Béri János
Középosztály vagy középosztályok?
A középosztály, valamint a középosztály-fogalmak a legújabbkori magyar történelemben fontos szerepet játszanak - anélkül, hogy egy tudományosan jól meghatározott társadalmi képződménnyel és általánosan elfogadott, letisztult (azaz egyszerre koherens és differenciált) középosztály-fogalommal végezhetnénk a történelmi elemzéseket. Néhány példa az ebben a kérdésben mutatkozó zűrzavarra:
Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című könyvében (Osiris, 1999) a 158. oldalon „az úgynevezett középosztály másfélmilliós tömbjéről" olvashatunk, mígnem a 190. oldalon kiderül: „Az úgynevezett középosztályba 1930-ban mintegy 360 ezer kereső, az eltartottakkal együtt pedig 780 ezer fő... tartozott." Ugyanezen az oldalon a századelő „történelmi középosztályáról" beszél, amelynek a „legfelső csoportjai, így például a 200 és 1000 hold közötti úri középbirtokosok - mintegy 2200 család - jelentős része, továbbá az államapparátus vezető tisztviselői - ugyancsak néhány ezer család - lényegében a nagybirtokosság és a nagypolgárság mellé emelkedtek, s az 1920-as évek elejétől az uralkodó elit harmadik nagy csoportját alkották". A 192. oldalon újból az „úgynevezett középosztályról" van szó: „A túlnyomó többség beosztott tisztviselő, magánalkalmazott és professzionális értelmiségi... Számuk 1920-ban megközelítette, 1930-ban pedig jóval felülmúlta a 300 ezret." A 227. oldalon a „keresztény középrétegek" fogalma merül fel, amelybe „katonatisztek, tanárok, nyugalmazott tisztviselők stb." tartoznak.
Egy másik helyen (156. oldal) 160 ezer közalkalmazottról van szó (a háború előttinek a fele), akikhez 60 ezer nyugdíjast és 40 ezer középosztályi menekültet számít hozzá. Azt írja továbbá, hogy „az uralkodó elit és a középosztály, nagyjából az érettségizettek" (számuk 1941-ben 429 ezer) „alkották az úriemberek világát". Azt is olvashatjuk (182. oldal), hogy „Az egyetemet végzettek többsége továbbra is közszolgálati területen helyezkedett el."
Nyilvánvalóan a fenti inkoherenciák indokolják Romsicsnak azt a megállapítását (190. oldal), hogy „A középosztály mint társadalmi megnevezés már a századelőn parttalan fogalom volt, s egymástól sok szempontból igen messze álló rétegeket és csoportokat foglalt magában. A két világháború között tovább nőttek ezek a távolságok."
Valószínűleg a „parttalan" fogalmat akarta tehát szűkíteni, amikor a középosztályhoz eleve nem számolta hozzá a városi és falusi kispolgárságot (kiskereskedők, iparosok), a 2-10 alkalmazottal rendelkező iparosokat és kereskedőket, a városi középpolgárságot stb.
Tarjányi Eszter „A dzsentri exhumálása" című dolgozata a Valóság 2003/5. számában (35-64. oldal) újabb adalékokat szolgáltat a középosztállyal kapcsolatos fogalomzavarhoz. Sőt növeli is ezt, amikor a középosztály-fogalmat szorosan összekapcsolja a dzsentri fogalmával, mert így mindkét fogalom elhatárolási nehézségei egymásra torlódnak, összeadódnak, egymást kölcsönösen még kuszábbá teszik. Tarjányi egész ütegnyi definícióval közelít a dzsentrifogalomhoz. Kövér Györgyöt idézi, akinél „a dzsentri a birtokos nemes szinonimája", Mikszáthot, aki szerint „Magyarországon nem a nemesi címekhez, hanem a földbirtokhoz volt tapadva a középosztály fogalma", aztán Gerő Andrást, aki rámutat, hogy a dzsentri megnevezés az idők folyamán kitágult, s a középbirtok már nem volt elengedhetetlen feltétele annak, hogy valakit a dzsentrihez soroljanak, viszont a nemesi származás az maradt. Majd Concha Győzőt, „a dzsentri-kérdés - úgymond - egyik legalaposabb ismerőjét" idézi, aki szerint három különálló csoport egyesült a dzsentri elnevezés alatt: a régi nemesség, a földbirtokosság (mintha ezek elválaszthatók lennének egymástól), és harmadsorban a nem földbirtokból élő, nem nemesi származású réteg alkotja a dzsentrit. „A középosztály (sic!) másik rétege viszont, az ipari, kereskedelmi és pénzforgalomból élők kimaradnak a dzsentri elnevezésből." „Concha Győzőnél - írja Tarjányi - elsősorban ez a kizárás lenne a dzsentri középosztály fő megkülönböztető jegye s nem a földtulajdon." Szekfű Gyula szerint azonban a dzsentri alapja az aránylag kevés köznemesi család, amely még megtartotta a birtokát vagy annak egy részét. (Valóság, id. sz., 41-42. o.)
Tarjányi ennyi ellentmondáson kétségbeesve, és miután előzőleg a dzsentri életstílus nagy vonzerejéről beszélt, arra a következtetésre jut, hogy „valószínűleg a mentalitás nagy, szuggesztív hívóereje az, amelyet ma a dzsentri fő csoportképző elemének tarthatnánk".
(Talán ide kívánkoznék még egy utolsó idézet Tarjányi Eszter dolgozatában, éspedig Bölöni Györgytől, aki történelmi középosztályról beszél s arról, hogy „az egykori történelmi nemesség leszármazottai egyáltalán nem egységesek, hanem sokféle rétegből tevődik össze az őket egybefoglaló középosztály".)
A középosztály-értelmezés szétziláltságából és ellentmondásaiból könnyebben találhatnók meg a kiutat, ha felidéznők a középosztály történelmi fejlődését, és ehhez szelektáló segédfogalom gyanánt bevezetnők a történelmi (politikai) hatásosság (németül: Geschichtswirksamkeit) kategóriáját. Mielőtt Magyarországon a „középosztály" és annak fogalma létezett volna, létezett a köznemesség, amely a reformországgyűlésektől a kiegyezésig meghatározó szerepet játszott az ország 19. századi felemelkedésében. Még Tisza Kálmán politikai rendszere is döntőleg erre a társadalmi és politikai erőre alapozódott. 1867 után a polgári alkotmányú országban azonban korszerűtlen lett volna köznemességről beszélni, és Tisza Kálmán átkeresztelte azt középosztálynak, miközben az osztály önmagát dzsentrinek kezdte nevezni, és ezt a megjelölést az országgal is kezdte elfogadtatni. 1867 körül tehát dzsentri és történelmi középosztály szinonim fogalmak voltak.
A rákövetkező négy évtized során 1905-ig azonban a 25-30 ezer családot számláló történelmi, középbirtokos nemesség vagy dzsentri fokozatos birtokvesztés következtében 7000 családra csökkent - Tarjányi szerint -, s a következő években-évtizedekben is tovább fogyatkozott.* Társadalmi és politikai megrázkódtatást azonban ez a hanyatlás nem vont maga után. Egyrészt, mert a Tisza Kálmán rendszere által életre hívott s döntően a dzsentriből rekrutált „politikai osztály" biztosította a politikai intézmények folytonosságát. Másrészt, mert ez a rendszer a történelmi középosztály birtokait elvesztő tagjai számára egy a korábbi presztízst, jövedelmet, „úri" életformát megőrző, alternatív egzisztenciát bocsátott rendelkezésre: a számos kiváltsággal körülbástyázott államhivatalnoki (és megyei hivatalnoki) létet.
A „dzsentri" szó ettől kezdve kettős értelmet kapott, mert két jól megkülönböztethető csoportot fedett: a néhány ezer családot számláló birtokos (megyei) dzsentrit, amely a megyei önkormányzat minden szintjén továbbra is meghatározó szerepet játszott, és szorosan tapadt a nagybirtokos uralkodó osztályhoz, valamint a 20-25 ezer családot magába foglaló hivatali dzsentrit, mely utóbbi az évtizedek során sajátos politikai fejlődésen ment át.
Habár a hivatali dzsentri számára tartották fenn az államgépezet vezető tisztviselői pozícióit és a hadsereg, a csendőrség, valamint a közigazgatás kulcspozícióit, e réteg létszáma messze nem volt elegendő még a minisztériumok hivatali tisztségeinek a betöltésére sem, annál kevésbé a szélesebb hivatali apparátus tisztviselőkkel való ellátására. A birodalmi államnak nem néhány tízezer hivatalnokra, szakértelmiségre és alkalmazottra volt szüksége, hanem egy többszázezres seregre. (320 ezer 1918 előtt, 160 ezer a trianoni Magyarországon.) A 19. század végén az államhivatalnok-osztály vagy államosztály óriási többsége már nem a dzsentriből származott, hanem német, szerb, horvát, szlovák, román polgárok, gazdag parasztok és földbirtokosok magyarrá asszimilálódott fiatal nemzedékéből, akiket a presztízzsel bíró államhivatalnoki pálya inkább vonzott, mintsem apáik foglalkozását folytatták volna. Ugyanígy az államhivatalnoki pályát választotta sok nem nemes magyar polgár, gazdag paraszt stb. érettségizett vagy egyetemet végzett gyermeke.
Az állami hivatalokba, a vasút és a posta felsőbb posztjai felé áramló nemzetiségi származásúak azonban nemcsak a magyarsághoz asszimilálódtak, hanem nem nemes magyar osztályostársaikkal együtt a hivatali dzsentrihez is, amely a százezres államosztály mintaadó magját alkotta. Ennek rendkívüli kisugárzása elsősorban azon alapult, hogy sikerült magára örökítenie a korábbi történelmi köznemesség, az igazi történelmi osztály „nemzetmegtartó" és „nemzetmegjelenítő" társadalmi presztízsét, történelmi patináját. Erős kötőanyag volt a dzsentri osztálymag és az állami hivatalokba jutott nem dzsentri tisztviselők között az előbbi „úri" életmódja, amelyben nem az „önző", „haszonelvű" és „fukar" pénzszerző munka szabta meg a mindennapok ritmusát, hanem a nagyon kényelmes hivatali tevékenységen túl a szórakoztató időtöltés, a politizálás, az úri paszsziók, vendégeskedések, névnapünneplések. Az államosztály úgy fogadta be a feléje törekvő nem magyar eredetű hivatalnokokat, a nem nemesi eredetű magyarokat, hogy egyúttal megszűrte és magához idomította, rendkívül sikeresen magához hasonította őket. Ezért beszélhet Tarjányi Eszter a mentalitás nagy szuggesztív erejéről.
Az államosztály mintaadó magjának (egyötödének) a dzsentritől való leszármazása és a vele még fennálló családi, társadalmi kötelékei, főleg azonban a többi négyötödnek is a dzsentrivel való szimbolikus azonosságérzete szolgált alapul az államosztály követelésének, hogy őt is „történelmi osztályként" ismerjék el, sőt „nemzetfenntartó" történelmi középosztálynak. Ebben a Habsburgokkal szembeni ellenállás nemesi-nemzeti hagyományai mellett az is közrehatott, hogy a polgári fejlődés félgyarmati keretek között, nemesi dominanciával és radikális forradalom nélkül ment végbe.
Ugyanazon évtizedek folyamán, amelyek az államosztály megformálódásának szolgáltak időbeli keretül, hozta létre a magyar kapitalizmus fejlődése az ipari, kereskedelmi és pénzforgalomból élő középosztályi rétegeket is. Ezek kisebb része zsidó, nagyobb része keresztény vallású volt. Az államosztály a legszigorúbban elhatárolta magát a vele egyidejűleg létrejött polgári középrétegektől. Hogy magát a keresztény kereskedőktől, jómódú iparosoktól, vendéglősöktől, a nem nemes magántisztviselőktől megkülönböztesse, az „úri középosztály" névvel büszkélkedett. A zsidó polgároktól, értelmiségiektől, magántisztviselőktől való gőgös, megvető elhatárolódás hangsúlyozása végett pedig a „keresztény úri középosztály" nevet vette fel.
E történelmi áttekintésből annyi már leszűrhető, hogy a 19. század végétől kezdve nem egy, hanem két élesen megkülönböztethető középosztályról lehet és kell beszélni Magyarországon. Ha ez igaz szociológiai értelemben, még plasztikusabban válik megragadhatóvá a „politikai hatásosság" vagy „történelmi hatásosság" ismérvének a bevezetésével. Ugyanis miközben a polgári középosztályhoz tartozó egyedek és csoportok (Vázsonyi Vilmos efemer fellépését megelőzően) semminemű sajátlagos politikai programot nem fejlesztettek ki, saját, osztályspecifikus történelmi vízió és ideológiai irányultság nélkül a létező politikai pártok között, illetve a dualista építmény hívei és bírálói vonzáskörében oszlottak meg, az államosztály (keresztény úri középosztály) ideológiai szóvivői már a századfordulón egy teljesen eredeti, Európában teljesen egyedülálló társadalmi és politikai tervezettel álltak elő: a magyar történelem utolsó száz évének a visszaforgatásával. S ami még sokkal fontosabb: miközben a polgári középosztály semmiféle történelmi-politikai hatásosságot nem fejtett ki a 20. század folyamán, az államosztály fokozatosan növekvő mértékben a 20. századi magyar történelem egyik fő meghatározó tényezőjévé vált.
A történelem visszaforgatásának programja három dolgot foglalt magába: 1) a magyar zsidóság emancipációjának érvénytelenítését, 2) a magyar zsidók kirekesztését, kiközösítését a nemzettestből, 3) a „magyar arany" visszaszerzését a zsidók kezéből, azaz a zsidók tulajdonának a kisajátítását. A századfordulón az államosztály egy-két százaléka állt még csak az „ideológiai élcsapat" (Petrassevich és társai) történelem-visszaforgató politikai tervezete mögött. Ez az arány azonban a Bartha Miklósok, Egan Edék, Bangha Bélák szorgalmas, kitartó munkája nyomán nem szűnt meg évről évre növekedni. 1917-ben a háború szenvedéseiért és nyomoráért bűnbakot kereső zsidóellenes agitáció már odáig vitte, hogy országos publicisztikai témává lett az antiszemitizmus. Az egyetemeken is a már régebb óta folyó antiszemita izgatás volt az, ami a háború utolsó évében az internacionalista szélsőbal (Galilei Kör) felé hajtotta a zsidó egyetemi ifjúság egy töredékét. (Meggyőződésem, hogy az 1901 óta mindinkább megnyilvánuló antiszemitizmus volt a Galilei Kör létrejöttének a fő oka.)
A korabeli Európában, de azelőtt és azóta sem váltak másutt az államhivatalnokok egy sajátlagos társadalmi-politikai program hordozóivá, szubjektumává. Az antiszemitizmus támasza és melegágya a korabeli Közép-Európában egyrészt a modernséggel ellenségesen szemben álló konzervatív elitek, másrészt a kapitalista fejlődés és a munkásmozgalmi szocializmus közé „beszoruló", általuk magukat fenyegetettnek érző kispolgárok és más középrétegek voltak. (Bécs!) Nyugat-Európában (Franciaországban például) az antiszemitizmusnak nem volt specifikus társadalmi szubjektuma, diffúz jelenség volt, kulturális adottság. Olaszországban nem ismerték az antiszemitizmust; a húszas-harmincas évek Romániájában az értelmiségi proletariátus volt a zsidógyűlölet hordozója, Lengyelországban valószínűleg minden társadalmi osztályban megtalálható volt az antiszemitizmus, Oroszországban a kormányzati politikához tartozott.
A magyar államosztály rendhagyó viselkedése tehát magyarázatra szorul. Ez megtalálható ennek a hivatalnokosztálynak európai viszonylatban különleges összetételében, pontosabban: vezető és mintaadó magjának a múltjában. A polgári fejlődés során, a kapitalizmus felvirágzása idején földjüket vesztett nemesi földbirtokosok voltak ők, akik önállóságuk elvesztését nem voltak hajlandók saját gazdálkodásuk hiányosságainak és életvitelük feudális stílusának a rovására írni. Egyszerűbb volt és a felelősség terhétől inkább mentesítette őket az az indoklás, amit ideológusaik szállítottak, és amit ők fokozatosan a magukévá tettek. Erre annál inkább hajlottak, mert ugyanaz a kapitalista fejlődés, amely számukra vagyonuk elvesztését hozta, a polgárság és ezen belül a zsidó vallású polgárság látványos felemelkedését, vagyoni gyarapodását eredményezte. Mi sem látszott kézenfekvőbbnek tehát, mint okozati összefüggést konstruálni a maguk pályája és azoknak a zsidóknak a „térfoglalása" között, akiket Petrassevichék siralmas leegyszerűsítéssel bűnbaknak állítottak eléjük. Holott Weiss Manfréd Csepelen, Hatvani-Deutschok Sárváron, Szerencsen, Selypen, Hatvanban, a zsidó malmosok és a közülük kiemelkedő bankárok Pesten (és így tovább) nem teret foglaltak, hanem korábban nem létező gazdasági, ipari, pénzügyi stb. teret teremtettek, miközben a 19. századi 75 százalékról a 20. század első évtizedében 25 százalékra szorították le a magyarországi külföldi tőke arányát.
Míg tehát az államosztályi ideológusok elmélete tökéletesen irracionális és emiatt hamis volt, a hivatali dzsentri érzületei, ingerültségei, ressentiment-jai annál valódibbak voltak: a jómódra, gazdagságra szert tett zsidók, akik közül mind számosabban nyertek nemesi, bárói címet, olyan látványt jelentettek számukra, amely mind nehezebben elviselhető feszültséget idézett elő - előbb kevesekben, azután sokakban, előbb csak a hivatali dzsentri magban, azután az egész vagy majdnem az egész államosztályban, amely magáévá tette, „internalizálta" mindazt, amit a mintaadó mag érzett és vallott. Idővel tehát az ideológusok által megszabott politikai-ideológiai irányultság az államosztály eredeti, csak őt jellemző lényeges tulajdonságává lett.
Ha viszont az államosztályt nemcsak mint szociológiailag megalapozott és meghatározott társadalmi képletet tekintjük, hanem politikai-ideológiai beállítottságát és történelmi hatásosságát is lényeges, elhatároló tulajdonságának vesszük, akkor az államosztály (keresztény úri középosztály) fogalmának bizonyos finomítására, differenciálására van szükség. A szociológiai értelemben vett államosztálynak így az államhivatalnokok mellett jelentős csoportját alkották a tanítók, tanárok is. A pedagógusok tiszteletet parancsoló tömege azonban sem 1920 előtt, sem az után nem osztotta az államosztály idővel a megszállottságig menő ideológiai-politikai irányultságát. Végig mentes maradt minden radikalizmustól, s inkább a konzervatív elitek és a klasszikus humánum követője volt.
A keresztény orvosok, fogorvosok nagy többsége viszont - habár nem volt a szociológiailag meghatározott államosztály része -, politikailag-ideológiailag és társadalmi magatartását tekintve száz százalékig azonosult az államosztály történelem-visszaforgató törekvéseivel. Ezek az orvosok az államosztály politikai-ideológiai nyúlványát alkották az értelmiség körében. Velük ellentétben az ügyvédek nemigen estek abba a kísértésbe, hogy az államosztály értelmiségi nyúlványának a szerepét töltsék be. Elvégre a legtöbb ügyfelük az üzleti életből került ki: az ügyvédség szimbiózisban élt az üzleti szférával. A fajvédő elemek aligha voltak számottevőek az ügyvédi karban A mérnökök többségét sem lehetett jobboldali radikális szelleművé változtatni és az államosztály értelmiségi segédcsapatává tenni (még ha a Műegyetemen nagy befolyása volt is a Turul Szövetségnek). Ugyanez vonatkozik a falusi intelligenciára, holott szociológiailag nagy részük az államosztályhoz tartozott. Az újságírók és a művészek erősen megoszlottak az államosztályi politika hívei, illetve végrehajtói és ellenfelei között.
Mindent egybevéve az államosztály vagy keresztény úri középosztály vagy történelmi középosztály olyan fogalom, amely sajátos kettősséget mutat. Történelmileg és logikailag szociológiai meghatározottsága az első, de ha az osztály tényleges történelmi hatásosságát veszszük tekintetbe, akkor a szociológiai kritérium másodlagos. Elsődlegesen politikai-ideológiai meghatározottságú társadalmi képződménnyel állunk szemben. Nem könnyű elképzelni a kétfajta meghatározottságot, de elkerülhetetlen és szükséges, ha hűek akarunk lenni a teljes valósághoz, és meg akarjuk érteni az események lefolyását a 20. századi Magyarországon.
(A fogalmi kettősség jobb megértését szolgálná talán, ha nem egyszerűen államosztályról, hanem zsákmányoló államosztályról vagy zsákmányoló történelmi középosztályról beszélnénk. A zsákmányolás programját, a zsidó polgárság kisajátításának a programját a történelmet visszaforgatni hivatott társadalmi-politikai elgondolás részeként 1898-ban hirdette meg akkori fő ideológusa, Petrassevich. A pedagógusok, az ügyvédek, a falusi intelligencia, a mérnökök nagy része semmilyen zsákmányolásban nem vett részt. Azok az orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek, akik rendelőket, patikákat, kórházakat, szanatóriumokat zsákmányoltak, azok a művészek, a kulturális ipar azon képviselői, akik színházakat, filmgyártó műhelyeket, mozikat, galériákat stb. zsákmányoltak, azok a lapkiadók és újságírók, akik papírt, nyomdát, olvasóközönséget zsákmányoltak és a történelmet visszaforgató program megvalósításáért vetették be tollukat és minden képességüket, ők minden kétséget kizáróan a történelem-visszaforgató, zsákmányoló történelmi középosztály része voltak, ha szociológiailag nem tartoztak is az államosztályhoz.)
Az államosztály, a zsákmányoló történelmi középosztály ideológiai-politikai érlelődésének, átitatódásának a folyamata két évtizede tartott már, amikor bekövetkezett az évszázados (vagy inkább évezredes) jelentőségű katasztrófa: háborúvesztés, forradalmak, a nagyhatalmi státusú kettős monarchia szétesése, Trianon.
A monarchia szétesésével a nagybirtokos osztály, a konzervatív erők elveszítették az ugyan csupán közvetve ható, mégis alapvetően fontos külföldi támaszaikat: az imperiális bécsi udvart és a közös hadsereget. Az országon belül is csak maradékokban létezett már a régi támasz és partner, a birtokos dzsentri. Elengedhetetlenné vált egy ezt pótló széles, belső társadalmi támaszt találni s vele bizonyos fokig megosztani a kormányhatalmat. Sokáig nem kellett keresni ezt az új erőt, mert az maga nyomult előre nagy lendülettel, és máris döntő kiindulóállásokat foglalt el a politikai küzdelemben.
Az államosztály hatalompolitikai aktivitása 1918-tól kezdve politikai exponenseinek és az általuk életre hívott civil vagy katonai szervezeteknek a tevékenységén keresztül válik történelmileg megragadhatóvá. A kezdeteket a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) és az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) megalakulása jelzi. Gömbös Gyula, Kozma Miklós, Eckhardt Tibor, Bajcsy-Zsilinszky Endre és mások állnak a szervezkedések élén. A Szegeden életre hívott, majd a Dunántúlra vonuló „Nemzeti Hadsereg" döntően az államosztály hatalmi szerveként fungált. A különítmények még inkább. Horthy maga részben az államosztály, részben a hagyományos konzervatív elit exponense volt. Személyén keresztül ideálisan artikulálódott a restaurációra törekvő nagybirtokos uralkodó osztály és a restauráció helyett valami mást akaró, de erre még nem képes új hatalmi tényező, az államosztály hatalmi koalíciója. A következő negyedszázad során minden belső feszültség, huzavona és váltakozó súlyeltolódások ellenére ez a koalíció határozta meg Magyarország sorsát. (Úgy is mondhatnók: megpecsételte.) Ehhez csupán az kellett, hogy előzőleg a parasztság, a munkásság és a polgárság politikai képviselőit kimanőverezzék a hatalmi mérkőzés esélyes résztvevőinek sorából. Amit 1919 és 1923 között az antant jóindulatú asszisztálásával sikerült is megvalósítani.
„A Tanácsköztársaság bukása után - írja Romsics - három nagy politikai erő küzdött a hatalomért: a paraszt, munkás, polgári demokratáké, a jobboldali radikálisoké és a konzervatívoké." (Magyarország története a 20. században. Osiris Kiadó, 220. o.) A konzervatívok az arisztokráciát, a nagybirtokot és a birtokos dzsentrit képviselték, a jobboldali radikálisok az államosztályt.*
Ennek politikailag legtudatosabb része a konzervatívakétól független, saját osztályspecifikus koncepciót szegezett szembe a politikai erőtér másik két versenytársának politikai vízióival. Ez volt a kezdet. Még két újabb évtized kellett azonban ahhoz, hogy a történelmet visszaforgatni szándékozó jobboldali radikális politika és az államosztály egésze teljesen fedésbe kerüljön egymással. De világossá vált, hogy a jobboldali radikalizmus hordozója a magyar politikai életben már akkor az államosztály volt, illetve, hogy az államosztály a maga politikai kifejezését a jobboldali radikalizmusban találta meg. Restauráció helyett az államosztály az ország átgyúrására törekedett, saját koncepciói szerint: a nagybirtok visszaszorítása, politikai uralmának gyengítése, a zsidó tőkések kivételes törvények útján történő kisajátítása az államosztály javára, a zsidóemancipáció hatályon kívül helyezése, a kapitalizmus „megfékezése" stb.
De attól kezdve, hogy Horthy - külföldi nyomásra - a parlamentarizmus visszaállítása mellett döntött, nagymértékben kicsorbult az államosztály legélesebb politikai fegyvere, a „Nemzeti Hadsereg" mint a politikába önhatalmúlag benyúló és azt aktívan alakító tényező. A jobboldali radikális program legradikálisabb pontjainak a megvalósítását „jobb időkre" kellett elnapolni, és helyette messzemenő kompromisszumokra kellett berendezkedni. Természetesen a konzervatívok is tudatában voltak az államosztállyal kötendő kompromisszum szükségességének. E kompromisszum megnyilvánulása volt a numerus clausus törvény és jobboldali radikális politikusok, valamint követőik fontos pozíciókhoz juttatása a látszólag sikeresen restaurált államban. A Fajvédő Párt kudarca után beléphettek az Egységes Pártba, és ott tekintélyes szerepet kaphattak. Gömbös még miniszteri székhez is jutott Bethlen kormányában. Ez azonban nem változtatott azon, hogy a húszas években a koalíción belül egyértelműen a konzervatívoké volt a vezető szerep.
Az 1929-1933-as gazdasági válsággal, a nácizmus uralomra jutásával Németországban és az 1938-as anschluss-szal fokozatosan megváltoztak az erőviszonyok a hatalmi koalíción belül. A konzervatívok viszonylag meggyengültek, az államosztály politikai exponenseinek a pozíciói pedig a kormányzaton belül és azon kívül is (szélsőjobboldali ellenzéki pártok) évről évre erősödtek, mígnem az 1944. október 15-i puccs eredményeként a konzervatív erők végleges vereséget szenvedtek. Az államosztály (a zsákmányoló történelmi középosztály) egyedüli kormányzó erővé, a hatalom osztatlan birtokosává vált. (Valószínűleg fölösleges itt rámutatni, hogy az állami struktúrákon belül előrenyomuló jobboldali radikális erők mellett a nyilas ellenzéki pártok is az államosztály politikai osztagai voltak. Attól, hogy szegényparaszti, munkás és kispolgári választók tömegeit is megnyerték, még nem lényegültek át eme osztályok politikai képviselőivé.)
Az 1919-től 1944-ig tartó folyamaton belül az államosztály politikai ereje növekedésének két döntő mozzanata volt: 1) Gömbös mint kormányfő a közigazgatás és a hadsereg kebelében nyugdíjazások és kinevezések révén lényeges eltolódásokat kényszerített ki a konzervatív elemek és a jobboldali radikális középosztályi „káderek" számaránya tekintetében az utóbbiak javára, 2) ezzel elindított egy olyan fejlődést, amely az általános jobbra- és szélsőjobbra tolódás körülményei között, a náci Németország politikai és katonai sikereivel mint háttérrel a hadsereg tisztikarát általában és a vezérkart különösen az államosztály politikai öklévé formálta.
Miután az államosztály mint egyrészt szociológiailag, másrészt politikailag-ideológiailag, illetve történelmi hatásossága által meghatározott társadalmi nagyság világosan áll az olvasó előtt, szemügyre lehet venni történelmi hatásosságának mibenlétét, és fel lehet vázolni működésének a 20. századi magyar sorsot nagymértékben meghatározó állomásait, valamint azt, hogyan érvényesül ez a hatásosság - meglepő módon - még a 21. században is.
1) Az államosztály első politikai haditette a fehérterror színrevitele volt, 3-5000 (többnyire megkínzott) halálos áldozattal.
2) Második politikai vívmánya a numerus clausus törvény kikényszerítése mint a fehérterrorista különítmények feloszlatásának politikai ára.
3) A közigazgatás és a hadsereg vezető pozícióinak betöltése új emberekkel a Gömbös-kormány eredményeképp.
4) A náci Németországgal fenntartott kapcsolatok szorosabbra fűzésének gömbösi politikája.
5) Az államosztály kormánypárton belüli és ellenzéki képviselőinek nyomása alatt a három - egyre súlyosabb - zsidótörvény meghozatala, amelyek közül a harmadik már Hitler nürnbergi törvényeinek radikalizmusán is túltett.
6) A zsidó katonák és tisztek kirekesztése a hadseregből és a sárga karszalagos munkaszolgálat bevezetése. (A kikeresztelkedett zsidók fehér karszalagot viseltek.) Eredménye: harmincezer - nem kis részben megkínzott - halott Ukrajnában, Borban, Nyugat-Magyarországon (soraikban Radnóti Miklós, Szerb Antal és sok más szellemi nagyság.)
7) A vezérkar (Werth Henrik) és Horthy összejátszásával az ország belerángatása a Szovjetunió és szövetségesei elleni háborúba - a parlament kijátszásával, minden reálisan megfogalmazható magyar érdek hiányában, de minden valós magyar nemzeti érdek ellenére.
(Gosztonyi Péter hadtörténész és mások világosan rámutattak, hogy Hitler nem tervezte és nem kérte Magyarország hadba lépését - hiszen ellentétben Finnországgal és Romániával, Magyarországnak cserébe semmit se tudott felajánlani. Hitlernek a Barbarossa-tervre vonatkozó hadparancsaiból is világosan kitűnik, hogy nem számolt Magyarország hadba lépésével, erre nem is volt szüksége.)
8) Az 1944-es német megszállás kihasználásával Magyarország bevonása önszorgalmú, önkéntes bűnsegédként a genocídium barbárságába, amivel minden rákövetkező magyar nemzedéket elutasíthatatlanul megterhelt erkölcsileg.
9) A háborúból való kiugrás meghiúsítása 1944. október 15-én, amikor az általa megteremtett Honvédség sutba dobta az államfőnek tett hűségesküt, és az országot Hitler utolsó csatlósává változtatta.
10) Az ország mozgatható javainak, sőt sok fontos intézményének (egyetemeinek, kórházainak stb.) is Németországba szállítása a háború utolsó hónapjaiban, amikor már az egész világ tudta és látta, hogy Hitler elvesztette a háborút (és ami a valóságérzék teljes hiányáról tanúskodott).
11) Az ország háborúba döntésének, majd a kiugrás megakadályozásának eredményeképp a trianoni békeszerződést, mely még revíziós cikkelyeket is tartalmazott, a párizsi béke ilyeneket nélkülöző, bebetonozott második Trianonnal váltotta fel.
12) Ugyancsak annak folytán, hogy az országot minden szükség nélkül háborúba döntötték, Magyarország több mint negyven évre szovjet megszállás alá került. Ha ugyanis Horthy és kormányai csak oly módon játszanak Hitler kezére, ahogyan azt még Svájc és Svédország is megtette, de nem lépnek be a háborúba, akkor a nyugati szövetségesek Moszkvában megvétózták volna Magyarország tartós szovjet megszállását. Hiszen az katonai szempontból mellőzhető lett volna: Bécs és Berlin felé Csehszlovákián és Lengyelországon át vezetett az út. A szovjet megszállás következtében a magyar civilizáció megrekedt, sőt az ország hallatlan mértékben leszakadt Európától. (Hátránya Ausztriával szemben például roppantul megnőtt.) Az újra felzárkózás jó esetben is nemzedéknyi, ha nem sokkal hosszabb időt igényel majd. Az első Trianon ilyesmit nem vont maga után.
13) Míg a 20. század első három évtizedében a magyar gazdaság 80 százalékban a magyar tőke kezén volt, ma vitathatatlanul és visszafordíthatatlanul a külföldi tőke dominálja. Egy új magyar nagytőkés osztály létrejöttének nincs talaja. (A negyvenéves szovjet uralom következményeit igazán a Finnországgal, Ausztriával való összehasonlítás mutatja meg. A háború előtt Finnország jóval fejletlenebb volt, mint Magyarország, és Ausztria sem volt behozhatatlanul fejlettebb. Ma Finnország és Ausztria Európa és a világ leggazdagabb országai közé tartozik.)
Nagy vonalakban e tizenhárom pontban foglalható össze az államosztály történelmi hatásossága, vagyis felelőssége azért, ahogyan uralkodó pozíciójából az ország sorsát alakította a 20. század folyamán.
E végzetes mérleg ellenére a „történelmi középosztály" karrierje korántsem ért még véget.
A háborút követően két-három évig tartó nyitottság idején a felelősségre vonás egyénekre vonatkozott, és büntetőjogi jelleget kapott. Látványos és drámai lefolyása (ti. az egyes perekben) magára összpontosította az ország figyelmét. A kollektív felelősséghordozók politikai kérdőre vonására nem maradt idő és energia. A nemzeti lelkiismeret artikulálására - kezdeti lépésektől (Bibó) eltekintve - már nem kerülhetett sor. Ebben a demokratikus polgári erők (a Kisgazdapárt, majd a Pfeiffer- és a Barankovics-párt, valamint a népiek) mulasztásainak is szerepük volt, noha nem hagyható figyelmen kívül, hogy ezek a kommunista nyomás alatt elsősorban az önvédelemmel voltak elfoglalva. 1948-tól a kommunizmus födele borult az országra, és a proletárdiktatúrának egészen másfajta prioritásai voltak, mint azok, amelyeket a nemzet erkölcsi-politikai megújulása követelt volna. A demokratikus fejlődési szakasz 1945-öt követő brutális elfojtása miatt a zsákmányoló történelmi középosztály megúszta, hogy politikai és nemcsak politikai vétkeiért elszámoltassák, a nemzet pedig nem tanulhatott e vétkek és felelősségek elemzéséből. Mindezt nem pótolta, sőt akadályozta is az öszszes konzervatív, polgári és jobboldali erők ellen politikai és hatalmi eszközökkel indított kommunista offenzíva.
Az idegen megszállás és gyarmati függőség katasztrófája nemcsak megmentette a „történelmi középosztályt" a pellengérre szögezéstől, hanem csodásnak mondható alkalmat adott neki arra, hogy új történelmi kosztümöt válasszon a kelléktárból, és hatásosan elfedje, elfelejtesse azt a nemzeti szégyenbe és szerencsétlenségbe torkolló szerepet, amelyet fél évszázadon át játszott az országos politika színpadán. Ezentúl a kommunizmus rejtett alagsoraiban vagy a rendszer olykor féllegális ellenzékeként a nemzeti sérelmek számontartójának és megfogalmazójának a szerepe esett az ölébe, amelyet az antiszemitizmus parazsának szorgalmas élesztgetésével kötött egybe.
A kádári „puha diktatúra" jótéteményeit arra használta fel, hogy szociológiai átrendeződést hajtson végre: egy-két nemzedék alatt államhivatalnoki osztályból szakemberek, professzionális értelmiségiek osztályává vedlett át. Ugyanakkor mindvégig megőrizte eredeti ideológiai és politikai sajátosságát, azt, hogy ő volt - és maradt továbbra is - az antiszemitizmus társadalmi szubjektuma a magyar társadalmon belül, s ezt a szerepet minden újabb nemzedékének továbbhagyományozta. Az eredeti államosztály szétmállott, látszólag eltűnt, de az államosztályi alapattitűd fennmaradt és tovább öröklődik. Sőt olyan rétegekre is kiterjed, amelyek eredetileg mentesek voltak tőle. Ez nem jelenti azt, hogy nem lenne szociológiailag, sőt földrajzi keretek között is megfogható, amint azt az 1990-es első szabad választások ékesen dokumentálták - például bizonyos budai választókerületekben. Ez a fajta személyi folytonosság azonban nem döntő, és természetesen nem tömeges. Ami számít, az az attitűd folytonossága, amelyet elsősorban bizonyos értelmiségi csoportok hordoztak és vittek tovább a kádári évtizedekben és azóta is.
A harmincas-negyvenes években az úgynevezett népiek és az államosztály kevés jót gondoltak és mondtak egymásról. Azok, akik a parasztság felemelkedését akarták szolgálni, nem láthattak mást az államosztályban, mint a parasztnyúzó rendszer politikájának buzgó végrehajtóját, míg utóbbiak felforgató eszmékkel gyanúsították a népieket. A Kádár-rendszer alatt aztán fokozatosan eltűnt az a zárt életformában élő parasztság, amelynek szolgálatára a népiek annak idején felesküdtek. Így a parasztság helyett most már az egész nemzetet kívánták képviselni a megszállókkal és az internacionalista ideológiát és politikát hirdető és gyakorló, a sajátos és jogos magyar nemzeti kívánalmakat elhanyagoló hazai kiszolgálóikkal szemben. Nem feledve a parasztság sérelmeit, most már a nemzeti sérelmek megfogalmazására, a nemzeti kívánalmak képviseletére összpontosították erőfeszítéseiket. Ezen a közös talajon ment végbe a korábbi államosztály szakemberré és értelmiséggé vált tovább élő állagainak, illetve az államosztályi attitűdöt továbbvivő újabb értelmiségi csoportoknak az összeölelkezése a népiekkel. Utóbbiak nagy többsége a harmincas-negyvenes években korántsem volt mentes az antiszemitizmustól, és most ezen a platformon is nagyon jól megértették, kiegészítették, ösztönözték egymást. A két politikai család egyesüléséből leginkább a szociológiailag átrendezett és tovább burjánzó államosztály húzott hasznot, mert együttmenetelésük a népiekkel menlevelet biztosított számára, és lehetővé tette, hogy a kommunizmus összeomlása után is elkerülje a felelősségre vonást, az elszámoltatást azért, hogy az országot a háborúba és a holokausztba vitte, holott ekkor ez újból esedékessé vált.
Volt egy még mélyebben fekvő oka és magyarázata is annak, hogy a korábban egymásra ellenszenvvel tekintő két tábor egymás karjaiba borult. Ez a magyar munkásmozgalomnak az 1880-as évek végétől kezdődő elidegenedése a nemzeti gondolattól, ami a II. Internacionálé gyámkodása alatt megalakuló és fejlődő Szociáldemokrata Párt működése nyomán a magyar munkásmozgalom súlyos deficitjévé vált.
Franciaországtól kezdve Lengyelországon át számos gyarmati és harmadik-világbeli munkásmozgalomig a baloldal megőrizte érzékenységét a nemzet fogalma és léte iránt. Nem kevésbé volt ez így a Monarchia több országában is. Az osztrák, a magyar és néhány más országbeli szociáldemokrácia azonban Marx elvont nemzetköziségét írta a zászlajára, és ez még Kádárnak is segítségére szolgált 1956 után. A nemzet ügyében való közömbösség doktrínája és gyakorlata rendkívüli módon szolgálta az államosztálynak és folytatóinak a politikai regenerációját, valamint új politikai karrierjét a Szovjetunió szétesése után. Feledve és feledtetve 1920 és 1945 közötti szerepüket, most ők ölthették magukra a nemzetet szolgálók, a nemzeti öntudatot ébresztők tógáját - miközben úgy tűnhetett, hogy a Kádár nevelte tömegek és a szocialisták közönyösek a nemzeti értékek iránt. Akik gyakorlatilag bebetonozták Trianont, most teli torokból kiálthattak Trianon revíziója után.
E stratégia segítségével olyan egységfrontot ácsolhattak össze, amilyet még 1944/45-ben sem sikerült: egyetlen politikai pártba tömörítették a nemzeti liberális és a kriptohorthysta politikai áramlatokat a Horthyt 1944. október 15-én eláruló, illetve vele szembeforduló államosztály maradványaival, de még az 1944-ben mindkettő ellen beállított népiekkel is. Ez volt a Magyar Demokrata Fórum. Hasonló jelenség volt ez, mint az 1945-ös Kisgazdapárt, amely akkor az egész jobboldal gyűjtőmedencéjévé vált. 1990-ben azonban már nem kellett orosz megszállással számolni, mint 1945-ben, ezért a szociológiailag átrendezett és politikailag regenerált államosztály megengedhette magának, hogy olyan politikai szerencselovagokat is szerephez juttasson, mint Torgyánék és bizonyos „kereszténypárti" korifeusok. Hiszen közvetítésükkel paraszti választók tömegeit lehetett megnyerni az államosztályi koalíció uralomra segítéséhez.
Az MDF szétesése után az államosztályi politikai erők többsége a Fidesz mögé sorakozott fel, miközben képes volt sikeresen módosítani ennek az eredetileg nem nacionalista, liberális és demokrata arculatát - a maga hagyományainak megfelelően, úgy, hogy ezeket részlegesen átörökítette erre az új, fiatal erők által elindított politikai csoportra. Ez teszi érthetővé a Fidesz álcázott együttműködését a szélsőjobboldallal, a nyugaton elképzelhetetlen náci propagandaáradat szabad érvényesülését, a futballpályák égbekiáltó botrányait, a Fidesz önstilizálását egyedül igazán magyar politikai erőként, de még azt is, hogy a törvények náciellenes paragrafusait a bírósági gyakorlat ténylegesen hatálytalanítsa.
Ezeknek a jelenségeknek a fényében Magyarország nemcsak posztkommunista ország, hanem posztfasiszta ország is. A legkevésbé jelentős, de beszédes illusztrálása annak, hogyan él tovább a múlt, a Fidesz propagálta nevetséges középosztály-misztika is. Mintha egy valódi demokráciában valami is közös lehetne a régi idők államosztálya („történelmi középosztálya", „keresztény úri középosztálya") és a mai, tisztán gazdasági, tisztán piaci alapon szerveződött középosztály között.
Nemcsak a politikában van azonban jelen a mai Magyarországon a szociológiailag átvedlett és ideológiailag-politikailag regenerált államosztály, illetve államosztályi attitűd, hanem a szellemi életben, a szélesebb értelemben vett kultúrában is. A társadalomtudományok bizonyos, számottevő művelői szinte védő falanxként sorakoznak fel az államosztály múltja körül, hogy megvédjék - ha mással ne, agyonhallgatással - azok ellen a bírálók ellen, akik megkísérelnék elemezni, boncolni, értelmezni olyannyira hatásos (történelmileg hatásos, vagyis katasztrofális) szerepét a 20. század első felében. Noli me tangere! - kiált az államosztály, és kiadók, szerkesztők, kutatók tisztelet- és illemtudóan, összepréselt ajkakkal, szolidáris hallgatással sietnek a szolgálatára.
Még súlyosabban esik latba az államosztályi attitűd tovább élése és hegemóniája a magyar szellemi életben, amikor azt látjuk, hogy a gazdaságtörténet, a történettudomány, a szociológia óvakodik alaposan megvizsgálni, elemezni, feltárni a magyar zsidóságnak (mellesleg: az államosztály időrendileg első áldozatának) történelmi, gazdasági, kulturális szerepét a legújabbkori magyar történelemben. Ennek nem csekély következménye az, hogy ez a történelem érthetetlenné válik, rejtvény és talány lett belőle:
1) Még senki sem akadt, aki magyarázattal állt volna elő (vagy akár csak rácsodálkozni képes lett volna) arra, hogy a 18. század végi, sárba ragadt, önellátásra korlátozott, gazdaságilag alacsony teljesítőképességű ország öt évtized leforgása alatt abba a hihetetlen erőhelyzetbe tudott kerülni, hogy legyőzze és kidobja az országból a nagyhatalom Ausztria ideküldött csapatait, és hogy végül két császár, két nagyhatalom hadainak az összefogása kellett a nemrég oly jelentéktelen ország legyűréséhez.
2) Nem találtak (nem is kerestek) magyarázatot arra sem, hogy mitől vált a 19. század harmadik évtizedében Magyarország meghatározó társadalmi és politikai tényezőjévé az a köznemesség, amely a Bocskai-felkelés óta nem játszott lényeges szerepet, miközben az ország egyetlen meghatározó társadalmi és politikai ereje a főnemesség volt. Még a Rákóczi-szabadságharc idején is főurak álltak mind a kuruc, mind a labanc tábor élén, ők vezették a harcot, ők kötötték meg a békét.
3) Teljes a tanácstalanság abban az alapvető kérdésben (sőt a probléma felismeréséig sem jutottak el), hogy mi tette oly egyedülállóan eredetivé a magyar történelmet a 19. században, amikor az ország 350 évi alávetettség után egyszerre újból (társ-)nagyhatalmi státusra tett szert. Az új- és legújabbkori Európában egész sor olyan ország volt (kezdve a 15-16. századi Svájctól Portugálián, Spanyol-, Svédországon át Dániáig, Litvániáig, Lengyelországig, Hollandiáig vagy akár Törökországig), amely hosszabb-rövidebb időre nagyhatalmi rangra jutott, de miután egyszer ezt elvesztette, soha többé nem vált újból nagyhatalommá. Egyedül Magyarország a szembeszökő kivétel: nagyhatalom volt a középkorban, még a Hunyadiak idején is, majd jött Mohács és egy 350 éves napfogyatkozás, ami után 1867-1914 között ismét a nagyhatalmak között foglalt helyet mint Ausztria társországa a kettős monarchiában.
Ismeri-e a magyar nemzet a saját (legújabbkori) történelmét? Hogyan ismerné, amikor még kérdezni sem tud rá, még csodálkozni sem tud rajta?
Fontos tabu az államosztály, de még nagyobb tabu a magyar zsidóság történelmi hatásossága, történelmi szerepe, aminek ismerete híján a fenti kérdéseket nem lehet megválaszolni. E két tabu létezése jelzi: az államosztály és az államosztályi attitűd még mindig meglévő, messzemenő hegemóniáját a magyar szellemi élet néhány döntő területén. Csak e két tabu megtörése bizonyíthatja egyszer majd, hogy vége szakadt ennek a hegemóniának.
*Együttélés című könyvemben (Budapest, 1995, Argumentum Kiadó) a megfogyatkozott dzsentrit 10-12 ezer családra becsültem. Ha a 12 ezer és a 7 ezer középarányosát, 9 ezret tételezzük fel valósnak, úgy a 30 ezer és a 9 ezer közötti különbség 21 ezer - ez a hivatali dzsentri létszáma. Minthogy az államosztályt százezer főre becsülik, ennek - eszerint - a négyötöde nem dzsentri eredetű. Sőt, részben nem is magyar származású, hanem jövevény.
* Ez nem jelenti azt, hogy az államosztály ekkor már teljes egészében magáévá tette vagy akár ismerte is „élcsapatának" jobboldali radikális politikáját. Nagy része sokkal inkább még a konzervatívok restaurációs célkitűzéseit találhatta szimpatikusnak.