció kényelmességei jutnak el hozzá? Jelent még bárki számára valamit - akár egyenes, akár ironikusan kifordított formájában - az Amoenitates Belgicae szóöszszetétel?