A Mozgó Világ internetes változata

Almási Miklós

Fikció, ami létezik

Látod, ez itt Ausztrália, körötte tenger, ez egy jól meghatározható kontinens. Aztán nézd Amerikát vagy Afrikát - ugyanez a helyzet. Európa - itt, ez a kis folt - viszont fura egy alakulat: jó, nyugaton zárja a tenger, de hol van a vége keleten? Törökország nyugati csücske benne van ugyan, de ha átmész a Boszporusz-hídon, még mindig Törökországban vagy, de az ott már Ázsia. Ugyanez van az Urállal: az egyik fele - felfelé a hegyen - még Európa, a másik (lefelé) már Ázsia. Határ meg sehol. Akkor most Ázsia rojtja vagyunk, vagy Ázsia Európa-tartozéka? Csak körülbelül tudjuk, meddig tart. Ami földrajzilag és egyébként nem ugyanaz, mint, mondjuk, Amerika esetében.

Ezzel a kontinenssel egyébként is bizonytalan az ábra. Mi tartja össze? A nyelv? (Mint Amerikát?) Badarság, tiszta Bábel - rengeteg nyelvet beszélnek. A vallás? Igen, a kereszténység - némi kivétellel, több száz év véres vallásháborúval, népcsoportok kiűzésével, lemészárlásával. Szóval olyan ez a kontinens, mint egy fikció. És mégis: Európa a világfejlődés egyik motorja immár kétezer éve, olyan egységet alkot, ami egyedülálló a történelemben.

Így indítja sztoriját Le Goff, a legnagyobb élő történészek egyike, amikor gyerekeknek mesél Európáról. Ilyen egyszerűen. A legnehezebbet választotta. Már az ismeretet is csak a legnagyobbak tudják igazán terjeszteni, gyerekeknek - tudományt - csak kivételesek. Ő például humorral fűszerezve. Mondjuk, így: a sötét középkor (ami nem is volt olyan sötét) azért sok csínyt követett el. Ilyen volt többek között a keresztes háborúk sora. Igaz, a temérdek pusztítás mellett volt némi haszon is belőle. Például, megkaptuk az addig ismeretlen sárgabarackot. Megérte, nem?

A poénokon túl azonban a kérdőjelekről is mesél, már itt az elején is - azaz felnőttként kezeli őket. Európa szellemalakulat: a kulturális hagyomány ereje tartja össze. Az alapok a római korból valók - a birodalom majdnem befedi a mai Európát. De például miért maradt ki Anglia másik fele? Később pedig miért nem került bele Afrika felső pereme (a keresztes hadjáratok színhelye), ami a Római Birodalom része volt? Másutt is kérdőjelekbe akadunk: miért nem sikerült az első Európa-csinálónak, Nagy Károlynak meg a későbbieknek (pl. Napóleonnak) az egyesítés? Most meg mitől olyan természetes, hogy kialakul?

A szellemi hagyomány ereje. Ami mára - kétezer év után - már működik. De azt ne hidd, hogy a közhelyet mondja fel, a „hagyomány" buktatókkal is szolgál. A kereszténység valamikor 1000 körül kettészakadt - görög ortodox és római katolikusra. És ez a szakadás mind a mai napig érzékelhető (a délszláv háborúkat idézi: a muzulmán bosnyák, katolikus horvát és ortodox szerb hármas konfliktusát). Az ortodox törésvonal immár nem vallásban okoz gondot, hanem életformában, a fejlődési tempóban, a világképben. És itt jön a tudós előítélet-mentessége: a katolikus (református) Európa agresszív lett (folyton háborúzik), az ortodox hányada - hátránya ellenére - békésebb. (Már ahol...) Egyébként - mondja Le Goff némi önmegvetéssel - ez az agresszív hagyomány végigkísérte a dicsőséges európai fejlődést, ideje lenne lemondani róla.

Miért volt fejlődésképes a nyugati világ, és miért stagnált a keleti? Mitől indult be a fejlődés, miért tért le az addig ismert körkörös pályáról, a fellendülés, a csúcs, a hanyatlás és pusztulás hullámvonaláról? Nem ad választ, de a bogarat sikerül a füledbe tenni. (Zárójelben: kalaplengetés Jánossy Ferencnek, aki 1979-ben tán elsőként próbált gazdasági magyarázatot adni e kérdésre. [Az akkumulációs lavina beindulása, Magvető].) Hogy ti. mitől annyira más az európai fejlődésmodell, mint a korábbi kultúráké.

Politika. 1200 körül három svájci kanton kitalálta a demokráciát. Később - lassan - mások is átvették, de ez az icipici ország már a „sötét középkorban" első volt a versenyben. Cserébe viszont máig „különutasok" maradtak: nem vettek részt Európa nagy háborúiban, nem csatlakoznak sehová, kívül maradnak az EU-n is. Le Goff viszont nem emeli fel ujját, hogy no-no, micsoda dolog ez... Sőt mintha megint sugallna valamit. Mondjuk azt, hogy tiszta demokrácia csak elszigetelt, kis országban lehet igazán sikeres... Mert amikor Európa terjeszkedni kezd, és (tudtán kívül) felfedezi Amerikát, annak az az ára, hogy számtalan rémséget követnek el: kiirtják a bennszülött indiánokat, és beviszik az afrikai rabszolgákat. Nem vették észre, hogy amit csinálnak, szemben áll frissen készült alkotmányukkal (emberi jogok, szabadság stb.)? Az ellentmondás megértéséhez Észak és Dél háborúja kellett. Megértették.

A francia forradalmat és a Napóleon- jelenséget is ilyen kritikus módon meséli el. Mert Napóleon is belefogott az Európa-egyesítési kísérletbe, mondja. A felszabadulásra vágyó népek egy ideig támogatták is, de a kísérlet hamar zsarnokságba - a francia érdekek érvényesítésébe - torkollott. Összefogtak ellene, és vége lett neki is, a kísérletnek is. Itt is marad egy nyitott kérdés: miért lett a Napóleon-jelenség mind a mai napig oly meghatározó szellemtörténeti, sőt politikai modell? Hegeltől Balzacon át Dosztojevszkijig tart mítosza. Miért?

Európa legsikeresebben két utcán nyomul az egységesülés felé: a művészetekben és a tudományban. A nagy művészeti stílusok (pl. a gótika) az angol Salisburytől Krakkóig vagy Tallinnig nyúlnak - mindenütt ugyanaz a modell és ugyanaz a szellemiség. Majd a reneszánsz ugyanígy univerzális modell lesz Európában. És természetesen nemcsak épületekben, hanem az írott szövegben, zenében - azaz észjárásban azonos a fekvés. Egy nyelven beszélnek - bár valójában sok nyelvjárásban.

A másik utca a tudományfejlődés: itt alakul a határokon átnyúló testvériség gyakorlata: a tudósok közössége - Newton idejétől az Enciklopédián át a világháborúk alatt is működő tudományos kapcsolatokig -, ezek a barátságok lendítették magasba Európát még a nehéz időkben is. Kérdőjel azért itt is van: az a tudomány, amely összeköt, el is választ - az általa generált fejlődésnek óriási ára van: környezetkár, önpusztító dinamika -, mi lesz belőle?

Le Goff „meséjének" legkeményebb kérdése, hogy milyen Európát tudunk csinálni. A pénz, a tőke Európáját, vagy a kultúra és civilizáció meg az emberi jogok és az egyenlőség szövetségét? A globalizációs malom egyre durvább működése idején kikerülhetetlen a kérdés: lehet mást csinálni, mint amit a globális világ előír? „Mit kell tenniük a széthúzó európai államoknak eme új óriásokkal szemben? Szövetkezniük kell, megteremteni a nagy, egyesült Európát. Így olyan erős lesz, mint az Egyesült Államok, Japán s a többi leendő nagyhatalom. Meg tudja védeni függetlenségét, szabadságát, hagyományait, eredetiségét, jövőjét. De nem szabad bezárkózni, az amerikai ruhát és italt éppúgy el kell fogadnia, mint a japán autót. Csak éppen békésen kell védelmeznie termékeit - borait, söreit, tésztáit stb. - meg filmjeit, televízióját, irodalmát, életmódját. Nem szabad hagyni, hogy elhatalmasodjon az amerikai vagy japán életforma." A sör meg az irodalom fontos, meg az is jó, ha említésre kerül: veszélyben van, innen-onnan. (Gondolom, nem Japánból...)

Ám az okfejtés érdekessége (nekem: defektje), hogy - bár nem akarja - mégis hatalmi, avult - geopolitikai - érvelést használ: Európa NAGY lesz, aminek révén meg tudja védeni magát és egységét (kultúráját)... Csakhogy a számbeli/területi nagyság ma már kevésbé fontos, a tőkeerő átnyúlik országhatárokon, népeken, kultúrákon, aztán azt csinál, amit akar. Jó, tudom, ma még rászólnak, ha nagyon durván lép bele a másikba, mondják neki, hogy ejnye-ejnye. De a tőke nemigen figyel oda, az újkapitalizmust vadabb dinamika mozgatja, és van olyan erős, mint a felsorolt nagy területek, uniók, birodalmak együttvéve.

„Nem szabad hagynunk, hogy Európát csupán a gazdaság, a pénz, az üzlet, az anyagi érdekek vezéreljék. A civilizáció és kultúra Európájának kell lennie. Öröktől fogva ez legértékesebb ütőkártyája, legpompásabb hagyatéka." Meg az emberi - „férfiúi, asszonyi, gyermeki jogok" - Európáját. Jó. Szép. Kár, hogy csak optatívusz, jó kívánság. De mi lehetne más? Le Goff történész, nem jós. És különben is a gyerekekhez szól: nektek kell megcsinálni, hogy így legyen.

Bocs, csak egy kicsit cikiztem. Le Goff zseni, és mélyen tisztelem, hogy végre érthető módon meséli el, mi volt, mi van, mi lesz. Mert a mai egységes Európa - a történelem követelménye és lehetősége. Kossuthtal szólva egzigencia, amiben egyfelől ott van a világháborúk tapasztalata, Auschwitz szörnyűsége, a Gulág rémsége mint figyelmeztetés, és másfelől pedig új lehetőség keresésének követelése. Más szóval az új Európában az egyik hagyományt, a háborúskodást és gyűlöletet el kell felejteni, ha túl akarjuk élni a 21. századot. S van rá esély, mert ott a másik hagyomány, Platón és Newton, Diderot és Robert Koch vagy Márai Sándor és Gábor Dénes öröksége. Ma mindenki tanul, ti. nincs más út. Ezúttal tán igaz, hogy a múlt a jövő garanciája.

Gyerekeknek, fiataloknak nehezebb mesélni, de a felnőttek (paradox módon) tőlük jobban tudnak tanulni (ha figyelnek). Reménykedjünk.

 

Amerikai fiú Pesten

Willie-t, aki Béla volt, jó húsz éve láttuk utoljára egy floridai repülőtéren. Aztán már csak a gépet, ahogy felszáll, és repül el a semmibe. A Földön kívüli űrbe, valami Budapest, az elképzelhetetlen Kelet-Európa felé. Onnan csodálkozott rá ál-kelet-európai E. T.-ként Jim Jarmusch a világra, a Földre, Amerikára, a boldogság (vagy legalább tiltott gyümölcs) helyett műanyag fóliás TV-dinnerrel kecsegtető paradicsomra.

Vajon mi lett Willie-vel, aki Béla volt? Jó lett volna tudni ezt akkor, húsz éve. Hogy mi történik, mi történhet vele az igazi Budapesten. Megpróbáltunk elképzelni egy elképzelt kelet-európai rendezőt, aki filmet csinál erről - erről csinál -, és megmutatja. Nem sikerülhetett. Hiszen Willie-t, aki Béla volt, igazából nem az igazi Budapest felé repítette tévedésből az a gép. Budapest ott és akkor csak a nem fontos neve volt valaminek, ami idegenebb és üresebb még Floridánál, a paradicsomnál is. Rácseszett a balfasz Willie, nevetni lehetett rajta.

A Lovy testvérpár Mix című vadonatúj amerikai-magyar koprodukciójáról egy felületes pillanatig azt is lehetne hinni, hogy ott kezdődik, ahol a Jarmusch-film húsz éve véget ért. Az ő filmjük főszereplője, a Mitch gyerek Kaliforniában száll repülőre, hogy a sosem látott Budapestre repüljön. Igaz, hogy az apjával (ő lett valaha Péterből Peter), és igaz, hogy egy cseppet sem véletlenül, hanem a nagyapja temetésére készülőben és retúrjeggyel a zsebében - hogy négy nap múlva már egy sorsdöntő otthoni zongorafelvételin vehessen részt -, de már az első pesti éjszaka képei láttán sejthető, hogy a srác le fogja késni a hazainduló gépet, és itt ragad.

Másrészt viszont Mitch szertelen fiú, de nem balfasz, Budapest pedig százszor izgalmasabbnak látszik, mint a zongorafelvételi, ami helyett - ahogy egy rövid bevezető képeiből látható - már otthon is inkább a spéci lemezeket DJ-kézzel nyiszogtató scratching izgatja őt, meg mint a koncerttermek világa, ami helyett a techno-szubkultúra lilán villódzó hodályait választaná, ráadásul a szerelemről is az internetpornó, arról pedig megint csak Budapest, egy bizonyos pesti „Café" honlapjának fétiscsaja jut az eszébe.

A Lovy testvérek - Steven mint rendező, Robert mint producer - másfél évtizede filmeznek. Eddig két közös cyberpunk nagyfilmjük készült el, de a magyar gyökerek (plusz Robert pesti reklámfilm-vállalkozásai) logikussá tették az ötletet, hogy ez az „amerikai fiú Pesten"-film előbb-utóbb megszülessék, és némi nehézségek után (mint a legelső itthoni csak-magánfinanszírozású vállalkozás) bemutatható legyen az idei filmszemle közönségének. Steven Lovy most nem győzi nyilatkozni, hogy magyar és amerikai társaival együtt ő bizony elsősorban is szórakoztatni akart. Amerikaiként - ha egymillió dolláron aluli költségvetése mégoly low budgetnek számít is odaát - persze ezt kell hogy mondja egy zenés film rendezője, de amúgy nyilvánvaló szándékát azért mindvégig beragyogni látszik a reménység, hogy több is van azért ám ebben a Mixben.

Nemcsak pornó a remek Rudolf Péterrel mint a „szopi-nyali"-ipar hisztérikusan maffiózus királyával meg Mandy Brighttal, a Las Vegas-i nagydíjas magyar hardcore-sztárral, hanem szerelem is a szájával erotikus a-kat, o-kat és u-kat formázó, változatlanul csodaszép Gryllus Dorkával. Nemcsak börleszkbe hajló rabló-pandúrosdi becsapós pénzváltókkal és zsarolható zsarukkal, hanem hamisítatlannak gondolt kelet-európai kamaradráma is Mitch apja és nagyanyja főszereplésével. A forgatókönyvíró és rendező látni való meggyőződése szerint minden további nélkül belefér ebbe a filmbe az ő titokkal terhelt történetük is (disszidálás egymás nélkül, megválaszolatlan levelek, orosz szerető vagyis ellenség mint igazi nagyapa), amelybe Mitch mindig úgy pottyan két pörgős jelenet közt, mintha mégiscsak valamelyik korai Jarmusch-film hőse volna. Balkán Fanatik és DJ Bootsie helyett ilyenkor: peremkerületi lepusztult panel-enteriőr, csöpögő csap, sötét lépcsőház és hosszú csendek. Aztán betakargatja szépen Mitch az elszenderedő nagymamát, és beleveti magát megint a pesti éjszakába.

A cím sugallata nélkül sem nehéz észrevenni, hogy a Mix szándékosan csinálja nagyjából ugyanazt, amit a DJ, aki párosával dobálja a lejátszókra az újabb és újabb lemezeket, és aztán kever-kavar, húzogat és nyiszál, hadd szóljon. Több mint nem véletlen, hogy a film amúgy is szintetikus műfajú zenéjében milyen hangsúlyos szerepet kap ráadásul az etno-techno: hogy újra meg újra pörge bajuszt és rámás csizmát viselő népi táncosok dobognak belé a drum'n'bassbe. Van, akinek tetszik ez - a Lovy Brothers Amerikából jött párosa nyilván közéjük számít -, van, akinek kevésbé, de akinek nem, annak is értenie illik, hogy ez lényegében mindegy, mert a lényeg most elsősorban mégiscsak a szintézist nyiszogtató mellérendelésbe vetett DJ-bizalom.

Kétségtelen, hogy kissé reflektálatlan bizalom ez. A forgatókönyv néhány feltűnő hibája (lekeveretlen jelenések, elvarratlan szálak, fals nagymamamonológok és más életszerűtlen motívumok) aligha intézhetők el annyival, hogy ebbe a filmbe minden belefér. Nem fér bele minden, tény, hogy ki is lóg ez-az. De az egész valahogy mégiscsak öszszeáll. Ha másfél órás technoklippé, hát azzá. A Mix, amely a vágásért szemledíjat is kapott, nézhető és - mit tesz Isten - tényleg szórakoztató film. Megmutatja, milyennek látja 2002 Budapestjét egy amerikai srác. Aki Kalifornia helyett nem azért választja Pestet, amiért a legelső Jarmusch-film, a Permanent Vacation kallódó hőse egy szeles kikötőben a Párizsba induló hajót várta. Neki Pest nem a „Babilonja" lesz, Pesten Mitch szórakozni fog.

Szórakozzunk hát mi is, ártani nem árt.

Aki pedig valamiért változatlanul arra kíváncsi, hogy mi történt Willie-vel, aki Béla volt, az jobb híján nézze újra talán mégiscsak a régi Jarmusch-filmeket.

 

 Mix. 97 perces amerikai-magyar film, 2003. Forgatókönyvíró-rendező Steven Lovy, operatőr Vecsernyés János, zene Timothy Kelly. Szereplők Alex Weed, Kolovratnik Krisztián, Kulka János, Rudolf Péter, Gryllus Dorka, Jeffrey Schecter, Némethy Ferenc, Jáki Béla, Vajdai Vilmos, Koós Olga, Csákányi Eszter.

Hajdu Tibor

Hazatérhet-e végre Jászi Oszkár?

„Ady Endre azzal fejezte be Jásziról és új könyvéről szóló 1912-es cikkét a Nyugatban, milyen nagy érzés kezet szorítani olyan emberrel, akiről tudja, hogy egykor szobrot fog kapni... Jászinak, mint tudjuk, ma nemhogy szobra, de utcácskája vagy emléktáblája sincs Budapesten vagy bárhol az országban..."

E szavakkal kezdi Litván György most megjelent Jászi-monográfiáját. Igaz, díszes temetést kapott a rendszerváltás után - valamivel ellentételezni kellett a Horthy-temetést, a kísérletet a Horthy-rezsim szellemének feltámasztására -, nevét gyakran említik, művei megjelennek, de elmondhatjuk-e, hogy hazatért 1919-ben elűzött eszmevilága, a liberális demokrácia, a szabad gondolat, az európai magyarság szellemisége, vagy otthon érezhetné-e magát szatmári szülőföldjén?

Jászi sok téren tett és alkotott jelentőset, s e sokoldalú munkásságot alaposan ismerteti Litván könyve, mely nemhiába több évtizedes kutatás eredménye, nem feledkezik meg semmiről; bár fő tárgya társadalomtudomány és politika, azért nem „politikai életrajz", részletesen beszámol családról és nevelkedésről, hű és hűtlen barátokról, szerelmi vívódásairól és nyugtalan házasságairól, mindarról, ami nélkül a portré nem lenne teljes. Nem siette el a teljes életrajzot, előbb publikálta Jászi leveleit, számos írását, több alapvető Jászi-tanulmány mellett megírta kapcsolatát Károlyival és Szabó Ervinnel.

Sokszor kérdezzük magunktól, miért hiányzik a magyar múlt és tudomány annyi kiválóságának jó életrajza, noha az érdeklődés nem hiányozna. Nos hát, kell ahhoz elnyűhetetlen szorgalom könyvtárak és levéltárak kutatására, a kor és környezet ismerete, empátia a biográfia hőse iránt és munkáinak megértése, a megjelenítés képessége. Litvánban együtt voltak ezek az adottságok, s még az a szerencsés körülmény, hogy Jászi tanítványa, akivel sok tekintetben szinte azonosul, de bírálni sem rest, aminthogy okos ember legelébb önmagát bírálja.

Jászi tevékenységének legfontosabb ideje a 20. század első két évtizede - a századról nevezett folyóirat alapítása, nemzedékének megszervezése, a nemzeti kérdésről írott alapművei, szerepe a forradalomban. Örültem volna, ha ennek a kornak nagyobb terjedelmet szentel a szerző a könyv alig egyharmadánál, de a narráció nagyjából időarányos, tehát nagyobb felét a hosszú emigráció teszi.

Huszonöt éves Jászi, amikor Gratz Gusztávval megindítják 1900 januárjában a haladás új nemzedékének tudományos folyóiratát, a Huszadik Századot. Két évtizeden át itt jelennek meg Jászinak és barátainak a modern Magyarország útját mutató úttörő cikkei. Öt éven át úgy tűnik, minden belső vita ellenére megvalósul Jászi célja, hogy egységes táborrá szervezze a magyar progressziót, radikális szocialistáktól mérsékelt liberálisokig.

A könyv bemutatja, hogyan szakad szét az ígéretes összefogás az 1905-ös válság évében, de azon túlmutató érvénnyel: a Monarchia és a klasszikus kapitalizmus kereteihez ragaszkodó Gratzcal, a nemzeti célok feltétlen prioritását valló Apáthy Istvánnal. Tartós maradt azonban 1918-ig a polgári radikálisok és a szocialisták összefogása. Litván az 1906-os Népszavát idézi, amely így számol be a Társadalomtudományi Társaságot kettészakító közgyűlésről: „A polgári radikalizmus született meg ma a Társadalomtudományi Társaságban." Jászinak egyidejűleg fel kellett adnia állását a Földművelésügyi Minisztériumban, s ez az esemény is történelmi fordulatot jelez: ettől kezdve már szó sem lehetett arról, hogy valaki radikális vagy szocialista hitvallással miniszteriális tisztviselő maradjon, egyetemi tanár, akadémikus lehessen. Jászi a politika kedvéért tudatosan mondott le erről a karrierről, ha nem tudta is, hogy örökre. (A sors fintora, hogy miközben sok hazai professzor máig sokért nem adná, hogy Amerikában lehessen egyetemi tanár, Jászinak és nem egy hozzá közel állónak alig okozott nehézséget az amerikai katedra elnyerése, de a hazai hivatalos elismerésre haláláig várhatott hiába.)

Litván árnyaltan ecseteli azt a mindig visszatérő dilemmát, amelyet Jászinak a politikai pálya iránti vonzalma, mi több, kötelességérzete és a morális ember averziója a sajátos politikai „erkölcsökkel" szemben okozott. Először 1905-1906-ban, amikor Jászi a választójog érdekében támogatta a „darabontkormányt", noha nem bízott ígéretei őszinteségében. Azt viszont okkal sejtette, hogy a „nemzeti" koalíciótól frázisoknál és hazafias Kossuth-szobroknál többet aligha lehet várni. Ha tiszta akar maradni, passzív marad - de legfőbb vágya volt tenni a magyar demokrácia érdekében, s ebben nagy szükség volt rá. Az 1914 előtti éveket tárgyaló fejezetek pontosan bemutatják, hogy noha Jászi formálisan sem a Huszadik Századnál, sem a választójogi ligában vagy másutt nem volt az első ember, valójában szilárd irányításuk rá hárult. Vezető szerepe, melyet ma világosan látunk, akkor még csak kevesek számára volt egyértelmű - Ady ismert kijelentései tanúsítják, hogy számára mindenesetre.

A közéleti aktivitás mellett maradt energiája az alapos tudományos munkára: ötévi kutatás, elemzés után 1912-ben jelent meg talán legfontosabb könyve: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Litván saját méltatása mellett Ady recenzióját idézi: „Ennél a könyvnél talán évtizedek óta nagyobb, bátrabb, magyarabb cselekedet aligha történt. Megtalálta nemzetiségi kérdésünkben, e valóban »legvéresebb« kérdésben a »demokrácia arkhimédeszi pontját«..."

Az első világháborút Jászi kezdettől fogva elutasította, de nem volt vereségpárti, sőt sok elvbarátjával ellentétben egy ideig híve a német imperializmus „Mitteleuropa" (szoros Közép-Európa szövetség) tervének. Ezt a sajátos pozíciót Litván egy messzebb tekintő kijelentésével magyarázza, még a háború elejéről: „Bármily rettenetesek is a mai háború pusztításai, azt az egyetlen reményt mi is tápláljuk vele szemben, hogy egy bátrabb, öntudatosabb, emberi méltóságára büszkébb, demokratikusabb, őszintébb és komolyabb új nemzedék fog kikerülni belőle, oly nemzedék, mely elég erős lesz az Európai Egyesült Államok megteremtésére..." írta a Világban 1914 decemberében.

Közismert Jászi szerepe a demokratikus erők szövetkezésében a háború végén, a Magyar Nemzeti Tanács megalakításában, a forradalomban. Sokat írtak erről, talán ezért foglalja össze Litván tömör 50 oldalon a forradalmi hónapokat, bár semmi lényegesről nem feledkezik meg. Az emigráció szokásos meddő vitáit viszont talán jelentőségükön túl részletezi, ezzel mindenesetre hűen Jászi felfogásához, aki nemcsak akkor, egész hátralevő életében kínozta magát azzal, hogy ki mit hol rontott el. Pedig talán ez Jászi legnagyobb tévedése, hiszen ha voltak is mulasztások, hibák és bűnök, a magyar tragédia - s ezzel a második magyar reformnemzedék szétesésének tragédiája - mindenekelőtt a világháború és Trianon következménye volt.

Jászi megtette, ami tőle tellett, hiába hibáztatta például magát azért, hogy a világháború előestéjén híveivel megalakította a Radikális Pártot. Mi mást tehetett volna, ha elvtelenség lett volna valamelyik nagy párthoz csatlakoznia, s tétlen sem akart maradni? Táborba gyűjtötte a „polgári" radikálisokat s velük a nem dogmatikus szocialisták nagy részét is - nem az ő hibája, ha együtt is kevesen voltak. Elnézést az aktualizálásért, de nem lehet nem gondolni pártja szellemi utódjának mai vitáira arról, ki az oka, hogy csak ennyi híve van a tiszta, következetes liberalizmusnak. Kár azon töprengeni, amin csak évtizedek fejlődése változtathat. Jászi azonban tevékeny ember létére türelmetlen volt, nem csak magával, az „októbristákkal" és Károlyival szemben is, mert nem tudtak újra összefogni - s megismételni a visszahozhatatlan pillanatot.

Ötvenévesen új életet kezdett, elfogadta a Cleveland melletti Oberlin College professzori állását, s hosszas ingadozás után elvált Lesznai Annától, hogy új - osztrák - feleségével induljon az újvilágba. A tehetetlenség beismerése volt ez, elszakadás a napi politikától, megszabadulás az emigráns politizálás ismert személyi és erkölcsi problémáitól, s bár a három hosszú amerikai évtizedben is mindvégig a haza sorsa foglalkoztatta leginkább, Magyarországtól is. Az új háború bírta még egyszer politikai aktivitásra, Vámbéry Rusztemmel és más barátaival, a Londonban élő Károlyival együttműködve próbálta mozgósítani az amerikai magyarságot a nácizmus elleni harcra, mérsékelt sikerrel, amiről megint csak nem ő tehetett.

Litván felhasználva Jászi kiterjedt levelezését és egy életen át vezetett naplóját is, részletesen beszéli el az amerikai éveket, nem hallgatva el a távolról irigylésre méltó oberlini menedék szűk szorítását, töprengéseit, a lassú öregedés kínjait. Elemzi a húszas évek végén írt nagy könyvét, A Habsburg-Monarchia felbomlását s kisebb írásait is.

Szinte az egész élet problematikájának foglalataként írja le részletesen és mély átérzéssel kései hazalátogatását 1947 őszén; mintegy körutat tesz az ifjúságba - Prága, Kassa, Pozsony, Bécs után érkezik Budapestre, visszafelé megáll Párizsban, utoljára találkozni a nagykövet Károlyi Mihállyal (és Illyés Gyulával, Szabó Zoltánnal). Találkozásuk szakítás, nem kibékülés. Jászi örült, hogy mennyi értékes ember munkálkodik itthon, de náluk nagyobb távlatból jól látta kísérletük reménytelenségét, s nem kívánt további kapcsolatban lenni az új Magyarországgal. „Végleges száműzetésben" a záró fejezet címe - 1947-tel kezdődő utolsó évtizedében már nem mozdult ki az USA-ból.

 

Rózsa Gyula

Bak Imre ötödik korszaka

Bak Imre képei szépek. Meglehet, ez a kijelentés triviális, az sem kizárható, hogy poszt-, transz- és jelöletlen avantgárd gondolatkörben egyenesen hitelrontó, de aki belépett a Vadnai Galéria kiállítására, elsőnek ezzel a ténnyel kellett szembetalálkoznia. Szó szerint: a zöldnek azzal az almafriss, aromás változatával, amely könnyedsége miatt mégsem nevezhető egyszerűen almazöldnek, a sárgák sápadttól rőtig terjedő különlegességeivel, amelyek között természetesen van citrom-, van narancssárga, de fokozataik karakterizálásához kellene az egész pomológia, ezüstfehérekkel és komolyfeketékkel, harsány, egyenletes kékekkel és lilába csábuló barnákkal. Bak megvesztegető színeit csak egy lírikus vagy egy öreg, szakavatott festékkereskedő tudná pontosan néven nevezni, de talán az utóbbi sem, mert zengő síkidomait aligha kész tubusokból és porokból rakja fel. Jobb híján maradnak tehát az olyan körülményes és egyáltalán nem szakavatott megközelítések, hogy A nem létező létező I.-en végigfutó csík talán ahhoz hasonló, amelyet kispolgár asszonyok pulóver esetén bézsnek mondanak, még inkább ahhoz a rózsaszínhez, amelyekkel a vastag női alsóneműket megfestették akkor, amikor még csak mintázatlan, vastag, meleg egyenfehérneműk voltak kaphatók.

A De Chirico I-en a motívumig futó élénkzöld olyan, mint történelmi olasz városokban a műemlékek között önfeledten viruló gyep, a prato, esetleg képes levelezőlapokon közölt változatban, A nem létező... II. variánsán a vörösek míniummal és rozsdával teli acélszereldére alludálnak, de ezek a kényszerasszociációk is rendre félrevezetnek, mert Bak tündöklő felületei testetlenek. Egyfelől csupa geometrikus formában léteznek, lehetőleg paralelogrammában, esemény, ha megjelenik egy-egy trapéz, másfelől úgyszólván absztrakt színek. Kétdimenziósak és keveretlenek, mi több, faktúrájuk sincsen, emberi kéz nyomát nem viselik, homogén módon üdék, komorak, derűsek és baljóslatúak; mondhatni, Bak új képeire mérnöki precizitással rakja fel az elemi, az elementáris érzelmeket. Ez teremti az első feszültséget. A színtéglányok rafináltan harmonizálnak és meghökkentően kontrasztálnak, titkon öszszejátszanak és vadul gyilkolják egymást, de nem nehéz felismerni bennük Bak érett korszakának másik termékeny feszültségforrását sem. Ez is elemi, ez is a szín- és lélektan alaptörvényeinek, valamint a mostanában sokszor megidézett művészettörténet tradícióinak önkényes átalakítása vagy megerőszakolása. A gesztus súlyosságát ki-ki döntse el, a lényege az, hogy a festő tudatosan a feje tetejére állítja a perspektívát. A hideg színek hátul a tér mélységét, esetleg végtelenségét érzékeltetik a reneszánsz óta, míg a meleg árnyalatok előrenyomulnak, közel jönnek, ezt mindenki tudja, s aki nem tudja, az is érzékeli, erre tanítják érzékszervei. Eléggé zavarba ejtő hát, ha Bak úgy sorolja egymás mögé a színsíkjait, hogy egy meleg árnyalatú elemmel már félig elfedett - tehát távoli - zöld mögé háttérként felhúz még egy parasztrózsaszínnél is csábosabb rózsaszín lapot, azaz a kulisszaperspektívát a színperspektívával - más támpontja a nézőnek nincsen - tökéletesen ellehetetleníti. Nagy sárga és barna események elé mélyzöld elemet tol, rózsaszín és melegbarna geometrikus cselekmények kialakuló messzeségét az eléjük felvont hideg akvamarinnal meghazudtolja - ez az agresszió, lüktetés és mozgás több mint elegendő az újabb izgalomhoz, ahhoz, hogy a homogén színsíkokból alakított kompozíció se síkkonstruktivizmus, se egyhangú színmintázat ne maradjon.

Mindez megengedi a foltbeli puritanizmust és formai önmérsékletet, azt a rendkívüli eleganciát, amellyé Bak tulajdonképpen a banális hatásokat és a szegényes készleteket átlényegíti. S lehetővé teszi, hogy az utóbbi egy év termését bemutató tárlaton felfedezzük az érett Bak Imre táj- és vedutafestészetét. A felfedezésre a ritka trapézformák ösztönöznek. A Chiricót megidéző vásznon a mélymeleg, fekete trapéz úgy húzódik a mediterránbarna téglalap mögé, hogy egyből vetett árnyéknak látszik, következésképp előtte azt az öt keskeny csíkkal felhasított téglalapot már nem lehet nem reneszánsz loggiának tekinteni. Teste, kiterjedése lesz, s ha így van, a mögötte sűrűsödő barna, sárga és fehér téglányok sorát sem nézhetjük másnak, mint ideális itáliai városképnek, olyannak, mint a híres urbinói ideálkép, amelyet egyelőre nem sikerül meggyőzően Piero della Francescára rátukmálni. A látványt két szélről keretező monumentális fekete sáv vagy egy szemközti oszlopcsarnokhoz tartozik, amelynek az árnyékából az egészet látjuk, vagy ablakkeret ugyanebben a funkcióban; az első esetben az összekötő zöld sáv az a bizonyos, ismert prato, a másodikban vadul befestett ablakpárkány. S ha az önkéntelen játék elkezdődött, nem lehet egykönnyen abbahagyni. Az Ősz sárgája és hatalmas fekete kulisszája nyilvánvalóan kisvárosi emlék, mert magas, zárt kapuja is éppolyan, mint a mezővárosi földszintes polgárházak kifelé gőgös, befelé oly sok melegséget őrző szárazbejárata, A nem létező létező I. csak tengerparti üdülőhely lehet a keskeny, melegszínű plázsával s kivált a hatalmas, zengő kék egével, a római III-sal megkülönböztetett De Chirico-vászon pedig amerikai nagyváros, bizonyosan éjjel, mert mélyfekete alapra rajzolódnak a csupa ragyogóan melegszínű, felhőkarcolós elemei.

Bak az elmúlt években festett New Yorkot, Münchent, ezeket néven is nevezte, de nem befolyásolhat bennünket a mostani címadás és a benne rejlő, nyilvánvalóan nem tájképi eligazítás. Egy kiállításnak atmoszférája, egy jól szerkesztett kiállításnak erős önálló tartalma van, egyfelől ez átszűrődik képcsoportról képcsoportra, másfelől - mindig ezt tanultuk - a nonfiguratív kép nézőjének édes terhe, hogy a kép felérzését, értelmezését magára vállalja. Az Új metafizikának tehát másfelé visz talán a címe, de ezüstszürke, nagy épületének megint csak vetett árnyéka lesz a sárga-szürke mögöttes trapéz (ettől lesz épület az ezüstszürke felület, e nélkül legfeljebb ha fal), így aztán a hátrébb vonuló elemekkel együtt mégiscsak településre utal; legfeljebb az eldöntendő, hogy modern lakótelepek vagy földi űrbázisok bájtalan légkörére-e.

Bak Imre mostani művei ugyanis csak annyira geometrikusak, hogy egyszerre rejtik magukban a nonfiguráció és a nagyon stilizált ábrázolás lehetőségét. És így - ez a legfontosabb - azt az immár harmadik feszültséget, amely a két lehetőség között vibrál és átszikrázik. Szellemi játék, etikai ambivalencia, vizuális öröm és vizuális konfliktusok - nagyjából ezt kínálják a nagyméretű vásznak. Bak, aki eseményteli pályáján tudatosan, korszakokkal követte az avantgárd és a jelzőkkel illetett avantgárdok fordulatait, ezzel az érett piktúrával mindent betakarít. Olyan magabiztos fölénnyel mozog nem ábrázoló és alig ábrázoló, absztrakt és konkrét határán, olyan intellektuális és érzéki élményt nyújt a talán ötödik, talán hatodik korszakának képeivel, amilyen szabadsággal eddig csak Barcsay Jenő tudta megajándékozni a magyar piktúrát.

Ami az analógiát illeti: a hatvanöt felé közeledő Bak új monográfiája közöl egy huszonegy esztendős verniszázsfotót, amelyen Barcsay és Bak beszélgetnek. Ennek akkoriban nemigen volt különösebb jelentősége, Barcsay ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek a tagjai még kötelességüknek érezték a pályatársak kiállításain való megjelenést. A láthatóan amatőr felvételnek most lett megkülönböztetett értelme.

 

 

A szorongás ideje

Karácsony előtt a Mezzo csatornán, amikor épp valami vegyes kis műsor ment, a lemezcégek promóciós videofelvételeiből válogattak, egyszer csak megállított valami mentemben. A szokásos érzés: hű, de szép. Mi ez?

A dalt ismertem, valami tévéműsorban énekelte régebben Peter Pears Benjamin Britten zongorakíséretével. Angol népdal: The Salley Gardens. Salley - nem tudom. Megnéztem a szótárban, de ott sem tudják. Valami név lenne? Majd elmesélem később. Most még csak az a kérdés, hogy egyáltalán miért is fontos ez. Megy az ember át a szobán, hirtelen megáll, és nézi, mi történik.

Nem olyan nagyon sok. Egy német kontratenor énekel egy plexikalitkában, fülén fejhallgató. Kicsit izzad, borostás, de amúgy jóképű, szemüveges fiú. Nagyon tiszta, se nem férfi, se nem női hang, szárnyal, nagyon szépen. Körülötte zenekar, az amerikai Orpheus Chamber Orchestra. Ha nagyon figyel valaki, és én persze nagyon figyelek, akkor kiderül, hogy nem ez a kísérlet kerül a lemezre, mert a hang persze már a lemezről szól, és egészen kicsit néha elcsúszik a szájszinkron. De vannak fontosabb különösségek. Az egyik ez a nem nélküli hang. Mert a dal kifejezetten szerelmes dal, találkozik a fiú és a lány, a lány lába fehér, mint a hó, és azt mondja a fiúnak, hogy nem kell a szerelmet nagyon komolyan venni, csak ahogy a levelek hajtanak az ágon. A fiú azonban nem ért egyet. A második versszakban hófehér kezét a lány a fiú vállára teszi, és azt mondja, hogy az életet sem kell nagyon komolyan venni, csak ahogy a fű nő. Az ifjú azonban bolond, és most csupa könny a szeme.

Nem mondom, hogy villámcsapás, sem azt, hogy virradtig maradtam, és a boldogságtól föl-fölkiabáltam. De mégis: mi ez? Az énekest ismertem, mi több, élőben is hallottam a Zeneakadémián. Andreas Scholl. Jól fésülten, modern szemüvegben, mellényben, ragyogó, ropogós fehér ingben énekelt, már azt sem tudom, hogy mit. Olyan volt, mint egy nagyra törő bankfiú, akiből egyszer még vezérigazgató lesz, és ennek megfelelően éneklésében is volt valami bájosan tiszta és naiv, de nem nyíltak meg különös mélységek. Szóval ő különben ekkora énekes?

Azt hiszem, ideális reklámbeugró vagyok, már ha lemezekről van szó. Mert az egész nem hagyott nyugodni. Mitől jó a pasas, és egyáltalán ki ez. Nem olyan nagy munka kideríteni. Született 1967-ben Kiedrichben, a csaknem hétszáz éves helyi fiúkórusban kezdett el énekelni, és amikor jött a mutálás, nem kezdett el baritonhangon énekelni, mint bármelyik normális ember, hanem átállt a kontratenorra. Maradt alt fekvésben.

Maga a kontratenor éneklés egy kicsit ma is rejtély, nem tudni pontosan, hogyan zárják le a férfiak a hangszalagjaik egy részét, de valahogy meg tudják rövidíteni a szalagokat, amitől azok gyorsabban rezegnek, és magasabb lesz a hang. Még ma is idegenkedve nézik sokan, amikor valaki szinte női hangon kezd el énekelni, nevetnek vagy furcsálkodnak, mindenfélét odaokoskodnak, hogy miért is akar egy férfi nő lenni. Jaj, hányszor hallottam lebuzizni a King's Singers magasabb hangú tagjait. Azóta kicsit változtak az idők, de mi a kontratenor időszakot egyszerűen átugrottuk. Komolyan vehető magyar kontratenor énekes soha nem volt, és egyelőre nem is tudok róla, hogy készülne valaki az iskolában, akiben annyi, de anynyi tehetség és mondanivaló van, hogy hamarosan kapkodhatjuk a fejünket.

Egy ideig még védekezhettünk azzal, hogy nálunk nincsenek évszázados kórushagyományok, mint az angoloknál és a németeknél, ahol természetes, hogy a szoprán szólamot az iskolák alsó tagozatos növendékei adják, az alt pedig megoszlik a gyerekek és a kontratenorok között. De hát a kontratenor éneklés azóta világjelenség lett, ma az egyik legkeresettebb énekes Yoshikazu Mera, akinek nemcsak a kontratenor éneklést kellett megtanulnia, de egyáltalán az európai zenét is, hiszen japán származású.

Ami a hagyományokat illeti, Andreas Schollnak tényleg van mire visszatekintenie, nemcsak azért, mert a kórus olyan régi, hanem mert apja is, nagyapja is ott énekelt. Tényleg megáll az ember esze, mert hol van Magyarországon bármi csak ehhez hasonló. Én például tudom, hogy Gulyás Dénes édesapja a Munkásőr kórusban énekelt, de hol van azóta már kórus, munkásőrség, hogy csak a legfontosabbakat említsem? A német fiúnak viszont minden sokkal egyszerűbben ment. Tizenhárom évesen mutált, de senki nem röhögte ki, amikor azt mondta, hogy jobban, szabadabban tud énekelni, ha alt marad. Nem kellett neki zenébe bolondult csodabogárrá válni. Még popzenekart is alakítottak a barátaival, és saját számokat énekelt. Amikor tizenhat éves lett, a kórus énekmestere azt mondta, hogy neki egy kicsit gyanús: mintha több tehetség szorult volna Andreasba az átlagosnál. Tovább két helyen lehetett képezni a hangját: Angliában vagy Baselben. Scholl ugyan elsősorban az angol énekeseket, főleg James Bowmant szerette (meg tudom érteni), de küldött egy kazettát a belga kontratenornak, René Jacobsnak, hogy hallgassa meg, érdemes-e vajon komolyan képeznie magát. Jacobs pedig lecsapott a tehetségre, és Baselba hívta.

Innét már voltaképpen egyenes az út, hiszen Andreas Scholl ma már tanít a baseli Schola Cantorumban, és csak kisebb lejtmeneteket kellett átvészelnie. Például hogy nem volt zenei képzettsége, nem tudott jól kottát olvasni, nem játszott hangszeren, pedig Baselban alapvetően posztgraduális képzés zajlik. Mindegy, a tehetsége miatt kivételeztek vele. És amikor végzett, elkezdődött a lemezkarrierje.

Az igazsághoz tartozik, hogy fogadtatását tekintve az a lemez, amelyen a Salley Gardenst énekli, nem éppen sikeres. Angol és amerikai népdalokat énekel, amitől természetesen rögtön kikészülnek az angolok és amerikaiak, mert hogy jön ahhoz egy német az ő furcsa akcentusával, hogy a népdalaikat énekelje. Bűnbocsánat csak a két utolsó dalért kapható, mert azok amerikai népdalok ugyan, de német nyelvűek, német bevándorlók danolták, hogy Heil dir, Columbus. Ennyiből is sejthető, hogy a népdal fogalma eleve egy kicsit más az angolszász országokban, mint nálunk. Mert ha csak a Salley Gardensről van szó, már nem lehet azt mondani, hogy eredete a homályba vész, a szövegírót pontosan ismerjük: az ír William Butler Yeats. A dallamhoz eredetileg más szöveg tartozott, de mivel Yeats 1889-ben megjelent sorai is illettek a zenéhez, az egész így vált közismertté. Mintha lennének olyan magyar népdalok, amelyeknek mondjuk Vajda János írta volna a szövegét. Yeats után kutatva az ember megtalálja a salley szót is: fűzfát jelent. Persze a fűzfa alapesetben willow angolul, de gael nyelven a fűzfa saileach, ami a latin salixból származik, és Yeats nyilván egy kis ír ízt akart elhelyezni az angol szövegben.

Persze nemcsak a kiejtésen vannak megakadva a hallgatók, hanem Scholl éneklésén is. Hogy a népdalok harsányabb, erőteljesebb, vérbőbb, nyersebb előadást kívánnának. Scholl viszont úgy énekel, mint valami angyal. Még a nagyon türelmesek is felhozzák Kathleen Ferriert, ezt az egyszervolt angol mezzoszopránt, aki után egy lemeznyi népdal maradt. Ferrier ugyan tagadhatatlanul hangversenyénekes, kifinomult, a felindulástól és a meghatottságtól szinte remegő hangja egy pillanatra sem népies, de talán a szövegmondás tisztasága, a sorok jelentésének hangsúlyozása pontosan megtalálja a félutat. Se nem koncerttermi előadás, se nem énekelgetés a földeken, de a zakós közönségnek pont ez a megfelelő.

Hozzá képest Scholl talán vértelen, de csak azért, mert ő egy másik középutat keres. A zenekari feldolgozás bonyolult, de semmiképpen nem magas művészet. A kiindulópont már két szék között van. Mert ha a Britten-féle zongorakíséretes változat vagy akár a sokkal egyszerűbb, gyakorlati alkalmazásra és nem kifejezésre készített Hughes-féle lenne a lemezen, akkor arra még azt lehet mondani, hogy koncerten, mondjuk, ráadásszámként használható. De nem lehet egy hangversenykörúton népdalfeldolgozásokat énekelni, főleg úgy, hogy a zenekari szólamban nincs semmi igazán merész. Hangulatfestés, alapozás, ború. Efölött szólal meg Andreas Scholl hangja.

Angyalhang. Miközben mégiscsak egy szerelmes dal. És ettől válik az egész igazán borzongatóvá. Mert a szövegértelem szerint bármi történhetett: a fiú jobban szerette a lányt, az szelíden rátette hószín kezét a fiú vállára, és nem kell mindent mellre szívni alapon eltűnt. Csakhogy Scholl változata ezen a hangon nem egy szomorú szerelem története, hanem valami sötétebb, fájóbb, tragikusabb. Messzebbre megy, nem is tudom, hová. Életre szól. Úgy akarok élni, ahogy nem lehet. Hát csorog a könnyem, mi mást tehetnék.

Ezzel a tapasztalattal az ember túléli a karácsonyt, túléli az újévet. Januárban szólt valaki, hogy vett még nekem egy karácsonyi ajándékot, és akkor most odaadná. Nem beszéltünk erről, semmi oka nem volt rá, hogy ezt adja. De ezt adta. És azóta úgy érzem, hogy még el fog jönni az idő, amikor jó hasznát veszem még ennek a dalnak. Pedig nagyon nem vágyom rá.

 

 

Győrffy Iván

A dúvad

Ha Theophrasztosz ma írná újra Jellemrajzait, bizonyára külön fejezetet szentelne annak a típusnak, amelyet Csernus Imre képvisel a médiában. Karakterét valahová a durva és a neveletlen, faragatlan viselkedésű személyiség klasszikus vázlata közé helyezné, és a magamutogatás vonásaival is sűrűn ellátná. Nem tudjuk, milyen ember Csernus Imre valójában - nem is tartozik ránk. De az a személy, akit a televízió képernyőjén alakít, kísértetiesen emlékeztet az évezredekkel ezelőtt leírt figurákhoz, azzal a különbséggel, hogy az Arisztotelész legjobb tanítványa által eleve karikírozott jellemzőket még jobban eltorzítja, még inkább felnagyítja a média. Ám szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy a katódsugárcső torzítása tudatos: a műsor kitalálói, készítői és életben tartói, annak legfőbb mozgatóerejével egyetemben, kifejezetten rájátszanak a műsorvezető offenzív stílusára.

Dr. Csernus Imre „sztárpszichiáter", ennek minden előnyével és hátrányával. Személyében a szaktudást és a közvetlen, pácienseihez hasonló viselkedést, életstílust szokták ünnepelni. Ezt azért érdemes kiemelni, mert ebből mi semmit sem látunk: drogos fiatalok csak elvétve fordulnak meg reflektorokkal bevilágított, stúdióvá alakított belvárosi „rendelőjében", tevékenységéhez pedig nem kell orvosi diploma, pusztán egy kis érzelmi intelligenciára, némi empátiára lenne szükség. Ezekkel azonban nagyon csínján bánik a műsorvezető - problémamegoldásról, kezelésről szó sincs, a leplezetlen kitárulkozás és a nézők intenzív kukkolása a cél.

Ki lehetne erre a legalkalmasabb személy az exhibicionista műsorvezetőnél és a stúdiórendelőbe befáradó egykori pornószínésznőnél? A műsorvezető egyéniségét már a bevezető képsorok megvilágítják: ezekben a szélesvásznú (vaskos fekete sávokkal határolt) jelenetekben az erősen felékszerezett Csernus autót vezet a nagyvárosi dzsumbujban, leparkol a félig-meddig rehabilitált sétatéren, majd a gangos bérházban laza (John Travoltától a Grease című amerikai kultmusicalben megfigyelhető) mozdulatokkal elsétál ajtajáig, önelégült pillantást vet saját névtáblájára, majd belép a lakásba. A műsor végét hasonló jelenetsorok keretezik, és - mintha ez sem lenne elég - egy-egy durvább beszólást követően az ő barnított fotokópiáival „pecsételik le" a szobabelsőt. Verbális és metakommunikációs megnyilvánulásai meglehetősen hatásvadászok: a dolgozószobának nehezen nevezhető vegyes funkciójú lakótérben otthonosan mozog, nem ül, szinte fekszik a karosszékben, a lehető legváratlanabb helyzetekben teli szájjal felkacag vagy elutasítóan fintorog, hadonászik a bögréjével, mindent háromszor megismétel, és időnként durván ráförmed beszélgetőtársára. (Érdekes módon az ivóedénynyel és köpőcsészével való handabandázás Theophrasztosznál is fontos eleme a goromba ember jellemrajzának!) Szemlátomást elsősorban saját magával van elfoglalva. Hiába hangoztatja úton-útfélen, hogy csak a másikat figyeli, behúzott karmokkal az alkalmat lesi, mikor kapja ellentmondáson, bizonytalankodáson, védekezésre képtelen állapotban a szemközt ülőt. Akkor kíméletlenül lecsap, kifejezetten érzéketlen, nemtörődöm kijelentéseket tesz ordító hangnemben, majd elégedetten hátradől karosszékében, és vasvillatekintettel döfi át áldozatát. Nem tudni, ez a magatartásforma orvosi szempontból mennyire eredményes (sablonszerű alkalmazása semmi esetre sem), lélektanilag azonban visszataszító, televíziós produktumként pedig csak az erős idegzetűek számára elviselhető. Mindehhez természetesen ideális az olyan alany, aki hozzászokott, hogy ipari méretekben megalázzák. Számára már a talkshow előzetese sem sok jót ígér: a bevágott jelenetben Csernus arról faggatja a túlsúlyos volt pornószínésznőt, hogy jól érzi-e magát, amikor tükörbe néz. A tagadó válasz hallatára bögréjét szája elé emeli, lesajnálóan fintorog, majd cinikusan ráförmed: „Egyél!" Később is alaposan leszedi róla a keresztvizet: érzéketlen monotóniával faggatja halott vőlegényével kapcsolatos érzéseiről, múltbeli és jelenlegi párkapcsolatainak hőfokáról, időtartamáról, a nő testi jellemzőiről. A faragatlan viselkedés tehát nem a témaválasztásban érhető tetten (épp azért vannak itt ketten, hogy a nőt alaposan kivesézzék), hanem a megfélemlítő és ellentmondást nem tűrően arrogáns stílusban. „Minek neked párkapcsolat?" - sújt le a kérdéssel egyszer, máskor meg szimplán „aljasságnak" minősíti a nő viselkedését, hogy nem engedi el magától elhunyt szerelmét. Amikor csak lehet, közbevág, nem hallgatja meg a másik mondandóját, saját, a vulgaritásig hétköznapi stílusát igyekszik áthárítani partnerére. Az interjúalany, Dinnyés Piroska meg is jegyzi a műsor végére vetett „értékelésben": az az érzés fogta el többször, hogy Csernus mindjárt lekever neki egyet, annyira dühös rá. De a tévépszichiáter dühe nem személyes érintettségből fakadt: ezt a pózt találta legalkalmasabbnak arra, hogy levetkőztesse páciense pszichéjét, és megfürdesse a közönség perverz kíváncsiságában.

A beszélgetés központi kérdése az a probléma, amit a vak is lát: Piroska elégedetlen megjelenésével és kérészéletű párkapcsolataival, és mindez valamiképpen összefüggésben áll a tizenhét éve az esküvőjük előtt halálos balesetet szenvedett vőlegénye emlékével. Csernus úgy tesz, mintha az alapevidencia saját kutatómunkájának gyümölcse lenne, és húszperces szívós kérdezősködése alapvető fordulatot hozna a páciens életébe. Pedig a durva lélektipráson és sértegetésen túl csak közhelyeket kapunk. Olyanokat például, mint a kelleténél is többször ismételt mondás, „a szem a lélek tükre"; „a mai rohanó világban alig figyelünk egymásra"; vagy a tévédoktori zárókonklúzió, mely szerint, amíg nem mondjuk ki őket, a dolgok nem mutatkoznak meg a maguk valójában, nem lehet velük mit kezdeni, vonatkozik ez a halott emlékére, amelyik az illetőben „nagyon mélyen van". Igaz, nagy ívű elemzésre idő sem lenne (Csernus, mindkettejük „sajnálatára", a közepén rekeszti be a nagyon is egyoldalú beszélgetést), de a médium sem engedi. Akkor viszont miért kell úgy tenni, mintha komoly emberek súlyos kérdésekről értelmes eszmecserét próbálnának folytatni, és nem pusztán saját egójuk ferde tükörképében gyönyörködnének?

A párbeszédet Csernus antikolt arcmásain kívül kisebb bejátszások is központozzák. Ezekben Piroska gyermekkori fényképeinek nézegetésével egyidejűleg a narrátor révén beavatást nyerünk életének fordulataiba, pornóipari munkásságába, öngyilkossági kísérleteibe, kórházi hányattatásaiba, bulémiás ösztönkésztetéseibe, intim szférájába. A kommentátort alighanem elragadja az ihlet, hiszen úgy fejezi be mondandóját, hogy Piroska „végül a szexiparban találta meg boldogságát" (!). A fehér ruhás lányfotókat - igen kifinomult ízléssel - az „I'm a big, big girl" refrénű slágerrel körítik, mintegy előkészítve a valós idejű látványt. Piroska az ágyon heverészve vall önmagáról, egy alkalommal pedig beszédes művésznevű barátnője, bizonyos Erica Venus fejti ki Piroska férfiakkal szembeni attitűdjéről vallott véleményét. Az alaposan megszerkesztett képsorok és a komolytalan alámondások mind-mind az előzetesen felállított diagnózist hivatottak alátámasztani és a műsorvezető álláspontját a nézőkre erőltetni. Ez a könnyen átlátható manipuláció azonban csak arra jó, hogy a köré kerített faggatózást vákuumba taszítsa, amelyben a szereplők kérdései és válaszai súlytalanul lebegnek egymás felé (illetve összevissza a légüres térben), hiszen mindent, ami megtudható volt, már megtudtuk, legalábbis tudni véljük. Akkor viszont a mesterkélt rendelés valóban semmi másra nem alkalmas, mint arra, hogy a címszereplő önkiteljesítését kísérjük figyelemmel, és a távkapcsolóra helyezett ujjunkkal egy másik ember sebében vájkáljunk. A műsor sokat citált alcímével egyetemben - „bevállalod: igen vagy nem?" - a tét itt sokkal inkább az, hogy hány olyan „hányatott sorsú", a pszichiáter számára is kellően érdekes ember akad Magyarországon, aki hajlandó megtölteni a heti hat alkalommal futó műsorsorozatot.

A Viasat3 - mint a bekebelezett és a kereskedelmi profit lángjában évekkel ezelőtt elégetett Tv3 önjelölt örököse - megpróbálja újraéleszteni a független, civil szellem, a minőségi kereskedelmi szolgáltatás főnixmadarát. Mi tűrés, tagadás, erre igencsak szükség lenne: a két nagy kereskedelmi csatorna egymást licitálja túl az igénytelenségben, az elhivatott műsorkészítőket rendre elüldözve maguktól, a közszolgálati adók pedig az ellentmondó elvárások között vergődve alig-alig tudnak értékelhető produkciót előállítani. A Viasat3 ezért mert nagyot álmodni, és új műsorokkal rukkolt elő, nem titkolva, hogy jelentősen fel akarja duzzasztani nézettségét: autós- és lakberendező magazinnal (ugyanilyen zsánerű „formabontó" műsorok a többi kereskedelmi csatornán már futottak), a Tv2-től tavaly távozott Hajós András késő esti show-ival és - nem utolsósorban - a Dr. Csernussal. Mind a négy műsor célközönsége a fiatal városi középréteg. Utóbbival azonban igencsak melléfogtak: a Dr. Csernus színvonalát és nézőkörét tekintve inkább a Mónika és Balázs show-k (statisztákkal telezsúfolt, idiotizmussal terhelt kora délutáni botrányműsorok) gyenge utánérzésének tűnik, és nem alkalmas arra, hogy a csatorna önálló imázsát megalapozza.

Vajon meddig merik ezt bevállalni?

 

Dr. Csernus - talkshow, 2004. február 2., hétfő Viasat3, 18.35. Műsorvezető Dr. Csernus Imre; főszerkesztő Bagi Márta; szerkesztő Bajor Zsófi; operatőr Töttös Márk; kameraman Jakub Róbert, Vas András, Karsai András, Hangyál Attila; vágó Fellegi Mária, Lába I. Szabolcs; hangmérnök Láposi Zoltán; fővilágosító Vadász László; vezető operatőr Radics Balázs; rendező Kovács Dániel; gyártásvezető Zahorán Gabriella; felvételvezető Nagy Andrea; producer Papp Gergely, Vén Zsolt; gyártó: Papírtigris produkció.  

Takács Ferenc

Egy önarckép ízlésformája

Der Mensch ist, was er ißt. „Az ember az, amit eszik."

Ha hitelt adunk Feuerbach eme tételének - néha idézik, bár komolyan ritkán veszik -, akkor Váncsa István szakácskönyve, mely az auto-tautologikus Váncsa István szakácskönyve névre hallgat (mit hallgat, beszél: serceg, bugyborékol, sistereg, gyöngyözik, gőzölög, sőt páráll), nem egy márkás közírói pályafutás magánérdekű mellékterméke, olyasvalami, amire a „ki kicsoda"-típusú könyvek kérdőíveinek a „kedvtelés, hobbi?" kérdésére a „gasztronómia" szóval szokás válaszolni, mintegy a szócikk-alany kilétét, úgymond, lényegibb és meghatározóbb módon feszegető kérdések („iskolai végzettsége?", „foglalkozása?", „kitüntetései?" stb.) után, színesítésként vagy érdekességként, de végül is a személyiség lényegét illetőleg mellékes vagy járulékos dologként. Éppen ellenkezőleg: ha Feuerbach szellemében tekintjük az ügyet, mindaz, amit szokásosan ilyesféle accidentiának veszünk, voltaképpen maga az essentia, azaz az ember - és az egyes ember, esetünkben Váncsa - sajátlagos lényege, létének plátói formája vagy ideája. Logikai következtetés formájában megfogalmazva: a könyv azt tartalmazza, amit Váncsa eszik, tehát a könyv Váncsát tartalmazza, mégpedig legteljesebb mértékben és legnagyobb kiterjedésben.

Azaz ez a szakácskönyv - a fentiekből következőleg - valójában önfeltárás, az Én lehető leghívebb megjelenítése, Váncsa következetes és őszinte önarcképe. Műfaját tekintve az ilyen önéletrajzi jellegű írás gyónás és vallomás önmagunkról, azaz a nagy múltú confessio-műfaj hagyományaihoz (Ágoston, Rousseau és a többiek önboncolásaihoz) illeszkedik. Persze fontos, hogy ne mondjam: forradalmi különbséggel: Váncsa szakácskönyvében - a klasszikus vallomásokkal szemben - az egyed nem tünékeny lelki-szellemi tartalmak halmaza, hanem reális létező, ennyi és ennyi kiló csont, hús, belsőség, vér és víz stb., nem érzéki ideák konstellációja (ahogy Cloyne püspöke, George Berkeley, Vlagyimir Iljics Lenin bête noire-ja képzelte), hanem éhség és szomjúság, és ezek folytonos kielégítése, táplálkozás és ürítés, egyszóval anyagcsere. Azaz tisztán anyagi folyamat vagy működés, feuerbachi-marxi értelemben vett praxis, reális gyakorlat.

Ezen a ponton persze némileg felül kell vizsgálnunk első bekezdésünk platonizmusát. A késő huszadik századi gondolkodás megkérdőjelezte a személyiség, az Én szubsztancialista és eszszencialista felfogását, azaz azt az elképzelést, hogy az ember „mélyén" valamiféle eleve adott, kész és állandó „mag" lakozik, amelyet azután az önfeltárás-önmegjelenítés mintegy „utólag" letapogat és ábrázol, többé-kevésbé pontosan és híven. Manapság inkább úgy látjuk, hogy az Én feltárása, illetve feltárulkozása az írás gyónásos-vallomásos formáiban valójában az Én önmegalkotása, ahol is megjelenítés és megteremtés azonosak. Azaz ami ilyenkor történik, voltaképpen az Én önlegyártása-önkikovácsolása vagy - és ez jelen esetben, mármint „Váncsa" és „szakácskönyve" esetében a leginkább helyénvaló kifejezés - önkifőzése.

Filozófiailag tekintve ez teljességgel szabad tevékenység, önmagunk megválasztása és e választás révén való megalkotása, amelyet nem determinál és nem motivál semmiféle eleve adott külső vagy belső tényező - egyetlen motivációgyanús, egyben determinisztikus elemre bukkantam csupán, a „Váncsa" név paronomazikus összefüggésére - didaxis: részleges hangtesti átfedésére - a magyar kulináris történetben legendás névvel, a „Vánczá"-val, de hogy szerzőnk azért választotta volna irodalmi önmegalkotása közegéül az alimentáris tapasztalat - didaxis: evés-ivás - világát, mert neve egy sütőpormárkának a hangtani metaforája, bízvást elvethető hipotézis.

Az eredmény tehát a szabad teremtés jegyében megalkotott, evésfenomenológiai és étekepisztemológiai fejtegetések, illetve ételreceptek „tárgyi megfelelőibe" (vö. T. S. Eliot) inskribált önarckép. Annak idején Babits könyvét, Az európai irodalom történetét Halász Gábor „egy ízlésforma önarcképének" nevezte, azaz nem „tárgyias" értekezésként, a szerzőtől függetlenül létező tényállás leirataként olvasta, hanem „alanyi" önmegjelenítést, a szerző szerves életmegnyilvánulását, ha tetszik, gyónást és vallomást látott benne. Mi is így olvassuk Váncsa István Szakácskönyvét, egy ízlésforma önarcképeként, s amit leginkább izgalmasnak találunk benne, az éppen ennek az önarcképnek az ízlésformája: a szakácskönyv.

Itt nyilván szükség van egy preventív vagy preemptív manőverre. Mielőtt még szó érné a ház elejét, amiért Babitsot, Halászt, európai irodalmat emlegetünk holmi leveles tésztába öltöztetett pőre kolbászok, kecskeméti mustáros marhasültek, részeg asszony módra készült fartövek és hasonlók kapcsán, gyorsan rámutatnánk arra a nyomós retorikai összefüggésre, miszerint a hagyományosan az emberi tapasztalat teljeként, szabadságunk utópisztikus kiteljesítéseként stb. felfogott Művészet és Irodalom alapjául szolgáló szellemi képességnek - más néven: az esztétikai érzéknek - a tizennyolcadik század óta ízlés a neve. Az „ízlés" szó eme szubtilis értelme viszont - eredetét tekintve - metaforikus: a nyersen testi „íz(le)lés" szó átvitele a szellemi fogyasztásnak és e fogyasztás élvezetének a területére. A régiek még közel voltak az átvitel történelmi pillanatához, s a szó magasztosan szellemi jelentését gyakran cserélték vissza dévajul a szó szerinti konyhaira: például az angol regény nyitányának tekinthető Tom Jones (1749) bevezető fejezetében Henry Fielding a regényírót - azaz önmagát - fogadósként írja le, aki regényében mintegy vendégül látja olvasóit a pénzükért; regénye maga, mint mondja, nem más, mint mindenféle változatosan elkészített étkek sora, amelyek közül lesz, amit az olvasó behabzsol, lesz, amit ímmel-ámmal elmacskál, s lesz persze, amit undorral eltol magától. (Fielding második felesége egyébként szakácsnő volt.) Váncsa - szakácskönyve elméleti részeiben - az eredményt tekintve ugyanígy tesz, bár az ő iránya ellenkező, mert könyve a legközönségesebb evést lódítja fel metaforikusan az esztétikai élmény (és élvezet) ritka levegőjű magasába. Ő ezt az osztrigával szemlélteti: „ha... a legmegfelelőbb hangulatban fogyasztjuk... akkor olyasfajta fénylő, tiszta és ráébredés jellegű tudati pillanatokat élhetünk át, amilyenek egyébként a nagy művekkel való találkozásokat jellemzik".

Ahogy az elfogyasztás aktusában az osztriga eszerint műalkotássá válik, úgy lesz a szakácskönyvben kifőzött szerzői Én maga is műalkotás, melynek hordozója, anyaga, közlésközege - vagy ahogy manapság mondják: médiuma - a recept, kötelező posztmodern önreflexióját pedig az egyes ételfajták receptcsoportjai elébe illesztett fejezetek, a fentebb már említett étel- és evéselméleti preambulumok adják. Azaz - érthetőbben fogalmazva - Váncsa könyve elméleti és gyakorlati részből áll.

Az elméleti fejtegetések a filozófia, a szociológia és a nyelvtudomány elvont fogalomkészletét mozgósítják bizonyos konyhaművészeti alapproblémák megvilágítására, pontosabban ezeknek az alapproblémáknak („a kocsonya elkészítésének mely fázisában kerüljön sor a fokhagyma hozzáadására?"), sőt magának a „konyhaművészet" fogalmának a dekonstruálására. Melléktermék (vagy főtermék?) természetesen a komikum, amely a szokásosan emelkedettnek, szellemileg magasabb rendűnek tudott beszédmód vagy stílus és a szokásosan kisszerűnek és jelentéktelennek tartott tárgy inkongruenciájából - didaxis: összeférhetetlenségéből - fakad. Abszurd esszéparódiákat vagy - travesztiákat olvasunk, olyasmiket, amelyeket egy időben angolok írtak szívesen, pl. A kereszténység eltörlésének várható hasznáról (Jonathan Swift), A gyilkosságról mint a szépművészetek egyik ágáról (Thomas de Quincey), A sertésterelés varázsáról és buktatóiról (Leigh Hunt) és hasonlókról.

Ez a parodisztikus jelleg azonban látszat csupán: irányát és eredményét tekintve a fogalmi dekonstrukció a lehető legkomolyabb szinten és mélységben zajlik. A dolog mintája alighanem a salátának szentelt elméleti fejezet. Itt Váncsa konkrét példán mutatja be, hogy az ételekről és étkezésről való gondolkodásunk szubsztancialista és eszszencialista előítéletek rabja. Cáfolatképpen pedig meggyőzően bizonyítja, hogy a salátát salátává tevő lényeg, a plátói értelemben vett „salátaság" ideája merő káprázat, eme ételosztály „valósága" merőben nyelvi-szociális konstrukció. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy salátaügyben (mint ahogy minden másban is) a radikális nominalizmus jár leginkább közel az üdvözítő igazsághoz: a salátaság mint univerzálé nem előzi meg a dolgot, még csak nem is a dologban rezideál, hanem a dologhoz képest utólagosan, a dolog salátának-való-nevezésében nyer egyedül létet. (Sparhert mellől fogalmazva: saláta az, amit - egyébként teljesen önkényesen és minden alap nélkül - salátának nevezünk vagy annak eszünk.)

Hasonló művelet tárgya a könyvben a kocsonya és a töltött káposzta. Bár a szerző elvszerűen nem foglalkozik a hazánkban megszokott mindennapi étkekkel - a gyakorlati részben éppen ezért hiába is keresnénk a töltött paprika, a káposztás cvekedli vagy a krumplis tészta receptjét -, ezt a két ételt kiemelten tárgyalja az elméleti fejezetekben. Részben ugyanazért, amiért a salátát taglalta: a kocsonyaság és a töltöttkáposztaság plátói lényegének vagy univerzáléjának a keresése lidércfény kergetéséhez hasonló igyekezet. Részben viszont a kérdés szociálpszichológiai vetületét is tanulságosnak találja. Hiszen egyrészt ahány ember, annyiféle kocsonya vagy töltött káposzta, másrészt viszont mindenki a maga kocsonyáját vagy töltött káposztáját tartja a kocsonyának, a töltött káposztának, s mindenki máséról megvetőleg nyilatkozik, sőt ha tehetné, még a „kocsonya" vagy a „töltött káposzta" nevet is elvitatná a mások főzte ételtől. Azaz ezt a két ételt - a magunk részéről hozzátehetnénk: a lecsót és a sóletet is - a gyakorlatban szélsőséges liberalizmus és parttalan demokrácia, míg tudati szinten teljességgel autoriter intoleráns kirekesztősdi veszi körül.

Pedig lehetetlen éles határvonalakat húzni még az alimentáris tapasztalat két alaptevékenysége, az evés és az ivás között is. Nem csupán abban az értelemben, hogy az evés végtére is nem több egyetemes casus bibendinél, hanem - mint Váncsa receptjeiből kiderül - már a létrehozás folyamatában sem különül el egymástól étel és ital. Minden második levesrecept szeszes ital hozzáadását írja elő: madeira, vörösbor, konyak, amarettó, sherry, tequila, pezsgő, sőt vodka (deciszám), „A besenyők elkárhozása" (ez egy torta) töltelékébe pedig két kupica kávélikőrt kell belekeverni („legjobb, ha Kahluát", veti utána a szerző).

S hogy a világ (=az ételeké) nem holt tárgyak idegen, közönyös vagy ellenséges halmazaként veszi körül az egyént, hanem éppen ellenkezőleg: a világ (=az ételeké) a teremtő egyéniség eleven tevékenysége - és ez az egyéniség volna az az Én, az a „Váncsa", aki megalkotja magát a könyvben -, azt a gyakorlati rész, a közreadott ezeregy recept lépten-nyomon tanúsítja. „Ugyanaz másként", „gyorsabban", „egyszerűbben" - mozgásban van itt minden, ami adva van, s folyvást teremtődik, ami eddig nem volt, a „polgárháborús marharagu", a „csirkecombok áfacsaló módon", a „báránycsülök másnaposan" és a többi.

S ennek - tudniillik a világ eldologiasodását a szabad kulináris teremtés aktusában felszámoló ember felmagasztosulásának - végül is van bizonyos hatalmi, politikai és erkölcsi tanulsága, még a fazekak-serpenyők közé nem merészkedő, tehát étkeit készen kapó s tőle idegen dolgokként megélő szürke milliók számára is. Hogy mi ez a tanulság, azt pedig éppen Feuerbach fogalmazta meg legtalálóbban, mégpedig ugyanott, ahonnan a jelen recenziót indító idézetünk származik:

Wollt ihr das Volk bessern, so gebt ihm statt Deklamationen gegen die Sünde bessere Speisen. „Ha azt akarjátok, hogy a nép jobb erkölcsökre térjen, a bűnök elleni szónoklatok helyett adjatok neki jobb ételeket."

 

Váncsa István szakácskönyve. Budapest, 2003, Vince Kiadó. 555 oldal, 3495 forint.