A Mozgó Világ internetes változata

Ködtérkép

 

A sebesült Michele d'Astét azonnal a szállására kísértem, és megígértettem vele, ha nem találjuk ott az orvosát, átjön hozzám, hogy az én sebészem vegye kezelésbe. A sérülés nem volt különösebben veszélyes, egy szilánk hasította végig a bal felső karját jó arasznyi hosszan, azonban több nagy eret is megsérthetett, mert a vérzés csak nem akart csillapodni. Michelét a sebesülése egyáltalán nem érdekelte, pusztán azon aggódott, hogy összevérzi a térképeit: meg is kért, hogy vegyem át tőle a tekercseket.

Körülöttünk a vörös gomolygásból hol állatok, hol emberek, hol a legvalószínűtlenebb keveréklények bukkantak föl: emberek, akik véres emberi vagy állati testrészeket cipeltek, hullákkal megrakott lovak és szamarak, meg bizonyára a köd és az elbizonytalanodott érzékelés miatt olyan kombinációk is, amelyeket nem is lehetett pontosan elemezni: később, évekkel az ostrom után Helmuth Liebenberg, a polgármester különc unokaöccse, aki életét az állatok és növények tanulmányozásának szentelte, egy egész könyvet adott ki ezen a címen: A török ostrom idején Bécs városában felbukkant csodás és istentelen állati és emberi lények kézikönyve; ebben hétszáztizennyolc lényt sorol fel, amelyeket saját szemével látott, a hullagödrökből exhumált, segédei segítségével befogott, vagy amelyek létéről hiteles szemtanúk beszámolói alapján győződött meg.

Vannak köztük camelanthroposok, a janicsárok és a tevék ocsmány szerelméből született, rövid életű, nyáladzó, szőrös, visszataszító lények, amelyeknek már a puszta látványa is több napos lázat okoz: ezeket az éjszaka leple alatt katapultokról hajigálták be a törökök a városba, hogy zűrzavart és ragályt keltsenek. Amelyik túlélte a földet érést, vinnyogva és hörögve vonszolta végig magát az utcákon, vérző púpját a falakhoz dörgölte, és ragályt terjesztő vizeletével és ürülékével mindent beszennyezett. A többségük még napfelkelte előtt kiszenvedett, és szokatlanul gyors oszlásnak indult, bőre lilásra vált és gyorsan felpuffadt, majd felrepedt, és a lény belseje szétfolyt a földön. Csontjaik szinte egyáltalán nem voltak, csak valami vékony, porcos, bordaszerű képződmények, melyek ideig-óráig megtartották az életképtelen testet, de aztán maguktól vagy a test súlyától, ki tudja, hirtelen összeroppantak, elpusztítva az istentelen torzszüleményt.

A camelanthropos mellett igen különös és veszélyes lény a lupasinus: egy ilyet, azt hiszem, magam is láttam, bár esküdni nem mernék rá - sok furcsa dolog történt azokban a napokban. A lupasinusok a török sereget kísérő kurvák szamaraktól fogant torzszülöttjei, amelyek közül állítólag igen sok életképesnek és idomíthatónak bizonyult, olyannyira, hogy azt beszélték, a szultán már azon volt, hogy egy egész sereget állít föl ezekből a lényekből, amelyek éles patáikkal képesek voltak akár a páncélt is átrúgni: pusztító rohamuknak a nehézlovasság sem tudott volna ellenállni, de ez a terv is sírba szállt a császárral és az európai Török Birodalommal együtt, pedig már egy egész várost építettek a birodalom minden részéből összefogdosott örömlányoknak és szamaraknak, és a pároztatásuk is megkezdődött.

Ennek a lénynek számtalan érdekesség közül kétségkívül az a legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy egyedei között csak nőneműek találhatók: nemi szervük a nőkével mindenben megegyezik, és melleik is vannak, igaz, három pár. Caraffa csapatainak egy csaknem teljes létszámú lupasinus-sereget Drinápoly mellett sikerült katlanba szorítania és kiéheztetnie: ezek az undorító páriák ugyanis az éhség első jelentkezésére egymásnak esnek, egymás testéből hatalmas darabokat szakítanak ki, és egymást halálra rúgják: itt húzódik idomíthatóságuk és életképességük határa. Minthogy valami furcsaság folytán ezeknek a lényeknek a teste rendkívül keskeny és hosszúkás, és belső szerveik hihetetlenül aprók, májuk és veséjük egyáltalában nincsen, fájdalmat pedig nem éreznek, a fal repedésein, keskeny csatornákon és föld alatti patakok vizén át jutottak be a városba, és többször megtámadták az éjszakai őrséget; de amint megéheztek, felhagytak a támadással, egymást kezdték keresni, végül egyetlen tömegbe gyülekezve szétszaggatták és felfalták egymást: az utolsókkal a kutyák végeztek, úgyhogy ép példányt Helmuth Liebenbergnek nem is sikerült beszereznie. A könyvben látható rajzot emlékezetből és néhány megmaradt testrész alapján készítette.

Felsorol még néhány hasonló lényt, amelyek emberi közreműködéssel jöttek létre, vannak köztük madárhoz és csúszómászóhoz, sőt halakhoz hasonlók is, ezekből azonban csak egy-két példány bukkant fel, azok is többnyire csak darabokban, vagy hónapokkal az ostrom után, amikor a hullagödröket kibontották, hogy áthelyezzék a csontokat. Aztán voltak olyan állatok is, amelyek a fajok szokatlan és rendkívüli keveredéséből származtak, mintegy azt jelezve, hogy a világ szokásos rendje megbillent, és további katasztrófák eljövetele fenyeget; és voltak torz emberek, amelyek nem tartalmaztak semmilyen állati vért: az ostrom idején tisztes családokban is fogantak ilyen torzszülöttek, akiket aztán közös lelencházba helyeztek: ezek lettek „Kara Musztafa árvái", akik testük rútságával sokáig, még a mostani években is riogatták és mulattatták a bécsi népet. Közülük nem kevesen azon családok neveit is viselhetnék, amelyekből a város mai előkelőségei származnak: azonban, hogy ezt a szégyent elkerüljék, egy városházi határozattal valamennyinek eltörölték a nevét. Ezek azonban legalább teljesen emberek voltak, nem természetellenes praktikák és a keleti mágia termékei: erre hosszú életük is bizonyíték. Hiszen a török ostromlók felől a városba áramló lények többnyire csak néhány órát éltek, de közülük még a legéletképesebb is alig érte meg az ostrom végét; ha jobban meggondoljuk, valamennyi csecsemő volt; amikor pedig a város felszabadult, már írmagjukat sem lehetett találni, és néhány kósza testrészt leszámítva, amit a tudós Liebenberg összegyűjtött, csak az ostromot átéltek emlékezetében léteztek.

Valamennyi lény közül azonban a legfélelmetesebb, és ami ennél is aggasztóbb, fegyverként is leghasználhatóbb a Susurrans titanica volt. Erről a teremtményről maga a tudós Liebenberg is bevallja, hogy létezésére aligha található felfogható magyarázat, ám kétségkívül létezik, vagy legalábbis az ostrom ideje alatt létezett, hiszen számosan találkoztunk vele, azonban alig vagyunk néhányan, akik a találkozást túlélték, és be is tudtak számolni róla. Azt beszélték róluk, hogy Mohamed hatezer gyermekének leszármazottai, akiket ez a pogány démon az ősidők szörnyeivel nemzett, akiket a görögök titánoknak neveztek. A Susurrans titanica nem harapott, nem rúgott, nem mart, nem csípett, nem fojtott, nem fertőzött: a Susurrans titanica beszélt.

Sokféle logikus és meggyőző, sőt felkavaró és megrázó érvelést hallottam már életemben: tudom, milyen érzés, amikor az ember jobb meggyőződését feladva ingadozni kezd, a beszélő szándékai szerint a bizonytalanság szakadékai fölött egyensúlyoz, hogy végül az új meggyőződésbe kapaszkodva ismét szilárd talajra kerüljön. Tudom, milyen valakinek a hatására elvetni korábbi önmagunk, aztán egy életen át küzdeni ezzel a kétségbeesett és csalódott kísértettel, aki esedezve bekopog néha, mint egy elhagyott szerető; de soha ahhoz hasonlót nem hallottam és nem éreztem, mint amikor a Susurrans titanica beszélt. Egyesek fiatal fiúnak látták, mások ráncok szabdalta, görbedt öregembernek, megint másoknak női alakban mutatkozott, és olyan is volt, aki egyáltalán nem látta, csak a szavait hallotta. Nekem életerős, harminc év körüli férfiként jelent meg: a városi önkéntesek egyenruháját viselte, és egy követ cipelt, amikor hozzám csatlakozott. A szeme fáradt, tompazöld volt, az a szem, amely az összes elbeszélésben az egyetlen közös pont, ezt a szemet viselte az ifjú, az öregember és a nő is: Mohamed szikrázó zöld szeme, amelynek fényét megtörte a föld mélyére szorult titánok megcsappant életereje, halálvággyal kevert gőgje és az ősiségükből fakadó életuntság.

A férfi mögöttem jött, folyamatosan tartotta velem a lépést, pedig egyre gyorsítottam, mert nem volt kedvem beszélgetni: nem szerettem azt az alulról jövő, mégis a magasba kúszó és onnan támadó hanghordozást, amit ezek az alacsony munkára beosztott és a tisztekre irigy polgárok használtak. Azonban akárhogyan szaporáztam a lépteimet, az emberem a nyomomban maradt. Már a Schottentornál jártunk, amikor váratlanul megszólalt: a hangja mintha körülvett volna, mint amikor barlangban beszélget az ember. Nagyon egyszerű szavakat használt, és egyszerűen, bécsi tájszólásban beszélt - nemigen hiszem, hogy volna ember, aki ne ült fel volna ennek a tökéletes színjátéknak.

Azt mondta, hogy mindannyian el vagyunk veszve: nemcsak mi, ostromlott bécsiek, hanem minden ember mindig és mindenhol. A régi bölcsek, mondta, akik öngyilkosságuk elkövetésében az érettség bizonyítékát látták, kidolgozták annak fegyelmét, amit azonban a mi korunk elfelejtett. Mi, akikre jellegtelen agónia vár, sem a végpontjaink közötti távolságot nem magunk szabjuk meg, sem azt nem mi döntjük el, hogyan veszünk búcsút a világtól; a végső óra nem a mi végóránk: hiányzik belőlünk az egyszeri kezdeményezés kiváltsága - amely jóvátehetné a sótlanul, tehetség nélkül leélt életet -, és szintúgy hiányzik belőlünk a fennkölt cinizmus, az elmúlás művészetének antik pompája. A kétségbeesés öreg rókái vagyunk, százados! Önmagunkkal kibékült hullák!

Azon voltam már, hogy megfordulok, és letromfolom az okvetetlenkedő polgárt, amikor azt éreztem, hogy nem tudnék mit válaszolni: szavai túlságosan is belőlem szóltak, és mint mondtam, nem egyértelműen a hátam mögül, hanem körös-körül mindenhol - de ennek az akusztikai furcsaságnak akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Mondom, mindannyian az álom és ébrenlét között eltévedten, elveszve bolyongtunk. Az önkéntes pedig folytatta.

Csak azért ragaszkodunk az élethez, mondta, mert nem támasztja alá semmi, mert érvnek még az árnyéka sem fér hozzá. A halál túlságosan precíz; minden érv mellette szól. Amilyen rejtélyes ösztöneink számára, éppoly kristálytisztán, címek vagy az ismeretlen hamis díszei nélkül jelenik meg értelmünk előtt. Az élet, amely halmozza a semmitmondó titkokat és kisajátítja magának az értelmetlent, sokkalta nagyobb rémületet vált ki a halálnál: valójában ő a nagy ismeretlen. Hová vezethet ennyi sok üresség, ennyi sok érthetetlen, százados? Azért akaszkodunk rá a napokra, mert a halálvágy olyannyira logikus, hogy emiatt hatástalan. Az élet ugyanis, ha csak egyetlen, határozott, vitán felül álló, nyilvánvaló érvet tudna felmutatni, mindjárt semmivé lenne. Minden, ami él és mozog, táplálékát az alátámaszthatatlanból meríti; némi logikai többlet gyászos volna a létezésre nézve, amely merő erőfeszítés az értelmetlen irányába. Adjatok pontos célt az életnek: egyből oda a vonzereje. Épp célkitűzéseinek pontatlansága teszi felsőbbrendűvé a halálnál; egy cseppnyi precizitás rögtön leszállítaná a kripták trivialitásának szintjére: de maga, nemde, a precizitás híve, százados? A röppályák, a lővonalak és a tűzerő tudósa?! Mi ez a fegyelmezetlenség, mi ez a hanyagság, mi ez a slendriánság, Solari grófja?

Így beszélt tehát a Susurrans titanica; én pedig futni kezdtem. Végigfutottam a Burg mentén, egészen a Kärntner-bástyáig, de a lény, keze közt a kővel, a városi önkéntesek egyenruhájában ott loholt mögöttem. Nem részletezem az érzéseim, Bárónő: minden szó célba talált.

Ifjúkoromban is sokat olvastam, de másképp, mint most, vénen és reménytelenül: a szavak akkor még ruganyosak voltak, gyorsak és áttetszők, mint a lárvák; olyan kézzelfoghatóan jelentették a dolgokat, olyan szenvedéllyel, olyan ölelésszerűen: most mintha átmennének az utca túloldalára, és eszükbe sem jut köszönni, régi jótevőjüknek - az ölelésükre való meghitt emlékezést pedig minduntalan megzavarja a mostani, váratlan hűtlenségük okozta kínzó zavarodottság.

Ifjúkoromban római őseimet követtem, Cicerót olvastam és a sztoikusokat, meg Lucretiust és Senecát, meg Epiktétoszt és Marcus Aureliust, és Püthagoraszt, aki városom legnagyobb halottjának, Vergiliusnak távoli mestere volt. Jól tudtam Euripidésztől, hogy jobb lett volna meg sem születnünk, és Szophoklésztől, hogy nincs esély megismerni önmagunk, és Aiszkhülosztól, hogy a sors ravaszabb áttételeket mér, mint az órásmesterek, és Empedoklésztől, hogy az életre a halál az egyetlen esély - a régi bölcsek közelről szóltak hozzám, szavaiknak íze volt, szaga, súlya és sebessége: most távolról motyognak, mint a menhelyen a megbolondult, öreg színészek, lázálomszerűen anyagtalanok és megfoghatatlanok; előadásuk bosszantóan vásári és betanult: de ez nem a szavak hibája, hanem az előadójuké.

Amit akkor tudtam, mára elfelejtettem. A szavak akkor a végbe vitt tettek képei voltak, és a régi bölcsek mintegy a saját emlékezetemből beszéltek; a szavak díszleteiből jótét szellemek varázsütésre ácsolták meg a cselekvés színpadát - százszor, ezerszer meghaltam ezen a színpadon. Úgy véltem, kellően felkészültem a halálra; az életet megmértem, átláttam és megvetettem - a Susurrans titanica szavai azonban lerombolták ezt a színpadot. Az önkéntes hirtelen eltűnt mögülem, én pedig boldogan álltam a záporozó lövedékek között. Valóban csak a szerencsén múlt, hogy akkor nem ért véget az életem. Mások, akiknek a szerencse nem játszott a kezére, meg is találták a hirtelen annyira kívánatosnak tetsző halált, a golyók elé álltak, vagy levetették magukat a bástyáról, vagy ami a legkülönösebb: álmukban haltak meg, mintha belülről sorvadtak volna el.

Ilyesfajta lények bukkantak hát fel körülöttünk, miközben átvágtunk a városon.

Michele szállása a minoriták temploma mögött volt, abban a negyedben, ahonnan az utóbbi napokban, mióta a törököknek sikerült a falak alá fúrniuk, és az aknáikkal csaknem lerombolták a templomot, aki csak tehette, elköltözködött a belsőbb városrészekbe, ahol úgy vélték, nagyobb biztonságban vannak. A téren több ház teljesen kiégett, a füstölgő romok közt még itt-ott felizzott a parázs, és ezek a vöröses ábrák, mint egy elfelejtett ősnyelv megfejthetetlen írásjelei, átszüremlettek a füstből és porból keveredő ködön. Voltak, akik még mindig nem adták fel a reményt, hogy a romok közül sikerül megmenteniük vagyonuk morzsáit, ezek hosszú botokkal, csáklyákkal és gereblyékkel próbálták széthúzni a törmeléket: néha kirángattak egy-egy üszkös, megperzselődött rongyot, aztán elkeseredetten visszadobták, és tovább keresgéltek, miközben egymást szapulták. Minthogy a város szegényeit bölcs előrelátással még jóval az ostrom kezdete előtt kitelepítették, nehogy a magukat ellátni amúgy is képtelen tömegek tovább nehezítsék a város helyzetét, nem kellett attól tartani, hogy a fosztogatók megkaparintják azt a keveset, amit a tűz meghagyott: ha tehették volna, most már nyilván ezeket a vagyonukat vesztetteket is menten kitelepítik. A börtönökből és a kórházakból is mindenkit átzsuppoltak Klosterneuburgba és a Duna túlpartján fekvő falvakba, egyedül az örömlányokat tűrték meg az alsóbb néprétegek közül, ezért aztán ebből a szempontból a városban olyan nyugalom és biztonság uralkodott, amilyen soha azelőtt és soha azután: ha nem forrt volna a pokol megannyi tüze és bugyborékolt volna megannyi üstje, azt is gondolhattam volna, hogy a Mennyei Jeruzsálem utcáin sétálok, mint Francisco de Toledo térképein.

A városvezetés valóban szinte minden fontosnak tűnő dologról gondoskodott, hogy Bécs optimális esélyekkel szegülhessen szembe az ostromlókkal, mondom, szinte mindenről: egyedül a kutyákról feledkezett meg, amelyek most emberi és állati testrészeken marakodva hatalmas falkákban járták az utcákat, mintha a katonai szervezkedést a maguk módján akarnák leutánozni: de a kutyákra majd még visszatérek.

A Michelének szállást adó épülettel szomszédos ház két nappal azelőtt égett porig egy gyújtóbomba becsapódása következtében, a tűz a szomszédos épületek tetőszerkezetére is átterjedt, és csak üggyel-bajjal tudták megfékezni a fenyegető tűzvészt. Bár a tüzet eloltották, az oltáshoz használt víz az egész házat elöntötte, az emeletek átáztak, a fülledt időben a falak nem tudtak kiszellőzni, és szinte egyik pillanatról a másikra bepenészedtek. Michele könyvei közül is kárt szenvedett néhány, ezek most döglött madarak módjára kitámasztva-kinyitva hevertek szanaszét a szobában, hátukon a penészgomba pihéivel. A könyveken átütött a rohadó bőr szaga - ez nem a tudomány szentélyének: ez a cserzővarga műhelyének szaga volt.

A seborvost a hátsó udvarban találtam, egy ólszerű, alacsony mennyezetű melléképületben; be volt rúgva, és rettegve kuporgott az asztal alatt. Az ostrom második hónapjában már gyakori volt, hogy a gyengébb idegzetűek nem bírták elviselni az állandó életveszélyt, és összeroppantak. Összekuporodtak, gyerekhangon vinnyogtak, vagy kifejezéstelen arccal, fénytelen szemmel, némán hevertek, viszszahúzódva valamilyen veszélytelen, belső vidékre az élők iránt vakon és süketen. Megpróbáltam életet verni belé, de minden próbálkozásom sikertelen maradt: nagy nehezen sikerült ugyan kirángatnom az asztal alól, pedig két kézzel kapaszkodott az asztallábakba; valahogy aztán mégis kisiklott a kezeim közül, és az ágy alá menekült. Összeszedtem a tégelyeit, a flastromkészítéshez szükséges kenőcsöket, és visszasiettem Micheléhez.

Mire visszaértem, már bevitték a vacsoráját, nagy darab disznósültet, kenyeret és kancsó bort: Michele hozzájuk sem nyúlt. A karját már bekötötte egy vászondarabbal, csak úgy hevenyészve, és ismét a térképeken dolgozott. Jót derült, amikor elmeséltem, hogyan viselkedett az orvos; a derék cseh kiválóan ért a sebek ellátásához, mondta, az amputációi pedig egyenesen világhírűek, csak hát bátorság terén bizony hagy némi kívánnivalót maga után. A franciák elleni háborúban a legnehezebb pillanatokban olyan gyalázatosan viselkedett, hogy Stahremberg tábornagy végül is megvált tőle, és megfogadott egy herkulesi termetű dánt, aki még kalózok között is szolgált, és a sebgyógyítást Dél-Amerikában tanulta valamelyik alkirály udvarában az azték orvosoktól; undorítóan büdös csodakenőcseit állítólag holtak különféle szerveiből nyeri, és a csaták után hosszú napokig kószál a harcmezőn, hogy begyűjtse a szükséges alapanyagokat, de van olyan gyógyszere is, amelyet a még élő ellenségből kell készíteni, ezért olykor maga is részt vesz az ütközetben, és foglyokat ejt. Ez a cseh meg ide költözött a nyugalmas Bécsbe, azt remélve, hogy most már csak kificamodott bokákat és elkalapált ujjakat kell gyógyítania, meg maximum bicskával szúrt sebet, és lám, most itt van az emberemlékezet óta legádázabb ostrom kellős közepén.

A tégelyek közül találomra kiválasztottunk egyet: zöldes, sűrű állagú kenőcs volt, ezt tettük a sebre, amely addigra már megduzzadt és összeszorult, úgyhogy már nem is vérzett, csak lassan levedzett. Mint később kiderült, nem ártott volna alaposan kitisztítanunk, mert a szilánkból némi morzsalék benne maradt, és aztán elfertőzte az egészet; de hát ez napokkal később derült ki, a nagy roham után. Akkor meg már volt nagyobb bajunk is.

Fullasztó volt a hőség és a szélcsend, bár a török ágyúzás hevessége alábbhagyott: már csak szórakozásból lőttek, nehogy véletlenül elfelejtsük, hányadán is állunk. Szinte minden nagyobb tüzet eloltottak a városban, csak a Szent Ruprecht-templom felől világította át a ködöt néhány nagyobb lángcsóva. Már azon voltam, hogy hazatérek a szállásomra, és alszom néhány órát, Michelének pedig indulnia kellett a bajor aknászokhoz, hogy kijelölje az ellenaknák helyét; ekkor azonban az éjszaka megszokott, bár megszokhatatlanul rendkívüli zajaiba különös és fenyegető hangok keveredtek.

Addigra már megtanultuk, hogy a legapróbb nesznek is meghatározzuk az okát, az ember egyszerre a legkülönfélébb eseménysorokat is képes volt a hangok alapján beazonosítani, és szükség is volt erre a képességre, mert adott esetben az életünk múlhatott rajta - de ezekre a zajokra nem lehetett semmilyen ésszerű magyarázatot adni. Először úgy tűnt, mintha egy kisebb török egység hatolt volna be a városba, s most a mieink üldöznék őket; aztán a hangok a legkülönfélébb irányokba váltak szét, hozzá vonyítás, hörgés, majd lövések hangja keveredett, meg röhögés is és részeg kurjongatás. Michelének még el kellett végeznie néhány számítást - én lesiettem az utcára.

Beszéltem már arról, hogy a városvezetés milyen óvintézkedéseket tett, hogy Bécsben csak a katonaság és az ellátásukról gondoskodó személyzet maradjon, valamint a polgárok közül is csak azok, akik a védelemhez így vagy úgy hozzá tudnak járulni: a kutyákról azonban, amelyek a jelen helyzetben semmire sem voltak használhatóak - hiszen mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ki az ellenség és merről várható, vadászatra pedig épeszű ember aligha gondolhatott -, valahogy mindenki megfeledkezett. Az elővárosok felégetése után a gazdátlanul kóborló kutyák - talán maguk is a török elől menekülve - a falak mögött kerestek élelmet és menedéket: de az ostrom második hónapjára már mind élelemnek, mind menedéknek egyre inkább híjával voltunk. Talán emiatt történt, talán azért, mert az ellenség a legritkább esetben került kézzelfogható közelségbe - a táborukat mintha festményként feszítették volna a város köré, s mi ezeket a keleti miniatúrákat a vakulásig silabizáltuk -, a védők haragja a minden szempontból vétlen kutyák ellen fordult. Állítólag a dragonyosok szállásánál kezdődött, amikor az elcsigázott és elkeseredett váltás visszatért a falakról, és felfedezték, hogy a kutyák megdézsmálták az élelmiszerkészletet - mondom, a lopás annyira ritka volt, hogy gyanú felett álló társaikat leszámítva a kutyákon kívül másra tényleg nem is gyanakodhattak. Az őröket, akik részegen aludtak, első haragjukban felkoncolták, de a bosszúszomjukat ezzel nem sikerült csillapítaniuk, és a fáradtság meg a nyilvánvaló céltalanság ellenére fáklyát ragadtak, hogy az élelemtolvajokat megkeressék. Már mondtam, hogy a gazdátlanul maradt kutyák az emberek szokatlan viselkedésétől is összezavarodva óriási falkákba verődtek, és ide-oda cirkáltak a városban, mintegy saját parancsnokságot és divíziókat alkotva, mintha csak a katonai csapatmozgásokat utánoznák. Mindennap szinte percre pontosan bukkantak fel a város bizonyos pontjain, és titokzatos céltudatossággal valamilyen irányba továbbfutottak. Ha lett volna időnk a világ apróbb jelenségeinek megfigyelésére, derűvel szemlélhettük volna bennük saját torzképünket, harcaink paródiáját, mint Homérosz a békák és egerek háborúját elmesélő eposzában; így csak valamilyen bosszantó konkurenciának látszottak, akik anélkül űznek gúnyt belőlünk, hogy mulattatnának.

A katonák találtak az épület körül néhány kutyát, amelyek az éhségtől félholtan hevertek a pincelejárók mellett, ahol egy szemernyivel hűvösebb volt, mint az izzó falak tövében; ezeket agyonverték és felvágták, de a gyomrukban nem találtak egyebet néhány ugyancsak csontsovány patkánynál - továbbindultak tehát, hogy a bűnösöket kézre kerítsék. Mind többen és többen csatlakoztak hozzájuk, és előbb-utóbb az egész csapat úgy érezte, hogy a kutyáknál nincs nagyobb ellenségük. A kutyák viszont már megtanulták a járást a romos épületek, törmelékhalmok és falrepedések között, és könnyen kijátszották üldözőiket, akik egyre ingerültebbek lettek, és olyan hévvel folytatták a hajszát, mintha tényleg a törököt vagy magát Kara Musztafát üldöznék. Így azok, akik még később csatlakoztak, már valóban azt hitték, hogy a behatoló ellenség után folyik a hajsza, és a hírt már így is adták tovább - mire kiléptem az utcára, már teljes volt a zavarodottság. Aki éppen nem üldözött valakit, azt a sötétben a többiek ellenségnek vélték, miután valahonnan már az a hír terjedt, hogy a törökök álruhás kémeket juttattak a városba. Minthogy közel s távol nem volt senki, aki pontosan tudta volna, mi is történik, senki sem akadt, aki rendet teremthetett volna; akik meg még mindig a kutyákat üldözték, nem tudhatták, hogy az álruhás török kémek üldözői valójában hozzájuk csatlakoztak, ezért aztán esély sem volt rá, hogy a zűrzavar valami okos szóra lecsillapodjék, és lassan az egész környékre átterjedt. Mivel mindenki jogosnak és helyesnek érezte, amit éppen tesz, persze meg sem fordulhatott a fejében, hogy valójában egy kolosszális esztelenség résztvevője: most már nem a kutyák gúnyoltak bennünket, hanem mi önmagunk. Csak éppen nevetni nem támadt senkinek se kedve.

Mindez persze csak napokkal később derült ki, amikor valóban felbukkantak a városban az álruhás kémek, és az éjszaka folyamán legyilkolt tizennyolc emberről kiderült, hogy a mieink voltak - állítólag valamennyien abból az embertípusból, akikről mindig mindenki megfeledkezik, akinek az arcára senki sem emlékszik, akiknek a nevét soha senki sem szokta megjegyezni, és akik állítólag olykor maguk is alig tudják megmondani, hogy éltek-e, avagy eleve halottak voltak.

A kutyák nagy részét viszont tényleg sikerült kiirtani végül, de a dögökkel senki sem foglalkozott - senki nem gondolta végig, hogy most már semmi sem maradt, ami a dögöt és a hulladékot eltakarítsa. A kutyák megüresedett helyét viszont hamarosan átvették a patkányok, amelyeknek immár semmiféle természetes ellenségük nem maradt: ezért törhetett ki aztán a vérhas és egyéb járványok; de erre még visszatérek.

Ez a tragikus esztelenség volt a köd és a szélcsend utolsó támadása ellenünk.

Másnap hajnalban történt, hogy feltámadt a szél, és nemcsak a füstöt és a ködöt söpörte ki a városból, hanem a törökök támadó kedvét is meghozta, akik az aknaárkaikkal addigra már keresztül-kasul szabdalták a bástyateret, és sok helyütt egészen a falakig jutottak. Mivel igazán nagy ágyúik nem voltak, a falak ellen csak ezzel a módszerrel vehették fel a harcot - csak jóval az ostrom után derült ki, hogy a Konstantinápolyból útjukra indított nehéz ostromágyúk csak Eszékig jutottak, és ott valami hivatali huzavona miatt megrekedtek. Naponta több akna is robbant, de a legtöbbje vagy csak jelentéktelen károkat okozott, vagy visszafelé explodált, és magukat a támadókat pusztította el, közöttük azokat a keresztény foglyokat, akiket a saját városuk ellen kényszerítettek, s akikre tőlünk kénytelen-kelletlen olykor a saját rokonaik tüzeltek, miután a nyomorultak hallótávolságba jutva maguk könyörögtek a halálért. Augusztus huszonhetedikén tehát feltámadt a szél, és kisöpörte a városból a ködöt, amely a pusztulás bántóan éles rajzát hagyta maga mögött - mint amikor lecsapolnak egy tavat, és feltárul a tófenék és a vízinövények nem a napfényre, nem a szabad levegőre való, illetlenül, sőt erőszakosan lemeztelenített pőresége -, aztán röviddel napfelkelte után az általános támadásra hívó dobok is megszólaltak a törökök félhold alakú tábora felől.

Mintha a föld mélyéről jött volna ez a mindent betöltő, szűnni nem akaró dübörgés, mintha a bőr alól, a csontok közül, ameddig nem lehet lemetszeni, leásni. A kétszázhúszezer fős ostromló sereg, amely eddig apró pontok zűrzavarosan mozgó halmaza volt, körénk feszített lapok egy török kódex miniatúráival, most egyetlen tömör masszaként lépésről lépésre közeledett a falakhoz. Már korábban a Löbel-bástyára kérettem át magam, ahol a védelemért Michele felelt - annyi volt köztünk a különbség, hogy ő bárói, én grófi címmel voltam százados. Amikor a török lőtávolba ért, először a láncos golyókat és a mozsárágyúkat vetettük be: a találatok nyomán egy-egy hiány támadt a tömör masszakaréjban, ám ez nyomban újra összezárult: ugyanakkor, amint a lövedékeink elérhették az ellenség támadóvonalait, az aknászok paliszádokkal és magas töltéssel védett árkaiban is megindult a roham, és a falakat egyfolytában rázták a robbanások. A tűzerőt így két irányba kellett megosztanunk: egyrészt az árkokban közeledő aknászok ellen, másrészt a létrákkal, kötelekkel és más ostromgépekkel közeledő janicsárosztagok felé. A folyamatos tüzeléstől felizzott ágyúcsövek hőségétől a közel állóknak leperzselődött a haja, és a ruházatuk is kezdett átizzani, hiába locsolták magukat - úgyhogy rövidesen mindenki félmeztelenre vetkőzött. Közben a dobok, amelyeket lőtávolon kívül tartottak, egyre erősebben, egyre szenvedélyesebben dübörögtek. A törökök tüzérsége is rákezdte, és bár a lövedékek ereje nem volt elegendő ahhoz, hogy a falakban jelentős kárt tegyen, a mozsárágyúkból kilőtt gránátok robbanásai folyamatosan szaggatták a fából ácsolt védműveket.

A katonák, akiket elcsigázott a legutóbbi roham óta eltelt kétheti várakozás, egyre türelmetlenebbül várták, hogy az ellenséggel közelharcba bocsátkozhassanak, és ez nyilván nem csak arra a szakaszra volt jellemző, ahol mi tartózkodtunk, és nem csak a bajorokra és az olaszokra; még a városi önkéntesek is fegyvert fogtak, és a falaknál gyülekeztek, hogy a rohamozókat letaszíthassák, vagy ami erre az élveteg társaságra olyannyira jellemző volt, a törököt hagyják átjönni a falon, hogy aztán lesből rátámadva a zuhanásnál egy szemernyivel hosszadalmasabb és gyötrelmesebb halállal vegyenek bosszút rajtuk vagyonuk és rokonaik pusztulásáért - ezekben a kegyetlenkedésekben egyébként leginkább a nők jeleskedtek, akik talán a legjobban tudják, hol lehet a lehető legnagyobb fájdalmat okozni a férfitesten. A muskétások még utoljára ellenőrizték a kovát, mindenki szorosabbra húzta magán a szíjakat, és várta a parancsot, amikor megkezdődhet a lőtávolba került ellenség pusztítása.

Michelén is ugyanaz az izgalom lett úrrá, mint a katonáin, akik között volt néhány valóban megszállott tüzér, aki munkáját úgyszólván a művészet szintjén gyakorolta, és a legnagyobb dicsőségnek azt tekintette, ha egy jól célzott lövéssorozat eredményét látva a parancsnokuk felujjong a gyönyörűségtől. Mintha nem is az elpusztított ellenség számán, hanem a röppálya ívének szépségén, az ellen- és oldalszél erejének kiszámításán és a lőpor mennyiségének pontos kimérésén múlna a város sorsa; mintha már itt, a cselekvés közepette is a rajzolat szépsége ejtette volna őket ámulatba. A tüzérek a többi bástyán is jól dolgoztak, de kétszer ekkora tüzérség is kevés lett volna az ostromlók szinte felfoghatatlanul hatalmas tömege ellen, akik az első negyedórában akár több ezer embert is veszítettek, ez a veszteség azonban sem a tömegükön, sem a harci kedvükön nem látszott meg, sőt ahogy egyre közelebb értek, még mintha halottaik is növelték volna a számuk.

Amikor olyan közelségbe értek, hogy kartáccsal és puskákkal is tüzelhettünk rájuk, a dobok hirtelen elhallgattak, és az egész emberfal, az árkok barázdáiból hirtelen sarjadó sárkányfogvetemény, ordítva rohanni kezdett a bástyák felé. Ez az az eset, ahol a katonai munka absztrakt szépsége megszűnik, és a röppályák, távolságok, tűzerő és domborzat helyére a hús, a vér, a kardok és a pisztolyok, a kövek és a puszta kéz örvénylő zűrzavara kerül, halottakon, levágott és leszakadt testrészeken tapos az ember, belekbe gabalyodva és csúszkálva a vérben. Ahogy közeledett ez a pillanat, az emelkedett izgalmat torokszorító rettegés váltotta fel. Amikor azonban a rohamozók már csak mintegy ötven méterre voltak tőlünk, és a miniatúrát mintegy nagyító alatt vizsgálva már az arcokat is ki lehetett venni, minden addiginál nagyobb robbanás rázta meg a bástyát. A rengés és a lökéshullám akkora volt, hogy mindannyiunkat arrébb repített, és a lőporfüsttől és a portól sokáig nem is lehetett megállapítani, mekkora a baj és mi is történt pontosan. A robbanás pillanatában a bástya keleti szögletében álltam egy ágyú mellett, amely a légnyomástól úgy-ahogy megvédett, éppen csak hanyatt estem, de a körülöttem állókat, Michelét is több lépés távolságra repítette. Amikor feltápászkodtunk, a robbanástól még félig vakon és süketen is könnyen megállapíthattuk, hogy a török aknászok most az egyszer hibátlanul teljesítettek.

A nyugati bástyafal legalább tíz lépés hosszúságban teljesen leomlott, magával sodorva és a törmelékbe temetve legalább ötven embert, akik azon a szakaszon tartózkodtak. Amelyik ágyú nem zuhant a fallal együtt a mélybe, fölfordult, vagy leszakadt a talapzatáról, agyonzúzva mindenkit, aki a közelben állt; a szerterepülő lőszer és a hordókban felrobbant puskapor pedig még tovább szaporította a halottak számát. Jó harminc láb átmérőjű körben mindenütt a pusztulás és a halál százféle arca. A haldoklók közül még sokan vonaglottak, az agyonzúzottak vére még csak most kezdett szivárogni a kövek közül, néhány leszakadt végtag még megrándult, mintha gazdáját keresné, a törzsről elszakadt fejeken még tágra nyílt néhány csodálkozó szempár. A robbanást követő döbbent csend azonban csak néhány pillanatig tartott, utána nyomban meghallottuk a résen beözönlő törökök diadalordítását.

Mivel nem tudhattuk, hogy a városfal többi részén mi történt, hogy vajon ott is sikerült-e az ellenségnek rést ütnie, vagy csak a mi szakaszunkon ekkora a baj, nem tudtuk eldönteni, mi a célszerűbb védekezés: ha egy másik ponton kitörést rendelünk el, hogy a beözönlők áradását odakint akadályozhassuk meg, vagy ha minden erőnket arra fordítjuk, hogy a betörni akarókat visszaszorítsuk; ráadásul akkor még a robbanás okozta veszteséget sem tudtuk pontosan felmérni, és kétséges volt, hogy maradt-e egyáltalán valaki, akinek a kitörési parancsot kiadhatnánk. Michele úgy döntött, hogy a katonák egy részével a réssel szembeni utcákban helyezkedik el, és megpróbál valami második védelmi vonalat kiépíteni, amíg a bástya épen maradt részéről az összes ágyú a rést támadja. Hat negyvenfontos és tizenkét tízfontos ágyúval és a kezelőszemélyzettel én maradtam a falakon, Michele pedig a muskétásokkal és a dragonyosokkal az omladék tövéhez sietett. Folyamatos tüzeléssel is csak minden második-harmadik emberhullámban sikerült kárt tennünk, a negyvenfontos ágyúk közül kettővel pedig a leomlott falrészhez közeli megsérült, meglazult falszakaszt lövettem, hogy a lezúduló törmelék még jobban növelje az omladék magasságát. Azonban minden igyekezetünk hiábavalónak tűnt, és a Török Birodalom legkülönfélébb fiai egyre csak özönlöttek befelé a városba.

Némelyiknek hosszú, hegyes szakálla volt, mint a csillagjósoknak, és öles, cikcakkos ugrásokkal közeledtek, mintha valami bonyolult konstellációt éppen a táncukkal akarnának kirajzolni. Mások egészen kopaszon és borotváltan szinte átröpültek az omladék fölött: ezeknek a ruhájáról mindenféle sallangok, szalagok és zsinórok lógtak, talán azt képzelték, hogy ez a hivalkodó jelmez valóban hozzásegíti őket a repüléshez. Ezekkel roppant könnyű volt elbánni, csak el kellett kapni valamelyik madzagot, és lerántani őket a földre, vagy magasba tartott karddal kellett feléjük futni, és így felvágni a gyomrukat. Némelyek, óriási termetű kappadokiaiak, a nyakukban törpékkel rontottak a védőkre: a törpe valamiféle kosárban ült, és két kézzel apró, ólommal súlyosított késeket hajigált, mint a mutatványosok - ilyenkor a törpét kellett célozni, mert ha az kifordult a kosarából, a kappadokiai a záporozó lövésekre ügyet sem vetve a törpét próbálta menteni, és ez annyira lefoglalta, hogy akár kővel is agyon lehetett ütni. A görögök valamilyen saját készítésű robbanó golyót dobáltak felénk, amely ravaszul, kiszámíthatatlanul pörgött és pattogott, néha a magasba röppent, aztán levágódott a földre, és ide-oda gurult, felgyújtva a lőporos hordókat és a ruhákat, amikor azonban felrobbant, zöld és lila lángokat vetett, amelyek már egyáltalán nem voltak ártalmasak - közülünk a bátrabbak egyszerűen felkapták ezeket a golyókat, és visszahajították az ellenség tömegébe. A lurisztáni perzsák üres hordókat szereltek a hátukra, hogy a zsákmány cipelésével ne kelljen majd annyit bajlódniuk, ez a kétségkívül praktikus szerszám azonban jelentősen akadályozta a mozgásukat, és ahogy ide-oda forgolódtak, egymást is felborították. Az aleppói puskások feszes kígyóbőr ruhában, kúszva közeledtek, egészen lehetetlenül apró fedezékek mögé is képesek voltak összehúzni magukat, majd villámgyorsan átkúsztak egy másik mögé, úgyhogy az ember néha azon kapta magát, hogy már a lába előtt fekszik, és a puskát a gyomrának szegezi: ezek ellen forró vízzel védekeztünk. A dulkadiri íjászok nem kevésbé megtévesztő cselfogáshoz folyamodtak: kétoldalt magukra erősítettek egy-egy szalmával kitömött embert, amelyeket a dulkadiri íjászok egyenruhájába öltöztettek, s ezek is íjat tartottak a kezükben; a mieink csak nehezen jöttek rá, hogy mindig a középsőt kell célba venni. A monastiri bárdosok éles hangú sípot tartottak a fogaik között, amelynek hangjától még a legharcedzettebb katona is összerezzent; de voltak olyanok is, akik egyszerűen csak törökök voltak, és görbe karddal jöttek ellenünk. Ezekkel nem volt könnyű dolgunk.

Elég nagy készletünk volt lőszerből, de az átforrósodott és deformálódott ágyúkkal egy idő után nemhogy pontosan nem, hanem egyáltalán nem lehetett tüzelni, hacsak nem akartuk kockáztatni, hogy a cső felrobban. Ezért aztán parancsot adtam, hogy az izzó csöveket próbálják a falomlás széléről a törökök közé taszítani, hátha ezzel is lassítjuk valamennyire az áradatukat; miután ezzel végeztünk, oldalba támadtuk őket.

Michele mintegy százötven emberrel védte a réssel szemközti vonalat, és eddigre már több mint húsz perce tartotta magát: a közbeeső területet török hullák százai borították, és az emberkupac egyre növekedett, hínárosan, iszamosan átjárhatatlanná vált: a támadók elsüppedtek a belek, a vér és a velő mocsarában. Az ellenség bejutását a legeredményesebben most már saját bajtársaik holttestei akadályozták. Közben azonban a mieink száma is fogyatkozott, és mint később kiderült, a futárt, akit Stahremberg városkapitányhoz küldtem erősítésért, mielőtt az üzenetet át tudta volna adni, ágyúgolyó sodorta el, ezért a helyzetünk lassan kétségbeejtővé vált. Van egy pillanat, amikor a harci kedv és az ellenség iránti gyűlölet egyszer csak összeomlik, a katonák már mindenütt támadókat látnak, zavarodottságukban olykor még egymásban is. Ilyenkor mindig akad valaki, aki elkiáltja magát, hogy elveszett a város, és ez még a legkitartóbbak lelkierejét is megtöri; lehet, hogy az ellenfél már éppen elkezdte a visszavonulást, amikor a védők váratlanul megadják magukat - a legtöbb várostrom így ér véget. Ilyenkor már sem fenyegetés, sem jutalom kilátásba helyezése, sem azonnali pénzadomány nem segít.

Pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy az ellenség több helyen is betört a városba, és rövidesen bennünket is hátba támad, már a Szent István-templomot fosztogatja, a szent ereklyéit gyalázza, az oltári szentségbe rondít, a harangokat leveri, szüzeket erőszakol, csecsemőt koncol és az asszonyok mellét levágja. A városi önkéntesek azonnal a város belseje felé indultak, hogy otthonaikat védjék, a katonák pedig tanácstalanul lövöldöztek, vagy az ellenség felé szaladtak, hogy megadják magukat: persze azonnal lenyakazták őket. Ha ekkor nem történik valami, a város a felmentő seregek szeme láttára, amelyek, mint később kiderült, a Kahlembergről figyelték az ostromot, és már csak Lotharingiai megérkezésére vártak, a leggyávább módon elesik, és alighanem mindannyian meghalunk. Ekkor azonban Michele a megmaradt néhány katonájával rohamra indult a számban és immár felszerelésben is sokkal erősebb támadók ellen: páncél nélkül, fehér ingben, egyetlen karddal a kezében vezette a katonáit, akik ezen a felfoghatatlanul esztelen támadáson felbátorodtak, a menekülők közül is visszafordítva néhányat, és a meghökkent törököket kezdték lassan kiszorítani. A hullák között, a testek közé olykor derékig, könyökig süppedve folyt a harc, és miután az önkéntesek is felismerték, hogy a városban egyetlen török sincs, azonban pillanatokon belül lehet, visszatértek, és csatlakoztak a harcolókhoz. Rövidesen az asszonyok is megérkeztek, és gyűjteni kezdték a levágott fejeket, hogy karókra tűzve a bástyákra vigyék: bajtársaik levágott feje előtt a törökök kénytelenek leborulni, és így sokkal könnyebb végezni velük.

Mikor az utolsó törököt is sikerült kiszorítani, Michelét a hullák közé szorulva találtuk: eszméletlen volt, a mellén golyó ütötte seb. Távoli lövedék lehetett, mert a csonton már nem tudott áthatolni, csak a bőrt tépte fel, és megroppantotta a szegycsontot. A seb peremét a megpörkölődött hús barnásfekete gyűrűje szegélyezte szinte szabályos kör alakban: másnap, amikor magához tért, Michele nem győzött eleget derülni ezen a tetszetősnek is nevezhető ábrán, a dán seborvos azonban nem volt ennyire jókedvű: azt mondta, hogy a báró úr élete nemcsak hogy egy hajszálon múlt, hanem elvileg nem is volna szabad ilyen sebbel az élők sorában lennie. Ez volt a negyedik sebhely a testén.

 

(folytatjuk)

A regényt február óta közöljük.