A Mozgó Világ internetes változata

A háború új képletei és régi-új aktorai

Az alábbi szöveg építőköveket kínál „képtelen háború" című közös vállalkozásunkhoz. Alapvetően azt a kérdést kívánja megközelíteni, hogy a 21. századra kialakult helyzetben vannak-e olyan intézményes nemzetközi formák és biztosítékok, amelyek a háborúskodás lehetőségét korlátozzák, illetve az erőszak alkalmazását olyan mederbe terelik, amelyben legitimnek mondható, azaz általánosan elfogadott szabályok érvényesülnek. A fejtegetés mintegy ellenpontja kíván lenni annak az elterjedt gondolatmenetnek, amely szerint a háborús döntések a kétpólusú világ megszűnése óta alapvetően egy birodalmi központ - pontosabban szólva az Amerikai Egyesült Államok - kezébe vannak letéve. Az alábbiakban egyrészt arról szeretnénk meggyőzni az olvasót, hogy a világ sorsa távolról sem csak az Egyesült Államoktól függ, másrészt azokra az új adottságokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek a háborús helyzetek alakulását a jelenkorban meghatározzák.

Első menetben a fogalmi alapokat fogjuk áttekinteni címszószerűen (tehát még a vázlatosnál is vázlatosabban), éspedig a következő sorrendben:

1) A háború régi és új képletei 1989 (1945) óta.

2) Az aktorok tipológiája.

3) A háborúkkal szembeni társadalmi, szellemi és jogi beállítottság alakulása a 20. század második felében.

 

Az első művelet nem földrajzi vagy kronológiai (az elmúlt 60 év fegyveres konfliktusainak feltérképezése), hanem a főbb típusok megkülönböztetése, valahogyan így:

* határmódosítást célzó háború (pl. Irak-Irán, Tibet, szerb-horvát stb.)

* terület elfoglalása (pl. Falkland-szigetek, Kuvait)

* gyarmatosító elleni függetlenségi-felszabadító háború

* politikai vagy törzsi hátterű polgárháborúk

* pacifikáló célzatú fegyveres beavatkozás (mint pl. Afrika több országában a nyolcvanas évek óta)

* elszakadó célzatú felkelés, illetve azt támogató külső beavatkozás (Katanga, Kelet-Bengália stb.)

* büntető háború (pl. Kína kontra Vietnam)

* humanitárius célzatú fegyveres akció (pl. Koszovó)

* a fennálló kormányzat eltávolítását kívülről megcélzó háború (pl. Kambodzsában Vietnam részéről, Afganisztánban előbb szovjet, később amerikai részről, második iraki háború).

 

Ez a felsorolás nem teljes, hiányzik belőle például a koreai képlet, az 1956-os magyar forradalom és még sok egyéb. Pusztán annyit akartunk megmutatni, hogy a háborúk napjainkban is sokféle eredetűek, s a bennük részt vevő erők, illetve aktorok is sokfélék.

Második műveletünk célja az aktorok osztályozása. Szinte triviális, hogy első megközelítésben három fő típust kell megkülönböztetni: államok; állam alatti erők; állam fölötti szervezetek. Ebben a keretben lehetne tárgyalni nagyon általános értelemben - de így nem fogjuk -, hogy az államrendszer, illetve a társadalom jellege milyen kihatással van a háborúskodásra, nevezetesen hogy van-e ok és alap „békés" és „békétlen" társadalmi-politikai rendszerek megkülönböztetésére, aminek egyik alkérdése, hogy elképzelhető-e a háború demokráciák között. Régi tapasztalat szerint az utóbbi kérdésre nemleges a válasz (ámbár Raymond Aron egyik tanítványa ennél árnyaltabban látja a dolgot),¹ az általánosabb kérdésfeltevést pedig egyelőre hadd tegyük zárójelbe, hogy majd a civilizációs körzetek „mentalitását" vizsgálva térjünk rá vissza.

A jelenkorban ennél fontosabb probléma, hogy az állam alatti, illetve nem állami aktoroknak nyilvánvalóan kitüntetett szerepet kell tulajdonítani. Ez történelmileg korántsem precedens nélküli. A kérdés helyesen feltéve úgy hangzik, hogy növekedett-e ez a szerep a dekolonizáció óta, illetve a kétpólusú világ megszűntével. A válasz nem kétséges. A jelenkori konfliktusok állam alatti aktorait persze több csoportra osztva kell szemlélni (forradalmi, vallási, törzsi-faji-nemzeti, „alternatív" stb.), mert nyilvánvaló, hogy ezek mindegyikéhez más és más konfliktustípusok tartoznak: például a vallási hátterű mozgalmak célja inkább az államrend, mint a területi rend átalakítása, ezzel szemben a szeparatista akciók hátterében inkább törzsi-faji, mint vallási hátterű identitáspolitikák állnak, egyesek közülük „globálisan", mások „lokálisan" szerveződnek (kivételt természetesen mindenre lehet találni).

Az állam feletti aktorok sorában a legfontosabb az ENSZ, hiszen még a regionális keretben történő s olykor csupán egyetlen állam által folytatott fegyveres intervencióra is - elvben - ez a világszervezet üti rá a pecsétet. Röviden áttekintendő volna e témakörben a nemzetközi államközösség beavatkozásainak jogi-ideológiai-erkölcsi alapja, egyáltalában az a kérdés, hogy a nemzetközi államközösség mint potenciális hadviselő fél voltaképpen micsoda.² Ide tartoznak az Egyesült Nemzetek szervezeti felépítésével és jogosítványaival kapcsolatos problémák, ezen belül az ENSZ elvi potenciái és gyakorlati impotenciái között feszülő ellentmondás, s végül mint különösen aktuális téma: a humanitárius háborúk jelensége vagy egészen pontosan az emberi jogokért történő intervenciók határainak a problematikája. Jogot formálhat-e a nemzetközi államközösség a népirtó zsarnokok megrendszabályozására, s ha igen, elmehet-e ez a jog egészen a fegyveres intervencióig? E témákra alább a megfelelő összefüggésben fogunk visszatérni.

A harmadik fogalmi kör tárgyalása előtt először is politikai és/vagy civilizációs alcsoportokat kell megkülönböztetni az úgynevezett világközvéleményen belül. A háborúkkal szembeni beállítottság nyilvánvalóan másképp alakult a 20. század második felében Európában, mint az USA-ban, s megint másképp az arab-muzulmán világban, a kommunista Ázsiában, illetve a nem kommunista „harmadik világ" más politikai-civilizációs csoportjaiban (India, Latin-Amerika stb.). Gondoljunk csak arra, hogy miközben az európai népek szemében minden fegyveres konfliktus „nonszensz" és elviselhetetlen anomália, Afrikában tizenéves gyermekek ezreit állítják csatasorba a törzsi, vallási vagy más összecsapások. Mentalitási szempontból jól megkülönböztethető alcsoportot képeznek az exszovjet térség országai, ahol a világ dolgainak percepciójára még mindig a lenini fogalomrendszer nyomja rá a bélyegét („imperializmus" stb.) egy némileg modernebbül hangzó, de az értékek konfliktusáról tudni sem akaró „érdek"-retorikával feldúsítva.

A különböző mentalitási térségek eme differenciálása után érkezünk el a tulajdonképpeni tárgyhoz, nevezetesen hogy milyen befolyást gyakorol a közvélemény a politikai és diplomáciai döntéshozatalra sajtóhangok vagy tömegtüntetések útján, a választások kimenetele révén vagy akár értelmiségi megnyilvánulások formájában. Lehet-e a háborúval kapcsolatos „uralkodó nézetekről", illetve ezek bizonyos irányban való elmozdulásáról beszélni? S tetten érhető-e ezeknek hatása a nemzetközi államközösség (vagy egyes államok, államcsoportok) konkrét döntéseiben?

Gondolatmenetünk következő lépése a nyugati demokráciák elleni legeslegújabbkori (2001 utáni) terrorakciókra, illetve azoknak kiszélesedésére és feltételezett szervezeti hátterére adott válaszok vizsgálata: miféle politikai, rendészeti és jogi lépéseket vetítenek ezek előre? Ez a probléma nemcsak az államokon belüli alkotmányos jogrend kérdéseit érinti, hanem az államok egymás közötti kapcsolatainak jellegét is. A közösen észlelt, ha nem is mindenkit egyformán érintő veszélyek leküzdése merőben új módon veti fel a rendészeti-katonai (stb.) együttműködés kérdéseit, és új megvilágításba helyezi a külső hadviselés szóba jöhető indokait, más szóval a jogszerű és erkölcsileg is elfogadottnak tekintett háborút. Ezt Európában is mindenki tudja, de ebben a formában csak a Bush-adminisztráció és Tony Blair merte kimondani. De ők sem voltak képesek kidolgozni az ennek gyakorlati kivitelezéséhez szükséges, széles szövetségesi körben elfogadható, meggyőző nemzetközi jogi doktrínát. Ki, hogyan, milyen elvek alapján léphet cselekvésbe? Kire-mire kell tekintettel lennie? Erre a feladványra, amelyet csakugyan a 2001. szeptemberi esemény tett a nemzetközi közösség asztalára (ebben Bushék nem túloznak), egyelőre nincsen érvényes válasz. S bármily nemesen hangzik az a retorika, hogy „más vállalkozók hiányában majd én, Amerika oldom meg a kérdést", ez a válasz ebben a formában másokat nem kötelezhet, mert nincsen jogilag értelmezhető, egyetemes elve.

Aligha kétséges, hogy a 20. század vége óta a „háború" kapcsán nem az államok közötti jó vagy rossz kapcsolatok, hanem azok a kérdések vannak előtérben, amelyeket az állam alatti aktorok tevékenysége vet fel, s amelyekre az ENSZ-nek nevezett „állam fölötti aktornak" kellene választ találnia. Ennek a kérdéskörnek a része az is, hogy adekvát „államok fölötti" válasz híján egy meghatározott állam, illetve az általa létrehozott alkalmi szövetség lépett be a cselekvés terébe (más megfogalmazásban: sajátította ki ezt a teret). Sietve hozzátenném, hogy természetesen még a 21. század elején sem lehet kizárni az államok közötti szokványos háborúk esetét (a „szokványos" persze sokfélét jelent: hadd utaljunk itt vissza a fejtegetésünk elején fölvázolt képletekre). Erre különösen Afrika szolgáltat példákat a jelenkorban, de változatlanul fennállnak a feszültségek India és Pakisztán között is, s még az Irak és Irán között a nyolcvanas években lezajlott különlegesen véres háborúról sem lehet azt mondani, hogy megismételhetetlen (ha nem is ugyanazon a színtéren). Mindamellett a mai világban zajló fegyveres konfliktusoknak az a leggyakoribb képlete, hogy nem állami aktorok lépnek színre helyileg vagy éppen államközi szinten, akár úgy, hogy fegyveres erővel akarják megdönteni a fennálló kormányzati rendszert, akár úgy, hogy háborút hirdetnek a globalizált világ, illetve annak vezető hatalmi tényezői ellen.

A nemzetközi államközösség már a 20. század vége óta az előtt a fogas feladvány előtt áll, hogy miként lehet ezekkel a nem állami aktorokkal felvenni a harcot. Ez a probléma részben helyi polgárháborúkhoz kapcsolódik. Az a kérdés, hogy milyen feltételek mellett és milyen erőkkel lehet véget vetni ezeknek a helyzeteknek, amelyek - függetlenül attól, hogy a harcoló felek milyen célokat hirdetnek, illetve követnek - súlyos véráldozatokat követelnek a szóban forgó területen élő lakosság különböző csoportjaitól, különösen akkor, amikor ezek a (többnyire forradalmi jelszavak alatt folyó) polgárháborúk törzsi, illetve faji villongásokkal is összekapcsolódnak. A nemzetközi államközösség nagyon gyengén van felkészülve arra, hogy ezeknek a konfliktusoknak mintegy rendőri eszközökkel vessen véget, és az is teljesen tisztázatlan, hogy a rendcsinálást, ha egyáltalán megkezdődik, regionális erőknek vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsa által létrehozott nemzetközi haderőknek kell-e aztán végrehajtaniuk.

Egy második probléma: kidolgozott nemzetközi jogszabályok egyelőre leginkább az államok közti háborúkra vonatkozóan léteznek. Jóllehet a külső agresszió jogi fogalma mindmáig nincsen kielégítően tisztázva, az államközi konfliktusokban mégis valamennyire eligazítást nyújtanak az olyan kulcsszavak, mint „nemzeti szuverenitás", „a határok sérthetetlensége" stb. A 21. század uralkodó modelljének tekinthető konfliktusok azonban merőben másfajta eligazítást követelnének. Tisztázásra vár egyrészt az, hogy milyen államrendszerek szorulnak védelemre, másrészt pedig hogy mely pillanattól kezdve és milyen ismérvek szerint válhatnának elfogadhatatlanná egy de facto létező államon belüli politikai történések. Az első kérdés azért fontos, mert a nemzetközileg szerveződő szubverzív mozgalmak egyaránt célba vehetik a demokratikusan felépített államokat és a despotikus rendszereket. Miközben nyilvánvaló, hogy az előbbiek igényt tarthatnak a nemzetközi államközösség védelmére vagy legalábbis szolidaritására, az utóbbiak esetében nagyon is visszás helyzet keletkezne, ha biztonságukat és állami fennmaradásukat a nemzetközi államközösség ugyanúgy védené, mint a demokratikus államokét. Egy despotikus rendszer elleni felkelést a nemzetközi államközösségnek nem kellene és nem is volna szabad a terrorizmus kategóriájába sorolni (ilyen vagy ehhez hasonló dilemmák egyes afrikai államokkal kapcsolatban már többször fölmerültek). A probléma azonban bonyolultabb, mint ezt a jelenkori Irán esete is példázza, ahol a fennálló féldespotikus rendszer ellen küzdő társadalmi erőkhöz a terroristaként számon tartott mudzsahidok is hozzátartoznak. Nem kevésbé bonyolult képlet a csecsenföldi háború, és a példák sora folytatható.

A fentebb boncolt kérdés a humanitárius beavatkozás problémaköréhez vezet el. A 20. század végére globalizálódott világban ugyanis bizonyos fejlemények pusztán humanitárius megfontolásból látszanak tűrhetetlennek még akkor is, amikor teljesen lokálisak és távolik. De nemcsak erről van szó. A nemzetközi államközösségnek vannak olyan hallgatólagos elvei, amelyek értelmében voltaképpen minden diktatórikus, despotikus, elnyomó rendszer elfogadhatatlannak minősíthető, mert alapvető emberi jogokat sért, és a szó lazább értelmében „emberiségellenes".³ Az a probléma, hogy erre nincsenek egyértelmű elvek és eljárási szabályok. Szaddám Huszein uralmáról például évtizedek óta nyilvánvaló volt, hogy súlyosan sérti a fentebb jelzett hallgatólagos elveket: az ellene való fellépés pusztán ezen az alapon mégsem volt lehetséges. Ha lehetséges lett volna, akkor Amerikának nem kellett volna a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos színjátékot eljátszania.⁴ Nagyon jellemző, hogy miközben a világközvélemény nagyobb része - kimondva vagy kimondatlanul - elfogadhatatlannak tartotta ezt a színjátékot, igazi megkönnyebbüléssel fogadta az iraki diktátor eltávolítását, s az intézkedő Amerikát ebből a szempontból egyáltalában nem kárhoztatta, sőt ellenkezőleg. Ebből az a következtetés vonható le, hogy létezik valamiféle hallgatólagos konszenzus arról, hogy bizonyos határon túl a különösen vérengzővé vált despotikus államrendszerek tűrhetetlenek, sőt talán még arról is, hogy valami módon tenni kell ellenük. De tisztázatlan marad, hogy ez az erkölcsi kötelesség kire vonatkozik, s még inkább tisztázatlan, hogy milyen feltételek mellett és miféle erők mozgósításával kellene az ilyen ügyekben fellépni.

Már a balkáni konfliktusok idején egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy gyakorlatilag az USA az egyetlen ütőképes rendfenntartó hatalom. Az iraki háború ezt még nyilvánvalóbbá tette. Ebből a szempontból nézve szinte lényegtelen, hogy az Irak elleni fellépést alátámasztó érveket illetően igaza volt-e az Egyesült Államoknak vagy sem. A háborút megelőző vitákban ugyanis végig szembetűnő volt, hogy a többi szóba jöhető hatalom akkor sem fog hathatósan fellépni, ha a Biztonsági Tanács történetesen egyértelmű határozatot hoz Irak ellen, s legitimnek nyilvánítja a katonai erő bevetését. A nemzetközi államközösségnek ez a passzivitása nemcsak félelemmel, rejtett cinkossággal vagy belpolitikai szempontokkal (pacifista közvélemény stb.) magyarázható, hanem azzal is, hogy Szaddám megfékezése nyilvánvalóan túlmutatott a fennálló szabályokon. Valamely állam atombomba-termelését hatástalanítani és az illető államot a maga egészében fölszámolni két különböző dolog. Ez utóbbi esetben ugyanis felmerül az a kérdés, hogy kinek van jogosultsága az adott területen új államiságot létrehozni. A fennálló nemzetközi szabályok erre már nem terjednek ki, semmiféle gyakorlati útmutatást nem tartalmaznak.

A fentiekből az a következtetés adódik, hogy a jelenlegi világban kialakuló konfliktusok sürgetően vetik föl a nemzetközi államrendszer átszervezésének, továbbépítésének szükségességét. (Erről egyébként egyre több szó esik a világban, még ha Magyarországon nem is kelt nagy figyelmet ez a vita.) Az Egyesült Nemzetek Szervezete úgy, ahogyan 1945-ben kialakult, illetve azóta tovább fejlődött, még nem tekinthető világállami csírának, teljes értékű államok fölötti képződménynek, s bár különféle chartái hallgatólagosan már tartalmazzák azokat az elveket, amelyekre egy világföderáció épülhetne, ezeknek gyakorlati lépésekké való átfordítása csak olyan procedúrák során következhetne be, amelyek a kormányok közti diplomáciai döntéshez vezetnek vissza. Ilyen körülmények között szinte elkerülhetetlen, hogy a fennálló joghézagokat és a belőlük következő cselekvési űrt a világ jelenlegi vezető hatalma tölti ki. Bizonyos helyzetekben az USA látszólag kénye-kedve szerint jár el, de ha jobban belegondolunk, ez a megállapítás értelmetlen, mert a nemzetközi államközösségnek nincsenek olyan döntési szabályai, amelyek a követendő eljárást egyértelműen legalizálhatnák. Valakinek tehát ebbe a hézagba bele kell lépnie.

Összefoglalóan úgy fogalmazhatnánk tehát, hogy a globalizáció néven emlegetett folyamat a gazdaság és a technika szférája után a politika térségét is elérte.⁵ Ennek egyik követelménye volna a (világméretű) intézményes rendészet, illetve rendfenntartás, de mivel ez nem képes létrejönni vagy legalábbis várat magára, helyébe egyetlen állam szuperhatalmi rendteremtése - pontosabban: arra irányuló kísérletezése - lépett. Hogy pontosan mi az, ami megengedett, ami belefér a globalizálódó világ rendjébe, azt jelenleg ez a szuperhatalom határozza meg, illetve próbálja ténylegesen eldönteni abban a mértékben, ahogy ezt a rendelkezésére álló eszközök lehetővé teszik. Ebben az értelemben az új világrendnek nincsen lefektetett szabályrendszere, hanem alkalmi döntésekből kerekedik ki a szabály. Egy francia politológus, Pierre Hassner találó fogalmazásában: „a kivételes állapot állandósulása felé" halad a világ.⁶

Legitim világrendészethez egyrészt cselekvőképes, a mai ENSZ-nél hatékonyabb intézményes szervezetre volna szükség, másrészt a nemzetközileg hatályosnak elfogadott jog egy olyan rendszerére, amelynek előírásai nemcsak profilaktikusak, állagfenntartók (pl. „Irak ne fegyverkezzék"), hanem ezenfelül normatívak is, méghozzá úgy, hogy a normák - mintegy az Európai Unión belül érvényes szabályrendszer mintájára - kötelező erejűek minden egyes állam számára, más szóval felülírják a nemzetállami szuverenitást. Ebben a képletben a nemzetközi államközösséghez való tartozásnak része volna az egyetemesen elfogadott normák tiszteletben tartása.⁷ Magától értetődik, hogy még egy ilyen képletben is volnának rendhagyó, azaz szabálysértő, kihágó államok, ezek azonban ipso facto kizárnák magukat a nemzetek közösségéből, súlyos esetben szankciókat vonnának magukra, extrém esetben nemzetközi gyámság alá kerülnének mindaddig, amíg kormányzatuk nem válik alkalmassá a szóban forgó normák alkalmazására.

A humanitárius és jogállami normáknak ilyetén felfogása csak első pillantásra utópisztikus vagy „illuzórikus", közelebbi elemzésben nagyon is összhangban van a civilizált világ polgárai körében uralkodó vagy legalábbis rohamosan terjedő közérzülettel. Amely mind kevésbé fogadja el, hogy a nemzetállami szuverenitás jegyében népirtásra vagy ezzel rokonítható súlyos embertelenségekre kerülhessen sor egyes államok keretében, illetve földrajzi körzetében. A „közérzületet" természetesen modulálja a környező civilizáció jellege. Nem ugyanaz, mondjuk, az iszlám kultúrkörben, mint Európában (de nem is gyökeresen más, s főleg: ugyanazon irányban alakul). Befolyásolja a köz érzékenységét a normákra és azok megszegésére vonatkozó információ tendenciája és mennyisége is. Ha ilyen és hasonló szempontokból nézzük a világot, óhatatlanul heterogénnek kell hogy lássuk. Egy jó nevű brit diplomata, Robert Cooper arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelenkori világ nagyon különféle módon szerveződő államokból áll össze (ő „premodern", „modern" és „posztmodern" hármasságról beszél), s a zavarok egy részének is ez a forrása.⁸ A posztmodern itt a fejlett demokráciák szinonimája, miközben a „modern" némileg paradox módon a hagyományosan kormányzott, mérsékelten szabadságbarát államok körét fedi le. Premodernnek Cooper a sikerületlen államok világát nevezi, amely nem csupán saját keretein belül nem képes biztonságot teremteni, hanem nemzetközileg is veszélyforrás, amennyiben bázisul szolgál a posztmodern államokat fenyegető erők (drogtermelők és forgalmazók, bűnszövetkezetek, terrorista csoportok) számára. Amikor a posztmodern világ - Európa, Észak-Amerika - felveszi ezek ellen a harcot, Cooper (elítélő él nélkül) „defenzív imperializmusról" beszél, ami mint terminus erősen vitatható, tekintve hogy a cél a törvényes és biztonságos világ határainak kiterjesztése. De úgy látszik, nincsen szavunk a rendcsinálás ama - posztmodern? - fajtájára, amely mögött, legalábbis virtuálisan, egy gazdasági, technikai és legális egység felé haladó világközösség áll. Talán ez is része a jelenkori világban uralkodó káosznak.

 

 

A háborúra vonatkozó teoretikus elmélkedéseknek - legalábbis az európai kultúrkörben - évszázadok óta az az egyik legeslegfőbb törekvése, hogy megragadja, s ha lehet, helyesebb útra terelje a fegyveres konfliktusok mögött rejtőző politikai rációt. Clausewitz sokszor idézett tétele („a politika folytatása más eszközökkel") talán mindenki másnál tömörebben fejezte ki ezt a törekvést. A tétel széles körű elfogadottsága nem kis részben azzal függ össze, hogy összhangban van az európai gondolkodás racionalitási hajlamával.

A fegyveres konfliktusok, illetve az ahhoz vezető helyzetek racionális megragadhatósága természetesen évszázadok óta rengeteg vita tárgya, amelyek felidézése túlmenne e kortörténeti jegyzet lehetőségein. Amit e témával kapcsolatban feltétlenül észben kell tartanunk, az a következő: minden ráció valamilyen alanyhoz kapcsolódik. A cselekvés rációja nyilvánvalóan más egy indulatos egyén, egy alkalmilag összeverődött embercsoport vagy valamilyen (gazdasági, igazgatási, politikai) szervezet esetében. A háborúkra vonatkozó gondolkodás kitüntetett szubjektuma (Clausewitz esetében egészen bizonyosan) az állam, illetve az államokból összetevődő nemzetközi rendszer. Számunkra viszont az a kérdés, hogy egy olyan nemzetközi rendszerben, amely nemcsak államokat fog össze, s amelyben mind nagyobb szerepet játszanak az „állam alatti" aktorok, mennyire alkalmazhatók a háborúk rációjára vonatkozó, hagyományosan elfogadott elvek.

Alkalmazási problémák voltaképpen már ott is fölmerülnek, ahol az állami aktorok teljesen különneműek, például ahol demokratikus és totalitárius államok állnak egymással szemben. (Erre a nehézségre elsőként Raymond Aron világított rá háborúról és békéről szóló nevezetes művében.)⁹ Vegyük csak azokat a stratégiai elveket, amelyekkel Clausewitz elemzéseiben találkozunk.¹⁰ A Clausewitz által leírt hadúr olyan államközi rendszerben gondolkodik, amelynek tagjai lényegében ugyanazt a politikai-stratégiai rációt tartják szem előtt, mint ő maga. A ráció abból következik, ami a rendszer kontinuitását is fenntartja, vagyis hogy az egyes államok nem törekszenek „végső", az ellenséget a kiküszöbölésig menően összetörő győzelemre. Clausewitz gondolati rendszerében a győzelem taktikai célkitűzés, miközben a stratégia célja - legalábbis racionálisan felfogva - az állam politikai, gazdasági és területi megerősítése.¹¹ Ez a játékelmélettel is összhangban van, feltéve persze, hogy egynemű játékosok állnak egymással szemben.

De mi van, ha a játékosok nem egyneműek? Ez a probléma egyáltalán nem új keletű, olyan régi, mint maga az emberiség. A mongol vagy a normann betörések „logikája" sem a Kínai Birodalom, sem az európai kereszténység hadviselési szokásaiba nem fért bele, még kevésbé egy kialakult nemzetközi rendszer viselkedési szabályrendszerébe.

Ugyanez érvényes azokra a szubverzív csoportokra, amelyekkel a civilizált modern világ a 20. század folyamán került szembe, kezdve az anarchistáktól egészen a Bin Laden-féle jelenkori iszlám fanatizmusig. Történelmileg a kettő között helyezkedett el a Lenin és Trockij nevével fémjelezhető forradalmi maximalizmus, amelynek világméretű szubverzív programja alaposan kilógott a nemzetközi kapcsolatok hagyományos logikájából. Ennek utolsó látványos megjelenése Vietnamhoz, illetve az indokínai polgárháborúkhoz köthető, s az USA ezekben azért bukott olyan nagyot, mert stratégiája nem mérte fel, hogy milyen ellenféllel áll szemben. A sztálini „államkommunizmust" már nem lehet egészen ebbe a rovatba sorolni, döntéseiben ugyanis mind erősebben érvényesült egyfajta hagyományos államrezon. Már Sztálin maga is - de az őt követő vezető réteg egészen bizonyosan - visszariadt a saját megsemmisülésének perspektívájától, s ennyiben visszakerült a politikai racionalitás - s ezzel együtt a hadviselési ráció - Európában kialakult szabályrendszerének hatálya alá. Ugyanez egyáltalában nem mondható el az iszlám fanatizmusról, amely a nyugati világ elleni féktelen gyűlöletében (amiben a zsidó állam persze kiemelt helyet foglal el) sem az öngyilkosságtól, sem a civilizáció lerombolásától nem riad vissza. Külön elgondolkoztató, hogy ebbe a - korlátot-törvényt nem ismerő - fanatizmusba még a saját nép pusztítása is belefér, amint ez Irakban, Izraelben, Pakisztánban vagy Indonéziában egyaránt szemlélhető.

Ha ezt tekintetbe vesszük, nyilvánvalóan nem adható egységes válasz arra a kérdésre, hogy „mi a háború ma?". Ugyanis vannak egyrészt a hagyományos sémáknak megfelelő államközi konfliktusok (például az India és Pakisztán közti), másrészt a többé-kevésbé ismert képletek szerint folyó polgárháborúk (Kongó, Angola stb.), harmadrészt pedig az a szubverzív eredetű és földrajzilag nem is egészen lokalizálható háború, amely az iszlám fanatizmus és a nyugati civilizáció között folyik. A közfigyelem előterében egyre inkább ez utóbbi áll, már csak azért is, mert évről évre újabb meglepetéseket tartogat a világ számára. A háborúnak erre a fajtájára viszont a Clausewitz-típusú kategóriák nemigen alkalmazhatók.

Szeretném pontosítani az előbbieket. A racionális elemzés számára nem a szubverzió mint olyan képezi a problémát. Ha ez megfogható, limitált célokat követ - mint például egy új állam létrehozása, egy adott kormányzati rendszer megdöntése és így tovább -, akkor bizonyos fokig rá is érvényesek a hadviselési ráció szabályai. De ha nem ismer limitet (mint a korlátlan és permanens forradalmiság), ezenfelül még misztikummal is kapcsolódik össze, akkor a racionalizálhatóság ugyanúgy zsákutcába jut, mint a megbékítés vagy a kiegyezés esetleges gyakorlati próbálkozásai vele kapcsolatban. A 19. század közepét követő másfél évszázadban a misztikum Európában - de részben még Ázsiában is - pszeudovallásos volt (anarchizmus, bolsevizmus, fasizmus, arab szocializmus), a 20. század második felében, elsősorban az iszlám térségében azonban megint ténylegesen hitelvűvé vált, mégpedig olyan intenzitással, ami a középkori kereszténységet vagy a mohamedán vallás legkorábbi korszakait idézi fel. Az ilyen hitelvű fanatizmussal szemben a ráció valószínűleg még tehetetlenebb, mint a szekuláris vallásokkal szemben, amelyek előbb-utóbb mégiscsak a társadalmi praxis ítélete alá kerülnek.¹²

Az iszlám fanatizmus úgy visel háborút, hogy gyakorlatilag nem tesz különbséget a katonai-rendőri ellenfél és a körülötte lévő polgári lakosság között, más szóval elmosódik a „hadviselő" és a „nem hadviselő" közötti határ (ennyiben lényegesen különbözik a partizánok hadviselési elveitől). Szemben a nem fanatikus partizánnal, aki kíméli a saját s még inkább a civil lakosság életét, az iszlám felforgatót zsarolni vagy megfélemlíteni sem lehet, hiszen nem ismeri az élet szentségét, s a saját maga által vallott hitelvek szempontjából semmilyen tömeges áldozat nem elég drága ahhoz, hogy őt bármitől is elrettentse. Az ő szemében nincsen „háborús bűn", hiszen az ellenfélnek már a léte is bűnös, s ezért vele szemben minden cselekmény eleve igazolást nyer.

Ebben a háborúban földrajzilag sincsenek határok, hiszen a globális ellenfél mindenütt jelen van, s ez akárhol jogosulttá teszi bomba ledobását. Ami civilizációs nézetben rombolás és tömeges gyilkosság, az a másik nézetben Allah dicsőségének szolgálata, s az iszlám harcos Isten akaratának tesz eleget, amikor rombol és gyilkol. Az önérvényesítésnek ez a formája még túlvilági jutalomra (szerencsés esetben még e világira is) számot tarthat.¹³

Ez a háború tehát aszimmetrikus, éspedig nemcsak azért, mert állami aktorok (együtt vagy külön-külön) nem állami ellenféllel találják magukat szemben, hanem az értékekre vonatkozó civilizációs különbség miatt is. Miközben az egyik oldalon minden rombolás meg van engedve, a másikon stratégiai és taktikai cél, egyszersmind erkölcsi kötelesség is az emberélettel való takarékoskodás. A nyugati demokráciák mai szemlélete szerint nemcsak a saját katonák és a saját polgári lakosság életét kell kímélni, hanem lehetőség szerint az ellenfél oldalán vagy fennhatósága alatt lévő népességet is.

Talán nem szükségtelen megjegyezni itt, hogy az életnek - minden életnek - ez a szinte vallásos tisztelete még a nyugati civilizáció történetében is új fejlemény. Az első világháború tábornokai egyáltalában nem riadtak vissza a tömegmészárlást kiváltó ütközetektől és állóharcoktól - gondoljunk csak az Isonzó vagy a Verdun körül elpusztult százezrekre. A második világháborúban nemcsak a német vagy az orosz hadvezetés tette túl magát a tömeges emberveszteségeken, hanem - egy bizonyos időponttól kezdve - az angol légierő sem átallotta a német városokat olyan szőnyegbombázásoknak alávetni, amelyek az ellenséges katonai célpontokon meszsze túlmenően pusztították a polgári lakosságot (Hamburg, Drezda stb.). S még negyed századdal később is egy másik - távol-keleti, kommunista - ellenség ellen az amerikai hadvezetés olyan fegyvereket vetett be, például foszforos bombákat, amelyek azonkívül, hogy felperzselték a terepet, kínhalálnak tették ki a helyi civil népességet. A 20. század végére ezzel szemben irányadó szemponttá vált a polgári lakosságot fenyegető veszélyek minimálisra való korlátozása, már csak azért is, mert ezekben az évtizedekben a nyugati hatalmak - az ENSZ kereteiben vagy azon kívül - elsősorban humanitárius célokból bocsátkoztak hadműveletekbe (Szomáliföld, Koszovó). 1999-ben a szerbiai bombázások célpontjait előre meghirdették, hogy a közelükben lakóknak módjuk legyen biztonságba helyezni magukat. Ide tartozik az is, hogy a nyugati hadvezetés az ellenfél oldalán éles különbséget tesz - méghozzá nemcsak szavakban - vezetők és vezetettek között. Milosevics „háborús bűnösségét" a NATO egyetlen instanciája sem terjesztette ki a szerb népre mint olyanra, a megfékezését vagy eltávolítását célzó lépések során ezért aztán arra is ügyeltek, hogy a szerbiai lakosság ne szenvedjen több kárt, mint amennyi katonailag elkerülhetetlen volt. Az ötvenes években a koreai háború mindkét oldalról kíméletlen eszközökkel folyt, napjainkban azonban úgy tűnik, szó sem lehet arról, hogy a térség biztonságát nyilvánvalóan fenyegető, ráadásul pokolian zsarnoki észak-koreai rezsimet hasonló eszközök bevetésével távolítsák el. E jól kivehető trend alól egyedül a két iraki háború jelent kivételt, de ott is inkább az első, mint a második. Emlékezzünk, hogy 2003-ban még a békés elvonulás lehetősége is fennállt Szaddám előtt, mely esetben légitámadások és frontális hadműveletek nélkül kerülhetett volna sor a rezsimváltozásra.

A terrorizmus ellen folyó harcra viszszatérve: Afrikában és Ázsiában minden váratlanul meggyengülő - pláne káoszba süppedő - állam területe új lehetőségeket kínál a nemzetközi szubverzió láthatatlan hadserege számára. A másik oldalt ennélfogva a rendezett államok szövetsége képezi, mindazon államoké, amelyek hajlandók a világ, elsősorban a nyugati világ vezető hatalmaival, valamint azok koordinációs hálózataival együttműködni. Magától értődik, hogy ennek az - inkább informális, mint formális - védelmi szövetségnek az eszköztárában a rendőri és titkosszolgálati módszerek mind nagyobb szerepet kapnak. A jelenkori világ azonban nemcsak az összeomló államok helyén keletkező káosztól válik mindinkább veszélyeztetetté, hanem attól is, hogy különböző részeit egyre gyorsuló ütemben egyesíti a közlekedési eszközök fejlődése, a globalizált információs rendszer, a pénzeszközök már-már határtalan mobilitása, ezeknek alig ellensúlyozható személytelensége, ebből eredő ellenőrizhetetlensége, mindenekelőtt pedig a nemzetközi fegyverkereskedelemnek, a mindenféle pusztító eszközök magánforgalmának az a világméretű megszerveződése, amely a nem állami erőszakcselekmények kiterjedésének - úgy is mondhatnánk, privatizálásának - mintegy materiális előfeltétele.

Ebben a szinte lehatárolhatatlan és fogalmilag is nehezen definiálható háborúban az „ellenség" támadása kiszámíthatatlan, s az ellene folytatott harc végeláthatatlan. Egy nemrég franciául megjelent könyv¹⁴ szerzője, Bruno Tertrais helyesen mutat rá, hogy e háború egyik sajátos újdonsága - amely arra is magyarázatul szolgál, hogy miért befejezhetetlen - a rejtőzködő ellenféllel való kompromisszum lehetetlensége, minthogy ezt a megfoghatatlan valakit megadásra sem lehet felszólítani (még kevésbé „feltétel nélküli megadásra").

Ennyit a racionalizálhatóságról.

 

 

Ha elfogadjuk, (1) hogy csak a rendezett világközösség volna képes úrrá lenni a globalizáció teremtette technikai, gazdasági és környezeti kihívásokon, (2) hogy csak egy legitimnek elfogadott és döntési-rendfenntartási jogosítványokkal felruházott világközösség tudná eredményesen kezelni, azaz a békeállapot felé visszavezetni az anarchikus multipolaritás által újra és újra előidézett konfliktushelyzeteket (az államközieket csakúgy, mint az államok alatti szinten vagy mellett jelentkezőket), s (3) hogy csak egy ilyen módon kiépült világközösség volna képes határt szabni a túlhatalomra és ezáltal hegemón szerephez jutott szuperállamok (ma az USA, de holnap esetleg Kína) lehetséges kisiklásainak, akkor ebből az következik, hogy csak Európának van elvi potenciája arra, hogy a nemzetközi államközösséget a jelenlegi (egyszerre anarchikus és kvázibirodalmi) állapotból egyrészt a rendezettség felé visszavezesse, másrészt egy erősebb legitimitás és döntési képesség felé terelje. Európának ehhez tekintélyt és befolyást nem a múltja ad, hiszen az sok tekintetben vitatott, s nem is elsősorban a jelenlegi gazdasági vagy műszaki ereje, hanem elsősorban az a körülmény, hogy ideológiai vagy katonai konfrontáció nélkül, szövetségesi minőségben tud az USA-ra hatást gyakorolni. Európának továbbá az is befolyást kölcsönöz, hogy a regionális összehangolásnak és gazdasági integrációnak ő az egyedüli sikeres modellje.¹⁵

Csakhogy ahhoz, hogy Európa egységes politikai közösséggé váljék, mindenekelőtt közös politikai akaratra - vagy legalábbis akaratképződésre - volna szüksége. Márpedig ez alapvetően nem alkotmányszerű nyilatkozatok és nem is intézményes szerveződések kérdése, hanem a politikai összetartozás-tudaté. A közös intézményeknek csak akkor van közösségképző hatásuk, ha működésük politikai összetartozás-tudatba ágyazódik: ez utóbbi az elsődleges, nélküle a jogi-intézményes összekapcsolódás csak nyűg. Az összetartozás-tudatból, amely együttélési akarat is, viszont természetszerűen következik a közös kormányzás igénye. A közösség többi tagjával való szolidaritás is (ámbár ez csak bizonyos határok között gyakorolható a valóságban).

Márpedig jelenlegi formájában az EU csupán államok közti együttműködés, s nem politikai közösség. Az EU-szerződések által összekapcsolt államok polgárai - a nagyokéi csakúgy, mint a kisebbekéi - nem úgy érzik, hogy egy EU-külügyminiszter vagy az EU éppen soros elnöke tényleg őket képviseli a világban, nem gondolják, hogy e tisztségviselők ugyanúgy az ő akaratuk kifejezői, mint saját (nemzeti) parlamentjük vagy az abból létrehozott kormány. Ahhoz, hogy valami ilyen politikai érzés támadjon bennük, mindenekelőtt az kellene, hogy létezzék egy közös európai kommunikációs tér, ahogyan ezt például Habermas tételezi.¹⁶ Egy időben elterjedt az a politikai illúzió, hogy a közvetlenül választott Európai Parlamenttel automatikusan kialakul ez a fajta kommunikációs tér. De nem alakult ki, hiába vannak az EP-ben közös szocialista vagy kereszténydemokrata pártcsoportok. Nem alakult ki, mert a döntések továbbra is elsődlegesen államköziek, azok hátterében nemzetek közötti érdekegyeztetések vannak, nem pedig közösen kimunkált európai közpolitikai vagy külpolitikai elgondolások. Az EP-ben létrejött pártfrakciók csak látszólag nemzetköziek (a szó erős értelmében). A valóságban, ritka kivételektől eltekintve, a képviselők a hátterüket alkotó nemzeti társadalom érdekeinek vektorai, s csak nagyon alkalmilag valamiféle összeurópai szemponté.

Nehezíti az EU politikai egységesülését az 1945-ből megörökölt ENSZ-beli döntési struktúra is. Ha a Biztonsági Tanácsban egynél több európai állam foglal helyet és vesz részt a döntésekben, akkor Európa képviselete már eleve nemzeti alapon van elgondolva és biztosítva, nem pedig integráltan. Márpedig tudjuk, hogy a BT-nek a kezdetektől fogva két állandó és három vagy négy választott európai tagja van. Az arra irányuló kísérletek, hogy az a négy vagy öt európai képviselő, amelynek kormánya már eddig is az unió tagja volt, összehangolt állásponttal jelenjen meg a BT-ben, csak alkalmilag vezettek sikerre. A dolgok mai állása mellett ugyanakkor szinte lehetetlen elképzelni, hogy Franciaország és Anglia egy közös EU-képviselet javára lemondjon állandó tagsági helyéről, illetőleg hogy a rotációval egymást váltó nem állandó dél-, észak-, kelet- és nyugat-európai tagok is egy közös európai képviseletben egyesüljenek. Ez csak a jelenlegi ENSZ-struktúra gyökeres átalakítása esetén volna elképzelhető, de akkor is csupán elvben.

További akadály Európa politikai egyesülése útjában, hogy Európának mint gazdaságilag és kulturálisan öszszetartozó térségnek nincsenek világos földrajzi határai. Nemzetenként és világnézeti szempontok szerint is változik, hogy Európa polgárai hol húzzák meg kontinensük határait. A franciák például hajlamosak arra, hogy e határokat a Földközi-tengeren túlra is áttolják, miközben a britek esetében a tengerentúli, „english-speaking" nemzetekkel való összetartozás érzése még ennél is messzebbre terjed ki, sőt sokkal mélyebb is. Senki sem tudja, mit kell gondolni Törökország, Ukrajna vagy a kaukázusi népek helyéről Európában, s akkor még semmit sem mondtunk Oroszországról... Ha e bizonytalanságot közelebbről vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy Európa mint gondolat mindig is összekapcsolódott az egyetemesség eszméjével. Európa talán azért nem tud másoktól elkülönülő egésszé válni, mert valamiképpen - vallásilag, filozófiailag - az emberiség egészével azonosítja magát. Ez persze nem bűn, még kevésbé hiba, ellenkezőleg, biztató kezdeménye a kanti „kozmopolita érzület" kifejlődésének, ugyanakkor akadálya is a politikai Európának.

Az ezredfordulóra kialakult helyzetben a nemzetek feletti Európa-állam létrehozásának egyik - első pillanatra múlónak, mindenesetre leküzdhetőnek tűnő, de alapjában véve strukturális eredetű - akadálya az, hogy a föderális egyesítés programja mindenütt a nemzeti „szuverenizmus" erősödő hullámával találja szemben magát a közvéleményben. Strukturális eredetűnek azért tekinthető ez az ellenállás, mert a társadalom mélyéről jön, mert tulajdonképpen viszszahatás az elmúlt évtizedek néhány kirívó bajára, rosszul elboronált változására. Csak példaként említjük a hagyományos iparágak összeomlásából keletkezett tartós munkanélküliséget vagy a tömeges afroázsiai bevándorlásból keletkezett kulturális feszültségeket, amelyek mögött - mindkét esetben - a határok megnyílása és a gazdasági verseny globalizálódása áll. A „szuverenisták" az európai intézmények rendszerében korántsem a globalizálódás ellenszerét látják, hanem épp ellenkezőleg, azt a jogi és politikai vektort, amely a bajokat előidézi. E tárgyi és tapintható bajokat felfogásuk szerint még csak tetézi a közvetlen politikai együvé tartozásnak az a meggyengülése, amelyet az európaiság mint politikai nyitottság és határtalanság von maga után. Nem nehéz megjósolni, hogy ez a nemzeti, illetve tradicionális alapú ellenállás az elkövetkező években csak erősödni fog, hacsak ellensúlyozására nem születik egy olyan új Európa-doktrína, amely egyfajta (a nemzeti preferenciák mintáját követő) EU-preferencia meghirdetésével és a teljes piaci nyitottságról a részleges, kármentő protekcionizmusra (igen, arra!) való áttéréssel lehetővé teszi egy földrajzilag lehatárolt európai közösségtudat kialakulását.

A fenti fejtegetés a jelen helyzetről szól, s egy fontos kérdést nyitva hagyott: mi történik, ha Európának - vagy az európai közösség egy részének - közvetlen fenyegetéssel kell szembenéznie? Ez a lehetőség nyilvánvalóan foglalkoztatja a térség vezető hatalmait, s az önálló európai intervenciós alakulat, illetve hadműveleti parancsnokság létrehozásának (egyelőre még csak vita alatt álló) német-francia-angol terve mögött is ilyesféle helyzetekre vonatkozó megfontolások állnak. Európa politikai vezető rétegét egyelőre megosztja az a kérdés, hogy milyen szoros legyen a kapcsolat egy ilyen hadműveleti egység és a NATO, vagy pontosabban: Európa és Amerika között. Engedtessék meg, hogy e téma részletesebb tárgyalásától itt eltekintsünk.

 

Befejezésül hadd vegyem újra szemügyre azokat a „forgatókönyveket", amelyeket a Nem élhetek birodalom nélkül című kötetben - szerzőcsoportunk egy korábbi közös munkájának részét képező tanulmányomban - vázoltam föl. Három eshetőséget próbáltam e szövegben logikailag kibontani.¹⁷

Az első és talán legvalószínűbb forgatókönyv, hogy lényegében - már csak az inercia következtében is - megmaradnak a jelenlegi állapotok. Más szóval, hogy a nemzetközi intézmények rendszerében - ideértve azok szervezeti felépítését és illetékességi körét - semmiféle komoly előrelépés nem történik. Eközben persze az a globalizációs folyamat, amelyet a gazdaság és technika saját belső törvényei visznek előre, nem fog leállni, aminek következtében a globális szabályozás elégtelenségéből származó feszültségek kiéleződése várható. A „minden marad a régiben" tartalmú forgatókönyv egyik alhipotézise, s ugyanakkor talán a legfontosabb vonatkozása: hogy az Európai Unió (a tíz új tag bevonása után is) megmarad annak, ami jelenleg, vagyis alapvetően kormányok közti összehangoló szervnek, illetve az ebből adódó közös adminisztratív teendőket lebonyolító szakigazgatóságnak. Még akkor is, ha e szakteendők (például a közös pénzügyek) koordinációjában, mintegy a dolgok belső logikájából következően további finomodás következik is be, elmarad a „nagy ugrás": Európa nem áll össze egységes politikai entitássá. Ami nemcsak annyiban világügy, hogy a nemzetközi nagypolitikából kiesik az európai aktor, hanem annyiban is, hogy a kontinensek közül a legfontosabbon leáll a föderatív szerveződés felé haladás folyamata. Sőt több mint megáll: elsorvad, lehanyatlik. Márpedig ha az integrálódás folyamata nem képes továbbhaladni, szükségképpen növekedni fog a feszültség a gazdasági és technikai fejlődés kielégítetlen követelményei és a politikai döntésszféra cselekvésképtelensége között, jó esélyt adva ama „birodalmi" erőnek (a szót mindjárt megkérdőjelezzük), amely gazdasági, katonai és ezzel együtt járó diplomáciai fölényénél fogva képes valamicske rendet belevinni a mindinkább elhatalmasodó anarchiába. Ez a forgatókönyv tehát, ha úgy tetszik, a „birodalom" negatív képlete is. „Negatív" annyiban, hogy miközben azt a látszatot kelti, hogy minden úgy történik, amint azt a legerősebb hatalom, azaz az USA külső érdekei megkívánják, a valóságban semmi nem történik úgy, mert minden, ami történik, a világban kialakult anarchia eredője. Ez már csak azért is így van, mert az USA a közhiedelemmel ellentétben nem birodalom: az, hogy külső kapcsolataiban minden befolyását és létező hatalmi túlsúlyát latba veti, és hogy ezek révén ki tudja-e csikarni a többiek engedelmességét, két különböző dolog. (Az iraki ügy lefolyása sorozatosan szolgáltatott példákat arra, hogy nem tudja kicsikarni. Hiába voltak Amerikának támaszpontjai Szaúd-Arábiában vagy Törökországban, e két ország egyikét sem tudta az Irak elleni hadműveletekben való részvételre rávenni. S vonakodásukat még csak nem is szankcionálta!) Arról nem is szólva, hogy az USA-nak nincs is olyan külhatalmi szervezete, amely birodalmi kormányrendszer gyanánt fungálhatna.¹⁸ Vulgárisan szólva, a pax americana még „köszönő viszonyban sincs" a néhai pax romanával, ezt azok a kiáltó döccenők, dilettantériák is mutatják, ahogyan az USA - mondjuk például Irakban vagy Afganisztánban - alkalmi protektorátusait működteti. Semmi jel nem mutat arra, hogy hosszabb távon Amerika birodalomként akarná kormányozni magát.

Második lehetséges forgatókönyv: Európa politikai integrációjának hatása alatt új lendületet kap más kontinensek államközi integrációja, s az így kialakuló regionális szerkezet alapján magasabb fokra lép a világállamiság. Ez a forgatókönyv szükségképpen implikálja az Egyesült Nemzetek jelenlegi szervezeti képletének átalakítását (az előzőleg kiformálódott regionális egységek figyelembevételével), de még ennél is inkább a világszervezet illetékességi körének és döntőképességének megnagyobbítását. Ezzel párhuzamosan a különféle specializált nemzetközi szervezetek és intézmények (FAO, WHO, IMF) egy belsőleg is átalakított ENSZ-hez, annak szakbizottságaihoz kapcsolódva egyfajta kormányzati illetékességhez jutnának. Aligha kell mondani, hogy e fejlődési irány uralkodó elve a - kanti ihletésű - föderalizmus volna, méghozzá egy olyan többlépcsős formában, amely lehetővé tenné, hogy a jelenlegi (nemzet)államok a világállamhoz valamilyen kontinentális államszövetség közvetítésével kötődjenek, miközben „lefelé" maguk is alacsonyabb szintű regionális egységeknek adnák át közigazgatási hatókörük egy részét. Így aztán minden lokális, regionális és nemzeti közösség mintegy alapfokú építőkockája lenne a nemzetek közötti respublikának. Más szóval a világállam nem birodalmi csúcsként, nem mint „szuperállam" nehezedne a Föld népeire, hanem mint föderatív központ kötné össze őket.¹⁹ A hagyományos szokások és értékek közösségei nem tűnnének el, legfeljebb annyiban alakulnának át, hogy alávetnék magukat az állampolgári egyenlőség és a demokratikus jogállamiság egyetemes elveinek. E fejlődési trend vonalán haladva a föld népei szűkebb közösségük iránti exkluzív lojalitásukat egyfajta kettős lojalitással cserélnék fel, amelynek egyik pólusát a lokális vagy spirituális értékközösség, a másikat pedig a helyi jogállamisághoz kapcsolódó patriotizmus képezné. Technikailag - sőt nemcsak technikailag, hanem a politikai kommunikáció szintjén is - persze probléma maradna az egymás szomszédságában vagy éppen egyazon területen élő vegyes népességek nyelvi megosztottsága is, de a világszervezetek több mint fél évszázados tapasztalatából, valamint a létező föderációk működéséből mintha az derülne ki, hogy ez a - bábeli - probléma végül is megoldható. (Az persze máris nyilvánvaló, hogy hosszú távon az angol lesz a kommunikáció többé-kevésbé kizárólagos nyelve.)

E második számú forgatókönyv megvalósulásának nélkülözhetetlen feltétele volna, hogy Európa közös nemzetközi stratégiával bíró politikai aktorrá váljék, amely másokkal (Amerikával, Kínával stb.) egyenrangú tényezőként lép fel a nemzetközi kapcsolatok alakításában. Mint azonban fentebb kimutattuk, ennek jelenleg nincsenek meg a feltételei. A második iraki háború kapcsán minden eddiginél élesebbé vált az európai közösség politikai megosztottsága, továbbá az is kiderült, hogy az önálló Európa eszméjét melengető kormányzatoknak nincsen az ENSZ továbbfejlesztését lehetővé tévő pozitív terve vagy elgondolása. Az iraki tömegpusztító fegyverek körüli vitában az a követelés, hogy az ENSZ-ellenőrök folytassák működésüket, s csak ennek fényében szülessen döntés, ugyanolyan őszintétlen volt, mint a kérdéses fegyverek meglétére hivatkozó angol-amerikai álláspont. Az ellenőrzés végigvitelének forszírozása csak annak elkendőzésére szolgált, hogy (2003-ban) sem Franciaország, sem szövetségesei nem kívántak szembenézni a Szaddám-rendszer léte által felvetett problémával.²⁰

Az iraki kaland másfelől rávilágított a kívülről való beavatkozás határaira is. Szemben Bushék várakozásaival (béke, rend és demokrácia), az iraki helyzet alakulása azokat a pesszimista jóslatokat támasztotta alá, amelyek szerint egy ilyen külső beavatkozástól inkább az várható, hogy a fanatizmus erői és a káosz előtt nyit teret.²¹ Ezzel pedig eljutottunk egy harmadik, szintén lehetséges forgatókönyvhöz, amely tartalma szerint a világméretű integráció törekvésének visszaszorulása, a politikailag szervezettebb világ felé való haladás megtorpanása, esetleg drámai összeomlása valamilyen katasztrófa következtében. Ennek legkézenfekvőbb útvonala (ehhez ma nem kell sok fantázia) az iszlám térségén át halad. Elvben természetesen a muzulmán vallású országok is „modernizálódhatnak", aminek következtében közelebb jutnának a globalizálódó világ politikai szerveződéséhez. De az utolsó negyedszázad politikai tapasztalata alapján ugyanúgy elképzelhető az is, hogy az iszlám államai mind nagyobb számban és mind erősebben konfliktusba kerülnek a demokrácia nyugati, alapjában világi eredetű elveivel. Ez nem a Huntington-féle tézis átvétele egy az egyben, hanem annak a lehetőségnek a latolgatása, hogy különféle okokból - amelyek ugyanúgy lehetnek hatalmiak, mint vallásiak - felborul az „atlanti elvekre" vonatkozó nyugati konszenzus és az arra épülő politikai integrációs folyamat, és hogy ezek helyét ad hoc politikai koalíciók foglalják el.²² Ez az USA vezetőinek jelenlegi lelkiállapotával nagyon is jól összeegyeztethető. Két évvel ezelőtt azt írtam erről a forgatókönyvről, hogy az a 20. század második felében elért civilizációs és közjogi vívmányok összeomlását vetíti előre, s hatásait tekintve a nemzetközi államközösségnek már-már egyfajta „természeti állapotba" való visszacsúszását is jelentheti.

Megítélésem szerint az ettől való félelem az iraki háborút megelőző nemzetközi diplomáciai viszály hátterében is ott volt. Az európai közvélemény jó részének, valamint számos (nem csak európai) kormányzatnak az volt az aggodalma, hogy egy Amerika által egyoldalúan elhatározott katonai fellépés ENSZ előtti állapotba veti vissza a világot, de mindenesetre kétségessé teszi a nemzetközi jogot. Amerika 1945 utáni vezető szerepe a nyugati világon belül nemcsak és talán nem is elsősorban erőfölényre épült, hanem a világrendet illető alapelvekben való egyetértésre is. Ha ez az egyetértés felborul, akkor vele együtt eshet szét minden ehhez kapcsolódó szövetségi rendszer és szervezet. Tulajdonképpen itt tartunk jelenleg.

Hadd idézzek erre vonatkozóan két érdekes véleményt. Robert Cooper írja: „Azt lehetett volna gondolni, hogy egy Kant-féle világba, az egyéni szabadságok és a kozmopolita értékek világába lépünk be, ehelyett azt látjuk, hogy a történelem csúnyán kibabrált velünk, s hogy az új világ sokkal inkább a hobbesi kiindulópontra emlékeztet. De van egy fontos különbség: a »mindenki mindenki ellen« háborúja internacionalizálódással fenyeget, ahhoz tehát, hogy úrrá legyünk rajta, szükség van egy nemzetközi leviatánra."²³ A kiemelkedő német kortárs gondolkodó, Habermas pedig így vélekedik: „Az amerikai vízióval szemben emelhető empirikus ellenvetések a kivitelezhetőségével kapcsolatosak: a világtársadalom túl összetetté vált ahhoz, semhogy egyetlen központból s pusztán katonai erőre támaszkodó politikával lehessen irányítani. A piac horizontális hálózataival szemben és az adott kulturális és társadalmi kommunikáció mellett túlhaladott az a politika, amely a hierarchizált biztonsági rendszer hobbesi ősformájánál akar megmaradni."²⁴

A legsúlyosabb probléma azonban az, amiről fentebb volt szó: vagyis hogy a birodalmi alapú cselekvésnek nem alakult ki, s jelenleg sincsen működőképes, nemzetek fölötti alternatívája. Az ENSZ-nek, mint ismeretes, nincs hadserege, s nem is lehet, mert egy haderő vezetéséhez - még ha az csak puszta rendfenntartó erő is - egységes politikai akarat, valamint megfelelő szabályrendszer kell. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa alkalmi, eseti döntéseket hoz, amelyek mögött egységesnek mondható politikai akarat többnyire nincsen. A mai ENSZ-struktúra még arra sem alkalmas, hogy az egységesítés folyamatát megindítsa. Az állandó tagsági helyek 1945-ben létrejött elosztása mellett a BT nem válhat a nemzetközi államközösség reprezentatív végrehajtó szervévé. Ami pedig a szabályrendszert illeti, azt a nemzeti szuverenitás dogmája akadályozza meg abban, hogy bizonyos más elvek tiszteletben tartását is képes legyen kikényszeríteni.

Még egy utolsó, de az elvek szintjén korántsem mellékes gondolat. A közös cselekvés még egy magasabb típusú nemzetközi államközösségben is csak arra a politikai, lényegében az állam fogalmához tartozó axiómára épülhet, hogy a kollektív jogrend fenntartásához szükség esetén erőszak is igénybe vehető. Ezt más szavakkal úgy is lehetne fogalmazni, hogy az örök béke rendje ugyanúgy implikálja a háborúra való állandó készültséget, mint a nemzeti vagy birodalmi rend védelmére való politikai elszántság. Si vis pacem, para bellum. Az ENSZ chartájába nincs beleírva ez az ősi igazság, holott a közös fellépésnek minden bizonnyal ez az alfája és az ómegája.

Fejezet a Képtelen háború című, Gombár Csaba-Volosin Hédi szerkesztésében a Helikon Kiadónál a könyvfesztiválra megjelenő többszerzős kötetből.

¹ Lásd Philippe Raynaud: Penser la guerre apres le 11 septembre. In A-M. Le Gloannec-A. Smolar (szerk.): Entre Kant et Kosovo. Études offertes à Pierre Hassner. Paris, 2003, Presses des Sciences Po, 88. o. Dolgozatában Raynaud azt fejtegeti, hogy miközben a jogállam és a demokrácia elterjedése pacifikálta az európai kontinenst, az is bebizonyosodott, hogy a demokráciák igenis képesek háborút viselni saját zónájukon kívül, másrészt pedig hogy a zsarnoki rendszerek nem feltétlenül törnek külső hódításokra.

² Természetesen erre sincsen mód a témánknak megszabott keretben. Az ENSZ tevékenységének erkölcsi-jogi-ideológiai alapjai fokozatosan alakultak ki a 20. század folyamán, előbb a két világháború tanulságai nyomán, aztán pedig egy olyan jogfejlődés eredményeként, amelynek elemzése maga is önálló tanulmányt képezhetne.

 

 

³ Az ENSZ lefegyverzési bizottságának egy francia szakértője, Thérese Delpech ezzel kapcsolatban azonban megjegyzi, hogy 1945 óta a nemzetközi jog nem foglalkozott az országokon belüli állami erőszak kérdésével, holott ez (a 20. században) mintegy 150 millió ember haláláért, a század folyamán elpusztultak nagyobb részéért felelős. Lásd Thérese Delpech: La fiction impériale. In Commentaire, 104, Paris, 2003-2004, 874. o.

⁴ Lásd erről a megjelenő kötetben Valki László tanulmányát.

 

 

⁵ A Korridor-csoport tanulmányköteteiben erről már több ízben esett szó. Lásd pl. Gombár Csaba: Létezik-e globális civilizáció? In Gombár Csaba-Volosin Hédi (szerk.): A kérdéses civilizáció. Budapest, 2000, Helikon-Korridor; Gombár Csaba: Levél a globális civilizálódásról, a kolumbácsi légyről, a politikai helyzet fogalmáról és hasonlókról. In Gombár Csaba-Volosin Hédi (szerk.): Magyarországi Egyesült Államok. Budapest, 2001, Helikon-Korridor.

⁶ Le Monde, 2003. június 24.

⁷ Ezeknek persze a hadijogra is ki kellene terjedniük. A dolgok jelen állapotában ugyanis senki sem tudja, hogy mi a státusa például az Afganisztánban foglyul ejtett internacionalista terroristáknak. Minden jel szerint Amerika maga sem tud mit kezdeni velük. Elvi szempontból mindenesetre megengedhetetlen, hogy egy nemzetállami kormányzat mintegy kénye-kedve szerint járjon el velük szemben.

⁸ Robert Cooper egyebek között ezt írja: „A posztmodern világ ily módon rákényszerült egyfajta kettős mércére. Magunk között törvények szerint járunk el, s olyan biztonsággal, amely nyitottságra és együttműködésre épül. A posztmodern európai kontinensen kívül, régebbi típusú államokkal szemben egy korábbi korszak durvább módszereihez kell folyamodnunk - erőhöz, megelőző támadáshoz, megtévesztéshez - mindazon esetekben, amikor erre van szükség azon államokkal való kapcsolatainkban, amelyek még mindig a 19. században, a ki-ki-magáért századában élnek. Magunk között a törvényt követjük, a dzsungelben viszont a dzsungel törvényeit is figyelembe kell vennünk. Ama hosszú békekorszakban, amelyet Európa megélt, hajlamossá váltunk arra, hogy a magunk védelmét fizikailag, de pszichológiailag is elhanyagoljuk. A posztmodern államokat fenyegető veszélyek közül ez az egyik legnagyobb." Robert Cooper: Etat postmoderne ou Etat de marché. In Débat, 126, Paris, 2003. szept.-okt., 145. o.

⁹ Raymond Aron: Paix et guerre entre les nations, 6. kiadás. Paris, 1966, Calmann-Lévy, 108-113. o. A vonatkozó fejezetben Aron homogén és heterogén (államközi) viszonyokat különböztet meg. Hangsúlyozandó, hogy még a „heterogén" viszonylatban is államokról van szó, miközben az általunk tárgyalt probléma veleje az, hogy a szemben álló felek közül legalábbis az egyik nem állam. Aron egyébiránt nem hiszi, hogy ezzel a megkülönböztetéssel a kegyetlenkedés foka is sorrendbe volna állítható. „A hódítók mind fosztogattak", írja (112. o.).

¹⁰ Ezeknek kifejtését magyarul lásd Perjés Géza: Clausewitz. Budapest, 1983, Magvető.

¹¹ Ennek érdekes és meggyőző kifejtését adja Émile Perreau-Saussine: Raymond Aron et Carl Schmitt lecteurs de Clausewitz, in Commentaire, 103, Paris, 2003.

 

 

 

¹² Természetesen Clausewitz is ismerte, s elméleti fejtegetéseiben az őt megillető helyre állította a tömegindulatot mint a háború - minden háború - egyik alapvető tényezőjét. De amint ezt a már fentebb hivatkozott Émile Perreau-Saussine megjegyzi, a tömegindulati faktor Clausewitznél egy hármasság része, amelynek egy másik pólusán a hadvezér áll a maga szabad döntési képességével, harmadik pólusán (vagy ha úgy tetszik, az elsőn) az állampolitika, amely a háború céljait jelöli ki. (Perreau-Saussine: i. m. 620. o.) Ezzel szemben a fentebb szemügyre vett háborús képletben az indulati pólus elszabadulásának vagyunk a tanúi, legalábbis az egyik oldalról. S ezt az indulatot semmiféle hadúr nem racionalizálja: sem Bin Laden, sem a palesztinai főmufti.

 

 

 

¹³ „A hidegháború utáni generáció számára a legújabb fejleményt azok a nem állami csoportok képezik, amelyek a civil lakosságra minden válogatás nélkül csapnak le. Az erőszaknak ez a privatizálása megrázóbb jelenség a mai gondolkodás számára, mint ahogy ezt elismerik. (...) Megkérdőjelezi azt a felfogást, amely szerint a terrorizmus csak taktikai kihívást jelenthet az államok számára. Arra kötelezi a kormányokat, hogy a polgári védelmet a nemzetvédelmi politika fontos részévé tegye. Mindenekelőtt azonban azt követeli a demokráciáktól, hogy válaszoljanak erre a vak erőszakra, amelynek mind több romboló eszköze van, egyszersmind akarata is, hogy ezeket használja. Az emberi élet megvetése, a civilek és a harcosok közötti különbség félresöprése, a gyilkosság „kötelességként" való feltüntetése nemcsak a háborúra, a fegyveres konfliktusokra vonatkozó jogot borítja föl. Egyenes kihívás ez azon értékek ellen, amelyeket társadalmi rendszereink képviselni és védeni hivatottak. Mekkora árat vagyunk hajlandók fizetni azért, hogy ezt megtegyük?" Delpech: i. m. 874-875. o.

 

 

¹⁴ Bruno Tertrais: L'Amérique dans l'engrenage. Paris, 2003, Seuil.

¹⁵ Vannak, akik az alakuló Európai Unióban potenciális birodalmat látnak. A „birodalom" szó talán túlzás, de annyi bizonyos, hogy az EU jelentős húzóerőt gyakorol déli és keleti perifériájára. „Közép-Európa és a Balkán helyettesítő birodalmat keres", írta némi iróniával, de találóan Jacques Rupnik párizsi politológus (Jacques Rupnik: Közép-Európa és a Balkán helyettesítő birodalmat keres, in Politikatudományi Szemle, Budapest, 2003/1. szám). Az EU vonzása azonban nemcsak a Balkánon, hanem Afrikában, a Közel-Keleten és a volt Szovjetunió egyes utódállamaiban is megfigyelhető.

¹⁶ Lásd Jürgen Habermas: Állampolgárság és nemzeti identitás. Töprengések az európai jövőről, in Beszélő (melléklet), Budapest, 1992. augusztus 29.

¹⁷ Kende Péter: A köztársasági eszme egyetemessége. In Gombár Csaba-Volosin Hédi (szerk): Nem élhetek birodalom nélkül. Budapest, 2002, Helikon-Korridor, 119-122. o.

¹⁸ Megint Thérese Delpech-t idézem: „Pontosan a birodalmi szellem hiányzik [Amerikából]. Az Egyesült Államok sem olyan intézményekkel nem rendelkezik, amelyek egy birodalom igazgatására szolgálhatnának, sem azzal a fajta birodalmi osztállyal (bürokráciával), amelyet a 19. században Franciaország és Anglia kifejlesztett." „Egy kis neokonzervatív csoport minden ellenkező irányú erőfeszítése ellenére az amerikai mentalitásnak nem képezi részét a birodalmisághoz szükséges ideológia." „Hiába van Washingtonnak számos katonai bázisa külföldön, szava ettől még nem törvény ezekben az országokban." „Az igazság az, hogy az Amerika-ellenesség gyakorlatilag nem kerül semmibe, s ezt mindenki tudja." (Delpech: i. m. 872-873. o.)

 

 

 

¹⁹ Az alapeszme kifejtését lásd Az örök békéről, in Immanuel Kant: Történetfilozófiai írások, Budapest, 1997, Ictus Kiadó. A fenti perspektívát természetesen lehet utópisztikusnak találni. Fukuyama például (egy nemrég írott könyvének tanúsága szerint) nem hisz abban, hogy más nemzetekfelettiség is lehetséges, mint az a fajta államközi együttműködés, amelyre az Egyesült Nemzetek Szervezete szolgáltat példát. Francis Fukuyama: Does the West still exist? In Le Gloannec-Smolar: i. m. 38-39. o.

²⁰ „Amerika között, amely valódi problémákra rossz válaszokat ad, s Európa között, amelynek nincsenek válaszai, mert hogy fel sem teszi a valódi kérdéseket, talán mégis lesz mód arra, hogy az iraki tragédiából helyesen vonjuk le a tanulságokat", írta 2003 augusztusában a francia külpolitika egy kritikus elemzője. (Zaki Laidi: Tirer les conséquences de la guerre en Irak, in Le Monde Paris, 2003. augusztus 12.) Még azt is követelte, hogy induljon rendszeres dialógus a közel-keleti antidemokratikus kormányzatok reprezentatív ellenzéki erőivel. „Mondja ki végre Európa, hogy elfogadhatatlan a status quo azon arab országokban, ahol szabad választásokra nincs mód!"

²¹ „Az USA stratégiája - írja Bruno Tertrais a már fentebb hivatkozott könyvében - az arab és muzulmán világ radikalizálásával eszkalációs dinamikát eredményez. (...) Olyan ellenséget céloz meg, amelyet soha nem lesz lehetséges teljesen legyőzni, s akivel semmilyen kompromisszum nem képzelhető el."

²² Huntington tézise egyébként nem az, hogy a különböző civilizációknak össze kell ütközniük, hanem csupán annyi, hogy a civilizációk közti törésvonalak akadályát képezik az atlanti elvek kiterjesztésének és a világ ilyen alapokon való egyesítésének. Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, 1999, Európa.

Budapest, 2004 februárjában

²³ Cooper: i. m. 155. o.

²⁴ Jürgen Habermas: La statue et les révolutionnaires, in Le Monde, Paris, 2003. május 3. Habermas ehhez még a következőket fűzi hozzá: „Ama ellenségek ellen, akik láthatatlan hálózataik révén az egész világban operálnak, mentséget egyedül a megelőzés hozhat, méghozzá más operatív eszközökkel (mint a preventív háború). Ezen a terepen a bombák, rakéták, repülőgépek és tankok semmilyen haszonnal nem járhatnak, segítséget az adhat, ha együttműködő hálózatokba kapcsolják össze a hírszerző szolgálatokat és a bűnüldöző szerveket, a pénzáramlások ellenőrzését, valamint általában a logisztikai kapcsolatok fölötti felügyeletet. Az ilyen természetű »biztonsági programok« nem tartoznak a nemzetközi jogra, hanem a polgári és politikai jogokkal kapcsolatosak, amelyeknek szavatolása az egyes államok kötelessége" (uo.).