Aletta Vid
A vének és a legények
„Soha ilyen szép s ilyen rút napot!"
Puha rozsnok, rucaöröm, tátorján és siskanád,
kányazsombor, gumós lednek, dudafürt és napvirág.
Oroszlánfog, meténg, perje, tündérfürt és vízitök,
indás ínfű, csucsor, csáté, csenkesz, csarab és bürök.
Felmennek-e fiatalok
a babkarón véges-végig,
felmennek-e felhők közé,
visszatérnek-e éjfélig?
Kit találnak, ha találnak,
embert vagy a vége-nincset,
ködben járó, szomjas, fáradt,
kékbe gyötrött lelkeinket?
Néhányan már este tudják,
ülnek, bicén, padra, székre,
este tudják, de nem mondják,
mi történik éj felére.
Néhányan már este tudják,
forralt lé fölé mormolták,
lezuhan az ifjú, persze,
lezuhan, és törve terve.
***
„- Mi a dolgotok itt, titokzatos, rút
Éjféli szörnyek?
- A kimondhatatlan."
Vének kara:
Fájdalomban, félelemben
növesztettük körmeinket,
fájdalomban, félelemben
nem sajnált meg senki minket.
Most ha jöttök, késve jöttök,
kést kerítünk szíveteknek,
rozsdás láncon leeresztjük
kútba fojtott embereknek.
Legények kara:
Varjúkááár, varjúkááár,
vénült varjúkááár!
***
Vének kara:
Hová mentek, merre mentek
kiöltözve, hangos kedvvel?
Este van, az élet rövid,
este van, de lesz-e reggel?
Legények kara:
Nem tiétek a mulatság,
jó reménye, hit világa,
ne szóljatok, ne lássatok...!
Vének kara:
Ó, de büszkék! Hét határra
hallatszik majd kiáltástok...
Legények kara:
Kergesd! Üsd! A rút banyája...!
***
- Messze van még az a messze?
- Mit látsz?
- Mit látsz?
- Látlak!
- Látlak!
Vége nincsen, soha nem lesz
annak az egy éjszakának.
***
Legények kara:
Menj, gyorsabban, arra, feljebb,
kapaszkodj, vigyázz a zsákra,
ott, hogy csillog!, az de szép lesz!,
kapd, ragadd meg, itt a szája...
Itt, az egyik, ott, a másik,
hozzuk, visszük, szép szavára
templomunknak lent lehetnénk.
Vének kara:
Lent lehetnénk, ott szeretnénk,
esküvőre is mehetnénk - úgy ne, hogy ne!
Lenn a földön
gyűlnek már a ronda varjak.
Rázzák végét, rázzák szárát
babkaróra fűzött bajnak.
Varjúkááár, varjúkááár,
vénült varjúkááár.
Vének kara:
Messze mentek? Merre mentek?
Merre vagytok? Itt lehettek
most azonnal, erre lesztek,
titkos útról holtan estek
vissza, mint a rossz cipők -
semmi, semmi, rossz cipők...!
***
Temetőben tömeg gyűlik.
Sűrűsötét feketében
varjak szállnak, fenn lihegnek,
körbe-körbe, föl-le, föl-le,
látni, mély, a sírgödörbe,
ágról ágra, meg-megülve.
Ágról ágra, meg-megülve.
Ágról ágra, meg-megülve.
Lackfi János
Vérátömlesztés előtt
Megőszült ágak, füvek, levelek,
a napon dér sistereg,
A völgy tejködöt harákol, lepedék
tapad barázdált légútjaira
Teherautó ponyvájáról peregnek vékony jéglapok
szilánk csilingel nyomán, üvegcserép
A „tanuljunk nyelveket" tábla alatt
kezében süketnéma nyelvkönyvvel olvas valaki,
Másutt egy vak lány dohányzik
csak neki nem látható füsthieroglifeket
Mint kiteregetett lepedőn bodzabogyó-szín,
vastag madárfos csurranása,
az árnyak kékje a falakon
Ülsz, rád dől a torony,
két darabra szeli testedet,
hátad melegszik, lábad fagyos sötétbe mártva
A vécében a billenős tetejű szemetesbe nézve
vattacsomón valakinek a vére
Hol jár most az a vér?
Szükséged lenne forró elevenére
Tilalom
Mint löttyedt öreg combba a harisnyakötő
mélyed bele a platánfa húsába
a FÜRÖDNI TILOS tábla
Apró örvényekkel himlőhelyes
a víz teteje
A folyó kacéran
szemhéját rezgeti
összemosódnak képei
Felette fűzfák függőleges satírja
Szlalomozva
jársz végig nyolc hidat
te vagy a parton minden horgász
nejlonszatyrodban kotorgálsz
Te vagy az öregfiú is aki
nem bírta ki
most könnyít magán hörögve gőzölögve
A padról már eltűnt a csöves
utána bulvárlap maradt
benne az Adria
kár volt itthagynia
A korláton áthajolsz
fütyülsz a fürdési tilalomra
úszol az égen
lenn másik éned
ugrál mint óriás vízibolha
Gát Anna
Karácsonyi ének
Csendüljön fel a karácsonyi ének!
Én is a Kisjézusra várok.
Kurva jó napom van: Tori Amost hallgatok és tépek,
Az exbarátnőm pasijáról fantáziálok.
Zeng az ének, ragyog a Lángoscsillag száz színnel,
És szent-a-békében ring a jászol.
Anya elutazott, az új barátjával síel,
Az öcsém deszkás nadrágban a tükör előtt csápol.
Az Isten parancsol, nem az angyalok,
És én, ahogy Apának, engedelmeskedtem,
Hisz amikor azt mondta, kövér vagyok,
Egyből anorexiás lettem,
Úgy tizenhat évesen, nem Betlehemben.
És idén szürke karácsonyunk van, esik az eső.
Emlékszem majd, hogy egyszerre sírtam és nevettem,
Miközben rózsaszín énekkel telt meg a temető?
Szóljon hát az a dal hangosan, a szférák zenéje!
A telefon néma, a tévé közvetíti.
Csillagszóró a csap alatt, mielőtt az egész fa leégne,
A Nagy Ünnep harsog. Csak bírd ki, bírd ki.
Mulatság
(Klimt Vízikígyói alá)
Szűk farmer, lobogó haj,
Kézen fogva rohannak az éjszakába.
Villámot szór a szemük,
Nézi a fekete ég: felébredt a sok kába,
És szépen festett-pöndörített szempillája
Rebegteti a többieket is táncba,
Hogy a Hold alatt extázisban
Rohan és ugrál
A sok lány,
A sok sellő, vizet keres,
És a Dunába dobálja a ruháit.
A nedves póló alatt nem vacog a lélek,
Erő nyílik, ha nem is fegyveres,
Virágfüzérek után kutatnak a porban,
Az aszfalt fölé hajlítva csillogó hátuk.
A táncuk karikás, mint a koszorú,
És körben szökdelve, úszva az éjszakában
Üvöltenek boldogan, ahol a szóhatár van,
És ölelkezve szánkóznak a korlátokon,
Amíg legzsiványabb gondjuk is továbboson,
És perdülnek, és mennének Csodaországba,
De csak a dílerek mosolyognak a sarkon.
És elsötétednek a színházak,
És kiürülnek az üvegek,
És kiszáradnak a szájak.
És felröppen az ének, új kalitkából,
Mennek, megváltják a világot!
Tornamutatvány a hídon,
És lökdösődnek, csókokkal borítva az utcát,
És hajukból szétrebbennek a madarak,
Zajukkal feltöltődnek üres szobák,
Illatuk bibliai, lantot érdemel,
Szemük ragyog és nem felel.
Gumitalpú cipő és cipzáros táska,
Összefont ujjakkal üldözik a reggelt.
Ha majd az összes rozsdás jópolgár felkelt,
Visszhangozza égő dalukat az utca!
A grillezett éjféli csemegék íze,
És turbékoló borosüvegek lenyomata,
Mert itt vannak, éjjelente megbomlanak,
És nem térnek az intő szóra haza.
Nappali fényben fulladoznak,
A magas hozamú klausztrofóbiában,
A tolakodó-sárga forgalom fülükben dudál,
Betonketrecben nem édes az álmuk.
Hogy eszük vesztve, egymást nyalva-tépve
Kergetik ki haragjukat ilyenkor a térre,
Hogy a hangfalakból szabadság kísérje
Hínáros-fodros küldetésüket,
Ölelje a szegfűszeg illatú felhőt, amelyben lebegnek.
Eltáncolnak ők akárhol...
Ma este kirúgunk a hámból.
Simon Márton
fehér ing, drapp ruha
Petri György emlékének, szeretettel
Egy nőnek nem mondhatod ha megkérdi
- ahogy szokta is -, hogy nem, kedves,
nem szeretlek, most épp semmit sem ér-
zek (fáj a fejem) szorít és fojto-
gat az életem, mint egy kinőtt garbó,
mert,
mert még látszom, de ami voltam,
már eltűnt mint kavicson a köpés,
mert rianó jégtáblákon, nőkön, rajtatok
élek, és átugrani kéne, bár lépni se merek
mert az egyetlen hobbim a dohányzás,
mert egy hajnali-szürke, üres városba vágyom,
sétálni kirakatok közt, fejcsóválva megnézni
próbababák mellét, menni, olcsó meleg lángost
harapdálva - ahogy valódi melleket néha -
vagy csak némán ülni, akár a gégemetszettek.
Egy imára való szót tartogatni, gyűjteni feleslegesen -
mintha elnézni halom lerágott csirkecsontot:
„ha volna kutyánk, szegény, most hogy örülne"
töredék a
A halánték deres immár... - egy fenét,
a halálról most, alig 20 évesen
még a matematikánál is kevesebbet sejtek,
magamat, nem őt keresem.
Tudom milyen jó lenne még lélegezni végül
ha hátamon isten fognyoma mélyül
s már nem fájok, ropogok szófogadóan.
sötétség lábánál sétálok, ragyogó hóban,
még nem írhatnám meg, csak a félelemtől
összeégett lelket, ezt tudom. És még
hogy itt van, bennem, vár, évek óta. Szelíden,
mélyen belém ivódva
mint az öreg kelmefestők lábába a kékség.
A víz
azon a nyáron ilyen idő volt,
három testvérem maradt a
strand langyos vizében.
nagy gyerek voltam már,
mikor később, arrafelé
a parton, részegen sírva
utánuk pisáltam
(„nem adhatok mást, csak mi lényegem"),
azóta öregszem.
számolni (sírni is) majdnem
teljesen elfelejtettem már,
akár ti, mind.
ha kérdeznék,
szemetekből
szárazvirág legyint.
Itt minden pohár vízre
vár egy zsák cement.
Pocsolyában,
felgyújtott papírhajókat
úsztatom a jövőt, a múltat, a jelent.
Lesz még tavasz, esőbe öltöztetni
és lesz nyár, megégetni testem.
Most korlátok vannak, köztük hazajussak.
Meg életem. Hogy szeressem
Murányi Zita
15
a pincérek 15 éve ismerik.
persze a pincérek azóta folyamatosan
cserélődnek, de mégis. tudják, hogy
visszajár ide, ugyanazt rendeli 15 éve
egyre több borravalót ad. szereti ezt a
kocsmát, mert viszonylag gyors a
kiszolgálás, a bor minőségi. 15 éve
folyamatosan cipeli ide a nőket,
mindig másikat, kétszer ugyanazzal
egy helyen nem mutatkozhat. 15 éve
mindössze 5 évesen fogalmam sem lehetett,
létezhet egyáltalán, nem kívánhattam,
egyszer engem vigyen magával. nem hihettem,
hogy kocsmába járjak és ne igyak semmit.
csak őt kísérem. pincérek se szólítanak a
nevemen. én se őket. ő mindenkit, több
százat hogyan, miről jegyez meg.
15 évig más fogta a kezét, most 15-ig én,
percekre legalább, valahogy,
megfogom még.
Tea
„A semmi ágán..." ...kihűl
J. A.
oldódnak a méreganyagok,
csupasz falakba ivódnak,
senki,
még kortyonként sem nyeli,
amit csak kortyonként
szabadna nyelni,
teáscsészéje peremén
seízű, ázott filter
gyöngyöző címkével,
függeszkedem.
Reménytelen
fent és lent, oly sűrűn
borulnak meg a léptek, ugyanaz
taszítja, vonzza őket,
hiába reménykedsz,
tartanak valahova,
Dickens írta volt bölcsen:
a ködöt végképp utálta
Scrooge.
Fischer Mária
Lustán kel fel a nap
Lustán kel fel a nap. Láthatom: olvad a hó,
olvad a jég, erejét veszti a tél. Erejét
veszti egy északi troll, süpped a lába a sár
mélyibe, senki sem ugrik, hogy mentse szegényt.
Március elseje, szombat van. Borzas idő.
Földkupacon, köveken, barna levél tetején
két fényeske rigó fürgén lépeget. Él,
túlél, elrepül. - Elszáll laza szárnyaival
néhány színtelen angyal, néhány suhogó
varjúraj. Szerepet kapnak a képek, igét
kapnak a mondatok - és álmot a nappalok is.
Lelkemnek csupaszon kellene várnia már
újra a pillanatot, hogy befogadja az Úr
képleteit, hiteles, hűvös képleteit.
Nyomtalanul
Átmegy a hídon a vándor. Csak távolodik,
vissza se néz, makacsul fárad az orra után.
Szürke matéria lesz, ködből és hamuból -
álarc, álruha nélkül. Só nélkül, arany
nélkül, szép szerelem nélkül, meztelenül.
Nő - vagy férfi. Szabad, mint a madár; szabadabb,
mint a vadak. Tudatát istene őrzi, nevét
szétfújják a szelek. (Tépik a matrikulát
elfajzott egerek, seprik a nagy hivatalt -)
Tél van a háta mögött. Láthatná, ha marad,
hallhatná, ha marad, hogy szívünkre szakadt
újra a hó, teleket rétegezünk a falon
túl - és innen is. Árnyékok járnak az éj
leple alatt, terelik messze a csillagokat.
Időtlen időben
Még ringatja farát, harmonikázik. A pírt
ajkán szétkeni, így szája lesz egyre nagyobb,
és a dalok pirosak lesznek, vérvörösek,
szétáradnak a domb oldalán. Egy talián
nő dalol, és taliánul dalol. Issza a bort.
Lőrén él, csigeren. Sarka repedt, haja ősz,
cifra ruhája szakadt - rongyainak szaga van.
Sírhatnék, Habakuk. Hallgat a völgyben a sok
spicces, hajdani sváb. Nagyapánk agyagon
táncol, az apja korongján meglódul a láb -
és apa körbeszalad, kinn a diófa alatt.
Fráncá énekel. Úgy tűnik, szédül a föld.
Megrebbennek a rémült verebek. Berezelt
gömb leszek, elgurulok - boldog anyát keresek.