Színe és fonákja

A kétdimenziós kép, amit a képernyőn, filmvásznon, a kamera keresőjében, a képkeretben látunk, kivágat. A valóságnak vagy a valóságként bemutatott fikciónak egy darabja. Így jut el tudatunkba. Ami e kivágat határain belül van, az a kompozíció. Attól lesz azzá, hogy e határokhoz viszonyítja önmagát. A kétdimenziós képalkotás (egyszerűbben festészet és rajzművészet) történetét e reflektív viszony változásainak történeteként is meg lehetne írni.

A kép mint a látható világra nyitott ablak (melyet a 15. század elején Alberti tárt ki Firenzében, s csaknem ötszáz évvel később Matisse „csukott be" Collioure-ban) és a doboz mint a látható vagy elképzelt világ színpada ugyanabból az optikai alaphelyzetből származtatható: mindkettőt lehet értelmezni a látógúla síkmetszeteként, ahogy azt Dürer és sokan mások is tették. Azt a bizonyos derékszögű „belső" teret, amit „kívülről" doboznak látunk, Erwin Panofsky A perspektíva mint szimbolikus forma című híres tanulmányában „Raumkasten"-nek (térdoboznak) nevezte.

Az illuzionisztikus térábrázolás kereteként felfogott doboznak valóságos, látszólagos és képzeletbeli megjelenési formája is létezik, s a közöttük való átjárhatóság - mint Szikora Tamás életműve is igazolja - rendkívüli lehetőségeket rejt magában. Az a gyakran sorozatművekben kibontakozó, ambivalens, sőt csalárd optikai játék, amit Szikora űz mára kizárólagossá lett motívumával, éppúgy érinti viszonyunkat a síkon zajló térérzékeltetés több száz éves konvenciójához, mint az elmúlt századelő racionalisztikus színezetű avantgárdjához, illetve utóbbiaknak az előbbire vonatkozó reflexiójához.

Szikora a dobozba helyezett dobozt (ad analogiam: kép a képben, tükör a tükörben) s annak vetett és önárnyékát nem arra használja, hogy steril térmértani esszéket alkosson a két, illetve három dimenzió természetéről. Az a gyanúm, hogy igazából a negyedik, az idő foglalkoztatja, s válik számára mind fontosabbá. Színpadán nincs cselekmény, házai, dobozai üresek, bennük a puszta tér lakozik s a kérlelhetetlen, metafizikus magány akkumulálódik. Ugyanaz, ami Giorgio De Chirico kihalt utcáin és árkádsorai alatt. Szereplők, akik történeteket mondhatnának, nincsenek, az idő jelenléte elvont és mindent átható.

Ez a lomtalanításból s a művészettörténet-tudomány ócskapiacáról származó, használt dobozmetafora talált tárgy: objet trouvée. Nem egyszerűen alkalmatos forma, hanem - s ez nem mellékes - saját története is van. A rátalálás pillanatát megidézni, talált tárgy és metafora, véletlen és szükségszerű összekapcsolását újból és újból megkísérteni: ez Szikora Tamás vállalkozása. Ezért lesz egzisztenciális fontosságúvá a „nyersanyag" kiválasztása, jóllehet nyers anyaggal Szikora már egyáltalán nem dolgozik. Régi, hámlott könyvborítókból, régi metszetekből, régi írásokból, az öröklétbe merevült pillanatot őrző régi fényképekből s - ad abszurdum - régi Szikora-képek reprodukcióiból építkezik. Idézetek rétegeit rakja egymásra. És mindezek tetejébe most megint talált valami pofonegyszerűt. Használt kartonokat, amiket egy valaha volt keretező helyezett a képek háta mögé. Az elszíneződött, „nyers" papírokon szöghelyek, címkék, felirattöredékek. E különböző méretű kartonokat összetoldva olyan montázs, keretezhetetlen tárgykollázs jön létre, ami próbára teszi a mű határaival kapcsolatos képzeteinket. (A reprodukálás mikéntje is nagy dilemmát okoz.) Ez azonban csak egy a talányok közül. Valóság és illúzió határvonala, pozitív és negatív fölcserélhetősége, árnyék és tárgy fordított rangsora mellé „színe" és „fonákja" kétértelműsége is fölsorakozik. Egyetlen tárgyban sűrűsödik fokozhatatlan szenzualitás és filozófiai felismerés. A tépelődés kinyilatkoztatása.