A Mozgó Világ internetes változata

Ingerküszöbök és igényszintek

Tudjuk a tankönyvekből, de a hétköznapi tapasztalat sem mond mást, hogy az ember egyszerre él a földi, fizikai világban, miközben otthon van az égben, a szellemi világban is. A két világot a kultúra foglalja egységbe. A pszichológiai történések következésként egyszerre tárgyalhatók a fiziológia és a kultúra síkján, bár nyilván az előbbi hat erősebben, ha fázunk, s az utóbbi, ha megbotránkozunk.

A rendszerváltás egyben lelki váltás is volt. Eltűnt a korábban érvényes egyszerű dichotómia, miszerint volt igazság, volt hazugság. Akár a rendszeren innen, akár a rendszeren túl állt valaki, abszolút bizonyossággal hihette, nála az igazság, s a másik térfelén van a hazugság. Episztemológiai bizonyosságban éltek az emberek a rendszerváltás előtt, ami megkönnyítette azok dolgát, akik a politikai pszichológia jelenségtanát tanulmányozták. Aki tudta, hogy Pavlov kutyájának viselkedése milyen tényezőkre vezethető vissza, az azt is tudta, hogy mik a rugói az államszocialista ember viselkedésének.

A rendszerváltást követően minden korábban volt egész összetört. A hatalmas kavargásban elvesztették jelentésüket a szavak, melyek olvastán, hallatán tudni lehetett, hogy mire gondol valaki, ha azt írja, mondja, hogy „szegény", „haladó", „nemzeti", „szép", s a példákat idézhetnénk végestelen-végig. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy az episztemológiai forradalom győztese az empirikus szociológia lesz. Amikor az első szabad választások után megjelentek az akkori kormánykoalícióra kevésbé hízelgő első közvélemény-kutatási eredmények, a kormánypárti érzésű körök elsődleges reakciója a düh és a kételkedés volt. Néhány kormányzati ciklusnak el kellett telnie ahhoz, hogy a politikusok és a politika iránt érdeklődők megtanuljanak hinni a Szonda-Ipsos, Medián, Tárki, Gallup szavakkal igazolt eredményeinek.

A tanulás túl tökéletesre sikerült. A 2002-es választásokat megelőzően nem volt közvélemény-kutató, aki előre látta volna a szocialista-liberális erők győzelmét, melynek bekövetkezte halálos sebet ütött az egyetlen megmaradt bizonyosságforrás hitelén. A hitelvesztés általánossá vált. A demokrácia tankönyvei szerint a médiára várt volna a feladat, hogy megteremtse az eligazodás új terét, ahol ki-ki a tényekre alapozva kialakíthatja ítéletét a való világról. Ez a várakozás azonban felettébb hiúnak bizonyult. Miközben a közvélemény-kutatásokba vetett hit a zeniten volt, a média már elkezdte mélyrepülését. Amikorra bekövetkezett a közvélemény-kutatások hitelébe vetett meggyőződés összeomlása, addigra senki és semmi nem maradt a hitpiacon. A média szerepe jobb esetben a közönség szórakoztatására, rosszabb esetben bosszantására szűkült.

A hit ingerküszöbe hallatlan mértékben megemelkedett, miközben a csalás ingerküszöbe lezuhant. Az Európai Unióhoz való csatlakozásról döntő 2003-as népszavazás eredményei azt mutatják, hogy a 2004-ben csatlakozó országokhoz képest Magyarországon egyedülállóan magas volt a hitetlenkedők aránya, jóllehet ha az államalapítás óta eltelt 1000 évben volt valami, amiben hinni lehetett, az Európa, a Nyugat és a felzárkózás eszménye volt.

Az ország népén eluralkodott a hitetlenkedés, a habozás, a tanácstalanság és a zavarodottság. Bármiről legyen is szó, a körmendi gyermekgyilkosságról, a költségvetési hiány számairól, az internet-előfizetők arányának növekedéséről, mondhat bárki bármiről bármit, bizton számíthat rá, hogy senki sem fog hinni neki. A hit ingerküszöbe megállíthatatlanul emelkedik tovább. A válságot csak mélyítette a közelmúltban felröppent kellemetlen hír, mely szerint a valóságshow-k villáiba bejutott közönségkedvencek sem a szavazatok arányában jutnak szerepléshez.

Mielőtt a csalás kultúrájának páratlan mérvű térhódítása láttán érzett perverz nemzeti büszkeség elfogna bennünket, nem árt emlékeztetni rá, hogy a nemzetközi tendenciák is ebbe az irányba mutatnak. Nem egészen egy éve tanúi lehettünk annak, amikor a világ vezető nagyhatalmának külügyminisztere az ENSZ közgyűlésén felháborodását alig palástolhatván tényszerű bizonyítékokról beszélt, amelyek birtokában nem lehetett volna kétséges, hogy meg kell indítani a háborút egy alaposan senki által nem ismert, távoli ország ellen annak érdekében, hogy a világ biztonságosabb legyen, mint volt a bizonyítékok felmerülését megelőzően. Miután a háború már javában zajlott, ugyanazon ország ugyanazon külügyminisztere zavartan mentegetődzött, mondván, hogy nincsenek meg a bizonyítékok. Ki ne jutna ekkor arra a következtetésre, hogy ha Jupiternek szabad, akkor az ökörnek sem lehet más választása. Az Igazság apoteózisát, ami, ha csak a retorika és az ideológia szintjén, de a 17. század óta mégis irányadónak bizonyult az államok vezetésében, nyíltan és látványosan felváltotta az Átverés apoteózisa.

Ha az emberek úgy látják, hogy senkinek sem hihetnek, mert mindenki csal és félrevezet, akkor egyetlen iránytű marad számukra: saját maguk, középpontban a vággyal. Hankiss Elemér már az államszocializmusban jó leírást adott az infantilizmusról, melynek eltűnését prognosztizálhattuk a rendszerváltás után. Az infantilizmus a rendszerváltás előtt jó szolgálatot tett mindenkinek, aki az államtól várta szükségletei kielégítését, menekült a felelősség elől, hogy saját sorsának kovácsa legyen. Miközben a rendszerváltás szétzilálta az infantilizált társadalom egyenirányított szükségleteinek kielégítésére hivatott intézményeket, nem jöttek létre az öngondoskodás piaci feltételei. Töretlenül tovább élt a várakozás, hogy ingyen jár nekünk mindaz, ami korábban is „járt". A rendszerváltás előtt a szisztéma egészében jól működött, hiszen az igények szintjét a keleti államszocialista sorstárs országok határozták meg. A „legvidámabb barakkban" érdemes volt az élet labirintusában bolyongani, mert mindig akadt egy barát, ismerős, készséges ügyintéző, aki elintézte az útlevelet, az autókiutalást, a gyerek egyetemi felvételét. Talán a telefonhoz jutás volt csak reménytelen.

A rendszerváltás után következett be az igazi tragédia. Az emberek a keleti vonatkoztatási kereteket elfelejtették, s igényeiket egyik napról a másikra a Lajtától nyugatra fekvő országok határozták meg. Hiába jutottak hozzá a polgárok az áhított hitelkártyákhoz, nem is beszélve az útlevélről, hiába nyíltak shopping centerek szerte az országban, a magyarok elszomorodtak, mivel osztrák, német, holland ismerőseikhez képest jóval kevesebbet kerestek, kevesebbet utazhattak, kevesebbet vásárolhattak. A rendszerváltást követően az igényszint jóvátehetetlenül megemelkedett, ami tartós boldogtalanság-érzet forrása mindannyiunkban, akik egyáltalán elszánták magukat arra, hogy maradjanak az európai úton.

A 2002-ben hatalomra jutott kormány jó érzékkel tapintott rá az általános anyagi frusztrációra, s intézkedései nyomán a hatalomra jutás utáni első 100 napban elképesztő iramban járult hozzá az életszínvonal emeléséhez. Aki megtapasztalta nyugdíja, fizetése, havi elkölthető jövedelme jelentős mértékű, hirtelen és váratlan megemelkedését, azok közül senkinek sem kellett külön episztemológiai kurzusokat elvégeznie ahhoz, hogy elismerje, több jutott neki 2002 végén, mint egy évvel azelőtt. S mégis, 2003-ra eluralkodott a kétségbeesés, hogy a több nem elég. Senki sem hitte el, hogy nincs több.

A hit ingerküszöbének korábbról örökölt megemelkedése és az igényszint friss növekedése együttes eredményeként minden kedvezményezett társadalmi csoport azt hitte, hogy a másik jobban járt, mint az övé. A kormány paradox módon maga is közrejátszott az össztársadalmi csalódottság alakulásában azzal, hogy nem kötötte az egyéni teljesítményekhez a jövedelmek emelkedését, s meg sem kísérelte a jövedelmek forrásául szolgáló állami, önkormányzati intézmények hatékonyságát növelő reformok bevezetését.

Reformok hiányában a kedvezményezettekben elmélyülhetett az infantilista várakozás, hogy nekik „jár" a jövedelememelkedés, ahogy hihették az államszocialista múltban is, amikor kizárólag a politikai irracionalitás igazgatta a gazdaságot.

Remény a reménytelenségben, hogy a társadalomban általános frusztráció szinte egyáltalán nem érinti a fiatalokat. Ők mintha már megszabadultak volna az infantilista hagyatéktól, s számukra érdektelen, hogy mi a központi igazság és hazugság. Minden új nap távolodás a régi világtól s közeledés az új társadalom felé, amelynek már semmi köze nem lesz ahhoz, amiben szüleik, nagyszüleik éltek.

A fiatalok társadalma gyökeresen más elvek szerint szerveződik, mint apáik, anyáik társadalma. A fiatalok benne élnek a digitális világban. Tudják, hogy a tudás, amire szert tesznek, nem szól életük végéig. Nem hiszik, hogy első munkahelyük egyben az utolsó is kell legyen. Tőkéjük elsődlegesen a kommunikációs eszközök birtoklásából következik, ami az információkhoz való naprakész hozzáférést, az internetes navigáció, keresés, barangolás, csatlakozás adta lehetőségek kihasználását jelenti.

 

 

(az egyes költséghányadokat említők százalékos aránya az érvényes választ adók körében)

 

Autópályák 5 4 23 27 41 100 1388 8

használata

 

Színházjegy 27 12 37 19 6 100 1384 8

 

Az internet 13 10 39 23 16 100 1300 14

használata

 

Vasúti 6 14 48 25 7 100 1409 7

közlekedés

 

Környezetbarát

termékek 5 6 28 26 35 100 1356 10

előállításának

többletköltségei

 

Felsőfokú 5 5 19 23 47 100 1422 6

oktatás

 

Lakossági

villamosenergia- 9 13 45 25 7 100 1416 6

fogyasztás

 

Városi tömeg-

közlekedés, 6 12 48 27 7 100 1398 7

távolságibusz-

közlekedés

 

 

*az összes megkérdezett körében Forrás: TÁRKI 2002. augusztus

 

(A kormány eddigi döntéseinek kedvezményezettjei. A teljes népesség és a saját társadalmi csoport megítélésének különbségei, százalékban)

fiatalok

munkavállalók

vidékiek

fizikai munkások

fővárosiak

értelmiségiek

pályakezdők

nyugdíjasok

munkanélküliek

közalkalmazottak

GYES, GYED

mezőgazdasággal fogalkozók

vállalkozók

Forrás: Szonda-Ipsos 2003. december

Forrás: TÁRKI - WIP, 2001, 2002, 2003

A szemünk előtt nő föl a digitális generáció, melynek tagjai egyszerre lesznek európaiak és magyarok. Ennek a generációnak a kultúrája az elődök által megszokott sémákhoz képest teljesen eltérő módon határozza meg az ingerküszöböket és az igényszinteket. Testre szabott világ lesz az övék. A fiatalokból (akik persze meg fognak öregedni) egy sereg lélektani funkció hiányozni fog. Nem kell tudniuk helyesen írni, akármilyen nyelven is írnak. Gépbe írt szövegeik helyesek lesznek, mert hibáikat kijavítja a gép helyesírási programja. Nem kell memóriájukkal bajlódniuk, mert ha valamire nem emlékeznek, rendelkezésükre áll a Google vagy az Alta-Vizsla. Identitásuk kevésbé lesz kényszeres, hiszen az egész világban találhatnak társakra. Nem fognak olvasni hosszú irodalmi szövegeket, de jók lesznek adatbányászatban.

A 2006-os választások sorsát a fiatalok fogják eldönteni. Az a párt fogja megnyerni őket, amelyik képes lesz párbeszédet folytatni velük, és ebben a diskurzusban teljesen új kommunikációs technológiák, új témák, új kérdések és dilemmák lesznek az uralkodó elemek. A jelenlegi kulturális és politikai elit rosszul teszi, ha az istenek alkonyaként éli meg a társadalmat szervező struktúrák alapvető megváltozását. El kell szakadni a múlttól. A kulturális és politikai elit a gazdasági elitre kell vesse tekintetét. Nem arról van szó, hogy elüzletiesedne a kultúra és a politika. Azt kell észrevenni, hogy elkezdődött a jövő, amely felértékeli az azonnaliságot, a kézzelfoghatóságot, az elérhetőséget és az interaktivitást. A 2002-es választási kampány veszteseinek még egy spanyol kisfiút kellett importálniuk ahhoz, hogy megtalálják a jövő hősét. Időközben lett elegendő hazai hős is, csak meg kell szólítani, meg kell találni s ami a legfontosabb, be kell vonni őket a politikába és a kultúrába.