Kun István
Visszakézből kapott pofonok
Az utóbbi évek legsúlyosabb agrárdemonstrációja zajlott az országban február 16. és 25. között. Esetenként több ezer erőgép, személy- és tehergépkocsi zárta le féloldalasan a főbb utakat, olykor hetven helyszínen. Tüntettek a baromfinevelők, a sertéshizlalók és a tejtermelők is, voltaképpen mindegyik másért, és voltaképpen mindegyik ugyanazon célért. Támogatásért.
A minisztérium és az érdekvédők között lefolyt tárgyalások egyáltalán nem számíthatók könnyű meneteknek. Elsőnek azért, mert a tüntetőket támogatta az alapállásban baloldali MOSZ is, amelynek elnöke Nagy Tamás, a miniszter tanácsadója. Másodszor azért, mert az elégedetlenség nem igazán a minisztériummal szemben alakult ki, hanem a termékeket megvásárló feldolgozókkal. Csakhogy azokat képtelenek voltak asztalhoz ültetni a különféle szervezetek. Ezek közül a Hajdú-Bét Rt. törvényesen már nem is tárgyalhatott volna, mert felszámolás alatt áll, a többiek viszont üzleti érdekeikkel szemben eleve nem akartak engedményeket adni. És - mint láttuk - nem is adtak. A gazdálkodók emiatt fordultak a minisztériumhoz, pontosabban a költségvetéshez, mert minden bizonnyal úgy látták, hogy ez a járható út. A könnyebb ellenállás. Sikert kizárólag itt remélhettek, mert a vevőt fortélyos ügy rávenni áron felüli vásárlásra.
A tárgyalások azért sem lehettek könnyűek, mert az asztal másik oldalán ülők közül többről nem lehetett tudni, hogy kicsoda, kiket képvisel - egyáltalán: képvisel-e valamiféle réteget -, hiszen kettő kivételével nem bejegyzett, hanem szinte spontán módon létrejött szervezetek vezetői voltak. Abban sem lehetett senki biztos, hogy megbízóik elfogadják-e az óhatatlanul kompromisszumos megállapodásokat. Végül beletörődtek, ám máris elégedetlenkedik a gazdák nem elhanyagolható csoportja. Kölcsönös engedményekre pedig számítani lehetett az olykor begőzölt követelések ismeretében, mert életveszélyes például nemzetközi szerződések ellenében letiltani a húsimportot. Arról nem is beszélve, hogy az esetleges leállítás esetén a válasz durvább lenne, hiszen mi ugyanoda sokkal többet exportálunk, mint amennyit veszünk. A nemzetközi szerződésekben pontosan rögzítették, milyen keretek között folyhat ez a kereskedés. (Lásd a Mozgó Világ 2003/9. számában a Disznók Augiász istállójában című írásomat.)
Nehezítette a megállapodásokat, hogy a MAGOSZ (a gazdakörök) a Fidesz stratégiai partnere. Ez a szervezet mindenáron demonstrálni akart - háttérben a nagyobbik ellenzéki párt teljes mellszélességű támogatásával -, hogy az eddiginél is nagyobb bizalmat élvezzen a magángazdálkodók között, és persze hogy kiszolgálja az ezredforduló kormányának vezető erejét, amely félig-meddig hatósággá tette. De lehet, hogy féllel kevesebbet is írtam, mert a MAGOSZ igazolása alapján kapták meg a családi gazdálkodók az igazolványukat. Aki ilyennel nem rendelkezett, az nem lehetett családi gazdálkodó, és nem részesülhetett az azoknak nyújtott bizony igen zsíros előnyökben.
De hát miért is tüntettek a gazdák?
*
A baromfiiparban már hetekkel korábban bozóttüzek gyúltak, és a tüntetők rendre megjelentek a Hajdú-Bét debreceni irodaháza előtt. Állításuk szerint - ezt pillanatnyilag nem lehet ellenőrizni, de nagyságrendi eltérés azért aligha lehet - a részvénytársaság több mint ötmilliárd (!) forint értékű, rég átadott liba árával tartozik nekik, ráadásul utólag a szerződést is egyoldalúan módosítani akarja, persze nem az átvételi ár növelésének irányában. A libanevelők állítása szerint - és ez bizonyosan valóságos - nekik bőven van fizetnivalójuk, hiteltörlesztés, takarmány ellenértékének megadása... És a kifizetetlenség miatt lehetetlen helyzetbe kerültek. Adott esetben a bankok a családi házukra is ráteszik a kezüket mindazoknál, akik fedezetül azt ajánlották fel. Emlegették, hogy az egyik libatermelő a kilátástalan helyzete miatt öngyilkos lett.
A tüntetők hamar rájöttek, hogy a Hajdú-Bét képtelen a tartozását kiegyenlíteni, ezért ilyen tábla is megjelent a demonstrációikon: „Ha a cég nem tud fizetni, fizessen a tulajdonos!" A tulajdonos pedig a Wallis Rt. A tüntetők között nyilvánvalóan nem a cégjog tudorai ültek - részvénytársaság esetében sem köteles a tulajdonos a tartozásokért helytállni -, de az eset jellemző. Miután a Wallis természetesen nem reagált, a libanevelők állami támogatásért folyamodtak. A nehéz helyzetük érthető, ám az érthetetlen, hogy minden olyan gazdálkodó, akinek az üzletei fejre álltak, az adózók pénzére áhítozik. Ha ez gyakorlattá válik, pillanatokon belül befuccsol az ország.
E tüntetések azonban jelezték, hogy a baromfiiparban valami heveny kór kezdődött, amelynek láza elemésztheti a termelési hátteret is. Egyes elemzők szerint a liba csupán elkezdte a mélyrepülést. 2002-ben éppen a Hajdú-Bét ajánlotta német vevőinek a korábbinál sokkalta olcsóbban (mivel akár számottevő veszteséggel is el szeretett volna adni), mire a német tágra nyílt szemmel csodálkozott: Magyarországon már ennyiért is lehet libát venni?
A piac szinte hetek alatt összeomlott. Nem átmenetileg. Nyíregyházán a tüntetések időpontjában is lehetett gyönyörű, exportra szánt, fagyasztott pecsenyelibát venni kilónként 229 forintért. Ami nonszensz. Ennyiért azt a gágogó madarat fölnevelni se lehet. Aki ilyen áron kínál, az nem örömében teszi.
A hízott liba egyik agrárkincsünk. Normális években 1500 tonna körüli kiváló minőségű libamájat exportálunk, de a ropogós tepertőt sejtető hájjal körített combja vagy a csodálatos ízű füstölt libamell se éppen hazai tömegtermék. Csak az a baj, hogy a májüzletnek korlátai vannak, azokat életveszélyes akár száz tonnával is túllépni, mert akkor vagy az ár csökken, vagy pedig megjelennek az állatvédők: „Jaj Istenem, milyen kínzással tömik a barbár magyarok azt a szegény libát!" (Érdekesség, hogy mindig csak akkor sajog az a drága állatsajnáló szívük, amikor többletkínálat tapasztalható a piacon. Amúgy meg a célpont kizárólag a magyar libanevelés, s nem pedig - mondjuk - a francia. Ott hasonló módszerekkel hizlalják nagyra a májat. De nemcsak ennél a jószágnál, hanem a kacsánál is.)
Csakhogy ami nagy üzlet, az vonzó, miért is ne lenne az. A biznisz körül úgy keringtek a cégek, mint kerti lámpa körül a lepkék. Régi, tapasztalt libások mellett megjelentek újak, a nagy kaszálás reményében a hazai karvalytőke mindenre elszánt képviselői is. Őket ritkán jellemezte a befektetett tőke nagysága, viszont hegyes a csőrük, a karmuk meg éles. Valamennyire vissza lehetett fogni az exportot, habár az árakat a legrosszabb helyzetben lévők határozták meg, amikor másnak aláígértek. A Hajdú-Bét hiába volt a feldolgozók közül a legmeghatározóbb, hiába volt tekintélyes múltja, hiába rendelkezett kitűnő üzemekkel, piacismerettel és kiterjedt termelési háttérrel, a káoszban törvényszerűen el kellett buknia.
A libacsatározások azonban véget vetettek egy csaknem négy évtizedes versengésnek, amely a magyar baromfiipart bizony forradalmasította. A Hajdú-Bét üzemeinek javát - állami milliárdokkal megsegítve - átveszi a Bábolna, amelynek veszteségei az elmúlt években mindig milliárdokra rúgtak, tehát saját forrásairól aligha beszélhetünk. A versengés két tömörülés, kezdetben a Hybro névre hallgató húshibrid broilercsirkét használó téeszcsoport, továbbá a bábolnai Tetrát nevelők, főként állami gazdaságok között folyt. A különállás egészen mostanáig tény maradt, de a magam részéről egyáltalán nem hiszek benne, hogy a gyakorlatilag versenytárs nélkül maradt gólem, a Bábolna egyeduralma javítani fog a helyzeten. Az első lépésben a konyhakész csirke árát nagyjából tíz százalékkal megemelte. Ez indokolt, csakhogy a versenytársak másképpen gondolják.
Körülbelül 70-80 baromfifeldolgozót fognak bezárni az országban, mert nem tudják (nem is akarják?) megteremteni az egészséges élelmiszer előállításához kapcsolódó uniós követelményeket. Ezeket angol rövidítéssel HACCP-nek nevezik. A kisvárdai baromfifeldolgozó nem tartozik közéjük, és négyszáz kárvallott, elbocsátott dolgozója sem, ott a termelés beszüntetését üzleti okok indokolták. (Kitérő: Bizony ez keserves. E sorok írója a kisvárdai üzem beruházásának megindításától a közös vállalat igazgatótanácsának elnöke volt a hetvenes évek közepén - akkor ez megtisztelést és munkát jelentett, nem stallumot -, és máig büszke a létesített üzem színvonalára. Negyedévente jöttek a nyugatnémet megbízottak az élelmiszergyártás higiénés feltételeit és megvalósítását ellenőrizni, és nyugodtan fogadni lehetett őket. Kisvárda akkor még önállóan működött, csak az utóbb került a debreceni csoporthoz. A mostani bezárás azért külön érdekes, mert néhány kilométerrel odébb, Petneházán jelenleg is épül egy majdan családi vállalkozás keretében működő baromfifeldolgozó. Természetesen több százmilliós állami és megyei támogatással.)
A gyárak megszűntének ténye meghökkentő. Az összes bezárásra váró élelmiszer-feldolgozónk - vágóhidak, konzerv- és hűtő- (fagyasztó-) üzemek, halfeldolgozók - száma az előzetes értékelések szerint legalább 500-550-re rúg. De lehet, hogy ennél is többre. Ma még nem lehet pontosan megmondani a számukat, mert egyrészt folynak a munkák is meg az ellenőrzések is, másrészt több üzem kapott rövidebb-hosszabb haladékot. Az Európai Unió élelmiszer-biztonsági előírásai rég ismeretesek, de például az Orbán-Torgyán-éra alatt egyszerűen nem foglalkoztak velük. Sőt! A piaci „rendtartásban" - ha lehetett ilyenről beszélni - még jócskán vissza is léptek. Szóba sem került, hogy a méltán komoly tényezőnek számító magyar élelmiszeripar előtt milyen feladatok állanak, milyen követelményeknek kell megfelelnie, mennyibe kerül mindez, honnan lehet előteremteni a hozzávalót, és hogy be kell fejezni a felkészülést. Mind a szakminisztereknek, mind a kormányfőnek súlyos személyes felelőssége az akkori közömbösség és a mulasztások sorozata. Szerencse viszont, hogy a fő áramot jelentő üzemek észnél voltak. Így is sok tízezer embernek szűnik meg a munkahelye, és válnak a nemzetgazdaság sok milliárdos áldozatával létrehozott értékek semmivé. De mindennek még politikai felelőse sem lesz!
Két évtizede a magyar baromfiipart - amelyet akkor az Egyesült Államokban világszínvonalúnak és félelmetes versenytársnak tartottak - jó tucatnyi megbízható üzem jelentette. És azóta épült egy-két hasonló (például Zagyvarékason). Csakhogy épült másféle is. Nem kerülgetem: többségük komolytalan manufaktúra, a hosszú távú lét teljes esélytelenségével. Hanem az építések! Az állami támogatások száz- és százmillióiból! Ha ezeket minden bezárt üzem után vissza kellene fizetni a döntéshozóknak és a klienseknek, akkor bizony elég sok minisztériumi potentát vakargatná a tarkóját, a megyei területfejlesztési tanácsok pedig néhol valósággal elnéptelenednének, mert koldusbotra jutnának a vezetőik. A világtendenciák ismeretének hiányában hozott meggondolatlan döntések sorát takarják a létesítések. Máskor, nem is ritkán, politikai kivagyiság következtében jöttek létre e „csirkegyárak". A kisgazdák népes klientúrája például pirulás nélkül nyújtotta mindenért a markát, de szégyellősnek a többit se nevezhetném. Azon már fönn se akadjunk, hogy a támogatásokra a legjobb üzemeknek is szükségük lett volna; a fejlesztésük, ha el nem maradt is, gyakran hiányos. Nem beszélve arról, hogy korszerű üzemeket kellett olykor időlegesen bezárni különféle piaci okok miatt.
Csak az a baj, hogy a manufaktúrák ott vannak a piacon. Sőt meghatározóak. Ahol háztáji csirkét hirdetnek (és az éppen olyan húsosan dús keblű, mint a többi), természetesen olcsóbban, mint a Bábolna nagykereskedelmi ára, akkor tudható, hogy arról nincs számla. Az valamelyik manufaktúrából jött, és legalább az áfa felét megtakarítják. (Azért a felét, mert a szállítmánynak legalább egy kicsi részéről - ellenőrhárítási okok miatt - kénytelenek papírt adni.) A 229 forintos liba nem ilyen, de azért érdekes, hogy miközben a bábolnai csirke a nyíregyházi Metróban nagykereskedelmi áron 419 forint, a város piaccsarnokában már 399 forintért is adnak egy kilót. Kiskereskedelmi áron, persze. (Amikor e sorokat írom, már az egyik hipermarket is forintra ugyanannyiért kínálja - igaz, időkorláttal - a konyhakész csirkét.) Nehéz úgy reális árakkal versenyezni, ha cinkelt lapokkal játszók is ülnek az asztalnál. Hogy ez jó a vásárlónak? Jó, persze, csak az a kérdés, hogy meddig. Mert így az egész baromfiipar tönkremegy, aztán ehetünk brazil csirkét. A boltban már az se lesz olcsóbb, viszont sok baromfinevelésből élő gazda tönkremegy, a cégek pedig semmilyen közterhet nem fizetnek be többé a költségvetésbe, merthogy ők is becsődölnek.
Mert a brazil - meg a többi délszaki - áru kezdi a feje tetejére állítani a piacot. A fűtés nélkül vagy alig fűtve nevelt csirke (a mérsékelt övön a takarmány után a fűtési költségek rúgnak a legmagasabbra) lényegesen alacsonyabb önköltségű a többinél, és ez a hatalmas ország ki is használja a versenyelőnyét. Hogy most az egyre színvonalasabb szója- és az önellátó abraktermesztéséről már szó se essék. Ez bizony még a hosszú hűtőszállítással is nyomott árakat teremt, és e tendenciának beláthatatlanok a következményei. Egyelőre annyi látszik, hogy a magyar baromfiipar exporteladásai korántsem bombajó üzletek. A brazilok ott vannak minden hatalmas piacon. Sőt nálunk is megjelentek!
Kinn a délszaki offenzíva, belül a fekete bizniszrendszer... Kell még valami a bukáshoz?
Kell. A hazai broilernevelés alacsony színvonala. Magas takarmányfelhasználás és állatelhullás, rossz hatásfokú és drága fűtés... Sem volumenében, sem műszaki színvonalában, sem személyi feltételeiben, sem tőkeellátottságban, sem szervezettségében nem áll az ágazat a kor színvonalán. Sőt meg sem közelítjük azokat a mutatókat, amelyeket például a franciák már négy évtizeddel korábban megvalósítottak. (Erről gyönyörűen tudósít Komló László Az ipari mezőgazdaság felé című, 1968-ban megjelent útirajzában.) Lehet támogatásokat követelni, de hogy mi szépet hozhat a jövő egy ilyen ágazatnak, azt csak tárgyilagosan és hűvös fejjel szabad átgondolni.
A csirkében szinte reménytelen a helyzet. A pulykában nemkülönben. Bárcsak tévednék! De mondom mindezt olyan időben, amikor tíz ázsiai országban már százmillió tyúkfélét irtottak ki a madárinfluenza miatt, a kár 500 millió dollárra rúg, és a betegség az Egyesült Államokban is felütötte a fejét. Vagyis nincs vége.
A broilerágazat túlélésének akkor sincs túl sok esélye, ha a terepen azonnal rendet vágna a kormányzat a feketeüzletelést visszaszorítandó. Erre politikai akarat, elszántság kellene, aminek a reménye sem pislákol. Bár az üzemek bezárása e cél irányába mutat, az igazából nem hazai döntés. Áruhiánytól nem kell félni. A globális nyomásnak azonban ez az ágazat változatlan körülmények között nem sokáig bír ellenállni.
Talán a víziszárnyasok, főleg a liba. Persze csak akkor, ha a kalandorok egyszer végre tönkremennek. Meg kell jegyeznem: A Hajdú-Bét bizonyosan követett el hibákat, biztosan kezdeményezett téves üzleteket, de nem volt kalandor. És ez a cég kezdte a csődöket. Ez a dráma benne.
*
A sertéstartók esetében a bajok okát egyszerűen ostobaság lenne a külső körülményekben keresni.
Az első fortyogások tavaly tavaszra eredeztethetők, amikor hirtelen kiderült, hogy egy csomó túlsúlyos sertésnek nincs piaca. E hízókra a gazdák nem kötöttek szerződést, mert maszek - főként falusi, kisvárosi - hentesek vágták volna le, miként korábban is, mindenféle formaságot, vételi számlát mellőzve. Tehát feketén. Csakhogy akkor éppen összeomlott a húspiac. A nagykereskedő Metro hipermarketek olyan olcsón kínálták szinte kimeríthetetlennek látszó mennyiségben a sertéshúst, hogy a henteseink is inkább onnan vásároltak. Ennek következtében átmenetileg eltűnt a boltokból az ismeretlen eredetű áru. (Máskor a készletnek legalább harmada ilyen, a fogyasztóvédők már nem is csodálkoznak.)
Szinte kizárólag kistermelőket érintett a „piaci zavar", ők pedig az öklüket rázták, és a kormányt tették felelőssé a helyzetért. A kormány pedig gyáva volt, és kötelezte a feldolgozókat e senkinek nem kellő, ám időközben százezerre rúgó jószág felvásárlására és feldolgozására, majd tárolására. Kár volt. Hagyni kellett volna, hogy a gazdák maguk egyék meg, amit főztek a sompolygásukkal. Utólagos miniszteri közlés szerint a „buli" cirka másfél tucat milliárdjába került az adófizető állampolgároknak.
Csakhogy ennyi sertés is képes felborítani a hazai piacot. November táján megkezdődött a túlsúlyosak húsának kitárolása. Azóta is állandó túlkínálatot okoz, mélységesen mélyre lenyomva a kiváló minőségű hússertések átvételi árát is. Ez a tavalyi kedvezmények visszakézből adott pofonja. Az az igazi baj, hogy nemcsak a sompolygók kapják - ők a legkevésbé -, hanem a minden szempontból jó minőséget szállító, ráadásul hosszú távú szerződésekkel rendelkező üzemek is. Mindennek tetejébe a magas abrakárak miatt a tápárak is megnőttek, a sertéshizlalás tehát egyértelműen veszteségessé vált a legjobb gazdaságokban is. Megoldás egyelőre nincs, a gondok okai ugyanis továbbra is virulensebbek az influenzavírusnál.
Ezt a közveszélyes bulizást felelős kormányzat nem tűrhetné. Más esetekben sem tehetné, de itt létfontosságú élelmiszerről van szó. Hogy az ország egyik élelmiszeripari pillérének rongálásáról már szó se essék. Csak az a kérdés, miért tűri immár másfél évtizeden át négy szabadon választott kormányunk. Nem lenne felelősnek nevezhető? Avagy minden magyarok publicistáját, Ady Endrét várják fölidézni? Legyen: „Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!... Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is. Bejöttünk... De menjünk, míg - lehet..." (Menjünk vissza Ázsiába. Nagyváradi Napló, 1902. február 19.)
A bulizás ugyanis képes agyonverni a korrekt piacot. A közterhek nélkül dolgozó hentesek olcsóbban kínálhatják a csülköt meg a karajt, a mi jó honpolgáraink pedig kezdenek igazodni a körülményekhez, és megnézik, hol kell kevesebbet fizetni az áruért. A hipermarketek kevéssé képesek árban versenyezni a kiszámíthatatlan eredetű oldalast és dagadót árusító hentesekkel, akiknek ráadásul a pénztárgépe se zakatol fölöslegesen. Az nem teljesen mérvadó, hogy különösen a hatalmas forgalmat lebonyolító hipermarketekben az áru minősége kifogástalan, szemben az olykor állatorvos sem látta, hátsó udvarokban levágott és felbontott disznók lapockájával vagy csukapecsenyéjével. Ezt a vevők javarésze képtelen fölfogni, a vásárlói kultúra még nem tart ott.
Ha a magyar húsipar tekintélyét az unióban meg akarjuk őrizni, akkor ezen a helyzeten nyomban változtatni szükséges. Most - a drága kukorica miatt - kevés lesz a kistermelői sertés, és ez nem is baj. Részben a bulizó értékesítési szándékok, részben a rossz vágóminőség miatt ezek nem szoktak eljutni azon vágóhidakra, amelyek túlélik az uniós csatlakozást, képesek a megfelelő élelmiszer-biztonságra, és az üzem működése semmiféle kifogás alá nem esik. Az a baj, hogy az eddigi sundám-bundám bizniszelés az ő üzletmenetüket rontotta. Éppen úgy, mint a csirkében. Nem alakultak ki valós élelmiszerárak, emiatt a magyar vásárló 15-20 százalékkal olcsóbban jutott például a sertéshúshoz, mint a hasonló fejlettségű uniós tagállamok polgárai. (A marhahúsnál a különbség jóval nagyobb, igaz, mérhetetlenül rosszabb minőségre értve, a birkahúsnál pedig egyszerűen nincs összehasonlítási alap. A gyönyörű új-zélandi báránygerinc kilónkénti ára itthon 3800-4000 forint.)
Jó a nagy olcsóság a vásárlónak? Bizonyára. Csakhogy ez szirénének. Az elmaradt fejlesztések miatt a bűnhődésünk az ágazat minden részében tapasztalhatóvá válik, méghozzá nem is olyan sokára. A hizlalásban már most nyilvánvaló, hogy még a százkocás telepek (évi kétezer hízóval) is kicsinek számítanak. És ha a méret nem elegendő, nincs remény a túlélésre. Márpedig a körülbelül ötmilliós évenkénti vágósertésnek jókora részét e kistermelő (kettőtől tíz-húsz malackáig nevelgető) gazdák termelik meg. Az elmúlt években a támogatások nem tettek különbséget fejleszthető és reménytelen gazdaságok között, ennek következtében a dotációk túlnyomó többsége a kistermelőknél landolt. Mondani sem kell, hogy e pénzek - tisztelet a ritka kivételnek - nem a versenyképességet szolgálták, hanem fölélték a gazdáik. Ha fejlesztettek, akkor is maradtak a reménytelen kategóriában. Jártam olyan akár kétszáz vágóállatot is befogadni képes nyírturai hizlaldában, ahonnan már elküldték az alkalmazottat, és talán harminc süldő ténfergett benne. A gazda joggal szidta a minisztériumot, hogy miért bolondították a támogatással. Mert a támogatás reményt csillant meg, a jövő élhetőségét ígéri, aztán annál nagyobb lesz majd a csalódás.
Meg kell állapítanom: a kor színvonalát el nem érő gazdaságoknak adott támogatások kidobott pénzek voltak, nem szolgálták a hazai mezőgazdaság fejlődését, sőt gátolták, hiszen értelmetlen célokat kergettek velük, és politikailag is károsaknak bizonyultak, mert rajtuk keresztül százezreket hitegettek.
A tüntetők közt szép számmal föl lehetett fedezni családi gazdálkodókat is. Ők harminc-, negyven- vagy hatvanmilliós hitelről beszéltek. Új traktorokkal vagy új kisteherautóval álltak a sorban. A panaszuk alapos. Térdig érő kukoricával vagy tányértalan napraforgóval a fölvett hitelek részleteit kissé körülményes fizetni. Márpedig a bankok követelik a magukét. A Fidesz-kormány 2001-ben 67 milliárd rendkívül kedvezményes hitelt bocsátott a családi gazdálkodók rendelkezésére. Ha a hitelek egy része államilag garantált is, azért valami fedezetet a gazdának is nyújtania kellett. Most az van kockán.
A tüntetés után tartották a gazdakörök (MAGOSZ) küldöttgyűlését Hódmezővásárhelyen. Mivel inkább csak övéi között szeret beszélni, itt megjelent Orbán pártvezér is. Beszédében megjegyezte, hogy a demonstrálók óriási sikert értek el, amit azonban csak fájdalomcsillapító injekciónak nevezett. Vaskos ellentmondás ugyan, de injekcióügyben teljesen igaza van. Szerinte a megállapodás nem garantálja a magyar mezőgazdaság és gazdavilág következő tizenöt-húsz évének biztonságát. Ebben is igaza van. Megjegyezte, hogy két éve nem hallanak egy őszinte mondatot a gazdák arról, hogy mi lesz velük az Európai Unióban. Stimmel.
Csakhogy nem két éve, hanem legalább tizennégy éve hiányoznak az őszinte mondatok a magyar mezőgazdaság jövőjéről. És ebben a Fidesz-kormány prominensei egyáltalán nem voltak kivételek. Egyetlen politikust sem lehet fölmenteni. Ha mindazoktól visszavennék a mandátumukat, akik agrárügyekben nyálasan hazudtak, új választásokat kellene kiírni, mert határozatképtelenné válna a parlament. Különösen tetszett a tüntetések ügyében néhány Medgyasszay László által megejtett nyilatkozat, akit - mint az Antall-kormány szakminisztériumának államtitkárát - súlyos személyes felelősség terhel a kialakult helyzetért. Ugyanúgy elfelejti e vétkeit, mint Orbán pártvezér is tette a sajátjaival. Csakhogy a közvélemény nem felejt. Annak kötelező emlékezni és a politikai károkozást következetesen fölemlegetni.
Aztán: akár szociális piacgazdaságnak nevezzük, akár eufemizmus nélkül kapitalizmusnak, ebben a társadalmi berendezkedésben a vállalkozónak - és az agrárgazdálkodó is az - nincsenek biztonsági garanciái. Sajnálom, hogy ezt egy olyan jeles politikus, mint Orbán pártvezér vagy nem tudja, vagy elfelejtette, vagy csak a gazdakörösöket akarta hitegetni. Aki az őszinteséget reklamálja, az nem ejthet ki ilyeneket a száján.
De nézzük tovább: A mai gazdák vállalkozásainak alig egy-két százaléka éri meg a pártvezér által említett időt, és ez akkor is így lesz, ha 2006-ban Orbán-kormány alakul. Mert a gazdasági törvények vihara - mit vihara? tornádója! - ellen egy csontig populista kormány se sokat tehet. Nemhogy a ma még 10-20 hektáron gazdálkodókat, hanem a most irigyelt 80-100 hektáron termelőket is eléri a végzet. Ahogy évi kétezer hízóra sem lehet megélhetést alapozni, pedig még ehhez a kis mennyiséghez is jókora tőke kellene. Tőke, ami nincs. Ilyen volumenű termelgetéssel nem lehet elérni a megélhetéshez szükséges szintet. A kiegészítést most még meg lehetett tüntetéssel szerezni, de a kiskapuk zárulnak, s ez a gyakorlat nem folytatható.
Emiatt a fájdalomcsillapítás ügyében nincs vitám. A megállapodás tényleg az. Tüneti kezelés. Hatása kellemes, ám rövid. Az okokat nem gyógyítja meg, mert azok gyógyíthatatlanok.
Más a helyzet a nagyüzemi sertéshizlalással. Ez ma a harminc-harmincöt éve épült szakosított telepekre alapozódik. Mivel az évi 10-11 millió vágósertésről sikerült „leküzdenünk" magunkat alig ötmillióra, e telepek jelentős része országszerte üres, és vagy szétlopkodták már, vagy más célra használják. (Még pulykát is nevelnek bennük.) A minőségi árut csaknem teljes egészében a még működő telepeken állítják elő.
Gondok azonban itt is bőven vannak. Az első, hogy e majorságokban a munka termelékenysége megakadt az építés korának szintjén. Egy-egy telep évente 8-10 ezer vágósertés kibocsátására képes. Az eredeti felállás szerint ennek abrakhátterét egy 600 hektáros terület alkotta, amely egyetlen gépsor - traktor és munkagépei, kombájn, tehergépkocsi (műtrágyázásra és vegyszerezésre is alkalmassá téve), továbbá egy takarmányszárító - munkáját igényelte akár a bábolnai IKR, akár a nádudvari KITE rendszerében. Ma ez a kukoricatermelő háttér zömmel hiányzik, elvitte a kárpótlás, a földalap meg mindenféle okostojási osztogathatnék. Kemény küzdelmet kellett vívni azoknak, akik meg bírták tartani a termelőegységet. Bizonyára e küzdelem kötötte le az erőiket - nem csoda amúgy -, és kevesebb energia jutott a sertéshizlalás korszerűsítésére, állandó fejlesztésére. Emiatt az említett kibocsátáshoz telepenként ma is szükséges - általában, mert ritkán ugyan, de vannak kivételek - 40-42 dolgozó. Ők azonban - a versenytárs nyugatiakkal szemben - nem maguk termelik meg a gazdasági abrakot (kukoricát, árpát, takarmánybúzát), hanem készen kapják. Ez a létszám nagyon sok, és azt jelzi, hogy a legjobbak is megrekedtek egy szinten, és ez a szint ma már elfogadhatatlanul gazdaságtalan. A dolgozó éhbért kap, habár a tevékenységnek az is fájóan borsos, mert túl sokan kapják. A vágóállat-eladáshoz mérve legföljebb 6-8 dolgozót (vagy inkább ennek is a felét) foglalkoztathatnának e telepek, és ennek a létszámnak kellene megtermelnie a gazdasági abrakot is. Ez persze patent gépsorokat, sőt automatizálást igényelt volna, ami az esetek túlnyomó többségében elmaradt, mert sosem volt rá pénz. (A 600 hektáros kukoricatermelés az év két hónapjában két embert igényel, és további kettőben - a talajmunkák során - egyet. Ezt az említett létszámnak el kell látnia.)
De ez csak az első gond. A sertéshizlalóknak „vigyázó szemüket" Dániára kell vetniük. Vetették is, csak eredménye nem lett mind ez idáig. E Dunántúl nagyságú országban évente 22-23 millió sertést nevelnek föl, vágnak le, dolgoznak fel és - ami a legfőbb! - adnak el. Ez a kicsi ország a világ sertésexportjában nagyhatalom! Meg kell jegyeznem, hogy az adottságai meg sem közelítik a magyar adottságokat, főképpen a klíma kedvezőtlenebb volta miatt. Mi hát az oka, hogy ők jelentik ma a világ élvonalát?
Elsőnek az, hogy a teljes agrártermelésüket - nemcsak sertést, hanem minden mást, például a jelentős tejgazdaságot is - mindössze 68 ezer farmer és 30 ezer alkalmazottja jelenti. Tizenötmillió ember élelmiszerét termelik meg. (Nálunk pár éve kétmilliónál több honpolgár közölte az összeíráskor, hogy mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozik. A mi szintünkön csak az ötmillió sertés felneveléséhez több dolgozó kellene.)
E mutatók jelzik, hogy a termelékenység ott legalábbis a világ élvonalát jelenti, ami egyben a jövedelmek magas szintjére is utal, mert a kettő - a termelékenység és a jövedelem - szigorúan összefügg. Az ilyen sikeres tevékenység vonzza a tőkét, ami a magyar agráriumnak ábrándos álom. A termelékenység növelése tőkét igényel, ami ott rendelkezésre állt, itthon meg nem. A tőkejövedelmek Magyarországon átlagosan 15 százalékra rúgnak. A mezőgazdaságban azonban ez hosszú ideje mindössze három százalék, s ha a sertéstelepeken egy-két percenttel olykor magasabb is, az okos befektető jobb terepet keres a pénzének.
De mi az oka, hogy még a jobbak is csak töredékét produkálják a nemzetgazdasági átlagnak? Ennek rendszereken átívelő politikai okai vannak. Évtizedek óta életszínvonalbeli kérdés a húsár. Mivel ezt féken tartani egyszerűbbnek látszott, mint az általános életnívót emelni, ezért a mi zseniális kormányaink mindig az előbbit választották. Jómagam az ötvenes évek elejétől vagyok családi beszerző, és tanúsítom: azóta soha, egyetlen percre sem volt reális ára hazánkban a sertéshúsnak. Akkor sem, amikor ezer forintba került egy kiló karaj, mert még az is rendkívül nyomott volt. (Ma talán egyedül a téliszalámi ára közelít a realitáshoz, de korántsem tömegtermék. A hazai fogyasztásból képtelen lenne megélni a Pick-csoport.)
Mindez meghatározta az élő sertés átvételi árát is. Alacsonyan tartotta, persze. A hetvenes és nyolcvanas években hihetetlenül magasra rúgott a nagyüzemek szervezte háztáji hizlalás. E minőség akkor sem volt igazán jó - a kisgazdaságok disznai mindig zsírosodtak -, össze sem lehetett hasonlítani a jobb húskihozatalú és egyesek által broilersertéseknek nevezett nagyüzemiekkel. Akkor nem számított: Moszkvának hús kellett, s nem válogatott. A rendszerváltás után más okok játszottak közre. Nem hiszem, hogy a kormányok szándékosan szembeállították volna a kistermelést amazokkal, de a tény mégiscsak tény. A bulizás képes volt alacsonyan tartani a hús árát, más meg nem számított.
Ilyen körülmények között a telepen gazdálkodók annyi saját jövedelemmel sosem rendelkeztek, amennyi az áttörést jelentő fejlesztésekhez, az automatizáláshoz kellett volna. A támogatásokból ez pedig nem jött össze a szélárnyékosabb időszakokban sem - saját erőt is ritkán tudtak igazolni -, általában pedig a politika nem ezeket a nagyüzemeket, hanem a dekadens kistermelőket ajnározta.
Az ágazat sorvadásos helyzetét azonban korántsem csupán a külső körülmények okozzák. A gazdálkodókat sem lehet fölmenteni, hiszen a jelenlegi állapotok kialakulásában ők sem vétlenek. Sokan jártak az utóbbi évtizedben Dániában. Tudták és tudják, mitől sikeresek a dán farmerok. Közismert, hogy az ottani remeklés milyen eredetű. Hogy az irdatlan sertésáradat sorsát két (kettő darab) farmerszövetkezet irányítja. A feldolgozók a tulajdonukban vannak, vagyis nincs vita az áron. Ha finomabb szellők fújdogálnak, akkor a farmer nagyon jól jár, ha zordabb időszak következik be, akkor várja a jó időt. De sosem szaladgál a minisztériumhoz, hogy védje meg a húsipar túlkapásaitól. Mivel mindez az övé, elintézik házon belül a vitákat. Ha ugyan vannak.
De miért nincs magyar sertésszövetkezet? Mert aki a szövetkezés szót valami óvatlan vagy borgőzös pillanatban ki meri ejteni a száján, arra nyomban rásütik a kolhozbarát vagy komenista bélyeget. Vagyis kitapintható a félelem az összefogástól. Aztán van egy ritka dilettáns jogszabályi háttér, két egymással ellentétes, noha egyszerre hatályban lévő (atyaisten!) szövetkezeti törvénnyel, nyakon öntve a kormány meg a miniszter rendeleteivel. Az egész úgy rossz, ahogy van. A legsúlyosabb: a zöldség és gyümölcs ágazatokban alakítható termelői értékesítő szövetkezet (ezt tésznek nevezik), más helyeken azonban csak úgynevezett termelői csoport. Ez társaság lehet. Vajon miért jó a fejlett világnak a farmerszövetkezet, és miért kell nálunk a paraszti gondolkodástól idegen s a tőkeerőseket favorizáló kft. vagy rt.? Mi ez? Hozzá nem értés? A gazdamentalitás ismeretének hiánya? Netán a lobbiérdekek kiszolgálása?
A feldolgozó üzemek privatizálásáról még szólok, de nem ez az oka, hogy egyetlen vágóhíd sincs a hizlalók tulajdonában. Az ágazat fő szereplői között nincs öszszefogás, szövetkezés, van viszont szétforgácsoltság. Az elmúlt évtizedben egészen kiváló húsipari cégeket is meg lehetett volna olcsón venni, s habár az akarat fel-felhorgadt is erre a termelőkben, a közös erő hiányzott. Nem mondom, hogy egy Pick-csoport megvásárlására esélyt kaphatott volna egy egészen korszerű szövetkezet is, de minden másra igen. (Amúgy kétlem, hogy hosszú távon a Pick Rt.-nek - amely kétségtelenül nemzeti kincsünk - pénzügyi befektető tulajdonosra van szüksége. Most ez a helyzet.)
És amíg a sertéságazat fő erői meg nem alakítják a maguk szövetkezetét, és el nem indítják a világ fő áramaihoz kapcsolódó saját fejlesztéseiket, addig e terrénum tovább sorvad. A tendencia - amelyhez kapcsolódik a broilercsirke-nevelés mélyrepülése - súlyosan fenyegeti a magyar gabona- és takarmánytermesztés eredményességét is. E két ágazatnak az Európai Unióban saját lábán kell megállnia, támogatást csakis fejlesztésekhez kaphat (amit kötelező kihasználni), ám jövedelmezőségi gondjait önmagának kell megoldania. És tüntethet, demonstrálhat, szidhatja a kormányt hangosan káromkodva: ha versenyképtelen, akkor el fog pusztulni.
*
Főként a tejtermelő nagyüzemek csatlakoztak a tüntetőkhöz. Velük együtt a MOSZ is, támogatván az agrárdemonstrációt. A kópházi gyűlésen Nagy Tamás MOSZ-elnök és miniszteri tanácsadó kiemelte egyebek között az érdekérvényesítés fontosságát. Amit mondott, azt értem, a módszert azonban nem. Úgy néz ki, hogy a tejágazat képviselői szembe kívánnak menni a gazdaság törvényszerűségeivel.
Azért tüntettek, hogy a tejipar fizessen nekik literenként 77 forintot. (Hogy ezt visszamenőleg tegye, azon már csak mosolyogni lehet.) A feldolgozók azonban nem kívántak egy fillért sem mozdítani a kialakult 62-64 forintos árakon, megjegyezve, hogy ez is gáláns, hiszen például Szlovákiában a tejár 56-58 forintnak felel meg. Noha a szlovák tejre a magyar ellátást nem lehet alapozni, azért máshonnan is bőven importálható, s voltak olyan információk, hogy a hazai tejágazat hamarosan az importtejtől fuldokolhat. Mindezek tetejébe a kereslet-kínálat viszonyai sem arra mutatnak, hogy növelni kell az árat, mert például a januári átvételnek több mint a negyede fölöslegnek bizonyult. Nem adható el a hazai piacon. Januárban, amikor legkevesebb a tej!
Az eseményekből megválaszolandó kérdések sora következik.
Miért van itt fölösleg? Talán valami nem működik? Tavaly a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium vállalta, hogy mintegy 400 millió liter tejet kivon a forgalomból. Az első adatok szerint ennek a harmadát sem sikerült. A gond összetett, ám a kudarc nagyfokú amatörizmusra, továbbá a falusi valóság ismeretének hiányára vall. A kivonás úgy történhetett volna meg, hogy a tejtermeléssel felhagyni kívánó gazdáktól az FVM megvásárolja a tejkvótát, a tehenekkel pedig kezd valamit. A kvótákért addig maszekok literenként tíz forintot adtak, az FVM felkínált huszonötöt, de így se akart csökkenni a kistermelői tehenek száma. Becslésem szerint - 2003-as statisztika még sokára lesz - még mindig legalább 80 ezer kistermelői tehén termeli a tejet az országban. Világos, ámbár kíméletlen beszéd következik: e teheneknek semmi keresnivalójuk a tejtermelésben. És a gazdáiknak se, mert képtelenek az élelmiszer-termelés higiénés követelményeit teljesíteni. Miért vannak mégis ott?
Mert egyelőre nincs kiút. Ha a tehenet elviszik vágóra - már persze ha elviszik, mert az is kétséges -, akkor kap a gazda olyan 80 ezer forintot, körülbelül a felét annak, amennyit ténylegesen ér a tehén, vagy amennyiért megvette. Mire a miniszter: át kellene állni hústermelésre. Ilyet csak az javasol, aki végképp nem ismeri a paraszti mentalitást és a gazdasági helyzetet. A hústermelő tehenészet egyáltalán nem kistermelői tevékenység, mert ennél bevétel csak a borjúból van, és az olyan kevés, hogy egy gazdálkodónak még kiegészítő jövedelemként sem jöhet számba. Ehhez nagy vagy inkább óriási volumenre van (volna) szükség, ami azonban önmagától az istennek se akar kialakulni. Hát bizony nem is fog.
Az FVM-nek azonban van egy még 2000 őszén elfogadott programja a hústermelő tehenészet fejlesztésére, amit alig hajtottak végre. A rendelkezésre tartott támogatásnak a tizedét sem vette igénybe a gazdatársadalom, mert kétbalkezesen összeállított feltételek alapján tehette volna. Ez a program tehát egyelőre befucscsolt, annak ellenére, hogy az unióban kiváló feltételekkel lehetne folytatni, kihasználatlan legelőink is vannak bőven, az uniós kvótánknak pedig a negyedét sem bírjuk kitölteni.
Miközben az FVM termelésből való kivonást vállalt, a szájával egyszerre fújt hideget és meleget: bőkezűen támogatta (volna) a tejszövetkezetek alakulását. E tejszövetkezeteket úgy képzelték el a Kossuth téren, hogy öt-tíz gazda összeáll, létesítenek egy príma fejőházat, ott fejnek közösen, higiénikusan, és extra tejet adnak el. Van ilyen kis tejszövetkezet pár az országban, jóllehet csak alig említendő, semmiképpen sem meghatározó volumenben. A tavalyi minisztériumi támogatási rendszer se aratott átütő sikert, és a megálmodott tejszövetkezetek sem alakultak a kívánt számban. Meg kell jegyeznem, hogy ez a forma semmin nem segített volna, főképp nem a túltermelésen, legföljebb a tej minőségét javítja. Némileg. Mert hát az egyáltalán forgalomba hozható tejnek más feltételei is vannak, például a precíz tőgykezelés (ami egy kistermelőnek értelmetlenül drága) vagy a fejő személyi higiéniája. Mindennek tetejébe évente (a laktációs időben) a tehenenként adott 3-4 ezer liter tej egyszerűen nem tartalmazhat jövedelmet. A kétszerese kellene! Márpedig a kistermelő képtelen úgy takarmányozni, hogy a hozam a kívánt szintre nőjön.
Ráadásul uniós követelmény - no meg a saját népegészségügyünk (nem elég) jól felfogott érdeke -, hogy csakis az élelmiszer-biztonságot garantáló körülmények között termelt tej kerülhessen forgalomba. Ez a HACCP-rendszer. Ennek megvalósítására még 50-60 tehenes gazdák is képtelenek, mert nem olcsó. És nem mellékesen: sok tejet kell hozzá termelni.
A gazdák tehát egyáltalán nem vétlenek. Jártam olyan kállósemjéni őstermelőnél, aki tizenöt éve 65 tehénnel kezdte a tejtermelést, ez csökkent 47 állatra, de közben a tevékenységének elemi feltételeit sem teremtette meg. Nincs hűtője - pedig a magas tejár éveiben nem ártott volna beruházni e célra -, és nem oldotta meg a szállítást sem. Ennek következtében - mivel a tejcsarnokos árrését is fedeznie kellett - tavaly már húsz forintot sem kapott egy literért. És ez az ár olyan kevés, hogy a tejet ennyiért szinte kifejni sem érdemes. Pláne azt a keveset, amennyit a tehenei adtak.
Kétségbeejtő, hogy a tej forgalmazásában ma sem tapasztalható az uniós belépés előtti kívánatos szigor, nem beszélve arról, hogy egyes tejfeldolgozók szinte fű alatt termelnek. Az Usztics Mátyás színész által pártfogolt penészleki sajtüzem tulajdonosa egy éve természetesnek találta, hogy a vállalkozása nem tagja a terméktanácsnak, így az ott hozott döntések rá nem vonatkoznak, és azt is, hogy kvóta nélküli kistermelőktől vásárol. Arra viszont büszke volt, hogy többet fizet nekik - literenként csaknem negyven forintot -, mint a tejipar. Változásról azóta sincs hír, csak újabb sajtüzemek indultak (ezek inkább előfeldolgozók, trappista-alapanyagot készítenek nagyobb üzemeknek). Csábító a helyzet, mert a kistermelőktől olcsó tejet lehet felvásárolni, méghozzá évente több millió litert. De mi lesz itt, ha mindezt a konkurencia is megtudja az unióban? Kivégzik a hazai tejágazatot? Az a szokás. Életre-halálra folyik a verseny, és az ellenfelek nem irgalmas szamaritánusok.
A tüntetők most is fennhangon emlegették, hogy a fölösleget iskolatejjel kellene levezetni. Lehetetlen. Pár millió literre van csupán esély, de azt is a központi büdzsének és az önkormányzatoknak kellene fizetniük. (Persze ezek a legjobb vevők: sose alkudnak, sose reklamálnak.) Valójában más a baj. Az a 80 ezer kistermelői tehén a maga 250-300 millió liter tejével komoly tétel a túltermelésben.
A tejfölösleg súlyos gazdaságszervezési tévedés, amelyben a minisztérium hibát hibára halmozott, s a mostani helyzet ugyancsak visszakézből kapott pofon. Vagyis saját gyarlóságait kellene helyrehoznia. Egyre nehezebb lesz. És egyre kevesebb rá az idő.
A ma tejágazatnak nevezett folyamunkba azonban számos más forrásból eredő csermely is összefolyik. Néha kisebbek, néha bővebb vizűek. Megoldhatóbb, hogy kvótahiány miatt a nagyüzemekben a termelés bővítésének korlátozottak a lehetőségei. Komplikáltabb, hogy a természetes kiválasztódásnak hiányoznak a feltételei. Kellenének. Képtelenség, hogy minden egy-két tehénkét tartó gazda elvárja: tartsa el az ország. Merthogy ő mennyit dolgozik. Ne tegye. Hagyja abba!
Izzasztóbb gond, hogyha négyszáz tehénnek és szaporulatának (egy szakosított telepnek) nincs meg a takarmánytermő háttere. A szükséges föld. Az Orbán-kormány sokat fáradozott azért, hogy ne is legyen meg (át kívánta játszani a családi gazdálkodóknak), s ezzel objektíve a legjobbakat gyengítse vagy tegye tönkre.
Még mindezeknél is fejfájdítóbb a termelékenység alacsony általános színvonala. Ma két-három millió liter tej megtermeléséhez éppúgy 38-40 dolgozó szükséges egy-egy telepen, mint három évtizede. Miért? Mert se törekvés, se lehetőség nem adatott a korszerűsítésre. Hiányzott az értékelemzés, fölösleges, költséges módszerekben viszont bővelkednek. Jó esetben a ma általános négyszáz tehénhez négy dolgozónál többre nem lehet szükség, ennyire is csak akkor, ha a téli takarmányt ők maguk termelik meg. Okos gépekkel, célszerű szervezésben, áramvonalas együttműködésben, a tudomány eredményeit maximálisan használva az „étlap" összeállításában. Ha marad a jelenlegi szint, akkor a hazai tejágazatnak nincs jövője.
A nagyüzemi tehenészetekre is jellemző mindaz, amit a sertéshizlalókról elmondtam. Nincsen az ágazatot átfogó (egyetlen) szövetkezetük, és nincsenek - vagy ami van, csaknem jelentéktelen - feldolgozóik. Érzik ezt a gazdálkodók is, és állandóan az Antall-kormányt kárhoztatják, hogy miért adta el külföldieknek a tejipari vállalatokat. Az Antall-kormány valóban irdatlan károkat okozott a mezőgazdaságban, azok túlnyomó többségét nem lehetséges többé helyrehozni, ám az élelmiszeripar privatizációjában igaza volt. Ha nem tőkeerős - adott esetben külföldi - társaságoknak értékesíti a meglévő üzemeket, akkor ma nincs élelmiszeriparunk. Nem egy esetben magyar vállalkozás tulajdonába kerültek különféle üzemek, és hamarosan tönkre is mentek. Másokat - például a Szabolcstejet a maga remeklő Túró Rudijával, tejporgyáraival - immár nem az államtól, hanem a tulajdonosoktól vették meg külföldiek.
Miért nem lépett akcióba a tejágazat? Mert ez is szét van forgácsolva. Ha úgy vélik, hogy érdekeik sérülnek, akkor együtt tüntetnek, mint most. A feldolgozókkal volt vitájuk, mégis a minisztériumhoz futottak, hogy segítsen. Nevetséges. Akkor is az, ha a megállapodás szerint néhány forinttal a büdzsé is kiegészíti a felvásárlási árat. Egy korszerűen szervezett ágazatban ilyen tüntetésre egyszerűen nem kerülhet sor, mert az esetleges árvita nem a kormányzatra tartozik, hanem arról a szövetkezeten belül kell dönteni. Az is nevetséges, hogy a termelők panaszkodnak a magas kiskereskedelmi árrés miatt. Szétforgácsoltan képtelenek érvényesíteni az érdekeiket.
*
Még a tüntetések előtt sugárzott egy dokumentumfilmet a Duna TV. (A címét nem jegyeztem meg.) Arról volt szó, hogy a szatmári kistermelők szíve csaknem megszakadt, amikor meg kellett válniuk a tehénkéjüktől, és vitték azt a szegény állatot a vágóhídra. Igazából a film messzemenően indokolta a higiénés követelmények szigorítását. Szutykos istállók, koloncos farú tehenek alig mosott tőgyekkel, másodlagos tisztaságú sajtárok... És persze gazdák.
Viszont Szatmár népe mindig állatszerető volt. Az érzelmek indokoltak. Akadtak azonban bőven disszonáns hangok is. Például az egyik asszony így beszélt: „Van pofája az államnak harminc forintot adni a tejért?" Mármint egy literért. A moderátor erre se szólt semmit, pedig talán megemlíthette volna, hogy réges-rég nem az állam vásárolja föl a tejet, hanem egy holland tulajdonú feldolgozó. (A stáblista szerint szakértőként Balogh Géza működött közre. Balogh Géza nyíregyházi újságíró volt, most a Szabad Földnél dolgozik, és továbbra is írja - korántsem roszszul - nosztalgikus erdőháti-tiszaháti riportjait. De hát ő eredetileg pedagógus, s nem tehenészeti szakértő.)
Hogy ez a mondat elhangzott, az kifejezett politikai hangulatkeltésnek minősíthető. Nem a tüntetésre készült a film, azt megelőzően sugározták. És hát a Duna TV nem maradt egyedül: hiszen mind a köz-, mind a kereskedelmi tévéknél valósággal ujjongtak a demonstrálókról szóló képsorokkal. Végre egy kis botrány! A Hír TV még külön szervezőmunkát is folytatott (Lenin: a film kollektív agitátor), és érződött a megmozdulásain, hogy minél nagyobb ribilliót szeretne látni az elégedetlenkedők által egyre veszélyesebb szintre emelt útzárásokkal. Úgy érzékeltem - nyilván nem láthattam minden műsort, de azért elég sokat néztem -, hogy józan hang véletlenül sem hangzott el a legszélesebb közönségnek szóló médiában. Aki megpróbálta - például Pásztohy András, a parlament mezőgazdasági bizottságának alelnöke vagy Piros László, az élelmiszer-feldolgozók szövetségének főtitkára -, azt az összes többi ellenérdekű egyszerűen lehurrogta az MTV Élesben című műsorában. Meglehet, hogy ennek oka a riporterek egyre bántóbb felkészületlensége, de azért más is. Az említett műsor átlagnál többre értékelt két vezetője, Obersovszky Péter és Fiala János is csatlakozott a kórushoz. Műsoraik elbillentek, kiegyensúlyozottságról, tárgyilagosságról már szó sem lehetett, és korántsem a társadalmi helyzet föltárásának, hanem inkább - nem félek a minősítésemtől - uszításnak lehettünk tanúi. (Nem először: hasonlót alkottak az uniós népszavazás előtt is e műsorral.)
A kormányzat persze rengeteg hibát követett el. Kezdődött a Medgyessy-kormány programjának agrárrészével. Ezt most nem részletezem, ismertettem tavaly a bírálatával együtt (Sánta öszvér a derbin, Mozgó Világ, 2003/3). Azóta világossá vált néhány körülmény. Például az, hogy e programnak semmi köze a mezőgazdaságunk előtt álló, a kor parancsolta feladatokhoz. A kormány - és a háttérben az MSZP - nem ismerte föl a magyar mezőgazdaság objektíve időszerű céljait, a felhasználandó eszközöket és a célok eléréséhez vezető utat. Összegezve: nincs agrárpolitikája. Ennek következménye, hogy az élet belső feszítéseket indukál. Valahol mindig fáj, valahol mindig kirobban egy-egy krízis. Ez a felszín. Csakhogy a baj még keservesebb: a kormány másfél év alatt meg sem kezdte saját programjának végrehajtását. Még azt a keveset érőt sem.
Csakhogy a gazdák februárban nem egy korszerű agrárpolitika megalkotásáért tüntettek az utakon. Ellenkezőleg: fönn akarják tartani a korábbi állapotokat, és - fájdalom, ki kell mondani - zömmel alacsony színvonalú termelésből kívánnak jól megélni. Ehhez képest az MSZP szinte könnyes szemekkel vállalt szolidaritást velük, a jobboldal pedig kezét dörzsölve szívta be a sülőfélben lévő politikai pecsenye ínycsiklandó illatát. A kormány mindent megtett, hogy a gazdák kívánságai teljesüljenek, és e síkon a megállapodásban foglaltaknál többre aligha adatott lehetősége. A semmitmondás politikája viszont ezennel prolongálódott.
A megállapodásról sugárzó optimizmussal nyilatkozott Magda Sándor, az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának MSZP-s elnöke: „A mostani megállapodással elindulhat az a szerkezetátalakító folyamat a mezőgazdaságban, amely a vidék felzárkózásával együtt egy versenyképes struktúrát fog eredményezni." (MTV Teletext, március 1.)
Mit mondjak erre? Tényleg hiánycikk az őszinte szó.
Ebből a megállapodásból - és másból - nem következik egy szerkezetváltás indítása, és épp az a baj, hogy a versenyképes struktúra reménye egyre távolabbi. Ha e nyilatkozatot a bizottsági elnök meggyőződésből tette, az nagyon nagy baj, ha meg csak hitegetni akarta a gazdálkodókat, akkor még nagyobb. A megállapodás nem az említett célokat szolgálja, hanem a túlélést. Maximum két hónapra.
A globális kihívások egyre-másra irgalmatlan válaszokat adnak a „föld ne forogjon, hanem álljon" szemléletre. Ezeket semmiféle kormány nem lesz képes kivédeni, akárhány traktorral zárják is el az utakat. A februári demonstrációkkal megkezdődött egy anakronisztikus világ kínokkal teli haldoklása. Másfél évtizedes vétkünk, mulasztásunk és bűnünk, hogy avítt eszményekkel fogadjuk a 21. század kihívásait, és akkor is elkövetkezne az igazság órája, ha nem lennénk tagjai az Európai Uniónak. A felkészületlenségünk óriási károkat okoz majd, banki árveréseket, családok vagyonvesztését, tízezrek csődjét, megannyi földönfutó polgártársunkat. A jövő valóban elkezdődött. Csak nem úgy, ahogyan demagógjaink várták.
A februári tüntetések mégis csupán könnyed ízelítőt adtak a ránk következő társadalmi harcokból. Az ökölrázókra, a végtelenségig indulatosakra sem kell sokáig várnunk.