A Mozgó Világ internetes változata

Magyarország mára egyedül maradt az egykori szocialista blokk rendszerváltáson átesett országai közül, ahol címében még mindig a régi, sztálini-rákosi alkotmány az állam alaptörvénye. Ugyanakkor a magyarországi rendszerváltás hozta létre - talán világviszonylatban is - a legnagyobb hatalmú alkotmánybíróságot ennek a formájában a régi rendszert idéző alkotmánynak a védelmére. Persze - mint tudjuk - a változatlan cégtábla mögött 1989. október 23-ától egy tartalmában alapvetően megújult alaptörvény szolgálja a demokratikus jogállamot, amelynek kereteit az elmúlt közel másfél évtizedben a védelmére rendelt testület is jelentősen meghatározta a maga alkotmányértelmező tevékenységével. Ez az írás azt vizsgálja, hogyan alakult alkotmányunk és az annak őrzésére hivatott testület sorsa 1989-től napjainkig.

 

 

Az új alkotmány elfogadásának kudarcsorozata azzal indult, hogy 1989 márciusában az Országgyűlés elé kerültek az MSZMP által kidolgozott új alkotmány szabályozási elvei. Félő volt tehát, hogy a hatalom korábbi birtokosai maguk alakítják ki az „új" alkotmányos berendezkedést. A június közepén megindult nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon az ellenzéki kerekasztal kezdetben inkább csak ennek megakadályozására törekedett, az új alkotmányos rend kialakítását a parlamenti választások után öszszeülő új Országgyűlés feladatának tekintette. Az új, demokratikusan választott parlament általi alkotmányozás koncepciójának feladását több tényező befolyásolta. Az egyik ezek közül minden bizonnyal az, hogy az ellenzék egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy az MSZMP nem nyeri meg a választásokat akár abszolút többséggel is a választók körében kevéssé ismert vetélytársaival szemben. De több jel utal arra is, hogy egy relatív többségű győzelem esetén sem lehetett volna kizárni az MSZMP kormányalakítását. Persze az MSZMP sem lehetett biztos a sikerben, ezért ők sem zárhatták ki az „előrehozott alkotmányozás" lehetőségét, természetesen pozícióik egy részének megőrzését garantáló ígéretek fejében. Ilyen ígéret lehetett a megállapodást végül is aláíró ellenzéki pártok részéről a köztársasági elnök parlamenti választások előtti közvetlen megválasztása, ami Pozsgay Imre biztos győzelmével kecsegtetett. Mint tudjuk, ezt az SZDSZ-Fidesz által kezdeményezett „négyigenes" népszavazás sikere megakadályozta.

Vagyis, mint látható, mind az állampártot, mind ellenzékét a demokratikus választások elvesztésétől való félelem motiválta abban, hogy ne hagyják az új alkotmányra a rendszerváltás alkotmányos berendezkedésének kialakítását. Így azután az 1989. októberi alkotmánymódosítás az 1949-es régi formába öntötte az új, jogállami tartalmat. Nyilván a keletkezés tárgyalásos jellege is magyarázza, hogy az elkészült régi-új alkotmány leginkább a kontinentális Európában honos konszenzuális parlamenti demokrácia modelljét követi. Ez a kettőnél több parlamenti párt jelenlétét és koalíciós kormányzást feltételező kormányzati rendszer egyben tudatos elvetését jelentette mind az MSZMP által preferált, a posztkommunista államok egy részében ma is alkalmazott fél- vagy egészen prezidenciális rendszernek, mind pedig az angol kétpártrendszerű váltógazdálkodás westminsteri tiszta parlamentarizmusának.

Az 1989-90-ben kialakított döntéshozatali rendszernek a nyugat-európaihoz képest is további sajátossága - amit nyilván a totalitárius rezsim négy évtizedes öröksége is indokolt -, hogy nem pusztán a koalíciós partnerek konszenzusára épül, hanem olykor megkívánja az ellenzék bevonását is a döntésekbe, illetve jelentősen megerősíti a kormányzati hatalom ellensúlyait. Az előbbire példa a kétharmados törvények intézménye, az utóbbira a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság és az ombudsmanok alkotmányos jogállása.

Ami az ellenzék egy részének támogatását is igénylő kétharmados törvényeket illeti, azok 1989-es, eredeti változata, az úgynevezett alkotmányerejű törvények rendszere gyakorlatilag minden államszervezeti és alapjogi kérdésben kétharmados támogatottsághoz kötötte a törvényalkotást. Ezt enyhítette a legnagyobb kormányzó és ellenzéki párt 1990-es „paktuma" a minősített törvények számának jelentős csökkentésével. Ennek, valamint a kormány stabilitását biztosító konstruktív bizalmatlanság bevezetésének ellentétele a „közepesen gyenge" köztársasági elnök jelölési jogának átengedése volt az ellenzéki SZDSZ-nek. Merthogy az EKA-nak 1989-ben sikerült megakadályoznia a Pozsgay személyére fazonírozott „közepesen erős" államfő és ezzel egy félelnöki rendszer alkotmányba foglalását, de a Göncz Árpádnak átengedett elnöki hatalom kétségtelenül erősebb volt a mintául szolgáló 1946. évi I. törvény jószerivel protokolláris államfőjénél. Az inkább „semlegesnek" mondható államfői hatalom azt jelenti, hogy az elnök nem sorolható sem a törvényhozás, sem a végrehajtás hatalmi ágához, hanem éppenséggel a kettő között valamiféle egyensúlyozó szerepet tölt be. Az európai összehasonlításban rendkívül széles felhatalmazással rendelkező Alkotmánybíróság is a kormányzati hatalom korlátozásának elvétől vezérelve született meg 1989-ben.

De maga az Antall-Tölgyessy-paktum is annak a konszenzusos döntéshozatali mechanizmusnak a terméke, amit éppen a kerekasztal-tárgyalások honosítottak meg a magyar politikai kultúrában. Tulajdonképpen a kerekasztal-tárgyalások jegyzőkönyve annak nyújtja kézzelfogható bizonyítékát, hogy a magyar rendszerváltás előkészítése ilyen megegyezéses formában zajlott, és a résztvevők - nyilván érezve saját legitimitásuk hiátusait is - az új alkotmányos rendszert is a konszenzuális, megegyezéses demokrácia mintájára törekedtek formálni. Ugyanakkor az újabb alkotmánymódosítás technikai lebonyolítása is jelezte, hogy a politikai szereplők az alkotmányos intézmények viszonyának alakítását egy politikai alkufolyamat részeként kezelték, és egyelőre nem törekedtek a végleges alkotmányos megoldások kialakítására, amit egy új alkotmány elfogadása jelentett volna.

Az 1989-es „alkotmányozás" magyar megoldását többen kritizálták. Bruce A. Ackerman, amerikai alkotmányjogász professzor 1992-ben megjelent, The Future of Liberal Revolution című könyvében azt állítja, hogy a liberális jogállamiság alkotmányos garanciája kizárólag akkor teremthető meg, ha egy egészében új alkotmányt fogadnak el, hozzátéve, hogy az új alkotmány megalkotásának a lehetősége idővel szertefoszlik. Egy nemrégiben adott interjújában nemcsak megismétli ezt a véleményét, hanem annak káros hatásairól is beszél: „Magyarország nem használta ki az alkotmányozás lehetőségét. Az 1989-es kerekasztal nem alkotott új alkotmányt. Az Alkotmánybíróság azáltal, hogy alapvető értékeket fogalmazott meg döntéseiben, megpróbálta helyettesíteni az új alkotmány szerepét. De félő, hogy ez megszűnt Sólyom László hivatali megbízatásának lejártával. Éppen azért, mert az alkotmányosság kifejeződése nem egy korszerű, új alkotmányszövegre támaszkodik, hanem a mindenkori Alkotmánybíróság alkotmányértelmező tevékenységére, a magyar alkotmányos vívmányok túlságosan sérülékenyek, bizonytalanok."¹

Az 1989-90-ben kialakított alkotmányos rendszert kezdettől fogva sok támadás érte. Persze a támadások szavakban mindig a sztálini alkotmány formája ellen irányultak, a valóságos célpont azonban a politikai erők konszenzusára épülő parlamentáris berendezkedés volt. Az első parlamenti ciklus vége felé, a második választásra készülő pártok programjaikban kivétel nélkül egy új alkotmány elfogadása mellett tették le a garast. Ugyanakkor a pártokat kétféle motívum vezérelte az új alaptörvény követelésekor. Egy részük a tartalmilag jogállaminak minősített, de szakmailag ellentmondásos és legitimitási fogyatékosságban szenvedő alkotmányt kívánta felcserélni az alapelveiben a jelenlegivel megegyező újjal. Mások viszont - mint például a kisgazdák - nyíltan új tartalmú alkotmány mellett szálltak síkra, amelyben az Alkotmánybíróság háttérbe szorítása mellett egyéb strukturális államszervezeti változtatások is megfogalmazódtak: egy kis ország számára olcsóbb (!?) prezidenciális rendszer, illetve egy korporatív második kamara igénye.

Az 1989-90-ben kialkudott alkotmányos berendezkedést átírni törekvő „új forradalmárok" azonban 1994-ben nem kaptak mandátumot a választópolgároktól terveik megvalósítására. A két új kormánypárt kétharmadot meghaladó mandátumtöbbsége viszont felidézte az alkotmányozás kormányzó pártok általi kisajátításának veszélyét. Ezt a veszélyt azonban maga az MSZP-SZDSZ-koalíció hárította el azzal az önkorlátozó gesztussal, hogy az új alkotmány előkészítésére létrehozott parlamenti bizottság határozatainak meghozatalához a hat közül legalább öt párt támogatását követelték meg, és az ily módon elvetett új paszszusok helyett a hatályos alkotmány rendelkezéseit hagyták érvényesülni. Ez az eljárási rend elvileg garantálhatta volna egy korszerű új alaptörvény konszenzuson alapuló előkészítését.

Az új alkotmány koncepciója azonban 1996 nyarán nem kapta meg a parlamenti plénum előtt a kétharmados többséget, mégpedig azért, mert az MSZP egy része nem támogatta. A kormány erősebb pártjának baloldali szárnya azért hiúsította meg a koncepció jóváhagyását, mert az végül nem tartalmazta a szociális államiság deklarációját és az érdekegyeztetés mechanizmusait.

A fiaskót követően, 1996 őszén az alkotmány-előkészítő bizottság készített egy újabb koncepciót, amely jóllehet megkapta a szükséges kétharmadnyi szavazatot a plenáris ülésen, de már csak négy párt - az MSZP, liberális elveit némileg feladva az SZDSZ, valamint a Fidesz és az MDNP - támogatta, a Kisgazdapárt, az MDF és a KDNP nem. Ilyen körülmények között jelentősen csökkentek a hasonló feltételekkel kidolgozandó alkotmányszöveg bizottsági elfogadásának esélyei. Ekkor a kormányzó pártok egy utolsó adut vettek elő: bejelentették, hogy ha továbbra sem látszik legalább ötpárti akarat az új alkotmány elfogadására az 1998-as választások előtt, akkor magukra nézve nem tartják kötelezőnek a Házszabályban a ciklus végéig vállalt alkotmánymódosítási moratóriumot. Az ellenzéki pártok értelemszerűen ki akarták várni az új választásokat, a koalíció pedig beváltotta fenyegetését, 1997 legvégén az ellenzék tiltakozása ellenére az alaptörvénybe iktatták a táblabíróságok felállítását. Ezzel tulajdonképpen a Horn-kormány is letért a megegyezéses kormányzás 1989-es ideáljáról. Más kérdés, hogy az 1998-ban győztes kormánykoalíció egyik első lépése ennek az alkotmánymódosításnak az elszabotálása volt.

Az 1998-2002 közötti parlamenti ciklusban úgy látszott, hogy a kormány szívesen korlátozta volna a konszenzusos kormányzati hatalomgyakorlás alkotmányos intézményeit, mindenekelőtt a kormány parlament általi ellenőrzésének eszközeit. Csakhogy ennek az alkotmány módosításával való érvényesítéséhez nem volt meg az elégséges többségük. Ezért azután az alkotmányos rend „kiigazítása" inkább az alkotmányos szabályok félretételével valósult meg. Gondoljunk csak a háromhetes parlamenti ülésezési rendről szóló diktátumra, melyet az Alkotmánybíróság 1999 márciusában alkotmányellenesnek minősített, a gyakorlat mégsem változott a ciklus végéig. De említhető az alkotmány kétharmados szabályainak megsértése (a „maffiaellenes" törvénycsomag elfogadásakor), vagy nyilvánvaló megkerülése (az adórendőrség-törvény keresztülerőszakolásával). Nem kevésbé kifogásolható a médiatörvénynek a médiakuratóriumok összetételét előíró szabályainak mellőzése.

Az új alkotmány elfogadásának kilátástalansága ellenére a kormány 1999 szeptemberében tervbe vette a régi-új alaptörvény formai megújítását. Az igazságügy-miniszter által elkészített törvényjavaslat értelmében az 1949. évi XX. törvényt - a tételes rendelkezések megváltoztatása nélkül - egy szimbolikus gesztussal 2000. évi I. törvénnyé sorszámozta volna át az Országgyűlés. Mivel azonban az ellenzék nem támogatta a kétharmados többséget igénylő elképzelést, a kormány végül is nem terjesztette a parlament elé.

A 2002-ben hatalomra került MSZP-
SZDSZ-kormány 2003-ban ismét napirendre tűzte az új alkotmány megalkotását. Kérdés, több-e az esély a sikerre ma, mint 1996-ban volt. Látszólag aligha, hiszen a kormánykoalíció ma nem rendelkezik az alkotmányozáshoz szükséges kétharmados többséggel, az ellenzék hajlandósága pedig a konszenzusra talán sosem volt ilyen csekély. Ez utóbbit bizonyították az európai uniós csatlakozáshoz elengedhetetlen 2002. decemberi alkotmánymódosítás nehézségei is. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a módosítás mégis megtörtént, sőt jelenleg előkészítés alatt áll egy újabb alkotmánymódosítás, amely egyebek között két olyan témára, a jogalkotás rendjének átalakítására és az Alkotmánybíróság jogállásának újraszabályozására irányul, amiben az elmúlt másfél évtizedben nem volt esély a konszenzusra. De a legfontosabb szempont, ami miatt elvileg nem teljesen reménytelen az új alkotmány elfogadása a ciklus végéig, hogy a mai négy parlamenti párt nem képvisel radikálisan eltérő felfogást alkotmányos kérdésekben, az elmúlt másfél évtizedben nagyjában-egészében mindannyian elfogadták az 1989-ben kialakult alkotmányos berendezkedést.

A sajátos magyar rendszerváltás nem tette lehetővé az azonnali alkotmányozást, de most, közel tizenöt évvel később, a civilizált Európa közösségéhez csatlakozva nincs ok tovább fenntartani a bizonytalanságot alkotmányos rendszerünket illetően, ebben az értelemben is le kellene zárni a rendszerváltást. Ez fontos lenne egyrészt azokkal az érvekkel szemben, amelyek szerint még előttünk áll a rendszerváltás, másrészt pedig azok cáfolatára, akik szerint Magyarországon alkotmányos rendszer működött 1989 előtt is, tehát semmi szükség nem volt a változásra.

 

 

A rendszerváltással szinte egyidős magyarországi alkotmánybíráskodás eddigi majd másfél évtizedes története két nagy szakaszra osztható: a Sólyom László elnök nevével fémjelzett első kilenc esztendőt az alkotmány értelmezésének aktivista felfogása jellemez, az utódához, Németh Jánoshoz köthető fél évtizedet viszont inkább egyfajta passzivista alkotmányértelmezési gyakorlattal lehet leírni. Az eltérő szemléletet egyébként a tavaly nyáron leköszönt második AB-elnök is visszaigazolta a távozásakor adott interjújában.² A kérdést, hogy visszatér-e az aktivizmus a 2003 nyarán beiktatott harmadik elnök, Holló András hivatali ideje alatt, alig néhány hónappal Holló hivatalba lépése után nem lehet még megválaszolni. Mindenesetre a maga Holló által még jóval elnökké választása előtt megfogalmazott ars poetica alapján nem zárható ki ez a lehetőség.³ Egyelőre legfeljebb bizonyos tendenciákról beszélhetünk. Arról nem is szólva, egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy a bírósági ítélkezési gyakorlat vélt irányváltásai az elnök akaratát tükrözik. Mint tudjuk, az alkotmánybíróságok - csakúgy, mint más testületek - által követett irányvonalat a mindenkori elnök személyisége, tudása, tekintélye szerint tudja vagy akarja többé vagy kevésbé befolyásolni. Úgy néz ki, hogy az első két elnöknek az alkotmánybíráskodásról vallott (egymástól meglehetősen különböző) felfogása elég jelentősen rányomta a bélyegét a testület gyakorlatára, filozófiájára.

Mielőtt azonban ebből a szempontból megkíséreljük értékelni a Sólyom- és a Németh-korszak bíróságát, mindenekelőtt tisztáznunk kell, milyen értelemben beszélünk az Alkotmánybíróság aktivizmusáról, illetve passzivizmusáról. Az aktivizmus egyik értelme, hogy a testület alkotmányértelmezése során, sőt a törvények megsemmisítésének indokaként is előszeretettel használja az alkotmány absztrakt, morális elveit, mint amilyen az emberi méltóság, a jogegyenlőség vagy éppen a jogállamiság, illetve az annak részét képező hatalommegosztás vagy jogbiztonság. A morális értelmezés elsősorban az alapjogokkal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatban jut szerephez. Az alapjogi aktivistákról általában elmondható, hogy az alkotmány értelmezésekor az állam és az egyén konfliktusában rendszerint az utóbbi pártján állnak, miközben a pozitivisták inkább ragaszkodnak az állami törvények betűjéhez.⁴ Ugyanakkor az alkotmányértelmezési felfogás gyakran átvezet az aktivizmus másik megközelítéséhez, a hatáskörök aktivista kezeléséhez. A morális alkotmányértelmezés egyfajta krédójának is tekinthető, a halálbüntetést eltörlő többségi állásponttal szemben különvéleményt megfogalmazó Schmidt Péter elsősorban hatásköri ellenérvet fogalmazott meg: ha az alkotmányon belül ellentmondás van két rendelkezés között, annak feloldása túlmutat az Alkotmánybíróság kompetenciáján, az már az alkotmányozó hatalom szférája.⁵ Sólyom - éppen a halálbüntetés-határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában részletesen kifejtett okokból - nyíltan vállalta az alkotmányértelmezési aktivizmust,⁶ anélkül, hogy elismerte volna a hatáskörtúllépést.

Az alaptörvény államszervezetre vonatkozó elveit is lehet aktivistán értelmezni. Ezt alkalmazta a Sólyom-bíróság többsége azokban a már említett 1991-
92-es határozatokban, amelyekben a magyar parlamentáris rendszer sajátosságainak számbavétele alapján a köztársasági elnök alkotmányos jogkörét értelmezte.⁷ Ezek a döntések is kapcsolhatók a hatásköri aktivizmushoz, hiszen a határozatokhoz különvéleményt csatoló alkotmánybírák⁸ éppen azt kifogásolták, hogy a többség túllépett az alkotmány vonatkozó rendelkezéseinek értelmezésén, és az alkotmányozás területére tévedt.

Ha végigtekintünk az első kilenc esztendő nagy döntésein, kezdve a halálbüntetés eltörlésétől az információs szabadságokat megalapozókon át a tág értelemben vett véleményszabadságról szólókig, ezek zömét valóban következetes alapjogi aktivizmus hatja át. Ebből a sorból talán csak az abortusszal foglalkozó vélemények lógnak ki. Úgy gondolom, ezek esetében Sólyom morális szemlélete lelkiismereti felfogásával került konfliktusba.⁹ Ugyanezzel magyarázom Sólyomnak azt az állambarát szemléletet tükröző döntését, amelyben alkotmányosnak ismerte el, hogy az állam korlátozza a fiatalkorúak részvételét homoszexuálisok érdekeinek védelmére létrehozott egyesületekben.¹⁰ De az is igaz, hogy ez utóbbi döntés már értékelhető az alapjogi ítélkezés „kifulladásaként" is, amelynek más jelei is mutatkoztak Sólyom kilencéves elnökségének utolsó éveiben.¹¹

Az alkotmányos jogok morális értelmezésének a Sólyom-bíróság által képviselt felfogását látványosan feladta a Németh János vezette testület többsége. A változás különösen szembetűnő volt a tág értelemben vett véleményszabadság megítélése terén, melyet az első bíróság kitüntetett jogként kezelt. A megváltozott prioritásokat elsőként a kizárólag kormánypárti tagokból megalakultnak minősített csonka tévés kuratóriumi elnökség legalizálása jelezte.¹² A folyamat következő állomása az volt, amikor a testület teljesen feladva elődei korábbi álláspontját, alkotmányosnak mondta ki a büntető törvénykönyv „nemzeti jelkép megsértése" elnevezésű tényállását, illetve alkotmányosan legitimálta az önkényuralmi jelképek használatát kriminalizáló Btk.-beli passzust.¹³ Ebbe a sorba illeszkedik a „lex Répássy"-ról szóló döntés, amelyben a bírák általában nem, csak a választott megoldás tekintetében ítélték alkotmányellenesnek a szerkesztői szabadságot súlyosan sértő „vélemény-helyreigazítás" intézményét.¹⁴ Ezzel a döntéssel a többség nemcsak a véleményszabadság kitüntetett jellegére vonatkozó korábbi alkotmánybírósági álláspontot adta fel, hanem a közszereplők fokozott bírálhatóságával és ezáltal a közügyek vitathatóságával kapcsolatban megfogalmazott doktrínát is.

A Németh-bíróság jó néhány más döntése is jelentős visszalépést jelentett az alapjogvédelem korábbi standardjához képest, vagy azért, mert valamely alkotmányos alapjog védelmi szintjét korlátozták az új bírák, vagy azért, mert a jogvédelem intézményrendszerének mozgásterét szűkítették. Az előbbi csoportba sorolható az a döntés, amelyben a bírák úgy ítélték meg, hogy sem az alkotmány hátrányos megkülönböztetést tiltó 70/A. §-a, sem pedig a Magyarország által vállalt nemzetközi kötelezettségek nemcsak önálló antidiszkriminációs törvény megalkotását nem kívánják meg, de az egyes jogági kódexekben szereplő, diszkriminációtilalmi rendelkezések kiegészítését sem teszik szükségessé.¹⁵ De ide tartozik az egyik legfontosabb hagyományos szabadságjognak, a gyülekezési jognak korlátozó értelmezését tartalmazó határozat is.¹⁶ Az alapjogvédelem egyik fontos intézményének jogköreit nyirbálta meg az új testület azzal a döntésével, amellyel korlátozta az ombudsmanok által vizsgálható hatóságok körét.¹⁷

Vagyis a Németh-bíróság ítélkezési gyakorlatában az alkotmányos jogok, köztük is hangsúlyosan a politikai szabadságjogok megszorító értelmezése volt tetten érhető a testület többsége részéről. Ezt a többséget többnyire ugyanaz a hat, illetve olykor hét bíró alkotta, akik - nyilván különböző motívumoktól vezérelve - az állam és egyén konfliktusaiban hajlamosabbak az állam pártjára állni.¹⁸ Ez egyszersmind azt is jelentette, hogy a testületben általában volt legalább négy, néha öt alkotmánybíró, akik jogvédő álláspontot képviseltek.¹⁹ Ez az arány tovább romlott az „állampártiak" javára a Németh János hattyúdalának tekinthető eutanáziahatározatban.²⁰ A testület ebben a döntésében mind az aktív eutanázia hiánya miatti, mind pedig a passzív eutanázia alkotmányellenes korlátozását állító valamennyi indítványt elutasította. A passzív eutanázia kifogásolt rendelkezéseivel kapcsolatban a többségi indokolás, amelyhez lényegében a tizenegyből nyolc alkotmánybíró csatlakozott,²¹ a kifogásolt korlátozásokat egytől egyig alkotmányosnak ítélte. Ezzel szemben a különvéleményt jegyzők közül hárman²² úgy ítélték meg, hogy az Alkotmánybíróságnak valamennyi kifogásolt rendelkezést meg kellett volna semmisítenie, mert azok olyan mértékben korlátozzák a betegek önrendelkezési jogának lényeges tartalmát, hogy ezáltal szinte lehetetlenné válik a jog gyakorlása. Vagyis a testület tagjai közül két alkotmánybíró,²³ akik az elmúlt években többé-kevésbé következetesen csatlakoztak a most is kisebbségben maradt hármashoz, amikor az alapjogok korlátozását kellett opponálni, ezúttal a többséggel tartottak.²⁴ Nem túl jó hír az alkotmánybírósági alapjogvédelem jövője szempontjából viszont, hogy lényegében egységes volt a testület az aktív eutanázia megítélését illetően. Minden alkotmánybíró egyetértett abban, hogy nem tekinthető mulasztásos alkotmányellenességnek az a jelenlegi jogi helyzet, amelyben a törvény nem teszi lehetővé a gyógyíthatatlan betegek számára életük aktív orvosi vagy más, hozzátartozói segítséggel való befejezését.

Mint említettem, a Németh János 2003. augusztusi távozása óta eltelt rövid időszak nem elegendő arra, hogy akár csak jóslásokba is bocsátkozhassunk a Holló-bíróság majdani aktivizmusáról vagy passzivizmusáról. Mindenesetre az új elnök - úgy is, mint az eddigi egyénpárti kisebbség tagja - az alapjogi alkotmányértelmezés kérdésében inkább puha aktivista álláspontot látszik képviselni: „Egy alkotmánybírónak mindenképpen feladata, hogy az elvont jogok tartalmát kibontsa. Az emberi méltóság problémája nagyon nehezen oldható meg, hiszen elsősorban erkölcsfilozófiai kérdés, hogy az ember érinthetetlen lényegébe mennyire hatolhat be a jog, pontosabban: hol az a határ, amin túl már alkotmánysértő a behatolás. Ez azonban semmiképpen nem jelentheti azt, hogy nem kell megoldani egy ilyen jogi problémát. Amíg ilyen absztrakt tételeket fogalmaz meg az alkotmány, addig az Alkotmánybíróságnak ki kell mondania, ami a lelkiismerete szerint ezekből kikövetkeztethető. Ha a jogpozitivista találkozik egy absztrakt jogtétellel, abból nem következik, hogy nem mondhat semmit."²⁵ Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Németh János helyét egyelőre nem töltötték be, vagyis - ha az eutanáziadöntés szavazati megoszlását egyedi esetnek tekintjük - az egyén- és állampárti bírák aránya szerencsés esetben öt-öt lehet, ami az ilyenkor döntő elnöki szavazattal jogvédő többséget eredményezne.

Jelentősnek mondható alapjogi tárgyú döntést még nem hozott a Holló András vezette testület, viszont 2003 végén - 2004 elején született néhány határozat, amelyek nem az eddig tárgyalt alapjogi, hanem a sokkal kevésbé kívánatos államszervezeti, illetve hatásköri aktivizmus megnyilvánulásaként értékelhetőek. Az egyik a 2002-es választásokat követően felállított úgynevezett „Mécs-bizottság" alkotmányellenességét mondta ki.²⁶ Emlékezetes, hogy 2002 nyarán a miniszterelnökkel szembeni ügynökvádak kivizsgálására létrehozott úgynevezett „Medgyessy-bizottság" megalakítására válaszként az Országgyűlés kormánypárti többsége a rendszerváltás után kormányzati szerepet betöltő politikusok átvilágítására hozta létre ezt a vizsgálóbizottságot, az ellenzék szerint alkotmánysértő módon. Az Alkotmánybíróság bizonyos fontos alapjogi garanciák kikényszerítése érdekében a valóban alkotmánysértő tartalmú, de már hatályban nem lévő határozat mindenáron való vizsgálata és megsemmisítése céljától vezérelve oly módon hágta át a saját eljárását körülhatároló szabályokat, hogy az már-már a hatáskörtúllépés veszélyét idézte fel.

A másik két, ugyancsak államszervezeti tárgyú határozat azért született, mert az Országgyűlés a 2003-as nyári szünetet megelőző napon, néhány órával a köztársasági elnök politikai vétójának megérkezését követően az észrevételek érdemi megtárgyalása nélkül egyszerűen újra megszavazta az úgynevezett kórháztörvény eredeti változatát. Az államfő a hozzá ismételten megküldött törvényt aláírta, majd alkotmányértelmezési indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz saját hatásköreinek - mindenekelőtt a politikai és az alkotmányossági vétó - értelmezését kérve. Ezzel egyidejűleg az Alkotmánybírósághoz több indítvány is érkezett az időközben kihirdetett törvény utólagos normakontrolljára vonatkozóan. Az elnöki jogok semmibevétele miatti jogos felháborodás az alkotmánybírákat az államfői hatalom valóban helyes alkotmányos követelményeinek megfogalmazása irányába vezérelte az alkotmányértelmező határozatban.²⁷ Ahelyett azonban, hogy ezeknek a követelményeknek legalább törvénybe, de még inkább az alkotmányba foglalását szorgalmazták volna, a házszabályi normákat felemelték az alkotmány szintjére, és ennek alapján megsemmisítették a kórháztörvényt.²⁸

A harmadik ügy a legfőbb ügyész alkotmányértelmezési kérdéseire adott válasz volt.²⁹ Polt Péter - nyilván az elmúlt időszakban interpellációkra adott válaszainak sorozatos leszavazása hatására - interpellálhatósága határaival kapcsolatban kérte az Alkotmánybíróság állásfoglalását. Témánk szempontjából a határozatnak azok a részei érdekesek, amelyek az indítványban nem szereplő kérdésekre „válaszolnak". Ebben a testület kifejti, hogy a legfőbb ügyész nem tartozik politikai felelősséggel a parlamentnek, ezért visszahívása alkotmányellenes lenne. Csakhogy az alkotmány erről a kérdésről nem rendelkezik. Éppenséggel 1989 után a mostanival megegyező alkotmányos szabályozás mellett létezett a visszahívás lehetősége törvényben szabályozva. Vagyis az alkotmánybírák ebben az esetben is egy éppen hatályos törvényi passzust emeltek fel az alkotmányos elvek szintjére.

Mindezek az államszervezeti és hatásköri aktivizmusra utaló jelek kiszámíthatatlanná teszik az alkotmányos kormányzás kereteit. És ha valami, akkor ez bizonyosan sérti a jogállamiság részét képező jogbiztonságot, amit az Alkotmánybíróság hivatott védeni határozataival.

 

¹ „A magyar alkotmányos vívmányok túlságosan sérülékenyek". Bruce A. Ackerman amerikai alkotmányjogásszal Halmai Gábor beszélget. Fundamentum, 2003/2, 52.

 

 

² „Elnökségem alatt erősödött a törvénybarát szemlélet". Németh Jánossal, az Alkotmánybíróság volt elnökével Tóth Gábor Attila beszélget. Fundamentum, 2003/3-4, 61-71.

³ „Fogékony vagyok a szellemes aktivizmusra". Holló Andrással, az AB helyettes elnökével Halmai Gábor és Tordai Csaba beszélget. Fundamentum, 1999/2, 55-59.

⁴ Ez a magyarázata, hogy a magyar alkotmánybíráknak a hazai jogtudományi irodalomban megjelent első osztályozási kísérlete az „aktivista alapjogász" „parlamenti törvénybarát" ellentétpárt használja. L. Pokol Béla: Az alkotmánybíráskodás. In uő: A magyar parlamentarizmus. Budapest, 1994. Cserépfalvi, V. fej. A csoportok eltérő elnevezésére l. Halmai Gábor: Egyén- és állampárti alkotmánybírák. Tendenciák az Alkotmánybíróság alapjogi gyakorlatában. Fundamentum, 2002/1, 77-86.

⁵ 23/1990. (X. 31.) AB-határozat.

⁶ „A »nehéz eseteknél« a bíró erkölcsi felfogása jut szerephez". Sólyom Lászlóval, az Alkotmánybíróság elnökével Tóth Gábor Attila beszélget. Fundamentum, 1997/1, 31-44.

⁷ 48/1991. (IX. 26.) AB-határozat; 8/1992. (I. 30.) AB-határozat; 36/1992. (VI. 10.) AB-határozat.

⁸ Kilényi Géza, Schmidt Péter és Vörös Imre.

⁹ Az abortuszdöntés indokolásában erre utal Sólyomnak az a hitvallása, miszerint csak a rabszolga-felszabadításhoz fogható jelentőségű tett lenne a magyar törvényhozó részéről, ha elismerné a magzat emberi státusát. A vele készített interjúban Tóth Gábor Attila ezzel kapcsolatos megjegyzésére, amely szerint a döntés olvasója úgy érzi, hogy az Alkotmánybíróság legszívesebben betiltotta volna az abortuszt, Sólyom őszintén válaszol: „Az alkotmánybíró nem aszerint ítél, amit legszívesebben csinálna." Sólyom-interjú i. m., 38.

¹⁰ 21/1996. (V. 17.) AB-határozat. Bírálatát lásd Halmai Gábor: Egy alkotmánybírósági (elő)ítélet nyomában. Világosság, 1996/7.

¹¹ Ezekben az években elkezdődött néhány kényes alapjogi indítvány (rendőrségi törvény, orvosi kényszerintézkedések, idegenrendészet, nemi erkölccsel kapcsolatos bűncselekmények, eutanázia) tudatos félretétele a bírák részéről. Lásd Kis János: Alkotmánybíráskodás a mérlegen. In uő: Alkotmányos demokrácia. Három tanulmány. Budapest, 2000, INDOK, 232-234.

¹² 22/1999. (VI. 30.) AB-határozat.

¹³ 13/2000. (V. 12.) AB-határozat, illetve 14/2000. (V. 12.) AB-határozat. A két határozat részletes kritikáját lásd Halmai Gábor: Hátramenetben az alapjogvédelem? Fundamentum, 2000/3.

¹⁴ 57/2001. (XII. 5.) AB-határozat.

¹⁵ 45/2000. (XII. 8.) AB-határozat. A döntés részletes bírálatát lásd Halmai Gábor: Hátrányos passzivizmus. Fundamentum, 2000/4.

¹⁶ 55/2001. (XI. 29.) AB-határozat.

¹⁷ 7/2001. (III. 14.) AB-határozat. Kritikáját lásd Halmai Gábor: Hatalommegosztás vagy alapjogvédelmi monopólium. Fundamentum, 2001/1.

¹⁸ Az elnök, Németh János mellett ehhez a többséghez tartozik Bagi István, Erdei Árpád, Harmathy Attila, Strausz János, Tersztyánszkyné Vasadi Éva, és esetenként csatlakozott hozzájuk Bihari Mihály.

¹⁹ Az egyénpártiak Czúcz Ottó, Holló András, Kiss László és Kukorelli István és olykor Bihari.

²⁰ 22/2003. (IV. 28.) AB-határozat.

²¹ A négy különvéleményt nyilvánító alkotmánybíró közül egy, Erdei Árpád csupán egyetlen nem eutanáziával kapcsolatos rendelkezés vonatkozásában volt más véleményen, különben megszavazta a döntést.

²² Bihari Mihály, Holló András és Kukorelli István.

²³ Czúcz Ottó és Kiss László.

²⁴ E hirtelen fordulat egyesek szerint összefügghetett az akkor küszöbön állt elnökválasztási harccal, amelyben a két bíró talán az akkori elnök által is preferált, jogkorlátozó-állampárti hajlamú jelöltet, Erdei Árpádot támogatta a jogvédő alapállású Holló Andrással szemben.

²⁵ Lásd Holló-interjú i. m., 58.

²⁶ 50/2003. (XI. 5.) AB-határozat.

²⁷ 62/2003. (XII. 15.) AB-határozat.

²⁸ 63/2003. (XII. 15.) AB-határozat.

²⁹ 383/G/2003. AB-határozat.