Az operatőr és a babakocsi

Az operatőr 47 éves volt. Amikor leszállt a vonatról, barna esőkabátot viselt, kék-fehér csíkos nyakkendőt, a kabát alatt szürke öltönyt, a fején szintén barna, velúrbőr kalapot, melynek elülső pereme belelógott a szeme világába. Ha most filmben szerepel, meggazdagodott mosógépügynököt vagy kivetkőzött nyomozófelügyelőt játszana. Ő önmagáról nem alkotott képet.

A nyolcórás vonatúton, az első perceket leszámítva, végig aludt, a túlfűtött vagonban leizzadt, gallérját összenyálazta.

A fülkében rajta kívül egy fiatal lány utazott, aki a magazinokból és bulvárlapok címoldaláról ismerte az operatőrt, s abban bízott, talán lesz néhány szabad órája hazáig, mikor is fölteheti kíváncsi, de nem túl tapintatlan kérdéseit az operatőrnek.

Például nagyon szerette volna tudni, mi az igazság az operatőr anyja ügyében.

Az operatőr anyja külföldön élt, és az elmúlt időben súlyos fizikai és lelki traumákon esett át.

Azzal kezdődött, hogy egy téli reggelen, amikor a kisváros utcáin sétált, gondolt egyet, és fölhívta barátnőjét, aki jóval fiatalabb volt az operatőr anyjánál - körülbelül negyvenhét lehetett ez idő tájt -, hogy ugorjon le a szomszédos kávéházba egy teára és egy süteményre.

A telefon hosszan kicsöngött, majd a csöngés váratlanul, minden ok nélkül hirtelen megszakadt. Az utolsó próbálkozásnál végleg betelt a pohár, a telefon közölte: „ezen a számon előfizető nem létezik".

Az operatőr anyja korához képest túlzottan is bemérgelte magát, majd direkciót változtatott, és a kávéház helyett barátnője lakása felé vette az irányt.

A liftből kiszállva csöngetett, de senki nem nyitott ajtót.

Elment hát egymaga a kávéházba, és két süteményt is megevett.

Délután ismét telefonált, de a válasz ugyanaz volt. A telefonközpontban közölték vele, hogy ilyen szám nem létezik, bizonyára eltévesztette a tárcsázásnál vagy a szám feljegyzése során. „Annyira hülye azért még nem vagyok" - közölte az operatőr anyja, és lecsapta a telefont.

Másnap és harmadnap is meglátogatta a barátnőjét, de egyszer sem találta otthon. Pár nap múlva fölhívta a nő barátját, ő sem tudott róla semmit, csak azt, hogy szerinte egy másik férfi van a dologban, és a munkahelyén, a Köztisztasági Hivatalban is hiába várták.

Az operatőr anyja sokat gondolkodott az egészen, ült naphosszat a pamlagon, kis poharából likőrt kortyolgatott, nézett kifelé a téli szürkeségbe, s próbálta kitalálni és megérteni, mi is történhetett. Próbálta elhitetni magával, hogy barátnője jól van, és boldogan él valahol egy sokkal napfényesebb országban. Viszont hiába erőltette emlékezetét, egyetlenegy olyan momentumot sem talált, amely akár egy szikrányit is előrevetíthette volna a váratlan eltűnést. Ebből pedig arra következtetett, hogy az eltűnés oka nem a barátnő életében keresendő, az eltűnés oka teljességgel külsődleges, tulajdonképpen rajta kívülálló, ha pedig erre gondolt, igencsak rosszat sejtett.

Az operatőr anyjának hangulatát megpecsételte ez az eset, mind szótlanabb és mogorvább lett, s gondolatai mélyén folyton képzelgett és találgatott a barátnője felől, akit a rendőrség is keresett, most már mint hivatalosan eltűnt személyt.

„A mocskos titokzatosság", hangoztatta nemegyszer az operatőr anyja, a szárnyra kelt borzalmas és hisztérikus kitalációkra gondolt, amelyekkel az emberek próbálták az eltűnés magyarázatát megadni.

Az operatőr anyja egyre hosszabb és hosszabb ideig tartotta kezében a likőrös poharat, számtalanszor ébredt nappalija szőnyegén kiterülve, amit a bejárónőnek vérnyomásproblémákkal magyarázott. Megesett, hogy önkívületben feltépte az erkélyajtót, s a barátnője eltűnését ostoba szavakkal taglaló bulvárlapot miszlikbe szaggatta, s papíresőként szórta a járókelők fejére, amit persze a bulvárlap másnapi száma azonnal hírül adott.

Az operatőr e hírek megjelenésekor rendszeresítette látogatásait anyjánál, de aggódáson és a rendszeres orvosi felügyelet kirendelésén túl egyebet nem tehetett.

Az operatőr anyja a falból is likőrt fakasztott, s részegségét nem titkolva egyik hajmeresztő produkciója követte a másikat. Az operatőr egy idő után beleunt a szégyenkezésbe, ám attól való félelmétől és a félelem okozta hideg borzongástól nem bírt szabadulni, hogy egyszer csak ráharap valaki, és filmet forgat az anyja életéről. Az operatőr az első időkben elállt a nyílt interjúktól, de csakhamar rájött, hogy mindez csupán olaj a tűzre, és inkább kötélnek állt, s bizonyos szakmai minimumot emlegetve üzent a kollégák felé, hogy még csak meg se forduljon a fejükben... De mert ismerte őket, anyja életének bármely megfilmesítési jogát levédeni szándékozott, ám a lendület megtorpant, attól tartott, lehet, hogy épp ezzel ad ötleteket.

Az operatőr anyja lassacskán odáig jutott, hogy egyik rosszulléte után beszállították a városi kórházba, ahol rövid konzílium után megállapították, hogy az aszszony életének egyhamar vége, ha nem veszik ki a máját és a veséjét - természetesen a megfelelő donor megérkezését követően.

A műtét az idős kor ellenére jól sikerült, a gazdatest befogadta az idegen szerveket, ám ettől kezdve másról sem beszélt az operatőr anyja, mint hogy tudja, mert érzi, a barátnőjét szervcsempészek rabolták el, földarabolták, s most éppen őbenne él tovább a barátnő értékes mája és veséje. Állítását a kötelező donor-titoktartás miatt csak homályos logikai útvesztőkön keresztül tudták cáfolni, amit az operatőr anyja könnyedén lesöpört az asztalról: „Ugyan, szamárság!"

A donorban felismert barátnő azonban, ha lehet, még jobban megviselte az operatőr anyjának lelki énjét. Immár szakavatott pszichiátriai terapeuták magánrendelői között vándorolt, akik hol az orvosi esküt megtagadva utasították el az aszszonyt, hol pedig az orvost is kikészítő hisztéria miatt mondták fel kezelését.

Az operatőr ez idő alatt nagyobb munkákat már el sem vállalt, vagyis egyet, de félbe kellett szakítania egyéb ápolási teendői miatt, s ő magát sem érezte megfelelő lelki állapotban ahhoz, hogy a filmművészet esztétikai mélységei felett lebegjen, miközben egyszerű, vagyis éppen nagyon bonyolult családi problémákkal küszködik.

Történt azonban, hogy egyik napról a másikra mintha kicserélték volna, mintha elvágták volna szétkezelt énjét, maximálisan lenyugodott az operatőr anyja, mindenkitől bocsánatot kért, belátva, hisztériájával és őrültségével mennyi nehézséget és gondot okozott, mennyi lehetetlen problémát akasztott más nyakába, legfőképpen a fia nyakába, akinek filmes karrierje éppen csak nem tört derékba.

Hogy az operatőr anyjával mi történt, min ment keresztül, esetleg mi jutott tudomására, senkinek még csak halvány segédfogalma sem volt. Az asszony kiegyensúlyozottsága újabb titokkal terhelte meg az erre éhes és fogékony fantáziával megáldott emberek gondolatvilágát, annak ellenére, hogy az operatőr anyja határozottan állította: „Nem, semmi nem történt." És más egyebet nem volt hajlandó az eltűnés tárgyában napvilágra hozni.

Még az operatőrnek se mondott mást, legfeljebb annyival toldotta meg az iménti kijelentést, hogy „fiam".

Az operatőr természetesen kételkedett, hogy anyja felépült, meggyógyult, s bár az új vese és máj rendeltetésszerűen funkcionált a gazdatestben, ha az operatőr telefonja megcsörrent, még sokáig gondolt arra, ha a kagylót felemeli, anyja állapotának újbóli romlásáról kap hírt, vége a nyugalomnak, kezdődik minden elölről, s mindez végeláthatatlan és kilátástalan messzeségbe nyúlik, addig a nem kívánt szomorú eseményig, mikoron anyját elszállítja a halál.

Csakhogy a telefonok jó hírekkel szolgáltak, de legalábbis rosszal soha, anyja állapota beállt, nem változott. Látogatásait mégsem hagyta el az operatőr, ebben a különös históriában újra emberi közelségbe kerültek egymáshoz. A vonatutak hosszúak voltak ugyan, nem is mindig kényelmesek, ám repülővel az idő rövidsége mellett más közlekedési kényelmetlenségek bonyolíthatták volna az utat. „A legjobb a vonat", ezt az operatőr anyja is így látta.

Lassacskán leálltak róluk a bulvárlapok, de mert a barátnő eltűnésének rejtélye nem oldódott meg, az emberek úgy tekintettek rájuk, és többé le sem moshatták magukról, mint a nagy és félelmetes rejtélyek csendes hordozóira, mint akik valójában nem is azok, akiknek látszanak: álruhába bújt, lefátyolozott titkos rejtélyek ők.

Az operatőrrel szemközt utazó lány is akár éveket odaadott volna az életéből, ha csak egyetlen szót kicsikarhat az operatőrből, ám az békésen szunyókált a titok mélyén, mert elringatta őt a vasút.

Az operatőr 47 éves volt aznap, délelőtt ünnepelték a születésnapját. Amikor leszállt a vonatról, barna esőkabátot viselt, kék-fehér csíkos nyakkendőt, a kabát alatt szürke öltönyt, a fején szintén barna, velúrbőr kalapot, melynek elülső pereme belelógott a szeme világába. Ha most filmben szerepel, meggazdagodott mosógépügynököt vagy kivetkőzött nyomozófelügyelőt játszana. Ő önmagáról nem alkotott képet.

Töprengve megállt a várócsarnok ajtajában, bal csuklóját mellkasa elé hajlítva az órájára pillantott, összevetve a csarnok óráján látható idővel. Mielőtt továbbindult volna, a lépcsőfeljáró pihenőjének sík részén szeme megakadt egy babakocsin, amely tizedmásodperc múlva elvesztette egyensúlyát, s nagyokat zökkenve megindult a lépcső alja felé. Az operatőr tenyere kinyílt, táskája fényes port verve a kőre zuhant, s gondolkodásnyi szünetet sem hagyva a babakocsi felé vetette magát. Még nem ért el a kocsiig, mikor a lépcsőfeljáró pihenőjében megpillantott egy nőt, aki rémülettől eltorzult arccal a szájához kapott, s tehetetlenül nézte a babakocsi zuhanását. A nő arca részben takarva volt ugyan, de az operatőr, emlékezetét meglódítva, ismerősnek vélte ezt a riadtan csillogó szempárt, s fejében mintha gondolatnyi időt sem hagyva átsuhanna valami, ami azt súgta, ha a teste ketté szakad is, el kell érnie a babakocsit, különben az egész történetnek semmi értelme.